Az élet könyve

ÉLET.

Az életnek vannak tökéletességbeli fokozatai és minden műveltség csak annyit ér, amekkora fokát annak betölteni képes.

Vannak életek, amelyek keskenyek és vékonyak, mint a cérnaszál és vannak ismét, amelyek széles, gazdag folyamok gyanánt hömpölyögnek az örökkévalóság tengere felé.

Vannak emberi gyönyörűségek, hatalmas, nagy megindulások, az észnek és a szívnek olyan kielégítései, amelyekről szinte fogalma sincs a divatos műveltségű embernek. Aki fonák szomjúságát élvezetekkel öntözgeti s aprócska indulatait gonddal ápolgatja egy egész életen keresztül és meghal a maga koldus előítéletével és félretaposott nyegleségeivel anélkül, hogy az emberi létben rejlő hatalmas természeti erők küzdelmének boldogságait maga-magában csak egyszer is megérezte volna.

* *

Az élet fele puha illuziókból áll, a fele kemény valóságokból.

Bölcs és boldog az, aki úgy tudja vegyíteni, hogy a mérleg egyensúlyban maradjon és az egyik ne rontsa meg a másikat.

De ha a kettő közt választani kell, akkor az illuziókban élő embernek több öröme van az életben és valósággal több ember, mint az, aki azokat eladta s beállott kenyérfogyasztó vagy pénzszerző gépnek.

* *

Hiába is tagadják, van az emberek között magasabb életközösség is, melyet nem az érdek és haszon kapcsai tartanak össze, hanem a becsülés, az erkölcs, a szeretet, a humanizmus finom idegszálai. Tehát olyan viszonyok, amelyek látható anyagi hasznot nem hajtanak. Az élet harmóniája, a lelkek illata ez; kibékítője minden romboló indulatnak, legfőbb varázsa a földön való rövid zarándokolásunknak.

* *

Sem a család, sem a társadalom nincs extázisokra és tomboló szenvedélyekre berendezve. Ezek jönnek-mennek, mint a viharok. Rombolással vegyes termékenységet hoznak magukkal s olykor szépek is, de az élet azért az átlagos józan napfény szerint fejlődik.

Az ember élete teljes mása a természetnek.

Életigazságok.

Dumas fils élete végefelé összeírta a helyes élet gyakorlati szabályait. Ime:

Sétálj mindennap két órát, aludjál minden éjjel hét órát; feküdjél le, mindig egyedül, amikor álmos vagy; kelj fel, ha felébredsz.

Dolgozzál, ha felkeltél; egyél, ha éhes vagy, ne igyál, csak ha szomjazol és akkor is csak lassan.

Ne írj, csak annyit, amennyit aláírhatsz. Csak azt tedd, amit bevallhatsz. Ne felejtsd, hogy a többiek számítanak rád és hogy te nem számíthatsz rájuk.

Ne beszélj, csak ha kénytelen vagy vele és ne mondd el, csak felét annak, amit gondolsz.

Ne becsüld a pénzt sem többre, sem kevesebbre, mint amennyit ér: jó szolga és rossz gazda.

Őrizkedjél a nőktől húszéves korodig, távozz tőlük negyvenedik éved után.

Ne teremts annak tudta nélkül, mire kötelezed magad vele és a lehető legkevesebbet rombolj. Bocsáss meg előre mindenkinek a nagyobb biztonság kedvéért.

Ne vesd meg az embereket, ne gyűlöld őket és ne nevess rajtuk mértéken túl: sajnáld őket.

Gondolj a halálra minden reggel, viszontlátva a napfényt és minden este, visszatérve a homályba. Ha sokat szenvedsz, nézz szembe a fájdalommal.

Légy egyszerű, iparkodjál hasznossá lenni, szabadnak maradni és az Isten megtagadásával várj, amíg jól be nem bizonyították, hogy nem létezik.

Embernek és asszonynak a kötelességek egész sorozatát kell teljesíteni, amely arra készteti őket, hogy mindig előre tekintsenek és hozzászoktatja ahhoz, hogy lemondjanak arról, ami nekik a legdrágább. A világ hamar véget ért volna, ha az első gyermek nem tudta volna túlélni az első anya halálát.

A természet végcélja, hogy az embernek sok gyermeke legyen, akiket jól felneveljen, hogy hasznosak legyenek és hogy szeresse őket boldogságuk kedvéért.

Házasodjék az ember amíg fiatal és egészséges; válasszon bármely osztályból tisztességes és egészséges leányt. Szeresse egész lelkéből és erejéből, hogy hű hitves és termékeny anya legyen. Dolgozzék gyermekeiért és azért, hogy halálakor élete szép példáját hagyja vissza.

Ime, az igazság, a többi tévedés, bűn vagy hóbort.

* *

Az élet valóságai mögött kimérhetetlen mélységek lappanganak. Ragadjunk ki az utca zajából akármiféle csekélységet, pl. egy cipészinas füttyét, nyomozzuk annak értelmét és a végtelenség nyílik meg mögötte.

Nagyszerű, fenséges igazságok óriási láncolata, amiről fogalma nincs annak, aki a valóságoknak csak külső vonatkozásait ismeri.

A világ ez emberi szellem és értelem által él; enélkül halott.

Szellemesség.

A szellemi előkelőséget nem lehet oly könnyen elsajátítani, mint a mások pénzét. Az igazi szellem mindig végtelen magasan fog állani ama megtanulható szójátékbeli és ötletbeli jártasság felett, melynek megszerzéséhez nem kell egyéb, mint hogy az ember sokat üljön a kávéházban és a külföldről importált ötleteket jól megjegyezze.

Az »élvezetes beszélgetés« pedig hosszas és éppen nem kellemes előzmények virága. Mögötte áll a jó iskola, a tudás, az irodalmak ismerete, tömérdek jó munka olvasása, a művészetek ismerése, megfinomodott ízlés és amit először kellett volna mondani: az elme elevensége, elfogulatlansága és szabadsága.

Persze az ahhoz való társaság is.

A szellemes ember az egyoldalú, nagyképű társaságban csodálatosan ostoba szokott lenni. Ellenben az elfogulatlan, jókedélyű társaságban sokszor az unalmas emberből is csodálatos szellemi szikrák ugranak elő.

* *

Egyébiránt a szellemesség nem eredeti gondolatokból áll, hanem eredeti gondolatfordulatokból. Tehát nem lényegbeli, hanem formai tehetség.

Az emberek óriási többsége azonban csak reflex-szellemmel bír. Amit tanult vagy hallott, azt csak úgy képes visszaadni, amint hallotta, vagy csak igen csekély új fordulatra képes.

A szellemes ember, még ha paraszt is, új kifejezésmódokat és fordulatokat kapcsol a régihez. Némelyik parasztelbeszélő olyan szellemességet árul el, hogy szinte elámul tőle a művelt ember is.

Az irodalom túlnyomó része sem áll másból, mint az eredeti gondolkozók ötleteinek és elbeszéléseinek újabb és újabb, tetszetős formákba öntött előadásából. Egyazon arany más és más feldolgozásban.

* *

A szellemesség elsajátítására igen sokan vágynak, mivel a szellemesség az egyénnek bizonyos kiválóságot ad a többiek felett. És tagadhatatlan, hogy azt bizonyos mértékig el is lehet sajátítani. De ehhez jó alapokra épített műveltség kell.

A franciák azért olyan szellemesek, mivel ott a műveltséget – hamarabb, mint akárhol – filozófiai elemek hatották át s egész sor nagy gondolkozójuk és írójuk volt már akkor, amikor Európa többi része sötétségben botorgott.

Illem.

Az illemkódexnek, mint minden törvénynek, megvan az a tulajdonsága, hogy értelme éltet, de betüje öl.

Az, aki az illemszabályokat betüszerinti értelemben veszi, az egyik tévedésből a másikba esik, fölötte igazságtalan lesz mások iránt és örökké veszekedő társas lény benyomását teszi.

Ilyen alakok az életben egyébiránt nem is ritkák.

Az illemszabály és konvenció a művelt társaséletnek csak szabályozója, de nem maga a művelt élet. Ott, ahol az értelem és a kedély kellő műveltsége hiányzik, a legvastagabb illemkódex is csak éppen arra jó, amire a kendőző szerek.

Az értelem megfelelő kiképzése, tágabb körű tudás, gyöngédség, igazságszeretet, más emberek megbecsülése, kíméletesség, mások apró hibáinak megbocsájtása s még egy sor hosszabb idő alatt és nehezebben elsajátítható társas erény az, amiből az illemszabályok fakadnak.

Minél inkább birtokában van valaki ezeknek (akár jónevelés, akár gyakorlat, akár természetes éberség útján jut hozzá), annál kevesebb köze lesz az illemparagrafusokhoz, mivel a legbonyolódottabb esetben is biztos delejtűje van saját helyes érzésében.

Ezek nélkül a legillemtudóbb szerves lény is csak annyit ér, amennyit a frakkja vagy a toalettje. Ami benne van, az vagy nem számít, vagy az öltözet értékét rontja.

* *

Az illem szabályai nem arra valók, hogy az embereket egymástól elválasszák, hanem hogy összekapcsolják őket. Az tehát, aki az illemszabályokat mások megszólására, vagy éppen ujjhúzásokra és veszekedésekre használja, a legtökéletesebb illemtudás mellett is illetlen állat.

Étkezés.

A mindennapi étkezés a műveltség haladásával mind jobban elveszíti állatias jellegét és szinte az istentisztelet egy nemévé válik.

Jézus a kenyeret és bort legfőbb szentség gyanánt rendelte, hogy ezáltal az emberi életet az isten eszméjével mindennapi módon összekösse.

Ingujjban, gallér nélkül, jégbehűtött borok és savanyú vizek társaságában hódolni a töltött csibéknek s közben vaskos adomákat elmondani: ősi virtus, de pogány dolog.

A művelt család asztalán hófehér abrosz terüljön el, tisztaságtól szikrázó edényekkel. Legyen rend, ízlés és lehetőleg virág is az asztalon. Férfiak és nők tisztán, szinte ünnepiesen öltözve telepedjenek le isten áldása mellé. Öltözetük s beszédjük egyformán legyen tiszta és vidám. És ne essék egyetlen rossz szó közöttük, se magukról, se felebarátjaikról.

Maga a természet rendje így kívánja meg, mivel az egészséges emésztést a tisztaság és vidámság mozdítja elő legjobban.

Erények.

Ime, néhány sor a modern erénytanból.

A türelem az az erény, amelyet az gyakorol, aki kénytelen vele.

A kitartás az az erény, amelyet vén bárók és bankárok gyakorolnak.

A tisztaság olyan tulajdonság, amelyet az emberek egymástól szigoruan megkövetelnek – kívülről.

Az állhatatosság olyan útitárs az életben, aki rendesen a rossz emberek társaságát keresi.

Az önzetlenség és áldozatkészség testvérek; az utóbbi az idősebb. Aki a kettőt együtt látja, a harmadikat is keresi, amelyet szamárságnak hívnak. És ez a legidősebb.

Az igazság az a furkósbot, amivel másokat szoktunk fejbe ütni.

A lelkesedés ama bizonyos kövezet, amellyel a pokolba vezető út van kirakva.

Vagyoni rend.

Az élet gazdasági igazságai igen egyszerüek. Szinte csak ennyi az egész:

Az ember legyen hasznos lény az élet minden viszonyában. És a költekezésben mindig egy fokkal kevesebb legyen, mint amennyi lehetne. Ha selyemruhát viselhetne, viseljen szövetruhát. Ha Henry Clay-szivart szívhatna, szívjon Tisza-szivart. Ha pezsgőt ihatna, igyék badacsonyit.

Aki még ennél is kevesebbel beéri, körülbelül egész életére biztosította magát: ingyen.

* *

A legnagyobb gazdasági erény, sőt egyáltalán a legnagyobb gyakorlati erény a mértéktartás.

Ereje oly nagy, hogy még a rosszat is jobbá képes tenni, ha jóvá már nem is. III. Napoleon sikereit a »moderation dans le mal«, vagyis a rosszban való mértéktartás elvének tulajdonították barátjai.

A mértéktartás tehát még a rosszban is bizonyos erény, vagy legalább annak az árnyéka.

* *

A vagyoni szerencsétlenségnek csak egy orvossága van: visszatérés oda, ahol kezdeni kellett volna. A természetes és hasznos élethez.

* *

A fösvénység és a tékozlás közt mindenesetre nehéz választani.

A világ a tékozlást jobbnak tartja. Annyi bizonyos, hogy az sokkal szeretetreméltóbb. A tékozló ember rendkívül sok embernek okoz örömet. A gazdag asztal, az eszem-iszom, a tárva-nyitva levő ház, a dús ajándékosztás rendkívül sok embert vonz a tékozló köré.

Ellenben a fősvénység terhes tulajdonság. Kifelé rideg, visszataszító; a családban viszálykodást és gyűlöletet támaszt. És kivonja az összegyüjtött tőkét a termelő tevékenységből.

A fösvény mindazáltal minden csunyasága mellett is kevesebb kárt okoz. Gazdasági előnye, hogy az összekuporgatott tőkét együtt tartja, ami a fösvény halála után felszabadul. Sok fösvény azonban a még többek szegénységét jelenti.

Középütt van a takarékosság és a józan élet. A két rosszból összegyúrt jó. Méltó az emberhez, mivel az ember is csak így van összegyúrva – Göthe mondja – sárból és tűzből.

* *

A meggazdagodás társadalmi forrása a munka. A magunké vagy a másoké. Soha és semmiféle elmélettel vagy példával nem lehet tehát a helyes logika ítélőszéke előtt elfogadhatóvá tenni azt a közkeletű véleményt, hogy csak »pénzt kell csinálni, akárhonnan is, az mindegy«.

Az a pénz, amelyet meg nem érdemeltünk, hanem valamely gonosz, bár igazságosnak látszó művelettel felebarátaink zsebéből kicsiklandoztunk, végre sem más, mint a lopásnak valamely fajtája. Azért az, mivel nem adhatunk érte hasznos ellenértéket annak, akitől kaptuk vagy elvettük.

Egyáltalán minden oly jövedelem csakis passziva a nemzet vagyonában (tehát végül a magunk vagyonában is), amelynek legalább is akkora haszna nem volt.

Egyébiránt az így, a mások munkájának jogtalan elvonásával szerzett vagyonban nincs is állandóság. Sokszor már az is elveszti, aki szerezte, de a gyermekei mindenesetre nagy gyönyörüségüket találják abban, ha eltékozolják. Ami ebül gyült, annak ebül is kell elvesznie.

Protekció.

Nem minden pártfogolt ember hitvány, de minden protekció veszedelmes.

A protekció mint uralkodó társadalmi intézmény azonban mindig a szabad fejlődés, az egyéni érvényesülés, a haladás és köztisztesség ellensége volt. Tehát ellensége mindenütt a szabadságnak is.

Hogy különben a protekció az erkölcsi kritika szempontjából sem helytálló dolog, ennek legnagyobb bizonyítéka az, hogy titokban, vagy ahogy mondják: diszkréció mellett gyakorolják. Vagyis szégyellik.

Minden protektor egy-egy olyan úr, aki pártfogoltjai jóindulata, háladatossága és szolgálatkészsége, tehát szabadsága felett is uralkodik. Vannak olyan pártfogók is, akik a rabszolgatartásig viszik.

Türelmesség.

A türelmességet nem tartják kiváló erénynek; de kiváló okosságnak igen.

Mivel a helytelenségekben is van rendesen valami kis magva az igazságnak, nem szabad kockáztatni, hogy az elvesszen. Ehhez pedig a türelmesség segít el bennünket. De ha éppen semmi igazságot sem láttunk valamely állításban, még azt sem szabad türelmetlenül elgázolni. Még pedig három komoly okból nem:

1. azért, mert a türelmetlenség megszokása más esetben az igazságnak árthat;

2. mert a magunk nézete is elfogult lehet s így bírái mások állításainak egymagunk, minden meggyőzés nélkül, nem lehetünk;

3. azért, mert minden igazságtalanság bebizonyítása csak az igazság erejét fokozza és azt az emberek meggyőződésében csak annál nyomatékosabbá teszi.

Általában véve a legtöbb igazság nem azért vész el, mivel sokan támadják, hanem azért, mivel kevesen vizsgálják és védik meg kellő alapossággal. Tehát türelmesség híján.

A világ.

A művelt életben rendesen túlbecsülik az emberek az ú. n. világ iránt való tartozásukat.

Az ember a világnak nem tartozik többel, mint amennyit a rómaiak közmondása tart:

»Honestre vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere.«

Tisztességesen élni, senkit nem sérteni, mindenkinek megadni a magáét.

Az, hogy abból, ami minket illet, másnak is adjunk és bőkezüséget tanusítsunk, nem tartozik társadalmi kötelességeink közé. Ezt tőlünk legfeljebb kérhetik és mi tesszük vagy nem tesszük, aszerint, amint magunk és családunk jólétével összefér.

Aki ezekben is enged az illetéktelen tolakodásoknak, követeléseknek vagy igényeknek, azt a világ hamarjában ki fogja rabolni, nemcsak az anyagiakban, hanem az erkölcsiekben is.

Ajtónkat és szivünket mindig tartsuk zárva a rablók, tolvajok és csavargók előtt. És még az illemszabályokban és társadalmi konvenciókban se menjünk el soha annyira, ahol már egyéniségünk feláldozása és fölemésztése kezdődik.

* *

Az ember, mire megnő, nagyon sok ostobaságot lát ezen a világon. A maga okosságának a próbaköve azonban mindig az, hogy képes-e az ilyenek mellett könnyű mosollyal, harag nélkül elmenni a maga jobb dolgai után.

Aki haragszik, annak soha sincsen igazsága.

Diszkréció.

A diszkrét szó általában a magasabb értelemben vett méltányosságot, vagyis azt a kíméletességet és gyengédséget jelenti, amellyel az egyik művelt ember a másiknak kölcsönösen tartozik.

Ilyen a bizalmas beszédek titokbantartása. Más magánügyeibe való bele nem tolakodás. Apróbb surlódások udvarias és előzékeny elintézése és általában a férfiak udvariassága egymás között is.

Az indiszkréció mindezeknek az ellenkezője. Tehát a vett szolgálatok nemviszonzása; hiába való kifecsegése bizalmi dolgoknak; kotnyeleskedés mások magánügyeiben; szivességre durvaság; tapintatlanság; kíméletlenség a gyengédebb érzelmek iránt és az ehhez hasonló ildomtalanságok.

A diszkréciónak az erkölcsi határa ott van, ahol a benne rejlő gyengédség más embereket félrevezet. Ekkor már félig csalás.

Eszesség, okosság.

Az eszesség és okosság két nagyon is különböző dolog; pedig rendesen összezavarják.

Az eszes ember kisebb értékű, mint az okos és sokkal több is van. Az eszesség ismertető jelei: a gyors felfogás, a közeleső lehetőségek közt gyors választás, kevés indok mellett célszerű gyakorlati ítélet és gyors végrehajtás.

Az okos ember az értékesebb és kevesebb. Ismertető jelei: inkább mély és kimerítő, mint gyors felfogás; a közeleső lehetőségeken felül a távoleső lehetőségek és a messzebb eső célok észrevétele. Számos indítóok erejének tiszta felismerése és alapos, hosszabb időre számított, állandóbb értékkel bíró ítélet. A végrehajtásban pedig a megmozdított vagy megtámadott tények és viszonyok nagy körének folytonos szemmelkísérése. Amellett szívós következetesség.

Gyakorlatilag álljon itt két ember, akiket egyaránt okosnak szoktak nevezni az életben.

Az egyik eszében és ítélőképességében bízva, pl. csalásnak adja magát. (De másra is adhatja magát.) Mesteri becsapásokat művel, jól él, fényes házat tart, hitelezőit lefőzi, a társaságot bolonddá tartja s a bíróságokat sikerrel kikerüli. Ez eszes ember.

A másik szintén bízik magában, de életmódjában és pénzkeresésében is nagy gondot fordít a jogra és a társadalmi erkölcsökre, mivel felismeri azt is, amit amaz nem ismer fel, hogy a munka és vagyonkeresés biztossága, valamint a vagyon állandósága is ezeken alapszik.

Mind a két ember gazdagszik. Az első rohamosan, a második lassan, fokozatosan. A világ mind a kettőt okosnak mondja.

Hogy a kettő közt észbelileg is különbség van, akkor sül ki, amikor az elsőt egy görbe cselekedeten véletlenül rajtacsípik és megfenyítik. Ekkor tudódik ki csak, hogy az első eszes volt, a másik okos.

Az okos ember más mint becsületes, nem is lehet.

Stílus.

Szép stílus és helyes beszéd!

Azok, akik jókor megszokják, hogy hiábavalóságokat ne fecsegjenek és ne írjanak, hanem mindaz, amit mondanak és írnak, a gondolt dolognak minél teljesebb és minél világosabb kifejezésére szolgáljon: következetes gyakorlás mellett a beszédben és írásban nagy tökéletességre vihetik.

A stílus szépsége tulajdonképpen az eredetiségtől függ. Az emberi szó és írás végtelen sok árnyalattal bír. Egy- és ugyanazon gondolat kifejezésére csodálatos sokféleségek állanak rendelkezésünkre. Az eredeti ember mindig úgy fog beszélni és írni, hogy embertársai gyönyörűséggel hallgatják, mivel előtte ugyanazt a dolgot senki nem adta elibük annyi új vonatkozásban és olyan világításban. Amit tehát mond, ha régi dologról mondja is, egészen új.

Igazság, hazugság.

A társaságban a túlságosan igazságos ember is éppen oly kiállhatatlan lehet, mint a hazug. Sőt kiállhatatlanabb is.

Az igazság már magában véve is igen kemény és nehéz dolog; aki azt még azonfelül kíméletlenül, ízlés és tapintat nélkül érvényesíti, az bizonyára igen kellemetlen ember, akit ha az emberek nem látnak szivesen, abban nekik van igazságuk.

Mert hiszen számos olyan igazság van, ami a hazugságnál is sokkal rosszabb.

Vegyük például, ha valaki egy barátja intim dolgát nyersen elmondja, miféle igazság az ilyen! Pedig nem hazudozott.

Ellenben milyen becsületes hazugság az, ha valaki egy barátja hírnevét vagy egy nő becsületét hazugság árán is, de kimenti a veszedelemből.

Az ősök.

Az ősök kultusza, hacsak nem kitünő szellemi és testi tulajdonságaiké, merő előítélet.

Az apák érdemei nem tartoznak ide. Miért ne válnának azok gyermekeik javára is, holottan a derék apa azon iparkodik, hogy a fia még derekabb legyen, amilyen ő volt, a leánya pedig kifogástalan és jónevelésű. Valamint a hitvány fizikai és erkölcsi kompozicióval bíró apák hibái is számot tesznek a fiakban, feltéve, hogy az anya – az emberiségnek az a nagy regenerátora – nem javította ki a hibát.

Ha tehát a magyar szólásmód azt mondja: »ismertem az apját, az is becsületes és derék ember volt«, abban semmi más nem nyilatkozik, mint józan és átlagosan be is váló ítélet. Az ellenkezőben is.

Hanem hogy az ember az őseire mitől büszke, hacsak előítéletből nem, azt már nem tudni.

A dolog úgy áll, hogy az embereknek – közönségesen – csak egy apjuk szokott lenni és ha az becsületes ember, hát aki ismerte, tisztelheti őt még gyermekeiben is.

De ki az, aki azt a tömérdek ősapát, ősanyát s ezeknek az őseit ismerte?

Hiszen egy élő embernek, akár van koronás névjegye, akár nincs, rengeteg számú elődje, az van. Van neki 4 nagyszülője, s dédapja és dédanyja, 16 ükje, 32 ősszülője. Felfelé menve, az ötödik nemzedéknél 64, a hatodiknál 128, a hetediknél 256, a tizediknél 1024 őst találunk, sőt a tizenhatodiknál (s ez átlag csak 500 évnek felel meg) már 65.532 őst, akiknek, a dolgok földi rendje szerint, fele férfi, fele nő.

Már most ki lehetne az, aki az átöröklő »fajnemesség« dolgában mérget vehetne rá, hogy ilyen rengeteg férfi, illetőleg nő közt, valamennyi híven megtartotta a házassági kánont. S ha meg is tartotta, uristen, mennyi becsületes ember és mennyi svihák lehetett az ősök eme hadseregében?

Az átöröklés fiziológiai tana bizonyára nem chimera; de az már rettenetes chimera, ha a nagynevű őssel bíró silány utód abban a hitben él, hogy az ő ereiben annak az egyetlen nagy embernek és csakis annak a vére csörgedez, akire olyan büszkeséggel hivatkozik. Csörgedez biz ottan megszámlálhatatlan erekből származó vér is. És nincs köztünk egy se, aki megesküdhetnék rá, hogy valamelyik őse nem pusztult-e el akasztófán?

Szóval, akárhogyan családfázzunk, mindenkinek közös végzete, hogy egész hadseregekre menő ősei vannak, amelyek megválogatása nem állott hatalmában.

Arrogancia.

A szerénység értékéről különbözőképpen vélekednek az emberek. De hogy az nem értéktelen jellembeli tulajdonság, azt a stréberek is vallják.

Mint abszolut erkölcsi mérték a szerénység az altruizmusnak, vagyis a mások jogaira és érdekeire való tekintetnek magasabb foka. Egy igazán jogtisztelő és erkölcsileg befejezett műveltségű ember mindig szerény is szokott lenni.

Mint gyakorlati érvényesülési tulajdonság, a szerénység természetesen nincs ilyen nagy becsben. Erészben az emberek engedékenyebbek is a maguk erkölcsi ítéletével. A létért küzdő embernek többet megengednek, mint annak, aki már nem a létért, hanem a lehető legjobb létért küzd.

Az, aki még senki, kevesebb szerénység mellett is tiszteletreméltó marad, bár minden szerénység nélkül bizony az sem. De aki már valaki, attól mindenki elvárja a nagyobb szerénységet. És joggal.

A legnagyobb fokú szerénységet pedig azoktól várjuk el, akik már magas poziciónak vagy tekintélynek örvendenek. Innen van, hogy a nagy emberek rendesen a szerénység mintaképei is.

A nőknél a leány és a matróna legyen szerényebb, mint a fiatal asszony. De ez se legyen szerénytelen.

A szerénység ellentéte pedig a követelőzés, vagyis az arrogancia.

* *

A sok pénzzel nevelt gyermekek olyan méreggel vannak fölnevelve, ami nem a testet, hanem a lelket öli meg.

A pénzzel bőven táplált fiu pökhendi, tékozló és aljas erkölcsi érzületű férfivá szokott lenni. Az így nevelt leány pedig arrogáns, dölyfös s elbizakodott.

Azonfelül aki az életben sohasem ismerte meg a szűkölködés, a nélkülözés és a jobbért való küzdelem titkait: igaz mérték nélkül áll akkor, ha más emberek szenvedéseiről van szó. A pénz tehát szívtelenné is neveli a gyermeket.

* *

Az »arrogáns« szó tartalmát különben pontosan meghatározni nem könnyű. A magyarban a követelő szó áll hozzá legközelebb, de a »pökhendiség« színével vegyítve.

Arrogáns az a férfi vagy nő, aki állásának, személyi tulajdonságának, tudásának, szépségének, főképpen pedig gazdagságának mások, kivált pedig a gyengébbek rovására, túlságos súlyt tulajdonít, magának illetéktelen előjogokat követel s ezáltal a tartozó társadalmi tekinteteket megsérti.

Arrogáns például az az úr, aki a bálban csak 50 ezer korona hozománnyal bíró hölgyekkel táncol, vagy feljebb.

Viszont arrogáns az a fiatal hölgy, aki gazdagsága, szépsége, műveltsége és más előnyei tudatában a véleménye szerint hozzá nem illő urakkal »en canaille« bánik el, orrhangon nyafog stb.

Durván arrogáns az a nagyhozományú menyecske is, aki szegényebb férjhez menvén feleségül, vagyoni felsőbbségét férjével folyton érezteti s úgy bánik el vele, mint a cselédjével. Ami a plutokráciánál mindennapi és eléggé visszataszító látvány.

* *

Az evangélium tanításai közt talán a legszebb, emberhez legméltóbb, de mindenekfelett a legbölcsebb az alázatosság. A szeretet legmagasabb tana ez, mely mind a négy könyvön átvonul. Azonfelül is a Miatyánk lelke. Semmi sincsen, ami a kereszténységet minden más vallásos világfelfogástól annyira megkülönböztetné, mint ez az egy.

Nem a helotizmus, nem az önérzet lealacsonyítása, nem a gyöngeség vagy gyávaság tanítása ez, hanem örökkévaló figyelmeztetése mindenkinek a jóban való túlság veszedelmeire, tehát minden néven nevezendő gőgösség pusztító erejére.

Vagy nem ott kezdődik-e minden szerencse és boldogság romlása, amikor a boldog ember a farizeus lelkét érzi magában és vele gondolkozik:

– Hála neked Isten, hogy engem különbnek teremtettél, mint a többiek.

Pletyka.

A társadalmi élet fegyelmével és rendjével jár, hogy annak bensőbb, bizalmasabb része sem maradhat a többiek ellenőrzése nélkül. És ha jól meggondoljuk, mi volna egyéb a pletyka, mint ennek mindennapi gyakorlása.

A férfiak és nők értékét nem is lehet másképpen helyesen meghatározni, csak úgy, ha azok kiváló tulajdonságairól, hibáiról, gondolkozási és cselekvési módja felől adataink vannak. Ezeket pedig csakis bizalmas beszélgetés útján lehet szerezni.

Ha az ilyen beszélgetést az illem vagy a korrektség tiltaná, nagyon sok érdemetlen ember részesülne illetéktelen megbecsülésben és sok érdemes maradna elnyomva.

Ez így is van ott, ahol a diszkréció túlságig megy s az emberek mások hibáiról még a legbizalmasabb körben is hallgatnak. Kivált a politikában van így, ahol a hallgatást rendesen az érdek parancsolja. Az ilyen állapotot mindig azok használják ki a maguk javára, akik a kiméletre legkevésbbé érdemesek.

Persze, a szerelem dolgaiba is beleütik embertársaink az orrukat. Azonban a szerelem utóvégre sem olyan privátügy, mint azt az ember gondolná. Ha nem csalódom, ebben is vannak némely ellenőrizni való részletek.

* *

A megszólás általános szokás az egész világon. Csak az oka nem egyféle. A Fidsi-szigeteken azt a férjet is megszólják, aki házassága első évében nem falja fel az anyósát.

Kellemes.

A kellemességek csak apró töredékei a boldogságnak. Lehet száz kellemes érzésünk, de egyetlen kellemetlen pocsékká teheti valamennyit.

A gazdagság és vagyoni jólét mindenesetre csak eszköz a boldogsághoz; nem az egyetlen s nem is a legnagyobb, de azért jelentékeny.

A milliomos például, akinek gyötrő podagrája van, azt fogja mondani, hogy nem a pénz, hanem a jó egészség az első feltétele minden boldogságnak.

Aki tehát sok-sok pénzt szerzett, amellett lehet nagyon boldogtalan, sőt belsőleg örökös nyomorult, akinek annyi boldogságérzése sincs, mint egy egészséges és jóravaló m. kir. díjnoknak. Amiből senki se gondolja, hogy a szegénység boldogságérzésekkel szokott járni.

* *

A kellemes emberek kellemességének egyik titka az, hogy beszélgetés közben nem magukról fecsegnek, hanem lehetőleg annak dolgairól, akivel beszélgetnek. Az emberek többsége magával szeret legjobban foglalkozni s mindig kellemes előtte az, aki erre alkalmat nyujt neki.

De ez nem azt jelenti, hogy ha az ember így cselekszik, akkor mindjárt kellemessé válik.

Ahhoz, hogy más ember dolgairól kellemesen tudjunk beszélni, óvatosság, tapintat, sőt okosság is kell. Vannak emberek, akik e recept mellett felette kiállhatatlanok, mivel kíméletlenül betolakodnak embertársaik rejtett fájdalmaiba, szorosan magántermészetű ügyeibe és végiggázolnak leggyöngédebb érzéseiken.

Okos és helyes érzésű ember azonban mindig óvakodni fog attól, hogy saját édes énjét tegye beszélgetés tárgyává.

– De hiszen akkor – mondja valaki – két okos ember nem is tud egymással beszélni, mivel mindegyik a másikról akar beszélni és egyik sem engedi magát!

Nem kell félni. Nagyon ritka eset, hogy két igazán okos ember kerüljön össze az életben s ha összekerül és észreveszik egymást, hamar ki tudnak egyezni – felébe.

Fokozatok:

Kellemes ember az, aki nem beszél magáról, hanem arról, akivel beszél, és arról is jót.

Kevésbbé kellemes, de nagyon tűrhető ember az, aki másokról beszél – rosszat.

Kellemetlen ember az, aki másokról jót beszél.

Kiállhatatlan ember az, aki magáról beszél jót.

Műveltség.

A művelt jelzőt igen sok ember nem magáért a műveltségért követeli meg magának, hanem csak azért, mivel az előkelőséget ad.

A társaséletben azonban nincs fonákabb dolog, mint az efféle rangoskodás. Azokat, akik hosszú fáradság útján a tudás, belátás és humánus gondolkozás magas fokára jutottak el, azokat nem születésüknél vagy nevüknél fogva, de egyéni értéküknél és súlyuknál fogva illeti meg a tisztelet és tekintély nagyobb mértéke.

A demokratikus felfogásnak nem az az értelme, hogy mindenki, aki csak nadrágot és cilindert vagy szép toalettet visel, már ennélfogva egyforma tekintéllyel is bírjon, hanem igenis az, hogy az egyéni érték megtalálja a maga tekintélyét és elismerését.

* *

Modor és Műveltség: két egyformán előkelő szabású ruhában sétáló gentleman az utcán. Az egyik tökfilkó, a másik zseni.

Konvenciók.

Szakadatlan harc folyik közöttünk. Az egyén természeti jogait szegzi a társadalom ellen s a maga módja szerint akar boldog lenni. A társadalom ellenben mindenféle konvenciókkal bástyázza körül a maga rendjét és boldogulását.

Az élet igazi becsét azonban nem a társadalom hallgatólagos konvenciói képviselik. Ezek bizonyára a rend kötelékei, amelyek megakadályozzák, hogy az ember természeti ősereje keresztülgázoljon a többiek vetésein. Ezek nélkül sem a jog, sem a vallás, sem semmiféle más kötelék nem volna elég erős az állandó együttélés fenntartására és így a civilizáció, minden jog és hit ellenére, rohamosan fejlődnék vissza a kőkorszak felé.

Igen; csakhogy a konvenciók: az illem szabályai, a megszokott formák, a hagyományok s a becsületről és különösen az egyéni boldogságról való állandó felfogások iszonyatosan elfajzanak, ha folytonosan nem ül a nyakukon a tagadás, a kritika, sőt a rombolás szelleme!

Minden konvencionális szabálynak megvan az a természete, hogy a korlátolt és silány lényeket védi és biztosítja legjobban. Valaminthogy az illem rideg szabályaiba is azok kapaszkodnak bele kínos görcsösséggel, akik jólétüket, vagy amit ők annak hisznek, csakis e formula védpajzsa alatt bírják elérni, maguktól pedig soha.

Világos ennélfogva, hogy minden társadalmi konvencióban megvan az a hajlandóság, ha kezdetben mégoly tiszteletreméltó is, hogy idővel a legkülönbözőbb tökfejüek és képmutatók gyűrüsáncává legyen s minden szabad fejlődésnek és minden őserő érvényesülésének útjába álljon. Ilyenkor már előítélet a neve.

* *

A társadalmi zsarnokság nagyobb ellensége az egyéni boldogságnak a legzsarnokabb politikai rendszernél is. Ez ellen még forradalmat sem lehet csinálni.

Pedig egész gondolkozásunk arra megy ki, hogy az egyén magát minél teljesebben megadja a társadalmi konvencióknak.

Keresvén a békét és a köztiszteletet, rendesen magára is engedi disputálni mások szokásait, felfogását, tévedéseit, terhes illemszabályait, gyakran még gondolatmenetét is, ruhaszabását pedig mindig. A leglényegesebb dolgokban: a meggyőződésekben, sőt a lelkiismeretben is könnyen átadja magát mindenki a konvencióknak, mivel azok a megfontolás terhétől megkímélik.

A művelt férfi vagy nő – ha erőt érez magában arra, hogy a maga esze szerint gondolkozzék és a maga lábán járjon – sohase adja meg magát feltétlenül a »társaság« zsarnokságainak. Tegye meg a lényegtelen dolgokban az engedményeket a többieknek, igen. Legyen illedelmes, gyöngéd és udvarias a többiekkel való érintkezésben. Viselkedjék úgy, hogy a vele való érintkezés ne legyen kellemetlen. Azontúl azonban sem jobb nézeteit, sem helyesebb szokásait, sem épebb moralitását, sem idejét, sem lakását, sem elhatározásait ne engedje zsákmányul az általános erőszaknak.

Mindenekfelett pedig ne engedje magát naponkint ezer tisztes hazugságra kényszeríteni.

* *

Aki a társadalmi élet bevett rendje és formái ellen cselekedettel fellázad, százszor gondolja meg, hogy mit cselekszik, mivel a rabló és a hős fellázadása közt ég és pokol a különbség.

A lázadásra ős-joga csak annak van, aki a meglevőknél erősebb és igazabb törvényekre képes hivatkozni. Legtöbbnyire még ez is el fog bukni, mivel az élet nem tűri a neki nem való hatalmasabb igazságokat. Minden ilyen lázadásban már kezdettől fogva benne van a tragikai bukás magva.

Aki tehát fellázad a többiek rendje és kényelme ellen, csak azzal a kockázattal teheti, hogy bele fog bukni a maga igazaiba.

De ha valóban igaza volt s érette a felelősségeket a legteljesebb mértékben kész volt mindenkor viselni, lelkiismerete érintetlen marad és nyugodt lélekkel lehet boldog vagy veszhet el, mivel isteni törvények szolgálatában cselekedett.

* *

Az, hogy valakit kiközösítenek a társaságból, vagy éppen felakasztanak, még nem sokat jelent. Az a kérdés, hogy miért?

Gyakran a legnagyobb erények is halálos bűn gyanánt tünnek fel a társadalom szemében, mely mindennek ellensége, ami az átlagtól elüt és kényelmét veszélyezteti.

A történelemből eléggé ismeretes, hogy nemcsak a legnagyobb gazembereket szokás felkötni, hanem gyakran a legnagyobb hősöket is. Azokat, akik túlnagy erényekkel a »rendet« megzavarták.

A közepes erényekkel és közepes gonoszsággal rendelkező emberi lénynek van aránylag legkellemesebb helyzete, de csak a közepes társadalmi életben.

* *

A gondolat és szellem emberei azért vétenek oly sokszor a társadalom életszabályai ellen, mivel sohasem tartják a világot olyan silánynak, mint amilyen.

Azok, akik a művészettel vagy irodalommal foglalkoznak, hivatásuknál fogva a mindennapi élet praktikus légkörén felül élnek s miután hozzászoktak az eszményibb fogalmakhoz és következtetésekhez, nem képesek a köznapi élet rendes tényezőivel helyesen számolni.

A nagy poétán vagy tudóson például könnyen megesik, hogy valamely képtelen házasságba mászik bele, talán a szakácsnéját veszi el; de a praktikus börzeügynökön soha.

Vendégek.

Legyünk irgalmasak vendégeink iránt is. Ne üljünk a nyakukra túlhajtott szívességgel; ne szorítsuk őket házunkban vagy szalónunkban kénytelen rendbe, mint a heringeket szokás a hordóban.

Egyik híres francia hölgy emlékeiből tudjuk, hogy nála az estélyek – jóllehet szalónjában a szellem kitünőségei vettek részt – jó darabig kedélytelenek voltak. Ő azonban fölfedezte, hogy a vendégek elhelyezésében van a hiba.

Egy este, a vendégek távozása után, megfigyelte a teremben a székek elhelyezését és észrevette, hogy a székek különböző csoportokba vannak széthurcolva. A következő estélyre a feszes rend helyett már maga rendezte be az előbbihez hasonló székcsoportokat s legnagyobb örömmel látta, hogy vendégei a teremben szépen szétoszlottak és csakhamar a legelevenebb élet uralkodott köztük, mivel a közelebb rokon elemek végre egymásra találtak.

A vendég se legyen rabszolgánk soha.

Fényűzés.

A flanz behonosodott német szó, mint a stréber is. Magyar neve nincs, ne is legyen.

A flanz (olykor protz) a gazdagság fitogtatása. Nem tesz különbséget, hogy van-e gazdagság vagy nincs-e; a flanz csak flanz marad, akár milliomos űzi, akár házaló, akár herceg, akár parasztember.

Annak, aki gazdagságát üres fényűzésben fitogtatja, csak hiúsága nyer kielégítést, de az is milyen áron! Az emberek parvenunek fogják mondani, gazdagságának túlságos híre kél s csakhamar körülveszik őt, mint a rothadó gyümölcsöt a legyek, mindenféle hízelgők, kunyorálók és számítók.

De mélyebb hatása is van. Abban a házban, ahol a szülők flanzolnak, a gyerekeket a fényűzés látványa idejekorán korrumpálja, kivált a leánykákat. Az ilyen házakból kerülnek azután ki azok a léha és szegény teremtések, akik, mikor férjhez mennek és ezzel a kötelességek világába lépnek, azonnal kínlódni kezdenek. Azután összekapnak férjükkel s végül azt sem tudják voltaképpen miért, de »válnak«.

A flanznak azonban van komoly társadalmi hivatása is. A természet által bölcsen arra van rendelve, hogy a hirtelen gyült nagy vagyon 2–3 nemzedék alatt biztosan szétoszoljon s érdemetlen kezekből érdemesebb kezekbe szivárogjon át.

Isten tudja, talán nem is kellene ajánlgatni a flanzoló emberiségnek, hogy hagyjon fel vele.

* *

Olykor szánalom fog el, ha hallom, hogy a gazdagokat azért irigylik, mivel gazdagok.

Hogyan lehet azokat irigyelni, akik az élet szent és tiszta levegőjét csak drága előítéletek bacillusaival fertőzve élvezhetik.

Akik másoknak szinte egyedül csak a rossz tulajdonságait látják: a hizelgést, a szolgalelküséget, a haszonlesést, a gyávaságot.

Akik aranybilincseket vernek gyermekeik lábára, s ha fiu a gyermek: pénzzel fertőztetik meg ifjúságát; ha pedig leány, az előkelőség aranymarháját imádtatják vele.

És elölik a gyilkos pénzzel még azt az egyszerű igazságot is, amit a földet túró napszámos is ingyen kap a többitől, munkája közben, amint izmai megfeszülnek és szó esik a pajtások közt az élet nagy dolgairól.

* *

Méltó tárgya lehet a tudományos megismerésnek az, hogy milyen romboló természeti őserők dolgoznak a társadalom mélyén a gazdagság ellen? Mily törvény az, mely a felhalmazott túlságos jólétből kinyújtja fojtogató karjait és látatlanul elkezd öldökölni.

A természet nem tűr meg semmi emberi hazugságot, még ha gyémánttal és hadseregekkel van is körülvéve. De megkeresi az igazságot még a rongyok között is. Csak nem siet vele.

Szivességek.

Kétféle szivesség van az emberek között. Az egyik az, amelyet csakugyan szív szerint adunk, anélkül, hogy önzés volna mellette. Adjuk, mert jól esik és tudjuk, hogy a szeretet művét gyakoroljuk vele. Hogy viszonozzák, arra nem gondolunk. Ha kapjuk, elfogadjuk, lekötelezettség nélkül; nem jut eszünkbe, hogy azt meg kell fizetni valamikor. Sőt az ilyen gondolat sértés volna arra, akitől vettük.

Ennek van valami köze az égi dolgokhoz és éppen azért fölötte ritka. A családban fordul elő s azok közt, akik egymást szeretik. Ismerősök közt is, de csak azoknál, akik művelt, humánus lélekkel bírnak és előkelő módon gondolkoznak az emberi viszonyokról és kötelességekről. S akik visszariadnak attól, hogy a szív dolgaiból portékát csináljanak.

A másik szivesség hamis etiquette alatt jár s éppen azért olyan gyakori, mint a hamis bor. Nem is szivesség, hanem árúcikk, tetszetős névvel, hogy jobban keljen. A szivességnek ez a neme a társadalomban adás-vevés tárgya; csaknem olyan sűrü forgalmi eszköz, mint a pénz.

A. valami szivességet tesz B.-nek már abból kiindulva, hogy B. legalább is hasonló értékű szivességgel tartozik neki. A szivesség hasznát mind a kettő leméri magában. A. minél nagyobb csereértéket akar kapni s B. (ha okos) minél kevesebbet akar adni. Ebből azután millió csöndes alkudozás fordul elő az életben.

Az emberek röstelik kimondani, hogy a hasznos szivességért hasznos szivességet várnak, de viselkedésük kényszerítő konvenciókat alkotott arra, hogy a szivességes hitelező kamatostól megkapja a kölcsönadott szivesség teljes értékét. Különben panaszkodik és hálátlanságról beszél.

* *

Egy francia író gunyorosan ezt mondja:

Nem azokból a szivességekből szokott az ember meggazdagodni, amelyeket ad, hanem azokból, amelyeket kap.

* *

A szivességek adása és elfogadása nagy művészet. Az életben az olyan ember, aki előkelő módon gondolkozik s amellett okos akar maradni, körülbelül ilyen szabályok szerint él:

Szivességet nem adok könnyen, de még nehezebben fogadok el.

Kizsákmányoltatni magam nem engedem, de ha szivességre határoztam el magam, derült homlokkal s minden viszontszolgálatra való várakozás nélkül adom.

Szivességet lehetőleg nem kérek. Ha kérek, csak olyantól kérem, aki szíve szerint adja s nem várja a visszafizetést.

Ha tévedésből olyantól fogadtam el szivességet, aki várja és talán követeli az ellenértéket: azt kamatostól kielégítem és kikergetem.

Az adott szivességet lehetőleg elfelejtem, a vett szivességet mindenesetre viszonzom, de úgy, hogy a viszonzás távol legyen a fizetés minden gondolatától.

Akit szivességemben részesítettem, nem sértem meg azzal, hogy vele bárhogyan éreztessem.

Sohasem felejtem el, hogy a szív és a bizalom dolgaiban nem vagyok – házaló.

Habeas corpus.

Nincs joga senkinek ahhoz, még a legszeretetreméltóbb nőnek sem és még a legnemesebb jótékonysági célok szolgálatában sem, hogy valakinek az életmódjába kényszerítőleg benyúljon.

Mindenkinek őseredeti joga, hogy otthon úgy éljen, amint az egészségének, vérmérsékletének, munkakörének s boldogságának vagy boldogtalanságának legjobban megfelel.

Bizonyos érintkezésnek mindenesetre kell lennie az emberek között, mivel az ember »társas lény«. Ennélfogva szükségesek a bevett látogatások és azok viszonzásai. De jogtalanság az, ha valakin a látogatásokat erővel be akarjuk hajtani, vagy pedig azok elmaradása avagy elkésése miatt haragot táplálunk ellenük.

Ez csak azt jelenti, hogy most, vagy egyáltalán magukban akarnak élni otthon. Ők tudják, miért? Lehet, hogy munka foglalja el őket, lehet, hogy szomoruságuk van, vagy beteges valaki közülök, vagy egyáltalán oly harmónia van abban a családban, – ami igazán ritkaság – hogy egymással teljesen megelégszenek s a nyugalmas családi életet elébe teszik a máskülönben kellemes külső érintkezésnek.

Mindezek igen tiszteletre és kíméletre érdemes okok lehetnek, talán irigylésre méltók is. Rendesen azok a boldogabb emberek köztünk, akik családi tűzhelyüket szeretik, míg ellenben azok, akik telve vannak örökös látogatásokkal, közönségesen nem tartoznak a boldogabb életű emberek közé.

Életpályák.

Minden életpálya jó, de neked vagy nekem csakis az jó, amelyre kedvvel és tehetséggel felszerelve indulunk el.

Legtöbben azzal buknak bele az életbe, vagy azzal teszik szerencsétlenné gyermekeiket, hogy az életpályán kínálkozó »jó módot« és csakis ezt nézik, anélkül, hogy az ahhoz való képességeket és hajlamot is gondosan megmérnék.

Mihaszna indul el például valaki vállalkozónak, ha egész természete olyan, hogy a kombinációkat utálja s talán még vesztegetni is röstell. Mihaszna mérnöknek, holott nem a mértani, hanem az esztétikai vonalak iránt rajong.

A legnagyobb jómódhoz vezető életpályán is szegény ördög marad, sőt erkölcsileg is elnyomorodik az ember, ha kényszeredve, tehetsége és hajlamai ellen lép rá. Ellenben nincs olyan szerény életpálya, még a kisbíróságot sem véve ki, ahol a maga körében értékeset, sőt nagyot ne tudjon szolgáltatni, ha kedve és hozzávaló képessége van.

A rossz hallású zenész sokkal kevesebb, mint a szép szakállú kapus.

---