Az édes anya.
Az őszön a legnagyobb úr, a Halál, a boldog kis házba belépett. Tán egy derék, megbízható lélek hiányzott a légióiból s beintette Kádárt, a bányatisztet. A felesége, kétségbeesve ellene szegült. Ők szerelemből házasodtak; igen boldogan éltek s volt egy kis fiuk (egy hétesztendős, szőke, fehér emberke, a szemük fénye), ki egy óráig se tudott volna ellenni az apja nélkül. A nagy kaszás azonban úgy tett, mintha észre sem venné az ellene mondókat, lecsoszogott előre az ismeretlenbe és Kádár erőtlenül utána hanyatlott.
Azon a napon, mikor Kádár meghalt, az ő árva fiucskája, a kis Jánoska így szólt dicsekedve az édes anyjának:
– Nézd, mily gyönyörű orvosságot kaptam, piczikém, a doktor bácsitól! – és igen boldogan gurította az aranyos dobozát, hogy felvidítsa az anyját, ki akkor nagyon bánatos vala.
Kint pedig, a folyosón, a doktor komor képpel ezt súgta a kétségbeesett anyának:
– Ügyeljenek, nehogy a gyermek valahogy megtudja az apja halálát. A gyermek igen eszes és érzékeny s a szívbajos fiúcskára végzetes lehetne, ha megtudná, hogy az apját sohase fogja látni.
Ezért Jánoskát hátraköltöztették a kertre néző szobába s az anyja mellette maradt, rendezgetve a fiú játékszereit egy homályos szegletben, bárha csak úgy nyüzsgött a folyosó a sok járókelőtől.
– Valami ünnepre készülnek tán odakinn? – kérdezte Jánoska az anyjától.
S minthogy igen gyöngéd kis fiú volt, hozzátette: «El tudok én játszani magam is piczikém, ha tán vendégeid volnának.» Bizonytalanabbul tette azonban hozzá: «Hanem ha az apa jöhetne be tán hozzám, mert ma nem is volt nálam», minthogy nem szeretné megbántani az anyját az által, hogy inkább az apját áhítja.
– Nem, – rebegte az anya, – az apának vendége vagyon, és arra kicsordult a köny mind a két szeméből.
– Egy bogár repült a szemembe, – magyarázta.
– Egy bogár, piczikém? Akkor nézz csak merőn felfelé, mert arra mindjárt kimegy belőle a bogár…
A mama úgy is tett, felfelé nézett, mosolygott, de a bogár mégse ment ki a szeméből.
A folyosó alkonyattal elcsitult, arra Jánoska mellé húzott egy asztalt az édes anya, s egy díszes tornyot kezdett építeni kövekből, de úgy reszketett a keze, hogy mindjárt le-ledőlt az építmény.
– Úgy megbántotta a bogár a szemedet, piczikém? mert mind a két szemed pillája alól szivárog egy-egy csepp – s előre nyujtotta a fejecskéjét s megcsókolta az anyját ott, a hol a bogár bántotta.
Az apa bizony másnap sem kereste fel a kicsi fiát, sőt tán amaz ünnepség mián (úgy dübörögtek, zakatoltak, kalapáltak künn), csak az öreg dada maradt mellette azon délutánra.
– Tán a király nevenapja van? – kérdezte a kis ember, – minthogy úgy harangoznak a toronyban. Tán lőni is fognak? De attól én igen félek.
Ébren figyelt. Nehéz kocsi indult meg az utczán; énekszó egy-egy töredéke lopódzott be a kis szobába és valami szokatlan, nyugtalan mozgolódás zaja, a mit nem hall az ember a fülével, csak az érzékeivel. Késő őszi, szürke, nedves idő volt s a harang mély kongása, mintha libegni látszott volna a vastag levegőn.
– Ó, hogy vártalak, piczikém, – rebegte, a mint az anyja későn belépett. – Én úgy félek valamitől; nézd csak, hogy reszket a kezem! De talán, ha gyertyát gyújtanál, vagy ha tán játszanál velem, vagy ha énekelnél nekem, vagy… vagy…
– Vagy?
– Ha (egész halkan súgta), ha az apa idejönne már hozzám.
– Elment?… Valahová? Hová? Pedig meg se csókolt. De mindjárt jön?
– Nem.
– Tán csak reggel?
– Reggel sem.
– Estére, azt hiszed?
Mind követelőbben unszolta az anyját s arra elborult az arcza. De megemberelte magát mindjárt, a mint az anyjára nézett; s az ajakát összeszorította és nem sírt.
– Apád csak későbben jön vissza.
– Bizonyosan felülvizsgálatra ment. A tavaly is, tudod, magunkra maradtunk volt, mi ketten, piczikém. Oda ment, úgy-e?
Merően kutatva nézett az anyjára.
– Akkor sírtam, de akkor még kicsi voltam. Mi, meglátod, jól megleszünk magunkban. Te versekre tanítsz, énekelsz s mindennap a sóhegyekig felmegyünk az országúton s egyszer csak meglátjuk a Sándor János bá’ szekerét, a melyen az apa jön. Jó?…
Bátor kis lelke ereje csak idáig tartott, mert miután így felbátorította az ő piczikéjét, betúrta fejecskéjét a párnába és keservesen sírni kezdett. A vén dada megérintette a gyermek vállát.
– Nem szégyelli magát sírni, egy ekkora nagy fiú, a kinek az apja épen bányász.
– De én nem sírok, tudod, Klári!… az nem is igaz… Én csak gondolkozom, úgy-e, piczikém, te is tudod.
S titokban letörölte kicsordult könyét, szepegve visszafordult és valami várjátékot kezdett meg a táblán, a miben a piczikéje kedvét lelhesse. És hogy felvidítsa, szándékosan hibásan lépett, de mindjárt megértette, hogy kedveskedésével rossz időt választott és eltolta a táblát.
Azon este igen nehezen telt az idő. A gyermek önkéntelenül tartózkodott a kérdezősködéstől, az anya erőszakosan kereste az okot, hogy beszéljen. Mikor azonban a vén dada megigazította az ágyat az éjjeli nyugalomra, a fiucska odahúzta a Klári ránczos fejét s rebegve ezt súgta:
– Hát meggyógyúlt apa? Ő beteg volt, tudod.
Az aszott, öreg fej gyengén igenelve bólintott a kérdésre, minthogy az édesanya rájuk nézett. Arra Jánoska a fal felé fordult s egészen a paplan alá bujt. Azonban az apjával foglalkozott, mert a mint a nehéz ködből kibontakozott a hosszú, hideg reggel, ezt kérdezte:
– A felülvizsgálatra ment el apa, piczikém?
– Igen, kedvesem.
– Pedig itt felejtette a kofferét. Én már az este láttam a szegeletben, hogy itt felejtette.
Azon nap azonban többé nem tudakolta az apját.
Délfelé felkelt s kezét a nadrágzsebébe dugva, katonásan, peczkesen lépett s félhangon mondta: «egy-kettő, egy-kettő», a hogy az apja kommandirozni szokta tréfásan. Csak innen látszott, hogy az apjával foglalkozott.
– Már írtál apának? – kérdezte este. – Irtál, piczikém, rólam is? Ő mikor fog írni neked?
Minthogy valami titkot érzett, a mit előle rejtegetnek (s mindazt jól lehetett olvasni kutató, okos szemeiből), az anya másnap azt a szép virágos köntöst vette fel a fekete helyett, melyet a kis ember felettébb csecsésnek talált és a félhomályban énekelni kezdett az anya a gitár mellett, hogy szórakoztassa a kis fiát. Valami ócska nóta volt az, a miben egy bárányról volt szó, mely a hímes mezőn bégetve keresi az anyját… furulyaszó leng az illatos levegőn…
És arra elfuladt az anyja hangja, a kis fiú pedig hangosan felsírt. De a mint szorosan átölelték egymást, mindjárt abbahagyták a sirást s a kis ember szilárdnak készült hangon kérdezte:
– És meg is találta az anyját a bárányka, piczikém?
– Hogyne, kedvesem… hogyne!
Aztán elfáradtak mind a ketten és a fiúcska rosszul aludt az egész éjjel. Azért másnap reggel mindjárt levél is érkezett az apától, a melyet ujjongva fogadott a kis ember.
– Rólam is ír, piczikém? – kérdezte mohón. Úgy vártam, hogy írjon már, csak nem akartam mondani neked.
Ó, hiszen abban a levélben csak Jánoskáról volt szó. Hogy igen jó fiú legyen Jánoska és nagyon szeresse az anyját és aztán karácsonyra minden jó dolgokat fog küldeni azon messzi helyről, a hol ő van.
Azt a levelet aztán sokszor is kellett elolvasni. A fiúcska untalan nyüzsgölődött, mert hol az egyik, hol a másik szót elfelejtette az ismétlésnél olvasni az anya: «Ó, bár csak én tudnám elolvasni, mert te igazán nem tudsz jól olvasni, piczikém». És élesen kiabált a vén Klári után, hogy ő olvassa jobban. De ő se tudta jobban s azért ismét és ismét az anya kellett, hogy elolvassa, de könyezve.
– Nagyon megkínoztalak, úgy-e, piczikém? de úgy vágytam, hogy apa írjon nekem, igazán.
Ez okon mindennap reggel tehát a postalegény levelet hozott az apától. A kis fiú az ablakból leste, a mint a havas úton ballagott a házuk felé a postalegény: «Oh mily lomha ember», mondta s tapsolva, sikoltozva küldte a piczikéjét, hogy elejébe menjen és elvegye a levelet tőle. Ő mindjárt választ is iratott az anyjával s megüzent mindent, hogy mi történik itt; mi hiányzik, mit hozzon karácsonyra és szapora levélváltásba elegyedett a képzelhetetlen messze útjában bujdosó szegény emberrel, ki a János édesapja volt.
Derültebb és nyugodtabb lévén a levelek jöttével, azt kérdezte:
– Miért nem tánczolsz velem, úgy mint régebben, piczikém?
– Mert beteg voltál, kedves.
– Igen, de már nem vagyok az… az apa sem beteg már?
S akkor végig tánczolták a szobát mind a ketten, de akkor a vén dada gunnyasztott búsan a szegeletben. «De te is. Klári, te is tánczolj velünk», – lihegte.
Az idő hidegebbre válván, visszaköltöztek az utczai szobába s látta, mint ereszkednek le a Bucsinról szekeresek fenyőfákkal megrakva.
– Tán karácsonyra hozzák? – kérdezte Jánoska. – Az angyal jön tán, piczikém, s azért hozzák a fenyőfákat az erdőből?
A hegyek ormai fehérek lettek s jégvirágokkal szőtte be az ablaküvegeket a tél.
– Vajjon apa tudja-e, hogy mi készül nálunk, piczikém? Az angyal bizonyosan tudja. – És egy alkonyatkor valósággal látta az angyalt, (egy fényes sugár), a mint átsuhant a ködös levegőn, elvillanva, eltűnve a fatornyú templom mellett. A fiú sápadt arcza kipirosodott egészen s megilletődve, rebegő ajakkal beszélte el piczikéjének. Az angyal után súgott aztán, hogy beszéljen az apjával ott, a hol van, s mondja el neki, hogy mit küldjön a fiának. De titokban mondta, hogy senki más ne tudja, még piczikéje se. Ha el fogja küldeni apa, a mit Jánoska kiván, akkor tudni fogja, hogy csakugyan megérti őt.
S ideges türelmetlenséggel várta a karácsony napját. Ah! üzenetet akkor vesz az édesapjától, ki oly nagyon elment, hogy nem is köszönt az édes fiának, a mikor elment.
A karácsony előtt való nap délelőttjén az anya otthagyta az őrködő helyet, a melyet soha egy perczig el nem hagyott addig, hogy csecsebecséket vásároljon halott ura nevében a kis fia karácsonyfájára.
A vén dada roskadó lépéssel topogott a gyeplőszár végén, lovat játszva a kis fiúval, míg sírva ékítette az édesanya a másik szobában a gyökérből kivágott fenyőfát a fagyos föld alatt romló édesura nevében beteg kis fia örömére.
Aznap délután se térhetett vissza az anya a gyermek szobájába. Egy szegény mázsatiszt temetésére harangoztak, kit éppen ezen a napon kisértek ki a temetőkertbe, hát fekete köntösét ismét felvette az özvegyasszony, s az ő drága halottját siratva, kikisérte az ura bányásztársát.
A harangok kongva ringtak a ködös levegőn s messziről a fa tóka csattogása hallatszott a bányatelepről. Onnan hozták a halottat a bányászok komor pompájával. Az izmos karok könnyen emelték a költöző szegény ember örökös házát; oldalt mellette kis bányász-mécsesek csillámpoltak s előtte mély búgással omlottak a rézhangszerek torkából a gyászos nóták. És katonai rendben, csendesen lépkedtek a buggyos újjú bekecses munkások oly egyformán, hogy lépésük szabályos dübörgése messzire elhallszott.
A kis fiú szorongva nézett ki az ablakon, a mint a fekete tömeg elvonult az ablakuk előtt, felkígyózva az oldalon, kőkeresztekkel kihímezett temetőre. A zúgás megijesztette. Majdnem sírt, maga se tudta, miért, félve rebegett.
Hangos szóval hívta a vén dadát. Nem volt sehol. Tán a temetés zaja csalta ki. Élesen kiáltotta a nevét. Senki. Az ajtót reszketve nyitotta. Sírni kezdett. Idegesen a másik ajtóig szaladt. A karácsonyfa gyertyával, aranyos papirossal felpiperézve a szoba közepén állott. Rémülten csapta be az ajtót. Az ütődés csattanásától úgy megrémült, hogy majd elesett. Hajadonfővel kifutott a folyosóra.
– Ó! Istenem!
A ház földszintjén a csizmadia-műhely nyitott ajtajában egy kis fiú babrált egy olajos papirosú csillaggal, melylyel az este kántálni fog menni.
– Gábor, Gábor – sikoltott rémületesen a kis csizmadiainasra.
– No!
– Én igen félek.
– Hát élsz még, János?
– Jőjj fel mindjárt.
– Ne–e–m. Dolgom van.
– Inkább hozd fel, Gábor, a csillagodat is.
– Mit adsz?
– A mit akarsz.
– Négy töltött bányászgomb? Jó. Megadod mindjárt?
A mint együtt mentek be a szobába, így szólt:
– Milyen jó meleg van itt. Aztán mégis sírsz?
– Én igen félek. Itt senki sincs.
– Hát aztán! Megijesztett valaki!
Aztán az ablakhoz lépett.
– Én itt sohase voltam, milyen gyönyörű innen. Adod meg a gombjaimat? Nézd, a mázsatiszt temetése már a hegyre ért.
Jánoska meghúzódott az ajtó mellett.
– Nem akarod megnézni innen az ablakból a temetést? A mécsesek mind az oldalútra tértek, látod! a ti sírotok mellé.
– A mi sírunk mellé? Nekünk nincs sírunk.
– Nincs? Beszélj nekem. A mázsatiszt sírját az apádé mellé ásták, láthatod innen, az a legszebb hely…
– Az apám sírja? Mit mondsz? Az apám nincs is ott.
– Nincs? Szamár. Hiszen ő meghalt. Hogy mondhatsz nekem ilyet?
– Az apám?
– Az apád! Hiszen azért nem eresztett el most a mester a temetésre, mert az apád temetésére megszöktem volt. Talán bolond vagy? Hiszen én csak tudom.
S erővel odakényszerítette Jánoskát az ablakhoz, hogy megmutassa neki a helyet a temetőben.
A kopár oldalon nyüzsgött a sok ember. Az új sír mellől oszladoztak már. Jánoska rémülten meresztette a szemeit a temetőkertre. Oly fehér volt, mint a hideg hó kinn.
– Az apám? az apám? – rebegte.
Akkor siető lépéssel futott fel a lépcsőn az anyja.
A gyermekek összebujtak, az ablaktól félrehúzódva.
Jánoska felsikoltott élesen, a mint meglátta az anyját.
Egészen elváltozott s rekedt, nyers hangon szólt:
– Hallod, ez mit mond? Hol van az apám? Mondd meg neki. Az apám…
Az anya lehajtotta a fejét és hangosan felsírt.
Az engedelmes, szelíd fiú magánkívül, durván megrántotta az anyja köntösét s fuldokolva kérdezte:
– Hát miért hazudtál, jaj nekem!