Az utolsó levél.
«Napok óta bolyongok, Ilona! és nem fogok visszatérni hozzád.
Csak olyan drága vagy a szivemnek, mint akkor, mikor a kezedet a kezembe tette a pap az oltár előtt – és elmegyek mégis valahová és elkeveredem valamerre, hogy sohase lássalak titeket. De hogy se gonosznak, se bolondnak ne láss… mielőtt elfutok a boldogságom elől – szólanom kell hozzád. Irok. A keserűség elborít. Vajjon megértesz-e?
A gyermekünk űz el mellőled, Ilona! a mi gyermekünk, a kit alig láttam még. Szorongva gondolok csillámpoló kék szemeire, pelyhes koponyájára, ránczos kezecskéjére. Igen boldogtalan vagyok s a mint rovom e sorokat, hallom az altató dalocskát, a mit felette dudolsz – és sírok.
Igen érzékenyek az idegeim, vagy beteg vagyok. Tudom is én?
E lobogó gyertyaláng visszavilágít arra az estére, mikor mellőled elhívtak az operáló asztal mellé – és félek magamtól.
Emlékszel-e?
… Valamit játsztak a színpadon. Nem tudom, mit. A szivem csordultig volt veled, Ilona! Téged lélegzettem, téged láttalak, téged hallottalak, benned éltem, gondolkoztam; irígyeltem a levegőt, mely reád sugárzik. A páholynyitogató asszony a felvonás között bejött s így szólt hozzám: «Doktor úr, sietve hívják… egy haldokló gyermek anyja vár idekinn».
Alig értettem még a szót, de te azt mondtad: «Miért nem megy?» Valamit szerettem volna éppen akkor súgni neked… a mi azért akart kivirágozni az ajakomon, mert a te biztató mosolyod melegitett rá… Ezért vonakodtam a hívó szóra mindjárt elmenni s így szóltam: «Egy beteg gyermek anyja keres? Miért nem vár? Honnan való?» «A kórházból való asszony, – így felelt. – Oh, megfulad a gyermeke… azt mondja.» «Hát miért nem siet?» Így szóltál te reám és én felugrottam a te szemrehányó tekintetedre s kalap, kabát nélkül rohantam le a lépcsőn.
– Oh, megfúlad a leánykám, megfúlad mindjárt a leánykám! – nyöszörögte egy keszkenyős asszony a színház előtt s megragadta a kezemet. Fussunk, fussunk, mindjárt meghal. Az ápoló mondta, hogy a doktor urat itt a színházban találom meg. Fussunk… meghal mindjárt…
Éles hideg szántott át a hajadon fejemen. «Várjon, – mondtam, – a kalapomért futok fel s megyünk rögtön…»
De a mint visszarohantam hozzád, Ilona – a helyemen ült egy úr, a kit utáltam. Tán csak akkor lépett be a páholyba, – de te rámosolyogtál és a kezed az ő kezében pihent. Mintha gyilkos kés sikkadt volna be az agyamba. «Bocsánat», hebegtem. A lélekzetem elakadt, valamit akartam mondani és lekaptam a kalapot a fogasról és kirohantam. Tudom, hogy elhomályosodott a folyosó előttem s alig bírtam lebotorkázni a lépcsőn.
A kétségbeesett anya megragadta a kezemet, és a mint hurczolt a végtelen sikátorokon, támolyogtam, mintha fejbevágtak volna. A kórterem ajtaja előtt már hallottam a sípoló, kínos, éles hangot, mely a fuladozó gyerek torkából sikolt ki.
Mind el kell mondanom e részleteket, hogy megérts, Ilona! Félek, hogy belezavarodom e dologba…
Csak benéztem az ajtón. Az ágyon hentereg a beteg gyermek. Az arcza színe szederjes kék; a szeme bágyadt, beesett s a mint rápillantok, látom (óh most is látom) behúzódó, emelkedő, vonagló mellét és hideg verejtéktől gyöngyös homlokát. Oh! a másvilágból való harmat ez már… Nem sír, és hangot se ad, csak sípol, sípol a torka és hánykolódik egy vánkos tetején.
– Mindjárt – mondtam. Megfogtam a kezét. A fejem egyszerre kijózanodott. A csipeszekért, a késért, a canul után fel kell futnom az emeletre, hogy megnyissam a gyerek porczgyűrűit. «Ne féljen, – szóltam az anyához – ne féljen… megmentem őtet… Várjanak, egy percz sincs veszteni való.»
Az ápoló künn csavargott valahol. «Fogja meg a gyermeket, – mondtam az anyának – ne féljen.» És egy ugrással voltam fenn, hogy megkeressem az eszközöket.
Az anya kétségbeesetten borult a gyermekre. Erőszakkal kellett felemelni róla. Görcsösen belekapaszkodott, mintha azt hinné, hogy semmiféle halál nem férhet az ő gyermekéhez, míg ő öleli őt…
Világos fejjel, biztos kézzel nyultam a gyerekhez. Egy percz az egész operáczió. Bemetszettem. Ekkor így szóltam: «A canult adja ide…»
– Mit? – kérdezte az anya meredt, értelmetlen tekintettel s szorítja a karomat: «Mit?» – kérdezte. – «Az Istenért – kiáltottam, – a kezemben fulad meg a gyerek.» Kifeszítettem a vágást a csipeszszel. Tudtam… tudtam, hogy megmentettem őt… «A canult, – kiáltottam, – siessen.» A szederjes arczból kérdezve néz reám két fájdalmas gyermekszem…
– Nem tudom, mi kell, – dadogta az anya s mind a tíz körmét belekapcsolta a karomba.
– Oh! A fejem szédülni kezdett. Mit tegyek? Ekkor így szóltam: «Tartsa e fogócskát… tartsa, elmegyek… megkeresem a canult.»
Hol lehet? Tán fenn feledtem az asztalon. A fejem meg volt kínozva. Az anya eszeveszetten kapaszkodott belém: «Hova megy? – sikoltotta. – Nem eresztem… nem, nem… meghal, ha itthagyja.»
– Ereszszen, – riadtam rá, – nincs veszteni való időnk. S kiszakítottam magamat a kezéből és rohanok fel… A canul az asztalon nincsen… a szekrényben nincsen…
És ekkor a kapkodásban egy világos, puha kalapra téved a szemem. Ah, minden ördög ellenem szegül. A kalapot kicseréltem a színházban… Azon emberé ez a kalap, a kit gyűlölök s a kire te mosolyogtál, Ilona. Elcseréltem a kalapot a zavarban. És ő ott maradt melletted… míg én viaskodom a rettenetes halállal. Hozzád szól… füledbe suttog… érinti az ujjadat… Minden vérem az agyamra szökkent. Vajjon nem kicsinált gazság-e az, hogy éppen engemet hívnak ide? S míg én emésztődöm itt, – tégedet a mézes szók nyálával burkol be úgy, mint a pók a hálóba kerített legyet. Óh, gazság… gazság… Azt hiszem, felordítottam kínomban. Mit tegyek? Odarohanjak-e, hogy megfojtsam a gazt? Nem tudtam gondolkozni. A kórterem csontvázai rámvigyorogtak. Nem. Kijózanodtam. A gyermek halódik ott lenn. Mentsük meg előbb.
Végre.
Ott állott a canul az asztal közepén egy üvegtálczán. Megdörzsöltem a szememet, hogy lássak. Felragadtam és rohantam le.
Az anya az ágy mellett állott. Odaléptem. Akkor az anya megfordult, mint egy őrült s reám rohant.
– Gazember! – ordította. – Megölted a gyermekemet… Te gaz, gaz… – sikoltotta. – Az Isten verjen meg minden szenvedéssel. Gyilkos vagy, gyilkos…
A gyermek mozdulatlanul pihent. A szeme felakadt. Mintha üvegből fújták volna. Az ajaka félig nyitva. A nyakán finom vérerecske szivárog le. Míg fenn tétováztam… megfuladt…
*
Ekkor hagytam ott a kórházat, Ilona, s menekedtem a falura. Nem tudtam volna folytatni a mesterségemet. Leszek paraszt, szántok-vetek. A hogy elfelejtett engemet a kegyelem, akképen elfelejtem a tanult mesterségemet, melylyel öltem. Elbúvok az emberek elől, a bűnbevivő szerelem elől…
De lehet-e felejteni?
Azt az üvegből fújt gyermekszemet; egy kétségbeesett anya sikoltozását – el lehet-e felejteni? Éjjel és nappal környékeznek. A pacsirta énekében is az anya sikoltozását hallom s a nyiló vadvirágban is ama szemet látom. Minden erősebb szó összerázkódtat s minden sóhaj elérzékenyít. A kandalló-tűz duruzsolása, a nap perzselésére perczegő búzamező… őket juttatja az eszembe.
Tudtam, hogy össze fogok zavarodni.
Vizsgáltam magamat; rendetlen érverésemet, összezavarodó agyműködésemet. Könnyen felejtek; mindenért felizgódom; és mindjárt sírni tudok, ha félek, ha elbúsulok… Erőtelen leszek most és kifeszül minden idegem a következő perczben, hogy meg tudnék fojtani egy bikát. Éreztem, hogy el fogok veszni, el kell vesznem.
Orvosságot kerestem.
Mint a hogy a fuladozó kapkod a mentődeszka után, szinte öntudatlanul, elkezdtem görcsösen keresni a kiutat és – óh, ne utálj meg, Ilona – így nyujtottam ki a kezemet ismét utánad…
Nem a szerelmes szív sóvárgása vitt vissza hozzád ismét, hanem a rettenetes félés… az iszonyú sötét semmitől való ijedelem. Ez vitt vissza hozzád.
De csak addig, Ilona, a míg megláttalak. Ekkor a régi érzés lobbant fel ismét bennem, mint a hogy a hamuval betakart senyvedő üszök az első érintésre.
Te reám mosolyogtál. A régi mosolylyal, – úgy láttam. Lehet, hogy csalódások, lemondások árán ereszkedtél le hozzám: elfonnyadt, szegény, szenvedő emberhez. Mi hozott vissza tégedet? Én kerestem-e a feleletet erre?
És miért keressem? Hiszen boldogultam. Édes melegség járta át ismét a szivemet; a vérem megpezsdült s úgy láttam, hogy benned minden bú, félelem, kétség és fájdalom felolvad… Ilona! te vagy a bátorság, a feledés, az élet.
Elvittelek magamhoz. Az én vén házamba, a hol az apáim megelégedetten, boldogan éltek annyi időkön át.
Szorítottam a kezedet, ha a torkomat fojtogatta az alattomos ijedelem és megbátorodtam; megérintettem a köntösöd libegő fodrát, ha szorongtam, hogy sírni fogok – és megvigasztalódtam; és hadarva, hangosan fecsegtem, ha azt éreztem, hogy lenyűgöz a csendesség.
És kiláboltam volna a betegségemből. Én tudom, hogy kigyógyultam volna.
De akkor jött ama gyerek.
Az enyém.
És a mint jött a világra, panaszos, síró hangjával, – óh – tudtam, hogy végem van.
A bábaasszony behozta hozzám.
– Fiú – így szólt.
A gyermek ősszecsucsorította az ajakát, a szeme körül ránczok képződtek, a gégéje megmozdult és felsírt.
Rettenetes.
Láttam ama gyermeket a kórházban, a ki megfulladt.
És elrohantam hazulról. Megőrülnék, ha hallanám a sírását tovább.
Az életösztön űzött el mellőled hazulról. Sírj érettem.
Sohase fogsz hallani rólam. Neveld a gyermekünket a kötelességtudásra. Én abba vesztem el, hogy mikor kötelességem lett volna egy gyerek életére ügyelni – tégedet szerettelek…»