Apró képek.
I.
Csifó frájter és a lova.
Anton Csifó frájtert szabadságolták a betegsége okán. Hitvány, köhögős, keszeg ficzkó volt. A szüleit nem ismerte s sokat vetődött a falujában kegyelemkenyeren, míg katonasorba nőtt. Minthogy lángoló szemmel ügyelte a testét tapogató doktort s untalanul unszolta, hogy: «ne tessék vizitálni a bordáimat, mert az jó itt is, ott is», a német «tauglich»-ot mondott rá, bárha szűkmellűnek találta. Mint mondom, nem volt neki senkije odahaza.
Jó, tüzes huszár lett Csifóból; merész, rendes, engedelmes. A lovát (Lármásnak hívták) roppantul szerette; a szerei (a bőrátvetői, csákója, bundája, szíjai, sapkája) az ágya fölött a polczon tökéletes rendben állottak éjjel-nappal; puskája, kardja ragyogtak; a pajtásai – mint jó székely fiúk – igazszivű, füttyös, jóbeszédű ficzkók valának, a tiszt urak nagyon megkedvelték, úgy hogy Anton Csifó oly boldog, elégedett volt ebben az ő új familiájában, a nagy kaszárnyában, mint egy kis isten. Mégis Csifó a tavaszra úgy lehitványkodott, mint egy leperzselt mező száraz kánikula után.
Köhögött, fuladozott, de akármint kimélgették a tiszt urak, (ha valami zákányos őszi szél zörgette tán a lombokat, ki-kihagyták a gyakorlatból), a német doktor egyszer, mintha csak esetleg jutott volna az eszébe, kedélyesen megtaszította Csifót s így szólt hozzá: «Te huszár, menjél te haza és szedjed össze magadat, mert nem jól kinézel.» «Én? én? dehogy, instálom, – dadogta Csifó s elborult a szeme, – itt hagyjam én? a kaszárnyát? én?»… Azonban itt nincsen szó, se jobbra, se balra… kimondatván a szó, Anton Csifó frájter hazament, hogy szedje össze magát, mint az parancsoltatott.
Hazament a szovátai sóhegyek felé. A kankalinok már le voltak akkor virágozva; a selymékes Szakadát-ban az aranysárga mocsárvirággal behimezte már a mezőt a nyár eleje… a tavalyi cserfaleveleket már letaszította a ragadós, fényes új lomb… fecskék tojtak a sósziklák ernyője alatt; a lágy, andalító tavaszi levegőt a búzát érlelő meleg váltotta fel a madárdalos völgyekben… Anton Csifó elkeseredve, mi szépet, mi kedvest észre nem vett, – idegenül, fáradtan ődöngött s igen sínylette a kaszárnyát.
Nem barátkozott, nem beszélgetett a parasztokkal; nem, Csifó a város felé vezető országút mellett való berekben lógott egész nap; egy-egy cserfa tövére lekuporodva, nagy tüzeket rakott s nézett arra felé, a hol a kaszárnya fekszik… álmodozott és igyekezett, hogy összeszedje magát, a mint az parancsoltatott.
… Ott benn a kaszárnyából már mennek ki a gyakorlatra a huszárok, a trombitaszó szárnyal a mezőn a Maros mellett… a nap játszik a ragyogó szerszámokon, lovak szőrén… egyformán dobognak a patkós lábak, aztán hajrá! hegyek ellenében, a föld is reszket örömében, a mint a huszárok száguldanak át a testén… a menték lebegnek… oh, Anton Csifó kitátott szájjal lélekzett, aztán köhögött és igen fázott, daczára a lobogó nagy tűznek, mely a lába előtt égett.
Aztán hazamennek… «Lármást» valaki megcsutakolja (ki? vajjon ki?); a csajkákban hozzák már a párolgó lét; a fiúk lehevernek a fehér pokróczokra; pucczolják az egyet-másokat, míg valamelyik kaczagva beszéli el, mint fogták el a mezőn az őgyelgő vén huszárt nagy derendocziával… oh, mindez oly rendes, kedvderítő dolog…
A tűz Csifó előtt hamvába fullad lassankint; a zsarátnok halk neszszel omlik szét… csak nézi, nézi s nyögve sóhajt fel és hallja, a mint alkonyatban éneklik a kaszárnyában a szerelmes nótákat az ágyak tetején heverő fiúk: a kedvesnek édes csókjáról; vagy anyjuk meleg öleléséről, kakastejjel gyúrt kalácsáról…
Anton Csifónak senkije sincsen, se anyja, se szeretője… Neki minden gyönyörűsége ott a kaszárnyában bimbózott, virágzott ki… A faluban, idehaza, kutyába se veszik; ezek a házas gazdák, kik a kegyelemkenyeren felnőtt fiút ismerik… a leányok félvállról néznek rá – ha százszor is huszár! – mert egy pászmát ki nem tud kapálni velük a törökbúzás oldalon; s a fiúk, ezek az izmos, tömzsi, kemény, veszekedő székely legények lenézik, oh!… egy cseppet se szedheti össze magát Csifó idehaza, hanem idegenképen csatangol mezőn, oldalokon; és a meleg ájerben úszó szűk völgyekben didereg, visszasírva a hangos kaszárnyára, a párás, langyos istállóra; vágyik a trombitaszóra; a pajtásokra; virzsinia szivarokra, promenádokra és romlik mind jobban-jobban, már csak árnyéka annak a Csifónak, a kit parancsszóra haza küldtek, hogy szedje össze magát.
És a mint így a zabföldek már sárgulva hajladoznak a szellő libegésén; a kukoricza szakálla barnulva fityeg a cső száján; a völgyön, a mint szállong a fenyves szurkos illata… egyszer egy délután hosszú sorban kígyózik fel egy nagy csapat a remetei úton, az emelkedőn. Zörgő szekerek jönnek elől, utánuk fényes huszártiszti csapat és mellettük és utánuk ficzánkoló huszárlegények, rendetlen csomóban.
Anton Csifó ránézett a látományra. Reszketett s törülgette a szemét, hogy megtudja: ébren van-e? A patkók kattogása már hallszik a köves úton… tehát felszökött esze nélkül Csifó és rohant a berken át, az országút felé.
Oh… tán megbotlott, tán elfulladt a futásban, megtámaszkodott egy öreg eperfához s így szólt: «Még megbolondulok… hiszen az a tarka kancza ott tán a Magyaros… a deres, túl: a Nőhang… mellette a Lator, a Mendel, a Kényes… tán csak nem az én századom az, oh, teremtő Jézus atyám, a ki ott jön?»
Ismét összeszedte magát s idejében az országútig érkezett: «Hova mentek, fiúk? hova?» – rebegte és fölemelte mind a két karját.
A katonák ránéztek, de csak mentek tovább, mert nem ismerték meg… Csifó rekedten kiáltotta: «Hova, hova mentek?» – Berontott a lovak közé… Egy privatdiner poroszkált leghátul két vezetéklóval s odadobott néhány szót.
Valami gyakorlatot készítenek elő a tiszt urak… s az első stáczió ott a faluban lesz, míg a lovak kipihennek… «Hé… hé!» – kiáltotta Csifó s lobogtatta a karjait a feje fölött. Oh Istenem! Hátul, egészen hátul egy fekete ló ballag lesütött fejjel… Mintha egy hegyes tűvel szúrták volna meg Csifót. Üvölteni kezdett: «Oh a Lármás… a Lármás, az én lovam, az én édes lovam»…
A katonák megállottak.
– Te vagy az, Csifó? – kérdezte az egyik.
– Te, Csifó? mit keressz itt. Élsz-e még?
Ebből mit se hallott. A fekete ló visszanézett az ismerős hangra és halkan felröhögött:
– Én… én, lelkem, én vagyok! – kiáltotta – édes lovam, én vagyok egyedül. – S ilyfajta szamárságokat rebegve, megtelt mind a két szeme és odaugrott és átölelte a ló nagy fejét.
A huszár mindjárt leszállt a Lármásról, a többiek körülvették a mezitlábos paraszt fiút. Még a tiszt urak is megállottak, de senki egy szót sem szólt.
– Te, lelkem – rebegte és czirógatta a barmot, veregette, ölelgette és Lármás odanyomta a kobakját a fuladozó ember melléhez. A köny csak buggyant a Csifó szeméből és végigcsorgott lesoványodott arczán.
Aztán így szólt: «Felülhetek, úgy-e? Felülhetek rá még egyszer? Utoljára.»
– A ló nincs megcsutakolva – mondta félhangon egy kevély tekintetű hadnagy, de azért ő se szólott többet, mert oly mélységes vágy sugárzott ki a Csifó szeméből, oly félénk, alázatos, egyszerre rimánkodó és követelő lélek ült ki az arczán, hogy annak nem lehet ellentmondani.
– Miket beszélsz? Mért utoljára? – kérdezte durva hangon egy huszár és tizen is szöktek oda, hogy felsegítsék Csifót a lóra. De Csifó egy ugrásra a Lármás hátára szállt föl.
Lármás pedig halkan nyerített fel s kényesen megszegte a nyakát, a mint Csifót megérezte a nyeregben és úgy lépegetett, mintha tojáson járna.
Mindenki odanézett.
Száz lépést előre tett vele és százat vissza. Tátott szájjal lélekzett Csifó és kigyúlt az orczája. Arra valami az eszébe jutott, egyet csettintett, megszorította a ló vékonyát, nagyot kiáltott, megragadta a kantárszíjat – s azzal hajrá! nekivágtatott a dombos oldalnak.
Hogy rohant a Lármás! Mint a szélvész. A kavicsok röpültek a lába alól.
– Mit csinál az a bolond? – kérdezte mosolyogva a tiszt.
– Fogjátok el, – mondta egy második tiszt, de harag nélkül.
Mindenkinek jó kedve szottyant.
Négyen is utána iramodtak.
Mily futás volt az! Lármás szállt, mint a madár. Aligha érintette is a gyepet.
A legények kiáltottak. A Csifó inge lobogott a szélben, az arcza égett.
Aztán az élen fogták el. Csak úgy lefordult a lóról Csifó. Igen lihegett… azután vér bugygyant ki az ajakán. Köhögött, de mosolygott.
– Szép volt, – rebegte bágyadtan…
A ló a fiú felé hajolt, meleg párát fujt rá s kaparta a gyepet.
II.
A tavasz.
Időtöltött úriember lóháton, gondolkozva megy át a nagy erdő fensíkján. A ló baktat lehorgasztott orral, mintha a föld illatát iszogatná; a lovasa, mintha gond ülne rajta, messzire elnéz, – láthatólag semmit se lát – mintha a tavaszi langyos, puha levegő álmosítaná el.
Pedig nyughatatlan az erdő körülbé mindenfelé. A virágok illatát csalogatja ki a szelid napfény; a füvek nődögélnek; a színtelen ifjú falevelek rezegnek az élés boldogságában s taszigálóznak a szunnyadónak, pihegőnek látszó nedves levegőn. Minden kászolódik, sürög, mosolyog bizakodva. Egy kicsi eső volt azelőtt való napon. A marhahajtó úton kicsillog a mélyedésekből egy kanálnyi rezgő víz; a cserebokrok piros ághegyein mintha eleven vér serkedne ki.
A rengeteg nagy ürességen valami titkos nesz uralkodik. Egy nagy tátott száj lélekzik és liheg. Apró perczegés itt; lágy sóhajtás túl; – a szülés igyekezésében kiserkedő verejték gyöngyének a kipergése; a születés gyönyörében kipattanó rügy megrázkódása; a szálló legyek szárnyának a suhogása; a férgek kicsúszása a téli mély sötétbőli a pillangók ágyára szőtt selymes takarónak a feszülése, elpattanása… összefogva: mindez valami halk, sejtelmes, zűrzavaros, méla hangokból nagy szimfónia szövődik össze. Az árok alján lezuhanó viz mély morgása képezi pedig az orgona-pontot hozzá.
Az élet aztán ott van még az igazi: a mély útban. A kövér, lucskos oldalán tobzódik az élet. A füvek meghajolnak; tátott szájjal lélekzik a virágkelyhek a langyos levegőt; a bokrok nyers hajtásai, aléltan a boldogságtól, ölelgetik össze a lábuknál remegve feligyekvő sötétzöld burjánokat…
A mint baktat az időtöltött úriember, – mit se látva, hallva abból, a mi él és zajong körülötte, – egyszerre felüti a fejét, mert valami megzavarja a fensík isteni pompáját. A mellette elvonuló mély út oldalából két emberi fej bukkan fel. Egy silimán hitvány leányka az egyik. Sovány, csontos, fejletlen fej; nem is szép. Viseltes, színehagyott keszkenyő takarja el a borzas hajat s köríti a színtelen, csak egy pár égő szem fényétől besugárzott arczot. A másik fej egy nagy brontes, szőrös, rusnya ficzkóé. Minden nagy e barmon: az arcza, az ajaka, a fogai; a vállai olyanok, mint egy hegyhát.
A leányka így szól a baromhoz:
– Menj el te orczátlan, te szégyentelen… úgy utállak, de úgy utállak, mint a bűnt…
Hatalmaskodva, élesen így kiált a leányka s hadonásznak a levegőn a karjai. «Hozzám mersz nyulni? – kiált a legényre – mert kikaparom a két rossz szemedet, te undok, irtózom tőled»… s úgy csapja innen is, túl is a barom durva pofáját a kezével, hogy csattanásán van mit hallaniok a virágoknak s lomboknak. Ám a ficzkó csak vigyorog ezen; minden foga látszik örömében, nem is védekezik, mintha jól esnék neki a pofozás. A leányka pedig fáradhatatlanul csapkodja a nagy melák legényt, a tarkóját, a hátát. Puff, puff, még csattan.
Az időtöltött úriember a lóháton morog megelégedetten: «ez aztán a derék kis leányka, jól teszi, jól teszi, ha bírja» s bárha maga is mosolyog, mégis elfordítja a fejét a jelenettől. Mert nem szeretjük valahogyan, ha megalázottnak látjuk a magunk fajtáját. A barom, látszik, csak most veszi észre, hogy egy idegen tekintet téved oda az ő kis történetéhez s mindjárt (mit tesz a brutális barom?) egy fogással lefogja a leányka hadonászó karjait; mind a kettőt, bizony egyszerre; s átkarolja a leányka derekát úgy, hogy meg se tud mozdulni, akármennyire kapálózna.
Az időtöltött úriember erre megszorítja a lova vékonyát egy kissé s gyenge poroszkálásra unszolja a csodálkozó lovacskát. Kopp, kopp… a patkók kattognak odább. Mindenfelé hallszik a csattanás, de néhány gyorsabb lépés után ismét viszont óvatosan, csendesen lépdegél a csendes tavaszi délután az állatocska.
… Oh, mindjárt meg is áll teljesen, mert a gazdája megfogja a gyeplőt. A mély útból (onnan a dombról már be lehet látni) fájdalmas nyöszörgés éri utól a fülét. Mi történik? Ama barom, ott alant, magához kapcsolja a leánykát s ropogtatja a derekát. Az úriembernek vissza kell fordulnia.
A leányka vergődik a ficzkó karjában; sikolt, fájdalmasan, ijedten jajgat s vergődik, mint egy madár a macska szájában.
Az időtöltött úriember agyvelőjébe nyilalik ez a segélyt hívó, félig síró hang s mindjárt megfordítja a lovát, rácsap s visszatér gondolkozás nélkül, hogy megmentse a szegény gyereket a gazficzkó karmaiból.
Ott terem. A leányka térdre hullva, magából kikelve, szenvedve; – a ficzkó lihegve, a brutális erő lobogva ki a szemén. – «Mi lesz, te rabló?» – kiált rá nyersen.
A küzdelem abban a perczben megszűnik, a rabló karja leleng a leányka derekáról s szégyenkezve egy lépéssel odább áll.
– Mit akarsz, te zsivány?… elereszted rögtön azt a szegény gyereket!
Egy perczig a csendben ismét hallszik a havasi patak dörömbölése a mélyben. A következőben a leányka, mintha az álmából zavarták volna fel, kerek szemmel rátekint a megmentőjére s így szól:
– Maga ki, bácsi? Magának mi a dolga itt? Magát ki hívta ide?
A hangja mind élesebb, biztosabb lesz.
– Mit elegyedik maga a más dolgába? No nézzék, a bolond vén embert, mi mindenbe üti bele az orrát? Hát maga ki? Menjen innen, hallja!
A leányka felemelkedik. Lesimítja összegyűrt fersingjét, megköti lecsúszott fejkendőjét az álla alatt s csipőjére akasztva mind a két kezét, kihívóan vágja oda:
– Nézd, a vén tekergőjét! Látja, hol az országút? Arra menjen.
Az időtöltött úriember gyengén felrántja a vállát. «Igaza van», mondja halkan, megrántja a kantárszíjat s trapp… trapp… futva iramodik meg a ló az országúton, mely előtte kígyózik fel az erdőbe…
III.
Az uram.
A falu végén a vándorköves, szakadékos mezőn tanyázó czigánysátorból egy rongyos, mezitlábos, fekete czigányleány (a papsajtlegeléssel betelve) az utolsó, graniczerrel fedett házikó kerítésére rákönyököl és benéz az elhagyott udvarra. Ott egy viseltes, beteges formájú ifjú paraszt-fehérnép a küszöbön ülve ránéz a czigányleányra s rászól:
– Mi kell?
– Hát… semmi.
– Hova valók vagytok? A sátorral vagy?
– Ühüm… Messziről, a gyergyai havasokból valók vagyunk.
– Te rongyos! – vontatva, nagysokára folytatja – leány vagy?
– Láthatod tán.
– Nem látom. Gyere be. Adok valamit.
Végigméri lustán s gyors elhatározással így szól:
– Szeretnéd, ha csíkos strimpflid volna? Szeretnéd, ha gombos topánkád lenne? Gyere be…
A parasztasszony befordul a házba s kiczipel egy tarka kendőbe bekötött batyut.
– Ülj le oda. Nem is bő a lábszáradra a strimpfli. Úgy… A topánkában kotyog a lábad, de sarjúval kitöltheted. És ti nem szoktatok erre felénk jönni? Mi? Felöltöztetnélek, ha tudnám, hogy elmentek innen és nem látlak többet.
– Nekem adnád a czipőt? Dugva?
– Az enyém. Kisasszonyok viselnek a városon ilyen stráfos harisnyát. Drága… Vedd el. Neked adom, te rongyos; kösd meg kóczczal a térdeden felül. Van még egy köntösöm, a minek bő az ujja.
– Bő az ujja? Oh na! S nekem adod?
– Egy szót se szólj. Tedd be a kaput. Vedd fel. Állj az eperfa alá. Siess. Hogy hivnak?
– Aniko…
– Aniko… Engemet: Sebesnének hívnak. Én asszony vagyok. Az uram a városban van. Szolgálatban van az uram…
S erre kibuggyan (miért? miért nem?) a köny a szemén s betakarja az orczáját mind a két kezével… Zokogásában a lapos melle zilál… De lefojtja a sírását és szürkén folytatja:
– Vedd fel, Aniko. Nem is igen bő rajtad az a köntös. Kisasszonyok viselnek efféle czafatot a városon. Szép-e? De még egy szalmakalapom is van. Kisasszony-félék viselik azt is. Ne. De gombold be a köntösödet. Neked adom, de úgy, hogy mindjárt elviszed innen s ne lássam meg többet. Neked adom a kalapot is.
– Mi lelt?
– Mi a bajod vele? Várj, kihozom. Egy borjúnak az ára van ezekben a rongyokban. Vidd el. A városon a rosszfajta kisasszonyok viselik az ilyen holmikat. Az Isten verje meg őket.
A mint a virágos szalmakalapot kihozza, úgy megmarkolja, hogy összetörik a markában.
– Nem baj… Úgy is kaczagás eféle piszkot viselni kiöltözött parasztleánynak a városon… Ott (s messze hely felé int) e féle kalappal csavarják el az ifjú paraszt embereknek a fejét a rossz fehérnépek…
És keserű dühvel rongygyá tépi a czifra kalapot; kitörli az öklével a szemét és hevesen folytatja:
– Menj… menj. Nincs egyebem. Menj vele sietve. Ne is merj errefelé nézni. Fuss. Jaj, nem bírom.
A czigányleány a mint kiódalog, a kapunál visszafordul:
– Aztán mit mondjak, – ravasz tekintettel vigyázva az asszonyra – mit mondjak? ha kérdezik, hogy hol kaptam ezeket a szép holmikat? Nem loptad?
– Nem… Én becsületes asszony vagyok… Asszony. Az uram a városon szolgál már két esztendeje, de nem jöhet vissza… mert nem akar, vagy nem jöhet haza. Viheted… Tedd be a kaput.
… S maga is belép a házikó ajtaján. Bezárja, neki dől és hangos fuldoklás között sírja:
– S mondd meg, hogy mindent megvettem… úgy öltöztem fel… a milyeneket ő szeret a városon – s még se… még se… engemet szeret… az uram…
IV.
Honvágy.
Egy bakát temettek a városban. Valamiért nekibúsult erősen (mit firtassam már, hogy miért?) a szivének fordította a puskáját egy baka és azzal vége lett… Nagyon szép parádéval temették el. Egy kényes szakaszvezető dirigálta a csapatot a koporsó előtt és a katonabanda fujt keserves nótákat. A cselédlányok mind kiálltak a kapuba és a járókelők megállottak a komédián, bárha pogány hideg idő járt.
Topp… topp… egyformán lépegettek a bakák s a posztóval betakart dob rekedten dübörgött. Az oláh templomban a hegyoldalon, sírdogáltak a harangocskák s a hosszúszakállú pópa dörzsölgette a kezeit, fázva topogva. Az egész piacz elcsendesedett, míg áthaladt a temetés.
A kút előtt haladt már a menet. Ott a havasról jött szántalpas szekeresek, kik fenyőágakat hoztak a havasból, hogy karácsonyfát csináljanak belőlük a jó gyermekeknek, állanak. A katonák a havasi szántalpokhoz oly közel marsiroznak, hogy majdnem surolják a faágakat – s egy komisz baka, ime, a sor szélén igen elkomorul.
Elkomorul… valami jutván az eszébe. Egy tömzsi, vállas, kemény, törpe legény az. Onnan vala ő, a honnan valók a faágak. A havasról való. Rá van írva a formájára. Nehéz, otromba, czammogó járású, szőrös ficzkó – van benne valami a medvéből – nagy állkapcsa, lobogó, mélyen benn fekvő szemei vannak. Megy, nézi, nézi meredten a fenyőágakat és egy friss havasi leánykát ügyel, ki a szántalp mellett áll, kozsókkal a derekán, rojtos, csíkos keszkenyőbe bebonyálva. A baka reámered s eltéveszti erre a lépését… Eltéveszti a lépését.
– Te marha, – morog rá a szomszédja – mit teszel?…
– Mi–i?
Ő semmi hibát nem követ el… Ő tán csak álmában lépdel… a lelke azonban odahaza van… a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi katlanban a rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából összerótt csatornájában omlik ki a kék víz a jégcsapokkal kicsipkézett kerékre. A házikóban egy öklömnyi ablaküvegen bizonyosan a város felé néz egy sugár, szépséges, sápadt leányka, (a szántalp mellett álló leányhoz hasonlít), az ő szerelmes bakájára gondolva…
A bombardon recseg, dübörög… topp, topp… egyformán lépdelnek keményen a bakák s a sor szélén járó kemény oláh legény lehajlik a sorból s beleharap a fenyőágba, mely a havasi szántalp felett zöldül…
Beleharap a fenyőágba… és rágja, őrli fehér fogaival a keserű ágat s nyeli boldogan… oh, bizonyosan azt se tudja, mit tesz?
– Barom, – morogja a társa, – abrakolsz?
V.
Az anya kicsiben.
A dugáson ereszkedünk le egy tutaj hátán. A havasi patak köves, üres ágya megtelik a dugásból lezúgó vízzel (a kövér, piros keserűlapuk a marton mohón lebzselik) és morgó zajjal az egész szűk völgy. A madarak mind leszállnak a fenyves sűrűjéből a víz suhogására s csippenve, őrült kedvvel szántják a vízpárás levegőt. Megébred a búsan magábazárkózott, mély havas. A tutaj inog, mintha rángatnák; alig értjük egymás szavát.
A kanyargó patakágyban úgy száguld az előrezúduló víz, mint egy megveszett állat. A kormányzórúdnál álló oláhnak a szeme majd kiugrik, hogy elég gyorsan forgassa a tutaj orrát. Mégis valahol egy sziklakar keresztbe taszítja a gerendákat és míg a víz dühödten tovább száguld, átcsapva a tutaj tetején, alatta, a tutaj recsegve megáll.
A havas – a mint a víz megszökik alólunk – csöndesedik fokozatosan. Egy-egy káromkodás, aztán csüggedt szóbeszéd s mi kikászolódunk a bokáig érő jéghideg vizen a partra. A mint nekivágok az ösvénynek, – hogy valami emberlakta fészket keressek, a honnan alkalmatosságot kapjak a továbbhaladásra – belezavarodom a havasba.
Sehol senki. Egy hang sincs, hacsak rám nem visít egy-egy havasi tarka-barka madár, vagy a fahajat kopácsoló harkály. Messze az oldalból vékony füst szállong fel a fák koronája felé. Arrafelé törtetek. Ott vagy szuszéknak való deszkát szárítanak, vagy szenet égetnek. Úgy! Egy fekete kunyhó (mint egy szőrös sümölcs valami banya képén) kuporog egy tisztás szélén.
– Hé, ki van ott? – kiáltom; ki se felel. Egy összerótt szolgafán lógó üst alatt lángol a tűz. – Senki sincs itt?
– Na! – szól vontatva valaki. Éretlen gyermekhang ez. Közelebb megyek s a mint egy bokornál kifordulok a tisztásra, szemrehányó, bosszús leánykahang rivall rám:
– Ügyeljen!… hát ügyeljen; mire lép?
Odanézek a lábam alá. Egy rongycsomó hever a földön, egy halom havasi letépett virág tetején.
– Mi ez?
– Hát egy gyermek van a földön. Nem látja? Hiszen letapossa!
– Egy gyermek?
Keresem, hol van.
– Ott ni! – mondja az elkeseredett képű leányka, a mint a kunyhó mellől kilép és ama rongycsomóra mutat.
Érdeklődve nézek oda, a hova mutat:
– Nincs gyermek – mondom.
– Oh, Jézusom, Jézusom… hát nem látja?
Jobban megnézem. Egy szokmány rongyai hevernek összegömbölyítve ott. A csupja át van kötve faháncscsal, úgy, mintha egy baba feje volna. Még piros bogyóból két szeme is van, nyilván szurokkal odaragasztva; és szája is van, valami fahajból odacsirizelve. Karja is van; a szokmány karjából, mohával kitöltve. Tehát jobban megnézem.
– Ez gyermek, te leányka?
– Hát nem látja?
– Aztán te csináltad, leányka?
– Én hát, egyedül, – dünnyögi – csak nem is apó.
– Az apó nem is tudna ilyet csinálni?
– Hogy tudna? Ő nagyon öreg ember már.
– S te csak vele élsz?
– Csak? Hát nem elég az apó?
Aztán fecsegő lesz: «Maga ki? Maga mért jön? Ide senki se jön, (közeledik hozzám) bárha mi örökre itt lakunk».
– Örökké? Hát akkor ki tanított meg tégedet leányka, ilyen szép gyermeket csinálni?
– Szép, úgy-e? Ki tanítana meg? Senki. Hát kell is azt tanulni? Azt hogyne csinálna az ember. Akkor kit ölelhetne meg az ember?
– Igaz. Azért csináltad, hogy megölelhess valakit?
– Hát hogyne! Még azt se tudja?
S azzal felemeli a ruhacsomót. A karjaira fekteti gyöngéden, aztán a kebléhez szorítja mosolyogva, boldogan.
Hogyne: Az anya ébred meg ebben a leánykában. A mély havasban nő; embert se lát; anya nélkül, testvér, pajtás nélkül él; ez a leányka kitalálja ismét a babát. Vágyik a gyermekre… valamire, a mit ölelhessen…
VI.
Levele érkezett a kisasszonynak.
Őszül az idő. Fenyeget a felhő mindenfelől. A tejfehér köd felhúzódik a sötét erdős hegyek derekáig. Míg az ormok fehérednek már a hótól (a fenyők úgy merednek fel, mint egy roppant fűrész fogai), alant, a rohanó havasi víz partján az égerbokrok még zöldek, a megpuffadt, összegömbörödött, megszáradt veres cserebokrok között. A sziklás úton, mely a szomszéd faluba visz, egy úrileány lépked tünődve. Áthalad a mi falunkon (az asszonyok mind szelíden köszöntik) egészen a postáig.
A postamester kiszól az ablakon át: «Nincsen levele, kedves kisasszony».
«Igen köszönöm, – feleli a kisasszony, lehajtja a fejét megadóan – köszönöm» és megfordulva, ismét visszaballag a falun; az úton, mely a kősziklák között a mély víz partján vezet.
A falu útján a kisasszonyra tapadó szemek is mind ezt kérdezik: «S nincsen-e még levele, kedves?» A kuvaszok kiállanak az útjából, leülnek az út szélére; a szekerek kitérnek előtte, hogy ne zavarják, mintha azt mondanák: «Baj, hogy nincsen még levele!» A víz, a mint az egyik hullám leloccsan a másikra, mintha sóhajtana; a sár, melyből kiemelkedik az apró láb, mintha feljajdulna: «Oh, miért is nincsen még levele szegénynek!»
Széllel, ha ébred a reggel; hóval, ha elegyesen csorog a felhő: mindennap az urileány a szomszéd faluból jön a postahivatalig és megy vissza, tünődve… tünődve.
Azon a nyáron került a kisasszony a szomszéd, eldugott havasi falucskába tanítónénak, valami messze való városból. Szelíd és szomorú; a gyermekek nagyon bátrak vele. Valahonnan vár valamit, ugyan vár; mi mind nyughatatlankodunk azért: hogy miért nem érkezik már meg az, a mire ő várakozik? Mi lehet az? Ki se kérdezősködik tőle felőle, de azzal a Semmivel fekszünk és kelünk. A szénacsinálók a havasi kaszálókon, este, a tűz világa mellett arról beszélnek; a templom pitvarában istentisztelet végén azon tünődnek; a guzsalylyal le és fel utczázó vénasszonyok, pergetve az orsót, arról zuvatolnak: «Még meddig vár a szegény, arra a levélre?»
S csak nem jön… nem jön.
A mezőre leszáll a téli takaró; vékony kukoriczaszárak merednek ki az egyforma hó alól: a víz martjain nyalja a csillogó jégrámát a suhanó kék ár; a bocskorok alatt csikorog, rikoltozik a ropogó hó – a tanító kisasszony mindennap bejön, hogy kérdező szemmel ránézzen a postamesterre. «Nincsen; semmije sincs még, kedves kisasszony» – feleli a postamester.
Oh Istenem! Mily gonosz lélek kell, hogy legyen az, a ki így várakoztatja őtet! Levelek pedig jönnek feles számmal a postahivatalra. Szerelmes leányok hoznak ki onnan szaporázva valami írástudó vénhez, hogy kedves izenetet betűzzön ki belőle; – nyomorú szegények, kik segítséget várnak a betűktől – és annyian kapnak írt, vigasztalódást a levelekből, csak a szegény tanítókisasszony megy ki onnan árván lehajtott fejjel. «Féljen – bátorkodik egy öreg asszony hozzá közeledve – a rossz emberek szándékától, útonálló vad fogától, a mint azon félelmes útakon egyedül jár…» «Vad fogától, rossz emberek szándékától miért féljek?» – kérdi vissza szelíden, búsan, mintha azt mondaná: «Más szerencsétlenségtől félek én». Mindenki érti. Ah, nincsen levele szegénynek.
Pogány, csikorgó tél hatalmasodik el a szűk völgyön. A Bucsinból leszálló farkasok kórust üvöltenek az éhségtől, a falut gyűrűző berekben; a verebek felfúvódva dideregnek a szalmafedelek eresze alatt, s kicsípi magát puha fehér köntösében – mint egy koporsóba fektetett menyasszonyt a halál – minden fa, minden bokor… Egy nap: honnan? mi úton? senki se tudja – az a hír suhan át az elcsendesedett falun, hogy a kisasszony levelet kapott.
A jégvirágos ablakocskákon a meleg szájak akkora lyukat olvasztanak fel legalább, hogy lássák a kisasszonyt, kezében ama papirkával; a sövénykerítéseken át arrafelé fordulnak a vigyázó legények: «Levele van szegénynek».
Egyszerre elevenebb lesz a falu. Mintha egy súlyos tehertől megszabadulna, fellélekzik: «Levele van neki!» Egy szót se szólnak, de egy kéz, ha megszorítja a másikat: mindenki tudja, miért; valahol ha elcsattan egy csók: mindenki érti, miért: «Levele érkezett a kisasszonynak». A kiragyogó szemek végigkisérik, valamíg csak kiér a faluból a kisasszony, hogy a mély, kanyargó víz mellett elhaladó sziklás úton hazatérjen.
A levél még a kezében van. Mintha félne kibontani; vagy mintha csak az emberszemek előtt nem akarná kinyitni az édes, várt levelet. De gyorsabban igyekszik előre… A ropogós tél sietteti tán csak.
Átlép a határkővel kijegyzett falu végén. Puha, nagy hópihék szállingóznak; az ég elszürkűl s varjúk kárognak valahol…
… S másnap várják a kisasszonyt és mindennap várják. Nem jön. Hiányzik a falunak. «Nem tudtok róla?» kérdezik. «Miért? Megkapta a levelét» felelik.
Megkapta…
… Egy czigány hozta be a sziklás útról a levelet. A sziklás vízmartba kapaszkodó galagonyabokor tövisein akadt fel. Finom a formája, piros a pecsétje, mint egy vércsepp. Belül csak egy-két sor van bele írva:
«Ne várjon hiába. Nem megyek… A mi volt, elmult; álom volt. Ma esküszöm azzal, a kit szeretek…»
A kisasszony aztán jött hozzánk. A víz felénk hozta, mert mi szerettük őt. A molnár fogta ki.
VII.
A tudatlan madár.
Nyár derekán, a Mező-havas tetején, a fenyőkéreggel fedett sátorban, hajnalban ébreszt fel a napsugár.
Az égtől földig vetett levegő-ágyon rózsaszinű meleg por piheg, mely messze, a hegyhát fenyőlombdunyhája csupján lilába játszik s zöldesbe olvad. Az éji gyász elbúvik a tömött, nehéz erdő sűrű aljába a felkelő világosság elől. A hajnalra rebeg minden, kéjes kinyujtózkodása közben ébredezve. A bábakalácsok üvegszerű, pattogó rózsaszín szirmai élednek; a légyölő-galóczák vérpiros pofája vigyorog a szárnyaló legyekre; a zsályák balzsamos lehelete leng a mozgó levegőn; a mályvák, az idétlen, borzas gyalogfenyők szurkos illata terül el a rettenetes nagy havason. Éles szél borzolja fel a nyavalyás perjét, tánczoltatja a kokojza bogyóit, az eprek pehelyszerű virágszirmait. A lomha nagy test: a havas, mozgolódik, lélekzik; fénylik a harmattól, suhog a széltől.
Felkelek s végigbotorkázom a harmattól csúszós köveken. Az a rejtelmes erő, mely felébresztette körülöttem az életet, engemet is megmozdulni kényszerít.
Egy nyílegyenes fenyőfasor szegi el az utamat. A sor szélén egy dús, össze-visszanőtt ifjú fenyő sátorából két fényes csepp ragyog reám.
Közelebb megyek: «Mi villog ott?» – Nézem.
Mintha két kicsiszolt gyémánt fénylene ki. Még közelebb megyek. Egy parányi madárfejből ragyog ki két szem. Egy hitvány madáré. A dolmánya zöldeskékes, a szárnya szürke, fehérrel csipkézve a szélén.
– Pi-pi… a parányi czinke reám ügyel egy cseppet s a földre is ügyel egy cseppet. Tán ott a fészke. – Pi-pi… elevenen, kedvesen bókol, himbál, hajlong: jó reggelt mondva mindennek.
Egyszerre igen derültnek látom az egész hideg havast, sziklákat, mohos fákat és még közelebb megyek a beszédes madárhoz.
A czinke felém fordítja egészen apró fehérfoltos pofáját és valamit vigan – tudom is én mit – locsog.
De engemet is csak úgy néz, mint a többi tárgyakat körülötte és nem merem fogadni a köszöntését, mint a többi egyet-másnak.
Mégis bólintok feléje. Meg se rebben a czinke. Tovább egyre bátrabban, bizalmasan mondja: «pi-pi…» és visít vigan.
Egészen mellé lépek. Tovább csippen a sűrűben, félelem nélkül.
– – Ah! Egyszerre eszembe jut: ez egy tudatlan madár; mely azért nem fél tőlem, mert itt született a Mező-havas-tetején, itt is nőtt fel és nem ismeri az embert. Ezért bízik bennem.
VIII.
Az irgalmas ember.
Két ifjú liba élt egy virágos udvaron, egy gunár és egy tojó. Szép, fehér, fodros, libegő tollakkal ékes szerelmes pár voltak s minthogy mindenük megvolt, a mi csak kellett nekik, nagyon jókedvűek voltak. Örökké egymást bujták; együtt sétálgattak; fürdögéltek; s ha szembeállva, elkezdtek halkan tereferélni bizalmasan, öröm volt őket nézni.
Egy nap a könnyűvérű fráter, a gunár (a tavasz borzolta a vérét tán fel) átbujt valahol valahova, a hova más libahangok csalogatták, hihetőleg könnyű kalandra. Meghallgatta s meghallván a becstelen: – elfelejtette családi köteles hűségét, szép párját; békés, jó életét; pázsitját, vizét, magját s megszökött; ürt és mély bánatot hagyva maga után.
A tojó járván, kelvén magára, bokrok mélyén, árnyékos színek sarkán, árkokban, kutatva kedves párját – megbizonyosodván árvaságán: kiállt az udvar közepére és hegyesen, élesen elkiáltotta magát, mondván: «Jőjj, jőjj! szerelmes társam! hé!» Odább tipeg ekkor és minden világtájék felé fájdalmasan rikolt: «Hé, hé, párom! jőjj…» Előre szalad és visszaszárnyal mind hevesebben, rikolt a hűtelen után: «Jaj, jőjj, hé!» Nem eszik, nem iszik, nézdegél; lebegteti a szárnyait, sürög-forog, rikolt, sikoltozik; ah, még egy nyugodalmas percze sincs, jajgat, sikoltozik és kesereg.
A bús tojó asszonya pedig, – egy ifjú, érzékeny szivű menyecske, – hallván a sirámot, így szól: «A szegény liba! A hűtelen párja megcsalta őtet. Nem lehet élni e zajban, melyet az udvaron a nyomorult csap. A lelketlen gunár megrepeszti a szegény tojó szivét. Oh, csak tenne így velem az én férjem, majd adnék én neki». És később meg így szól: «Jőjj… úgy sajnálom az árvát, jőjj, szakácsné! úgy megesett a szivem a búján. Jőjj, vesd végét a boldogtalan bújának!»
A szakácsné pedig jött és másnap megették az árvát, uborkasalátával és makarónival…
A Végzet ezt látva, az ismét következő napon talált csak rá a hűtelen gunárra a harmadik szomszédban és a gunár, a Végzettől űzetve, váratlanul visszabuvik valahonnan valahogy ismét a virágos udvarra s a mint megérkezik, körülnéz szaporán az ismerős tájékon. Megjárván pedig, a bokrok mélyét, árnyékos színek sarkait, eszébe jut keservesen itthagyott szép párja és kiállván az udvar közepére, hegyesen, élesen, parancsolóan így kiált: «Szép társam, jőjj, jőjj!» Tipeg, kiált, előre szalad, visszaszárnyal, mind hegyesebben üvölt, sikolt, nem eszik, nem iszik, nézgelődik, ah! egy nyugodalmas perczet nem hagy se magának, se az udvarnak, (az önvád furiái furkálván a keblét), az ifjú menyecske, a gunár gazdasszonya, az érzékeny szívű hölgy, így szól a szakácsnéhoz: «Oh jőjj, mesd el a nyakát e boldogtalannak. Láthatod, mily nagyon szenved a boldogtalan, nem hallhatom a nyögéseit!»
És oly nagyon megesett a szive rajta, hogy a jövő héten megették a gunárt is uborkasalátával és makarónival…
Eddegélvén pedig a libát, az urával, így szóltak: «Ez igen sok libahús egymásután». És ennyi volt a gyászbeszéd a tragédia felett…
IX.
A kigyó a paradicsomban.
Egy nagyon szép köntösös, czifra fehérnép állingál a zúgó vásárban, szemmeltartva egy paraszt párocskát, mely a falujából benézett a városba, csodát látni. A parasztlegény kézen vezette az ő serdülő, sugár, kékszemű párját és untalanul boldogan össze-vissza néznek. Egy sátorból virágos pántlikákat lobogtat feléjük egy vén nyigoczás. «Szép holmi» mondja a legényke. «Gyönyörű – sóhajtja vissza a leányka – és még csipkék is vannak.» A legény átkarolja a leányka derekát – örömében ez odasimul – és összemosolyognak. «Nagyon drága portékák ezek nekünk» súgja a leányka. «Menjünk, – feleli a legény – mert megkivánod».
A sátrak végében kihimzett fodros főkötők mosolyognak rájuk egy asztalról: «Illenék a fejedre – mondja a legény – a főkötő!» «Úgy? – feleli a leányka – hogy illenék leány fejére a főkötő?» «De hát te nem is akarsz menyecske lenni?» kérdezi vidáman a legényke és megtaszítja a leányt. «Hát mondjam?» csippen vissza ártatlan hamiskodással a lány és visszataszítja a legényt.
Ezen is kaczagva, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép közeledik az évődő párocskához és látszik, szinte szívja be a locsogásukat, mint akár a virágillatos levegőt.
A párocska őgyelegvén odább, elérkeznek valami falusi asztalos portékájához s ott mindjárt letelepednek, szorosan egymás mellé, egy tulipános láda tetejére. «Mennyi minden fér el egy ilyen ládában, – mondja a leányka és megsimogatja gyöngéden a gyöngyszinű láda tetejét – ilyen lesz nekem, úgy-e?» «Hát annak a kanapénak a fiókjában még!» mutat a legény egy festett falóczára. «Oh, te buksi – kaczag a leányka – annak a fiókjában csak ágynemű áll.» A legény megcsípi a leánykát és kaczagó szemmel perzsel rá: «S hát az ágyneműben mi van?» A leányka ártatlanul felel: «Abban semmi sincsen, az csak áll, dísznek, buksi.»
A legényke arcza nekimelegedik a beszélgetésbe és mindjárt egy ringó bölcsőre mutat, mely a fadiván mellett áll. A vállával meglöki a leánykát s megfogja a kezét forró kezével. «Hát az ott, lelkem – kérdezi és rámutat a bölcsőre – mi lesz abban?»
A leányka, megértve valamit, kipirul egészen a hajáig, feláll a ládáról és megsértődve, kedvetlenül így szól: «Csúfakat beszélsz, ez nem szép» s kirántja a kezét a legényéből.
«Én semmit se szóltam» – mondja restelkedve a legényke és át akarja ölelni a leánykát. «Nem szeretem, a ki orczátlan» – feleli a leányka s kisiklik az ölelés elől. A legényke zavarodottan áll meg.
A beszélgetés megszakad közöttük. A nagyon szép köntösös, czifra fehérnép mindezt irigykedéssel nézi félszemmel. A vásáros nép tolong körülöttük, gyerekek sipolnak; koldusok harmonikát nyomorgatnak; boltosok rikoltoznak; kocsisok káromkodnak; czigányok ordítva alkudoznak – a czifra fehérnép, mintha nem látna mást, nem hallana egyebet, mint amaz ártatlan párocska szelíd évődését. A maga ártatlan leánykorának rég bezárt ajtaja pattant fel tán s oda lát be. Irigyen ügyeli őket; kesernyés tekintettel.
A legényke odább sompolyog a leányka mellett, restelkedve. A pogácsás sátor előtt megáll s egy szép, nagy szivet vesz a kezébe: «Nézd lelkem – mondja engesztelődve – ezt megveszem neked, ha szereted?» A leányka visszafordul s mindjárt mosolyog szépen. «Megveszed nekem? – kérdezi – szép portéka, ott fog állani a kaszten tetején, ha lesz kasztenünk…» «Jó, ne haragudjál reám.» «Én nem haragszom reád.» És mindjárt kezébe veszi a pogácsát. «Vers is van rajta», mondja a leányka és betűzni kezdi a szép szavakat. A bosszúsága megolvadván a gyönyörüségben, bizalmasan átnyúl a legényke keze után, a szép szivet pedig boldogan a kebléhez szorítja a másik kezével. Igy menve odább boldog egyetértésben a zúgó vásárban, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép éppen a boldog párocska háta mögé kerül. A legényke ekkor észreveszi az idegen, szép, czifra fehérnépet, szemét rajta felejti. Még a szája is egy kissé tátva marad, úgy rámered. A czifra fehérnép pedig megáll előttük s ezt kérdi:
– Mit vettetek?
– Mi? – kérdi idegenül a leányka.
A czifra fehérnép – a csúf irígység, az ajakán mintha egy kelés fakadt volna fel – nem tudva egyebet mondani a visszautasító szócskára, vigyorogva, kicsinylőleg ennyit kérdez:
– Csak pogácsát vettetek? És mit csinálsz vele? Megeszed? Hova valók vagytok? Falusiak?
A leányka kipirul ismét bosszúságában.
– Menjen el, – mondja indulatosan. – Mi köze velünk? Azt veszünk, a mi tetszik nekünk.
A czifra fehérnép csúfondárosan felkaczag. «De po-gá-csát…» mondja s szótagonkint hámlik le az ajakáról a lenéző, bosszantó kérdés. És azzal tovább megy.
A legényke a szép fehérnép után néz.
A leányka restelli a pogácsát vinni. Oly nevetségesnek tartja a szép pogácsát a kezében. A szó megakad a szájukon.
A mint elkedvetlenedve tovább mennek, egyszer elfordulva a párjától, átnyujtja a pogácsát a legénykének:
– Vigye maga is – mondja.
– Vigye a kinek kell, – mondja vissza gyorsan, durván – én nem.
– Hát akkor mért vette?
A legényke felrántja a vállát s mogorván ballagnak odább.