Az asszony imádkozik
I.
Nem történt meg, amit most el akarok mondani, csak álom volt. Valaki álmodott: egy ijedős, szerelmes asszony, miközben alkalmasint lidércnyomás gyötörte…
Éjfél volt és Magda, aki gyönge lázzal feküdt le az este, egyszerre fölriadt álmából. Az éj némaságában egy irtóztató hang hallatszott, inkább állati üvöltés, mint emberi hang, olyan vérfagyasztó és baljóslatu volt. És egyszerre megelevenedett az éj sötétsége is. Vörös lámpafény csillogott az ablakok alatt, a lépcsőn pedig egy nehéz testet cipeltek föl, nyöszörögve támolygó emberek. Aztán mélységes csend lett megint.
Az asszony a szíve rémült dobogásán olvasta a múló másodperceket. Nem tudott mozdulni, sem szólni, gondolkozni sem tudott, csak annyit érzett, hogy valami történt. Valami kimondhatatlan bánatos esemény. Egy többé soha jóvá nem tehető szerencsétlenség, amely ezermázsás, fekete terhével ráhengeredik a rémülten dobogó szívére.
S most már tudta is: a férjét, Lajost, holtan hozták haza a vadászatról. A legkedvesebbik pajtása lőtte agyon, véletlenül…
Azt mondta Magda: Nem igaz, nem igaz! Hazugság, – álom! Én most ágyamban fekszem, álmodom… De reggel fel fogok ébredni s akkor nem lesz igaz semmi!
Az apja meg az édesanyja ott álltak az ágya mellett. Sirtak vele, simogatták és beszéltek is hozzá.
– Kelj föl, Magdánk, szegény Magdánk. Nem álom, hanem siralmas valóság: ifju urad holtan fekszik az ebédlő diványán.
Magára kapott valamit és odafutott az ajtóhoz: az ura ott feküdt a diványon, sápadtan, mozdulatlanul, összevérezve. Körülötte meg idegen emberek állottak, feketeruhás, fakóképü öreg emberek, akik fejükkel bólintgattak és halk kórusban sóhajtották: Óh, a szegény özvegyasszony!
Magda lábujjhegyen közeledett a divány felé.
– Lajos, kelj föl, – mondta halk, remegő hangon. – Ez rossz tréfa ám…
Aztán maga is megborzadt attól a kiáltástól, amelyet hallatott. Térdre rogyott, rávetette magát a halott urára, hozzásimult és szenvedélyesen, szinte dühösen magához ölelte.
– Nem bánom, akár álom, akár valóság. Ha valóság, akkor együtt fognak bennünket eltemetni, ha meg álom, akkor együtt fogunk fölébredni…
Megint egyedül találta magát a néma sötétségben. Dacosan lehunyta a két szemét és aludni akart, álomra fordítani az eseményt és félálmában is érezte, hogy mellette van az ura hideg és mozdulatlan teste.
A lelke pedig végigkalandozott a közelmult emlékein.
Hathónapos házasok voltak. Még jóformán gyerekek voltak mindaketten, mikor megfogadták, hogy egymáséi lesznek. Egykorúak voltak, Lajos talán félesztendővel idősebb, mint Magda… Mielőtt egymáséi lehettek volna, hosszu és elkeseredett küzdelmükben próbálták ki a szerelmüket. Mindenki ellenezte a házasságukat, az egész világ az ellenségeik sorába szegődött, még az édes szülőjük is. Hanem ősi szokás szerint a szerelmesek energiája végül mégis kifárasztotta az öregek ellenállását és megtarthatták a lakodalmat.
A hat hónap, ami aztán következett, úgy mult el, mint egyetlen tavaszi hajnal. Oly ifju volt akkor még a boldogságuk, hogy nem mertek benne hinni. Minden éjjel azt álmodták, hogy még iskolába járó gyermekek, akik az ablakon át kacérkodnak egymással. Ha aztán fölébredtek, megkönnyebbülten sóhajtottak föl: De jó is ilyen öregnek lenni, férjnek és feleségnek, akiknek a csókjait nem tartja számon se a tanító, se a nevelőnő…
Minden eszébe jutott megint Magdának, mikor álmában ott feküdt a halott ura mellett. Tudta, hogy csak álmodik és mégis hideg szomorúság, majd sötét félelem vett erőtt rajta. Föl akart ébredni, küzködött a ködös ár ellen, amely akarata ellenére sodorta magával, de minden erőfeszítés után megbénultan hanyatlott vissza megint. Végül imádkozni kezdett kétségbeesésében. Csudálatosan zavaros imát mondott.
– Édes jó Istenem, add, hogy álom legyen minden, ami most a lelkemet gyötri. És add, hogy fölébredjek megint és világosság legyen körülöttem és béke szívemben…
A kérése teljesült. Valaki megrázta a karját és a szívén megszünt az az irtóztató nyomás. Az ágya mellett gyertya égett.
– Magda! Mi bajod? Miért sírsz álmodban?
Az ura szólt hozzá, de azért jó negyedóráig is eltartott, míg az asszony teljesen visszanyerte öntudatát. Addig szenvedélyes zokogással ölelte magához Lajost és egyre csak azt hajtogatta:
– Álom volt! Ugy-e? Álom volt!
II.
Amit most mondok el, az már nem volt álom.
Tizenöt esztendővel később történt, hogy egyik fővárosi lovardában párbajban agyonlőttek egy urat. Inkább véletlen baleset volt, mint tragédia, mert senki sem kivánta a halálát, még az ellenfele sem, aki harminc lépésnyi távolságból, irgalmatlan rossz pisztolylyal lőtt rá. Egy vad tivornyán történt, hogy a két jó cimbora ellenségeskedésbe került, valami sáfránhaju szépség kedveért. Mikor (inkább a világ, mint becsületük kedveért) egymásra sütötték a pisztolyukat, azzal a szándékkal tették, hogy azután majd meg fogják egymást ölelni… A véletlen azonban másképp akarta és a győztes fél elszégyelte magát.
– Ezt igazán nem akartam… Egy ilyen semmiség miatt! Most már szeretném, ha szegény Lajos inkább pofon vágott volna…
Pedig ezentúl következett csak a dolog kellemetlen része: a halott embert át kellett adni a családjának, amelylyel édes-keveset törődött életében, hogy legyen, aki gondoskodik róla a halála után.
A felesége, Magda, akiről azt beszélték, hogy válni készül tőle, hosszabb idő óta már vidéken lakott a szüleinél, de a segédek táviratára azonnal fölutazott a fővárosba.
Az özvegyasszony sápadt arccal és nedves szemmel lépett az ura koporsójához. Az emberi részvét csalta szemébe a könnyeket, de nem a hitves gyásza. Ő özvegynek érezte magát már régóta, amióta az ura a becsülésével együtt elvesztette a szerelmét is. Sőt, ha őszinte akart lenni az asszony, be kellett magának vallania, hogy nincs oka zúgolódnia a Gondviselés ellen, mely egy fekete vonással befejezte Lajos erkölcsi csődjének zárószámadását: fájdalmas megaláztatások szakadatlan soránál egyebet már nem várhatott volna tőle.
Egy imazsámolyt talált a koporsó lábánál, arra letérdepelt Magda és imára kulcsolta két kezét. De nem tudott imádkozni, inkább tenyerébe hajtotta arcát és elgondolkozott a multja fölött. Vajjon mivel szolgált rá arra, hogy annyira boldogtalan legyen? Amíg az ura szerette – ami ugyan rövid ideig tartott, – addig nemes volt, önzetlen és jóindulatu. Mikor aztán ráúnt a felesége határtalan odaadására: sívárlelkünek és önzőnek mutatta magát. Nem titkolta többet, hogy a fonnyadó asszony már nem vonzza őt, ő pedig, mintha egyre fiatalodnék, szükségét érzi, hogy kitombolja ifju kedvét. Egy kényelmes teóriát csinált magának az udvarias férjről és a türelmes feleségről… Óh, azzal az udvariasságával gyülöltette meg magát végleg a lealázott asszonynyal!
Magda meg ott térdepelt előtte. Azon járt az esze, hogy neki most meg kellene siratnia az urát és illendő volna, ha nemcsak a ruháján, hanem a szívében is özvegyi gyászt viselne. De nem lehet! Ha könnyezik: csak önmagát siratja meg. És amit a szívében érez, az nem gyász, hanem valami szomoru megkönnyebbülés, hogy elmult az örökös veszedelem, mely a családja nyugalmát és büszkeségét fenyegette…
Az özvegy aztán félénken oda lépett a koporsóhoz és habozva fölemelte a szemfedőjét. A halott arca megnyult kissé, sápadtabb is volt és jóval fiatalabbnak látszott. Éppen ilyen volt, ilyennek látta a felesége, egyszer, álmában, mikor átlőtt mellel hozták haza a vadászatról…
Az asszonynak hirtelen a fejébe szökött a vére, váratlanul megérintette megint az a szenvedélyes fájdalom, amelynek tengerében egykor álmában fuldoklott. Szédülés fogta el s miközben lehunyt szemmel támaszkodott a koporsójának, különös, zavaros vágy fogta el, amelyet halk szavakban rebegett el mintha imádságot mondana:
– Óh add, nagy ég, hogy mindez csak álom legyen… Minden, ami tizenöt esztendő óta történt, szörnyü álom… És édes valóság, hogy az én ifju uramat halva hozták haza az erdőből és én soha sem szünő könnyárban kisírhatom utána a két szemem világát.