Miért halt meg Izaura?
A nagybátyám kisleányát, a Luca hugomat, nemrégiben könnyek közt találtam. Az ablakfülkében ült, a csipkés függöny mögött, az alacsony zsámolyon. Erősen csuklott, csinos szeme könnyben úszott, a szája szélén pedig ott vonaglott a bánatos keserűség. Egy kövér kis Niobe, aki elmerült, szinte fölolvadt bánatának mérhetetlen oceánjában.
E látvány nem lepett meg túlságosan. Ismerem a mi Lucánkat. Láttam én már Lucát fölbontott hajjal és jajveszékelve futkosni a házban, mikor a szakácsné a forró vasalót ráejtette a pettyes macska farkára. És hallottam Luca szívrepesztő zokogását, mikor a kanárija csömört kapott a kendermagtól és világgyülöletében fölfujta magát golyóbissá.
Azt hiszem, Luca egészsége megkivánja, hogy egyszer hetenkint alaposan kisírja magát. Ha egyéb jogcíme nincs a síráshoz, akkor előkeresi a régi képes lapokat és – nem tudom hányadszor! – elolvassa a mexikói császár utolsó óráit, vagy az Elba hajó elsülyedését.
Érzékeny lelke különben nem akadályozza meg Lucát abban, hogy asztalnál hatalmas étvágyat fejtsen ki, a fiúkkal pedig hébe-korba keményen össze szokott perelni. Ezt, persze, csak mellesleg mondom.
Mondom, az ablakfülkében könnyek közt találtam Lucát. Nem is kérdeztem, rögtön tudtam, hogy az a piros kötésü könyv ríkatta meg, melyet a térdén tartott. Az utolsó lapnál volt. A kezembe vettem a könyvet és átfutottam az utolsó, rövid fejezetet.
LVII. FEJEZET.
Egy évvel később…
Megint a Roboz-grófok ősi kastélyában vagyunk…
A falusi templom tornyában megint megszólaltak a pünkösdi harangok. Méla akkordjaik zengő galambok rajaként siklottak el a verőfényben úszó, virágillatos táj fölött, besurranva a kastély csúcsíves ablakain…
Béke és nyugalom mindenütt! Csak a tengerzöld boudoir bűvös homályában nem honol a béke, csak a csipkéslevelü pálmák alatt lázban vergődő karcsu, fehér leány szivében nincs nyugalom… Izaura grófnő! Nem Izaura, – csak Izaura árnyéka… arca halovány, szinte átlátszó, mint az almafavirág, ha megcsipte a dér: a csalódás dere…
A harangkongásra fölriadt lázas álmodozásából. Bánatos mosoly jelent meg finom metszésü ajkán, majd halkan suttogta: Elemér! Elemér!
E pillanatban felpattant az ajtó. A küszöbön napbarnított, utiruhás délceg férfi jelent meg.
– Izaura! Bocsáss meg! – kiáltotta.
A válasz egy halkan elhaló sóhaj volt. Könnyü, mint a pillangó szárnylebbenése: Megbocsátok!
– Izaura!
Izaura nem volt többé. Szép lelke a napfényes régiókban úszott…
A kevély férfi térdre vetette magát és keservesen zokogott. Először sírt életében.
A pünkösdi harangok zúgtak. A Robozok kastélyának rézkupoláján föllebbent a selyem gyászlobogó, ünnepélyesen és komoran, mint egy óriás fekete holló…
Pünkösd napja volt… Béke és boldogság mindenütt… Csak odabenn, a tengerzöld boudoirban, kérdezte a jegesmedvebőrön térdeplő férfi, szívrepesztő zokogással:
– Miért?
Bizony, ez több volt, mint amennyit Luca elviselhetett. Oly szépen indult minden! Pünkösd, – napfény, – virágillat… Nagyúri parkok – nyílegyenes platánfasorokkal, márványistenekkel és kupolás kastélyokkal… Hercegek, őrgrófok és közönséges grófok, akik lovagolnak, száz üveg pezsgőbe fogadnak és nemesi becsületszót adnak… Aztán ő – Elemér gróf! Az imént jött haza Afrikából; fél fejjel magasabb a többinél és ha beszél, kipirul a homlokán a sebhely. „Báró úr, ön gyáva!“ mondja. Vagy: „Tudok a park végén egy csendes helyet, ott egypár golyót válthatnánk!“ Aztán összetalálkozik Izaurával… A kevély Elemér a jéghideg Izaurával! Oly ellenséges pillantásokat váltanak és oly hidegen beszélnek, az ember mindjárt tudja, hogy szeretik egymást. Aztán valami összekoccanás esik köztük. Elemér elmegy Afrikába, Izaura elmegy a tengerzöld boudoirba, – Luca pedig mosolyog magában. Mert Luca az anyai szigor dacára is tapasztalt regényolvasó és tudja, hogy Izaura arca hiába hervad napról-napra. Elemér gróf egy év mulva, talán éppen pünkösd napján, vissza fog jönni és aztán kivirulnak ismét a rózsák Izaura grófnő arcán…
Aztán egyszerre, – mi az? Ah, az a bizonyos villamcsapás a tiszta égből! A szegény Luca rémülten kaparászta a könyv tábláját, hogy nem-e ragadt oda egypár lap, – aztán megtörve, megsemmisülve, megdermedve süppedt össze magába. Izaura grófné meghalt! Meghalt, mikor legérdekesebb lett volna a regény. Meghalt minden szokás és hagyomány ellenére, meghalt komolyan és visszavonhatatlanul meghalt fájdalmas mosolylyal a finom metszésü ajkán… És Elemér gróf most ott térdepelt a tengerzöld boudoirban, Luca pedig az ablakfülkében és mindaketten zokogva kérdezték: miért? Alighanem most értették csak meg mindaketten a regény címét, azt az ártatlannak látszó és mégis annyira alattomos kérdést: Miért?
– Luca, legyen eszed! Nem kell ezt az ostobaságot komolyan venni. Nem megtörtént dolog, a szerző úgy füllentette össze.
– Ha úgy hazudta össze, miért nem hazudta másképp? Miért nem hazudta úgy, hogy boldogok lesznek? Miért?
*
Luca, szegény Lucám, kövér kis Luca, hallgass reám, elmondom neked, miért halt meg Izaura grófnő, bánatos mosolylyal a finom metszésü ajkán.
Az író, a Miért? szerzője, egyszer a nagynénjénél ebédelt és fekete kávé után azt mondta:
– Írni akarok!
Írhatnékja volt. A szobában egyszerre mélységes csend lett, az öregek sokatmondóan néztek össze, Mariska pedig felszökött a helyéről és azt mondta:
– Az én szobámban.
Öt perc alatt elkészített mindent a szobájában. A kis íróasztalára husz árkus fehér papirost tett, meg egy csomó tiszta aluminium tollat. Egy pohár friss vizet is tett oda, a majolikakorsóba pedig, az Eötvös József mellszobra mellé, néhány nyíló orgonafaágat tűzött. (Az Eötvös szobrát a gipszöntő talián néha mint a Kossuth Lajosét, néha pedig mint a Széchenyi Istvánét is szokta árulni.)
A gyerekeket kituszkolták a szomszédba, a madárkalitkát pedig leterítették zsebkendővel. Olyan ájtatos csend volt a lakásban, az ember meghallhatta volna a légy dongását, vagy a múzsa ruhasuhogását.
Az író leült és kevés gondolkozás után a következőket írta le:
„Kedves Rabinovicz úr! Ha ön azt hiszi, hogy engem a licitációval megijeszthet, akkor nagyon csalódik. Ha azonban még hat hétig várni akar, megkapja a pénzét az utolsó krajcárig. Mondtam már önnek, hogy egy Miért? címü regényen dolgozom, amelynek a fele már el is készült. A kiadómnak, a Farkas és társa cégnek, fájdalom az a különös rögeszméje van, hogy nem akar pénzt adni, mielőtt a regény befejezését nem látja. A befejezéshez pedig még kell vagy hat hét. Várjon türelemmel, hagyjon békében dolgozni, akkor lesz nekem is pénzem, meg önnek is.“
A levelet borítékba zárta és zsebre tette. Mariska a kiváncsiságtól csillogó szemmel várta az ajtóban.
Már vége? Csak ilyen keveset írtál az asztalomon?
Szerette volna, ha a bátyja egész regényt ír az ő asztalán. Az író azt mondta:
– Egy ötletem volt, azt jegyeztem fel…
– Apercu! – magyarázta Mariska az öregeknek.
A gyerekek pedig később elkérkedtek a szomszéd gyerekek előtt: A mi bácsink tud apercu-t írni, a tiétek nem tud!
– Luca, akarod tudni, milyen ember az a kedves Rabinovicz úr? Se nem kedves, se nem úr. Alig négy láb magas, vézna kis izé, amely mindig feketében jár. A jobb lába félaraszszal kurtább, mint a bal lába, azért a jobb cipőjén félarasztnyi fatalpat visel. A feje csupa homlok, az arca valahogyan lecsúszott a gallérjáig, ahol más embernek szája van, ott van az ő szeme; ahol más ember az állát viseli, ott viseli ő a száját.
Az apercu olyan hatással volt Rabinovicz úrra, hogy másnap néhány hivatalos ember társaságában feljött a kopogó fatalpával a Miért? szerzőjének a lakására és megtartotta az árverést.
Az író, összes földi javai közül, csak a frakkját sajnálta. Nem, mintha a többi holmija íránt mostohább szívvel lett volna, hanem mivel a frakkjára, tekintettel a küszöbön álló farsangra, nagy szüksége volt. Rabinovicz úr azonban hajthatatlan maradt, csak annyit igért meg, hogy a frakkot fogja az árverés végére hagyni. Az árverés eltart egy óráig, addig lehet pénz után járni.
– Luca, – te azt kérded, hogy mi köze a frakknak Izaura grófnő halálához? Luca, – a frakk ölte meg Izaura grófnőt! Az író, amint sötét arccal járt-kelt a szobájában, kezébe vette a Miért? befejezetlen kéziratát. Hej, – ha hamarjában befejezhetné a regényt…?
Ekkor támadt az ötlete, hogy megöli Izaurát. Megöli és kurtán befejezi a regényt. Sokáig küzködött magában. Melyiket áldozza fel, – Izaura grófnőt, vagy a frakkot? Szerette mind a kettőt! Izaura szép, fiatal és nemesszivü. A frakk is elég jó szabásu, de már nem új, a bélése pedig kezd kopni.
– Luca, a frakk győzött! Mialatt az „öregnemü üzérek“ a kockás esőköpönyegét ócsárolták éppen, az író leült és megírta az LVII. fejezetet. Aztán kocsiba ült, elhajtatott a Farkas és társa céghez és átadta nekik a kéziratot. A kiadók csudálkoztak egy kicsit, hogy a regény olyan kurta lett, de aztán kiszámították, hogy mennyi jár egy ívért és kifizették a tiszteletdíjat…
Luca, aki nagyon érdeklődik irodalomtörténeti adatok után, azt kérdezte:
– És megmentette a frakkot? Jókor jött még?
– Luca, szegény Lucám, készülj el a legszomorubb dologra! Az író, mikor a zsebében érezte a pénzt, nem ment haza, hanem azt mondta magában: Nem kell nekem az az ócska frakk, – majd csináltatok újat a télen… Elegáns új frakkot, fényes kamgárnból, atlaszbéléssel… Mikor eljött a farsang, az írónak nem volt frakkja, se ócska, se régi, a kiadó rossz regényt kapott. Rabinovicz nem hajtotta be az árverés költségeit sem. A szegény Izaura grófnőnek azonban meg kellett halnia, élete virágában, bánatos mosolylyal az ajkán, – és senki sem tudja, hogy miért?