Az első fecske, és egyéb elbeszélések

Fontos eseményeket néha csodálatosan rövid idő alatt elfelejtek, semmitmondó dolgok pedig gyakran érthetetlen szívóssággal ragadnak meg az emlékezetemben. Így homályosan tudok csak visszaemlékezni egy igen kedves emberem arcára, aki öt esztendővel ezelőtt halt meg, de tisztán látom magam előtt – mintha csak tegnap történt volna – azt a kanáritemetést, melyet huszonöt esztendővel ezelőtt rendeztünk a kertünkben. Hárman voltunk gyermekek, a kis hugom volt a pap, én voltam a sírásó. A halott madarat egy gyujtó-skatulyába tettük és elástuk a mogyoróbokrok árnyékában. A skatulyára sárga cédula volt ragasztva, német nyomtatással és kétfejü sassal.

Ilyen érthetetlenül erős benyomást tett rám egy kis füzet, amelyben nyolc esztendővel ezelőtt lapozgattam.

Nyolc esztendővel ezelőtt a fővárosban töltöttem a nyár egy részét és egy augusztusi napon a véletlen a Váci-utcában összehozott egy jogászkori cimborámmal. (Cimborámnak mondom, mert a barát cím sok volna neki, az ismerős pedig kevés.) Az én cimborám akkor ügyvéd volt és családapa, és bár ujabb időben nem igen törődött velem, most, szalmaözvegyi unalmában, őszintén megörült a látásomnak.

– Szép volna tőled, ha nálam ebédelnél… Egyedül vagyok a lakásban… A délutánt eldiskuráljuk, alkonyatkor pedig kimehetnénk együtt a szigetre.

Lusta voltam valami ürügyet keresni, hogy kitérjek a meghivása elől és nála ebédeltem. Az ebéd jó volt, de a lakása nagyon barátságtalan volt; a gondos menyecske, mielőtt elutazott volna, leszedte a függönyöket az ablakról és vászonba varratta a bútorokat.

Fekete kávénál mind a ketten elszomorodtunk. Úgy tapasztaltuk, hogy nagyon idegenek lettünk már egymáshoz és nem tudunk beszélni egymás nyelvén. Titokban mindegyikünk szeretett volna már szabadulni a másiktól.

– Szoktál aludni ebéd után? – kérdezte a gazdám szeliden. – Mert én mindennap alszom egy órát.

– Majd megpróbálom én is…

A dolgozószobájába vezetett, ő maga bevonult a hálószobájába.

Jó ideig nyitott szemmel feküdtem a diványon, egy kövér dongóra figyelve, mely egymásután vagy húszszor vágódott az ablaknak, aztán rettenetes unalom fogott el és mérgemben elnevettem magamat. Mit keresek én ebben a házban? miért fekszem én most ezen a diványon? miért ajándékozom oda a fél napomat ennek az idegen embernek?

Olvasni valót kerestem a cimborám könyvei közt. Jogi munkákat találtam, törvénykönyveket, lexikonokat. Petőfit és sárga borítékos regényeket, minőket a pályaudvarokon kinálgatnak az utazóknak. Az íróasztalon nagy csomó írás feküdt, azokat is végignéztem. Egy bekötött, vastag füzet akadt a kezembe. A kőnyomatu címlapon ezt olvastam: Az első fecske, elbeszélés, írta _*^*_* A második lapon egy jegyzet: kézirat gyanánt!

Ki írta ezt az elbeszélést? Hogyan került ide, kisebb és rendes polgári periratok társaságába? Mindegy! Ha egyébre nem jó Az első fecske, legalább bosszantani fog és akkor már nem unatkozom.

A következőkben elmondok a füzet tartalmából néhány töredéket, amely megmaradt az emlékezetemben. Azt is – természetesen – a saját szavaimmal leszek kénytelen elmondani.

Az első fecske

Sűrűn havazott.

Az idő éjfél felé járt és a József-utcai házsorok homályba borultak. Csak az egyik kisebb palotában, melyet gazdái ujabban bérházzá alakítottak át, lehettek még ébren; a földszinten és emeleten lámpafény szűrődött át az ablakfüggönyökön.

Éjfélkor a földszintes lakásban pisztolylövés dördült el. A lövés után – mely alig hallatszott ki az utcára – jó ideig várakozással teljes csend borult a sötét folyosóra, aztán egyszerre riadás támadt a házban: futkosás és ajtócsapkodás.

Mária akkor még olvasva virrasztott emeleti lakásában, a hová nem hallatszott el a dördülés. Nem tudott megválni kedves könyvétől, melyet most olvasott el vagy tizedszer. Az érdekes könyv címe különben: Hyrtl – Descriptive Anatomie.

Letette azonban a könyvet, mikor odakünn hirtelen megszólalt az előszoba csengetyűje, szemtelen kitartással vinnyogva. Aztán valaki a cipője sarkával dühösen döngetni kezdte az ajtót…

Inkább csodálkozva, mint ijedten lépett ki Mária az előszobába. Az ajtót azonban nem nyitotta ki.

– Ki van odakünn? – kérdezte erős, nyugodt hangon.

– Hamar, kisasszony, hamar! – könyörgött kivül egy szepegő férfihang. – A gazdám keresztül lőtte magát!

– Ki a gazdája? Hol lakik?

– A méltóságos úr, a földszinten… A diványon találtuk – csupa vér…

– Rögtön megyek.

A dolgozószobából kihuzott egy kis böröndöt, amilyenben orvosok szokták tartani a sebészeti szerszámaikat. Már akkorra előkerült a cselédszobából az öreg Kata is.

– Hová megy, kisasszony?

– A sebesülthöz.

– Nem okos dolgot művel. A miniszter megengedte a doktorkisasszonynak, hogy a női kórházban gyógyítson, de a magángyakorlattól eltiltotta.

Mária vállat vont.

– Akkor is segítségére mennék a haldoklónak, ha nem volna orvosi diplomám. Emberi kötelességemtől nem tilthat el a miniszter. Hozd a bundámat!

Vállára kanyarította a bundáját és lement a széles lépcsőn a földszintes lakás ajtajáig, melynek keskeny réztábláján e név volt olvasható: Risztory György gróf.

Az első szobában, a hatalmas sárga ernyő alatt égő állólámpa fényében, egy széles bőrkereveten, ott feküdt a sebesült eszméletlenül, sápadt arccal, ökölbe szorított kezekkel. Frakkban volt; a hófehér plasztronon, a ragyogó gyémántgomb alatt, nagy vérfolt piroslott.

Mária nyugodt hidegvérrel hozzá látott a seb megvizsgálásához, közben halk hangon kérdéseket intézett a cselédekhez. Később a kis groomot és a házmesteréket, akik fogvacogva állottak az ajtóban, kiküldte az előszobába, csak a komornyikot hagyta maga mellett.

– Még él, – mondta aztán.

A lövés a tüdőt érte, a golyó a szív fölött haladt el és benn maradt a testben.

– Meg fog menekülni? – kérdezte a szolga.

Mária vállat vont.

– Nem tudom.

A doktorkisasszony határozott föllépése és hidegvére szinte hipnotikus hatást tett az emberekre. Egy óra felé a gróf antiszeptikus kötéssel a mellén, már hálószobájában feküdt. Mikor az ágyba emelték, halk hangon megszólalt:

– Nem akarom, hogy a rendőrséget értesítsék… És az ujságokat sem… Senkit se zaklassanak miattam…

– Ne beszéljen, – szólt rá Mária.

– Nem akarom a botrányt, – szólt a sebesült, de aztán Máriára esett a pillantása és elhallgatott.

Mária később előfogta a komornyikot.

– Bizonyos benne, hogy a gróf öngyilkossági kisérletet követett el? Én rám azt a benyomást tette, hogy a lövés egy-két lépés távolságból érte.

A szolga elmondott mindent, amit tudott az esetről. Mikor a lövést hallotta, be akart sietni a gazdájához, de az ajtó be volt zárva. A házmester segítségével törték be. A gróf már akkor eszméletlenül feküdt a kereveten. Senki sem látta a grófot hazajönni. Ha éjjel jött, nem csöngette ki a házmestert, hanem az utcáról egyenesen benyitott a lakásába, egy kis tölgyfaajtón keresztül, melyet a hálószobája mögött levő fülkébe töretett.

– Hol van az a fegyver, amelylyel a gróf magára lőtt?

A sebről itélve, a lövés kiskaliberü fegyverből történt. A revolvert azonban hiába keresték.

Mária véget vetett a keresgélésnek, kijelentve, hogy virrasztani fog a beteg mellett, senkire sincs szüksége, a komornyik is menjen aludni. Később oda lépett az ágyhoz és érdeklődve szemlélgette a beteget, aki álomszerü kábultságba merült. Körülbelül harmincöt esztendős lehetett. Karcsu termetü, izmos ember volt. Férfiasan szép, bár kissé már fonnyadt arcáról a halálos sápadtság nem tudta elmulasztani az elmésség, a malicia és az elbizakodottság kifejezését.

A lakás berendezése arra vallott, hogy gazdája nagy lábon élő világfi. A keresetlen elegáncia és a disztingvált izlés jellemezte ezt a lakást, melynek hatalmas angol kerevetei gazdájuk raffinált elpuhultságáról tettek tanuságot. A lakásról Mária következtetéseket vonhatott a lakó hajlamaira és jellemére is. A sok fegyver azt bizonyította, hogy szenvedélyes vadász, az exotikus vadászati trofeumok arról tanuskodtak, hogy vadászva járt délszaki vidékeken is. A dohányzószobában csinos könyvtárt talált, egy futólagos pillantás, melyet a bőrkötetekre vetett, meggyőzhette, hogy Risztory gróf nem foglalkozik a tudományokkal, a modern franciákat azonban és főleg az analitikusokat, jól ismeri. Hogy mindenek fölött pedig nagy tisztelője a női nemnek, azt számos kép és szobor bizonyította, mely utóbbiakon a doktorkisasszony kiegészíthette anatomiai ismereteit.

Kiváncsiságának engedve, melyet magában érdeklődésnek nevezett, Mária nesztelen léptekkel járta be a lakást.

Mikor a hálószoba mellett levő fülkéhez ért, elmosolyodott: két üvegszekrény a gróf kalap- és cipőgyüjteményét tartalmazta. Hanem azért hirtelen elkomolyodott: a szeme megakadt egy fehér keztyün, mely a földön feküdt. Fölemelte. Keskeny kézre szabott finom fehér keztyü volt. A keztyüből erős mályvaillat áradt…

A fülke sarkát zöld függöny takarta el. Mária fölemelte a függönyt és most megpillantotta az utcára vezető kis ajtót, melyről az inas beszélt. E pillanatban hideg léghuzam csapta meg arcát: az ajtó félig nyitva volt! A kulcs a zárban.

– A merénylő nő, aki ismerte erre a járást… Mikor a gróf a kerevetre rogyott, a gyilkos esze nélkül elrohant…

Mikor Mária visszatért a beteg-szobába, a gróf nyitott szemmel feküdt ágyában. Jó sokáig figyelmesen nézte ápolóját.

– Az emeleti doktorkisasszony? – kérdezte bágyadt mosolylyal.

– Az vagyok. De ne beszéljen kérem.

– Akkor hát beszéljen ön… Olyan kellemes hangja van…

– Bocsánat, gróf úr nem azért vagyok itt, hogy önt mulattassam, hanem hogy ápoljam… A szomszédszobában töltöm az éjt… Ha szüksége lesz valamire, nyomja meg a csengetyüt…

*

A kézirat, melynek olvasásába belemerültem, ilyenformán folytatja az elbeszélést:

Elmult egypár nap. Risztory állapota rohamosan javult és Mária azt mondta a háziaknak, hogy a beteg két-három hét alatt teljesen föl fog épülni. A golyó benne maradt ugyan a testében, de az nem baj és nem is veszedelem.

Mikor Mária egyszer megint a beteget látogató doktor komoly ábrázatával belépett a lakásba, a gróf megszólalt:

– Bájos doktorkám, szabad most már beszélnem?

A doktor láthatólag kellemetlen meglepetéssel, kicsinylően mérte végig páciensét.

– A gróf beszélhet, de keveset és halkan.

Azzal kissé meghajtotta a fejét és távozni akart.

– Miért hagy magamra? – kérdezte Risztory. – Hiszen önhöz van szavam.

Mária megfordult.

– Mi tetszik?

– Zavarban vagyok, hogyan köszönjem meg önnek, hogy megmentette az életemet.

– Véget fogok vetni zavarának. A gróf nem marad a lekötelezettem, ha öt forintot, vagy – ha vagyoni viszonyai megengedik – tizet fizet egy látogatásomért. A pénzt a kórházi alapnak szántam, mivel magam nem vagyok följogosítva magángyakorlat folytatására.

Azzal megfordult a sarkán és távozni készült. A gróf elképedve nézett utána.

– Maradjon, kérem!

– Nem maradok, nincs már itt semmi dolgom.

– Nincs? Majd adok önnek dolgot!

A kötésbe markolt, hogy letépje a melléről…

Mária egy szökéssel ott termett az ágya mellett és erős fogással elkapta a kezét.

– Gróf úr? Mit tesz?

– Letépem a kötést, amit rám rakott, ha nem hallgat végig…

Mária rendbe hozta a kötést, aztán sötét arccal tekintett a grófra.

– Mit akar tőlem?

– Üljön le és hallgasson rám.

Mária leült.

– Mondja kisasszony, mi jogon vet meg engem? Megvetés és kicsinylés hangján beszél velem, méltatlannak tart még arra is, hogy hálás legyek ön iránt…

– Visszaadom a kérdést: mi jogon vet meg ön engem?

– Én – önt?

– Azzal fogadott, hogy bájos doktorkának nevezett. Kérdem először: Miért vagyok én doktorka? Kicsinyli a tudásomat? Azt hiszem, bebizonyítottam önnek, hogy én egész doktor vagyok…

A gróf az ajkát rágta.

– Bizonyára nem kicsinylem.

– Hát akkor?

– Magam sem tudom… Nem kicsinylés akart lenni, inkább – gyöngédség.

Mária szürke szép szemével merészen és hidegen nézett Risztory arcába.

– És mi jogon gyöngéd irántam?

– Istenem kell ahhoz külön jogcím? Azt hiszem, aki önt látja, bájosnak fogja találni…

– Bájosnak talál! – Újra kérdezhetem most: miért vet meg engem?

– Teremtőm! – Nem értem önt, kisasszony… Sértés az, ha valakit bájosnak találnak? Ön nem tudná magáról, hogy szép?

– Tudom magamról, hogy fiatal, egészséges és rendes alkatu vagyok. Ha ez szépség, akkor szép vagyok.

– Tehát elismeri, hogy szép. És ha én is elismerem, azzal megsértem?

– Azzal sért meg, ha megmondja nekem, mert abból a lealázó föltevésből indul ki, hogy ilyen jelentőség nélkül való külsőségek konstatálásával örömet okoz nekem; azaz: ön hiúnak tart; más szóval: ostobának! Ahhoz pedig nincs joga önnek, gróf úr, aki kevesebbet tanult és kevesebbet tud, mint én.

A gróf elnevette magát.

– Százszor többet tud nálam, aki százszoros szamár vagyok! Bocsásson meg izetlenségemért. Igérem, hogy jövőben udvariasabb leszek…

Mária vállat vont.

– Ha már belekezdtünk az őszinteségbe, mondok önnek még valamit. Nem kérek abból a külön udvariasságból, melyet önök a nők számára tartogatnak. Azt akarom, hogy tiszteljenek engem, úgy, miként egy kötelességtudó és becsületes embert tisztelni szokás. Én önnek csak ember vagyok, nem nő. Nevetségesnek és lealázónak találom a nő kiváltságos helyzetét – amint önök nevezik… Önök, akik a nőt gyermeknek, virágnak, állatnak, tárgynak és minden egyébnek nevezik, csak embertársuknak nem. Arcomba szökik a vér és föllázad az emberi méltóságom, ha elgondolom, hogyan gondolkoznak önök felőlünk. Meglátják egyikünket az utcán és csinosnak találják a járását meg az alakját – mintha csak valami nemes állatról volna szó… Aztán udvarolni kezdenek neki. Ostromolják bókkal, virággal és verssel…

A kisasszony-doktor egy kicsinylő mozdulatot tett a kezével és elhallgatott. A gróf csillogó szemmel nézte.

– Az első fecske! – mondta aztán halkan. – Egy új kor tavaszának első fecskéje.

– Tavasz! Fecske! – mondta Mária gúnyosan. – A gróf talán verseket is ír?

– Most már nem… De mondja, ismerni fogják az önök világában a szerelmet?

– Mit tud ön szerelemről? Önnek vannak rossz szokásai, amelyekre rákapott és amelyekről nem tud letenni; ilyen a dohányzás, a kártyázás és az, amit ön szerelemnek nevez. Önnél megvan mindig a szerelem, csak az objektuma változik… Ha majd elkövetkezik az új idő, a mi időnk, akkor nem a nőket fogja szeretni a férfi, hanem a nőt, individuális szerelemmel…

– Ha hű marad elveihez, – szólt a gróf, – akkor nem veheti rossz néven egy kérdésemet. Szeretett ön már olyan individuális szerelemmel?

– Nem, – szólt Mária kissé elpirulva, de nem kerülve a gróf tekintetét. – Azt hiszem, nem is fogok szeretni soha. Az individuális szerelem föltétele két rokonlélek találkozása. Hol találjak rokonlelket én, szegény árva cölöp, az új korszak határmesgyéjén?

A kisasszony-doktor az óráját nézte.

– Most a kórházba kell mennem.

A gróf elgondolkozva tekintett utána.

– Tulajdonképpen roppant pikáns! – mormogta magában. – Azt hiszem, könnyen bele tudnék szeretni…

Ha Risztory gróf jobban ismerte volna önmagát, konstatálta volna, hogy már is beleszeretett doktorába. A különös leány fantasztikus, idegenszerü varázst gyakorolt a grófra, akit betegsége kissé szentimentálissá tett.

Az este Mária doktor és az öreg Kata közt a következő párbeszéd folyt le.

– Hogy van a beteg? – kérdezte Kata.

– Egypár nap mulva újra kezdheti a léhaságait… Örülök különben, hogy megismerhettem ezt a különös embert… Fiziológiai szempontból érdekes és ritka tipust képvisel… Összes férfiismerőseim közt ő az egyetlen, akiben megvan az, amit bájnak szoktak nevezni… Csodálatos, hogy ez a női tulajdonság nem esik a férfiassága rovására… Elképzelem, hogy közönséges asszonyokra szenzációs hatással lehet az ilyen ember…

*

– Szerencse, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok, – mondta Mária, mikor egypár nap mulva meglátogatta betegét. – Ha egy csepp prüdéria volna bennem, nem látogatnám meg többet, mert hiszen már jóformán egészséges…

– Ha nem látogat meg többet, gondoskodni fogok róla, hogy újra beteg legyek.

Mária félvállról mérte végig betegét.

– Vallja be, gróf, titokban mégis szokott verseket írni?

– Miért ütközik meg azon, ha azt mondom, hogy szükségem van önre? Ha így bánik velem, kénytelen leszek sajnálni, hogy nem férfi.

– Ugyan?

– Szeretném, ha férfi volna… Akkor megkérném, hogy legyen barátom, mert – úgy érzem – nem tudok már ellenni ön nélkül. Önnek ugyan nincs szüksége rám, mert nem adhatok semmit, ön azonban mindent adhatna nekem…

– Példának okáért?

– Példának okáért: tartalmat adhatna az életemnek. A betegségem ideje alatt foglalkoztam ezzel és úgy láttam, hogy az én életem rettenetesen üres. Így már folytatni sem érdemes… Tudom, hogy ennek magam vagyok az oka, vagy azok, akik neveltek. Romlott ember vagyok… Henye és léha… Semmiben sem hiszek… Elveim sincsenek… Hazárd vérmérsékletem van, szeretem az izgalmakat… Önző vagyok és lelkiismeretlen… Ami megtetszik nekem, az után kinyújtom a kezemet… Amit meguntam, azt eldobom… Fél tőlem, Mária?

– Nem félek, de sajnálom… Azt hiszi különben, hogy ezek a tulajdonságai megszerzik önnek a barátságomat?

– Azt hiszem. Mint orvos nem vállalja el minden könnyü beteg gyógyítását, de nem tagadja meg segítségét a súlyos betegtől.

– És ha azért nem akarok foglalkozni az érdekes esettel, mivel reménytelennek tartom?

– Tudnia kell, hogy a beteg bizalma fontosabb tényező az orvosi tudományban, mint az orvosé…

A komornyik belépett s egy levelet adott át gazdájának. Risztory megütközve szemlélte a boríték kuszált, szeszélyes női írását. Nem bontotta föl a levelet, hanem maga elé tette az asztalra. A borítékból finom, de erős mályvaillat áradt.

– Most ír először ama éjszaka óta? – kérdezte Mária, aki élesen figyelt a gróf minden mozdulatára.

Risztory elcsodálkozva nézte vendégét.

– Először… De mit tud ön erről?

– Annyit tudok csak, hogy ezt a levelet ugyanaz a kéz írta, amely önre fogta a fegyvert…

– Honnan tudja ezt? – álmélkodott a gróf.

– A merénylő akkor éjjel itt felejtette a keztyüjét, amelynek éppen ilyen mályvaillata volt, mint e levélnek… Különben olvassa el a levelet.

A rövid levél így szólt:

– Mit szándékozik most tenni? – kérdezte Mária, mikor átfutotta a levelet, melyet Risztory eléje tett.

– Nem tudom.

– Szereti még?

– Azt sem tudom, hogy szerettem-e valaha. Ez az asszony nagyon bájos, nagyon kacér és egészen kiszámíthatatlan. Tipusa annak, amit ön a régi kor asszonyának nevezne. Egyenes ellentéte önnek. Nem ember, hanem gyermek, virág avagy csinos állat… Lehet az ilyet szeretni?

– De ő szereti magát?

– Szeret, ha szerelemnek lehet nevezni a hiúság, a kíváncsiság és a romlottság vegyi kompozitumát… A féltékenysége egyenesen a hiúságból fakadt… A fegyvert is akkor fogta rám, mikor egy levélből, melyet véletlenül az asztalomon felejtettem, azt gyanította, hogy szeretem egy régi ellenségét. Mindent megbocsátott volna, csak ezt az egyet nem… Rám szegezte a revolvert, melyet magánál szokott hordozni, a mióta kedve jött a halállal kacérkodni… Valljon be mindent – kiáltotta – vagy megölöm! A bébékalapos hölgy, a fegyverrel a kezében, olyan ellentállhatatlan nevetség volt, hogy a könyezésig kacagtam. A jó kedvem annyira bántotta a hiúságát, hogy a kis gyáva elvesztette az eszét… Lőtt… A többit már ön is tudja…

– Förtelmes! – mondta Mária megrázkódva.

– Förtelem volt eddig az egész életem…

– Mit fog tenni? – kérdezte Mária később.

Risztory vállat vont.

– Nem tudok elhatározáshoz jutni. Az út kétfelé válik előttem… Ha virágbokrétát küldök a szép asszonynak és bejelentem neki a látogatásomat, biztos vagyok benne, hogy könnyek közt kacagva fogad majd… Aztán ott kezdem az életet, ahol félbe hagytam… Meglehet, hogy ez az én végzetem, teknősbékaként a mocsárban élni…

– A hasonlataival el fogja rontani az étvágyamat. És a másik út?

– Gondolkoztam azon, hogy talán mégis lehetne új életet kezdeni… Tisztább, nyugodtabb és tartalmasabb életet… A saját erőmből azonban nem tudok rá vállalkozni… A lelkiismeretem régóta eltompult, az akaraterőm elgyöngült…

A komornyik ekkor újra belépett és jelentette, hogy a méltóságos asszony inasa választ vár a levélre.

Risztory lassan fölkelt és íróasztalához telepedett. Tollal a kezében fordult Máriához, aki keresztbe font karokkal ült az ablakban.

– Azt fogom írni, amit tollamba mond.

– Nem avatkozom a dolgába.

– Miért avatkozott a dolgomba, mikor átlőtt mellel feküdtem? Akkor nem félt a felelősségtől, – miért fél most?

– És ha kész vagyok önnek tanácsot adni, miféle kötelességet vállalok magamra?

– A barátom lesz.

Mária vagy tíz percig gondolkozott. A gróf ezalatt lehajtott fővel ült íróasztala előtt.

– Írja! – mondta végre a leány.

És a tollába mondta a következő levelet:

Jogászkori cimborám diványán feküdve, eddig jutottam az olvasással. Aztán félbe kellett hagynom, mivel a hálószoba ajtaja megnyílt és az ügyvéd belépett.

– Jóizűen aludtam! – mondta nyujtózkodva. – Ha úgy tetszik, kocsit hozatok és elhajtatunk a hajóállomáshoz…

Visszatettem a füzetet az íróasztalra és aznap, mikor a szigeten jártunk, nem is gondoltam többet Az első fecské-vel. Egypár nap mulva külföldre utaztam és útközben már éppen nem értem rá Risztory gróffal és a doktorkisasszonynyal törődni. Csak a rákövetkező télen jutott eszembe megint a névtelen szerző elbeszélése és akkor nagy kiváncsiság fogott el. Hanem azért az ügyvédnek csak tavaszszal hoztam szóba Az első fecské-t, egy véletlen találkozás alkalmával.

– Az első fecske? Sohasem hallottam ilyen könyvről. Tévedés lesz a dologban; bizonyára másutt olvastad.

– Az íróasztalodon meg tudnám mutatni a helyet is, ahol a füzet a többi írás közt feküdt.

– Megálljunk csak! Augusztusban, mondod? Akkortájban a Kiss-féle csődtömeg gondnoka voltam és Kiss összes írásai nálam voltak egypár napig. Meglehet, hogy azok közt volt Az első fecske.

– Tehát Kiss volna a szerzője?

Az ügyvéd elkacagta magát.

– Esernyőkészítő és magyarul alig tud…

– Föl fogom keresni az esernyős Kisst.

– Az bajos lesz. Úgy tudom, hogy még elmult őszszel elköltözött Dél-Amerikába.

– Akkor Risztory gróf és a doktorkisasszony alkalmasint vele vándoroltak.

Két esztendővel később különös véletlen esett meg velem. Két napra lerándultam Kolozsvárra, ahol valami dolgom akadt. Fájó foggal és megdagadt képpel érkeztem oda. Huszonnégy órán át gyötört a fogam, azután dühös elszántsággal bekopogtattam a fogorvoshoz.

Jó sokáig kellett a várószobában lézengenem. A rendelőszobából egy boldogtalan embertársam nyöszörgése és gargalizálása hallatszott ki. A várószoba asztalán egypár nagy, fekete keztyü feküdt és egy borzas köcsögkalap. A kalap alatt kékkötésü füzet. A kezembe vettem a füzetet, találomra kinyitottam és szórakozottan olvasni kezdtem.

Bizalmas komornája különös hireket hozott Jolán bárónénak a józsef-utcai palotából. A gróf nem jár emberek közé. Reggel kilovagol rendesen, a délutánt és az estét otthon tölti. Egy-két barátja jár csak hozzá, más senki. A gróf sokat olvas. És ennek a különös átalakulásnak Risztory legújabb imádottja az oka, egy doktorkisasszony, aki félesztendő óta lakik az első emeleten…

(Teremtőm! – mondtam magamban – hiszen ezek az én régi ismerőseim: a józsef-utcai Risztory gróf és Mária doktor. Azt hittem, hogy kivándoroltak Dél-Amerikába, hogy ott megalapítsák az individuális szerelem köztársaságát és most, ime, összetalálkozom velük a kolozsvári dentista várószobájában… Lássuk hát, hogy mit művelnek tovább!)

Egy nap Mária mályvaszagu levelet kapott.

– Ő ír! – mondta a doktorkisasszony meglepetten. – Vajjon mit akar tőlem?

– Jól sejtettem, hogy szemtelen, – mondta magában Mária.

Aztán okoskodni kezdett: Ha véletlenül nem ismerném Risztoryt, akkor bizonyára nem tudnék ellentállani a báróné kérésének. És most a Risztory kedveért térjek le az egyenes útról? Senki kedveért nem változtatom meg az elveimet! Elfogadom a bárónét…

Másnap Jolán báróné suhogó selyemből készült eperszínü ruhában lépett a józsef-utcai házba. Bájosan, mosolyogva ölelte meg a doktorkisasszonyt, aki állig érő fekete ruhában fogadta. A két asszony aztán jó ideig mereven, telhetetlen kiváncsisággal és erőltetett mosolylyal nézte egymást.

– Veszedelmesen bájos, – gondolta magában Mária.

– Szemtelenül szép! – konstatálta magában a báróné.

– Hírből ismer már, ugy-e? – kérdezte később Jolán.

– Egy jóbarátom, Risztory gróf, több ízben említette előttem a báróné nevét, – mondta Mária szokott merészségével.

A báróné a Risztory név hallatára oly alázatosan mosolygott, mint a Bellini Magdolnája.

– Tudja, kisasszony, – kérdezte Jolán, – hogy önt egészen másnak képzeltem?

– Másnak?

– Azt hittem, hogy férfias szabásu ruhát, rövid hajat és pápaszemet visel… A helyett egy elragadó szépséget találok…

– Beszéljünk a betegségéről, báróné!

Igen, a betegsége! Ideges volt, álmatlanságban szenvedett, hallucinációi, nevető és sírógörcsei voltak. Néha rettenetes félelem fogta el. A rózsa szagától undorodott, a kátrányszagot imádta. Ha valamelyik utcában aszfaltot raktak le, a szaga kedveért két óráig is ácsorgott a füstös katlanok körül…

Másnap a báróné délután váratlanul betoppant Máriához, mikor Risztory éppen ott ült a doktorkisasszony szomoru kis szobájában. A gróf hidegen meghajolt és távozni akart, Mária egy parancsoló pillantására azonban leült megint. Érdekelte a doktorkisasszonyt – tisztán lélektani szempontból érdekelte, – hogyan fognak a volt szerelmesek egymással szemben viselkedni. Kifogástalanul viselkedtek; a gróf udvarias volt és fagyos, a báróné szeretetreméltó és szerény.

Harmadnapra is együtt találta a kettőt a báróné.

– Tolakodó vagyok, – mondta Jolán, – tudom, de nem tehetek másképp. Édes Máriám, legyen elnéző egy szegény félbolonddal szemben. Nem képzeli, hogy milyen csodálatos, megnyugtató hatással van rám az ön fölséges nyugalma. Engem csak az ön társasága gyógyíthat meg, semmi más.

A gróf később azt mondta a doktorkisasszonynak, hogy ezentúl majd más időben fogja meglátogatni.

– Fél a bárónétól? – kérdezte Mária élesen.

– Tudja, hogy nincs okom félni.

– Meglássuk! Nem akarom, hogy a báróné kedvéért megváltoztassuk az életszokásainkat. Én semmiben sem titkolódzom, az ön barátságát nem akarom rejtegetni…

*

A gróf azt a megjegyzést tette magában, hogy ellentétesebb két női tipust képzelni sem lehet, mint azt a kettőt, melyet Mária és a báróné képvisel. Az egyik a régi tipust reprezentálja. Ez a rokokó Daphne, aki bájos, csélcsap, jószívü, alattomos, könnyelmü és ravasz egyszerre. Azonkívül még elmés, babonás, szentimentális és szemtelen. A másik a jövő asszonya: tiszta, éles, becsületes és öntudatos. Ő egyenrangu társa kíván lenni a férfinak, zsarnoka épp oly kevéssé, mint rabszolgája.

Mária, bár ezentúl már maga hívta meg a bárónét és érthetetlen makacssággal ragaszkodott hozzá, hogy Risztory részt vegyen összejöveteleikben, csakhamar elszomorodva konstatálta, hogy a gróf nem közömbös Jolán iránt. Tanuskodnak erről azok az elmés és rejtett célzások, melyek néha elröppentek a báróné szájáról és amelyeket a gróf mosolyogva fogott föl. Ez a titkos egyetértés bántotta Máriát és szokott nyiltságával egyszer szóba is hozta a gróf előtt.

– Nevessen ki, de bánt az ön modora. Nem a féltékenység, csak a sértett büszkeség, vagy ha úgy tetszik: a hiúság beszél belőlem.

– Rémképek gyötrik, – mondta Risztory boldog mosolylyal. – De ha valóban úgy gondolkozik, miért kényszerít mégis, hogy a bárónéval találkozzam?

– Mert ki akarom önt gyógyítani. Ha nem látnám együtt önöket, akkor mindig az a gondolat bántana, hogy ön csak a báróné távollétében tud erős és józan lenni.

A doktorkisasszonyon – (folytatja aztán tovább Az első fecské-ről szóló elbeszélés) – csudálatos változás ment végbe. Ő, aki mindig meg tudta őrizni fagyos nyugalmát, ideges, zárkózott és kedvetlen lett. Néha igen rossz színben volt és szenvedőnek látszott, pedig főszépsége viruló egészsége volt. Néha különös ötletei támadtak. Analizálni akarta Jolán hatásainak titkát. Mivel bolondítja a férfiakat? Az öltözködésével? Az ideges modorával? Azzal, hogy beszédközben néha oldalvást hajtja a fejét? Megérdemelné ez az asszony, hogy saját fegyverével sebezzék meg: a kacérsággal.

Mikor a báróné egyszer megint fölkereste imádott Máriáját, meglepetten látta, hogy a doktorkisasszony igen elegáns szabásu, bár raffinált egyszerűségü, világos ruhát visel. Fűző ugyan nem volt rajta, de erre – a báróné szavait használom – hál’ Istennek nem is szorult rá. A haját is divatosabban fésülte.

Az este történt, hogy Mária oly fölfedezést tett, mely arcába kergette a vért. Jolán lakcipője az asztal alatt a gróf angol topánjának veszedelmes szomszédságába tévedt. A gróf kabátjában egy gardénia virított és a báróné már több ízben elég világos célzásokat tett a világra… Mária egyszerre végett vetett a kacér játéknak.

– Adja nekem azt a virágot, gróf!

– Ugyan mit csinál vele? – kérdezte a báróné, aki tudta, hogy Mária izetlennek találja a nők virág-kultuszát.

– Ezt!

A keblére tűzte, sőt belesimította a ruhája fodrai közé.

– Tudtam, hogy szereti, – mondta magában a báróné.

*

Előkelő fiatal urak zártkörü álarcos bált rendeztek az Operában. A bárónénak az a bizarr ötlete támadt, hogy el fog oda menni, és Risztory – aki ujabban megint többet járt a társaságba – megigérte, hogy ő is ott lesz. Aztán Máriát kezdték biztatni, a doktorkisasszony azonban hallani sem akart léha tervükről.

A bál napján szóba hozta a dolgot Risztory előtt.

– Igazán el fog menni?

– Nem szívesen, mert maga nem lesz ott… De lekötöttem a szavamat…

Este a gróf unatkozva járt az álarcosok tömegében, mikor egy lángvörös dominó a karja alá fűzte a kezét. A báróné volt.

– Csakhogy eljött! Már attól féltem, hogy a nevelőnője nem ereszti el… Szegény Gyurkám! Mi lett magából!

Fecsegve és kötekedve járták körül a termet, aztán leültek az egyik sarokban, egy óriás legyezőpálma alá. A gróf úgy találta, hogy a bárónénak ma jó napja van…

Most egy fehér dominó, aki eddig dölyfösen utasította vissza a fiatal urak közeledését, letelepedett a szomszédságukba. Legyezőjét az állához szorítva úgy ült ott, mintha várna valakit, – csillogó szürke szeme pedig féltékeny éberséggel követte a fecsegő pár minden mozdulatát. Most suttogássá tompult a beszélgetés, Risztory pedig mosolyogva csóválta a fejét. Végre egy kis aluminiumkulcsot vett ki és odanyujtotta a vörös dominónak.

– Elhiszi most már? – kérdezte.

A vörös dominó a keblére csusztatta a kulcsot.

– Elhiszem…

A fehér dominó éles tekintetét nem kerülte el ez a jelenet.

A vörös dominó eltünt a tömegben, a gróf még vagy félóráig ülve maradt helyén, aztán az óráját nézte és otthagyta a bált.

Mikor az előcsarnokba lépett, egy fehérkeztyüs kéz érintette meg a karját. A fehér dominó volt.

– Én vagyok, gróf… kisérjen haza…

– Hogyan, Mária? Ön az? És én nem tudtam, hogy itt van!

– Láttam, hogy jól mulat, és nem akartam háborgatni…

A doktorkisasszony szófukar volt a kocsiban. Idegesnek és kedvetlennek látszott. Mikor kiszálltak a József-utcában, Mária a kapu mellett levő kis tölgyfaajtóhoz lépett.

– Nem szükséges felköltenünk a házmestert, bemehetünk az ön ajtaján is.

A gróf sorra kezdte tapogatni a zsebeit.

– Nagyon kellemetlen, – elvesztettem a kulcsot!

A fehér dominó gúnyosan elnevette magát. Odafenn, a saját lakása ajtaja előtt, egyszerre megint nagyon barátságos lett.

– Álmos? – kérdezte.

– Legkevésbbé sem.

– Akkor jőjjön be, a dolgozószobámban elbeszélgethetünk még egy félórát…

A gróf aki tudta, hogy Mária nem törődik az emberek itéletével és ismerte barátnője tiszta gondolkozását, nem akadhatott fönn a meghiváson, amelyhez hasonlóban már máskor is részesült.

Mikor Mária levetette dominóját, a gróf meglepetten látta, hogy kivágott fehér ruha van rajta, mely remek karját födetlenül hagyja. A doktorkisasszony kivágott ruhát viselt!

Tizenöt percig beszélgettek csak – a gróf közbe idegesen nézte az óráját – midőn odalenn az utcán kocsidübörgés hallatszott. A kocsi a ház előtt, vagy a közel szomszédságban állapodott meg.

A gróf fölkelt helyéről.

– Valóban, nem alkalmatlankodhatom tovább…

– El akar menni? – kérdezte Mária, aki elálló lélegzettel figyelt az utcáról fölhangzó zajra.

– El kell mennem…

Mária ekkor fölemelkedett a helyéről és lángoló arccal állott meg a gróf előtt. A keble viharosan pihegett, az ajkát pedig megremegtette a mérhetetlen keserűsége. Jó ideig farkasszemet néztek egymással. A gróf pillantása, ez az izzó és könyörgő pillantás, amelyben már-már fölvillant a diadalmámor, – oly hatással volt reá, hogy a leány lehajtotta a fejét és elfordult tőle. Alig hallható, puha hangon mondta, alig észrevehető mosolylyal az ajkán:

– Ne menjen…

Eddig olvastam a kolozsvári fogorvos várótermében. Hogy Mária még mit mondott Risztory grófnak, azt már nem tudhattam meg, mivel a rendelőszoba ajtaja kinyilt és egy sápadt arcu, borzas úr vánszorgott felém, kendőjét arcához szorítva.

Az ajtóban pedig megjelent a fogorvos, egy nagy gonddal öltözött, aranyláncos úr, aki fényes acélfogót tartott a kezében és rettenetesen mosolyogva csalogatott befelé:

– Legyen szerencsém! Parancsoljon beljebb sétálni!

Beljebb sétáltam. Előbb még egy búcsuzó pillantást vetettem a verőfényes rendelő szobára: a borzas úr már akkor fölhúzta a két fekete keztyűjét, a fejére tette a köcsögkalapját, a hóna alá vette Az első fecské-t s aztán sietve elkotródott.

A következő órában nem törődtem sem az elegáns Risztory gróffal, sem az érdekes Mária doktorral, sem a kacér Jolán bárónővel. Még az este elutaztam Kolozsvárról és aztán évekig nem is hallottam semmit Az első fecské-ről.

A nyáron Bécsben jártam. Mikor hazajöttem, Pozsonyig ketten utaztunk a félkupéban, Pozsonyban pedig beszállt hozzánk egy harmadik úr. A harmadik úr azon kezdte az ismerkedést, hogy szó nélkül ledobta a bőröndömet a hálóból és a saját bőröndjét tette a helyére. Én erre leemeltem a harmadik úr bőröndjét és így szóltam hozzá:

– Ha nem teszi vissza rögtön a kufferemet a helyére, kidobom a magáét az ablakon!

Ellenfelem ekkor megragadta a bőröndömet és így válaszolt:

– Tessék, de a maga cókmókja az enyém után repül!

Nem mondom el, hogyan oldottuk meg a dilemmánkat, a kalauz és a vasuti főnök segítségével; elég annyi, hogy Budapestig együtt utaztunk, még pedig igen feszült hangulatban.

Alig hogy a vonat megindult, ellenfelem egy vastag füzetet vett ki a zsebéből és olvasni kezdett.

Érsek-Ujváron a vonat megállott egypár percre, az ellenfelem ekkor kiszállott és a perronon beszédbe ereszkedett egy zsandártiszttel. A füzetet ott hagyta az ülésen.

– Vajjon mit olvas ez a vadállat? – kiváncsiskodtam.

Megnéztem: Az első fecske, elbeszélés, írta _*^*_*

Istenem, most megtudhatnám, hogy mi lett a kisasszony-doktorral! A bőröndös vadállat előtt nem alázhatom meg magamat annyira, hogy kölcsön kérjem tőle a könyvet, de míg künn pletykázik a zsandárral, hamar megnézem a regény végét.

Megkerestem a füzet utolsó lapját. Egy levelet olvastam, melyet Mária intéz Risztory grófhoz.