Az emberölő
Ha Prutkay őrnagy, ez az emberbe oltott orrszarvu, valami idegen helyre ment, az emberek meghökkenve néztek össze. Hát ezt ki ütötte pofon?
A fekete ábrázatján valóban egy óriás tenyér nyoma piroslott, már vagy tizenöt esztendő óta. A pofont legalább is két-három lóerővel mérhették az arcára, mert az állkapcsa ma is ferde volt tőle, a fél száját pedig félszeg mosolylyá torzította a rosszul beforrt seb.
Az óriás pofon nyomát egy elintézetlen ügy emlékeként viselte az őrnagy; az ügy közte és egy öles barna medve közt folyt le, valamelyik erdélyi havason. A medve különben nyugodt lelkiismerettel gondolhatott vissza az összekoccanásra, melyet nem ő kezdett és melyet a maga részéről tisztességgel fejezett be. Még a miatt sem kellett restelkednie, hogy Prutkay arcát egész életére elrútította, mert az őrnagy, szavahihető tanuk vallomása szerint, már azelőtt is förtelmes képü férfiu volt. Förtelmes volt a lelke is a házsártos, erőszakos embernek.
A nagyfoku népszerűtlenség, mely az őrnagy úr személyét övezte, az Alpáry-párbajjal vette kezdetét. Azóta bizalmas körben csak úgy nevezték: az a vén gazember!
Az őrnagy, aki egyébiránt is kóbor természetü ember volt, e botrányos párbaj óta ideje javarészét külföldön töltötte. Nem mintha terhére lett volna neki honfitársai gyűlölete, hanem – mint mondani szokta – utálta a pesti pletykákat.
A szegény Alpáry pedig két esztendő óta alszik az ibolyától illatos családi kriptában.
Huszonnyolc esztendős volt, mikor a vén gazember golyója leterítette, mint a hajtásra került nyulat. A sírköve márványba faragott szelid géniuszt ábrázol, aki mélabúsan nézi a kettétört lantot… Mert a megboldogult, bár nagy vagyon örököse volt, nem ölte idejét a vadászaton és kártyaasztalnál, hanem könyveinek és a zenének szentelte életét. Epedő, mélabús dalait, melyek a miszticizmus iránt fogékony lelkéből fakadtak, ajkára vette a nép és az országban ma is szólnak még Alpáry dalai. És ennek az életnek, mely nyugodt, melankolikus és mély volt, mint az erdei patak folyása, ennek a harmónikus életnek egy éles diszakkord vetett véget, egy párbajpisztoly csattanása. A pisztoly Prutkay őrnagy kezében füstölgött.
A házsártos öreg, mikor megtudta, hogy ellenfele beleit széttépte a golyó, közömbös arccal ment ki a vasutra, mintha egy kártya szívét lőtte volna ki a céltáblán. Megint elutazott valahová, aki tudni akarta, hogy hová, annak azt mondták: Valahová a pokolba…
Az emberek kutatták a párbaj okát. Az előzményekből nem lehetett kiokosodni. Annyit tudtak csak, hogy az őrnagy, miután éveken át idegen földön kóborolt, krokodilusokra vagy vizilovakra vadászva, megint hazajött Budapestre és első este elment az Operaházba. Ott összetalálkozott Alpáryval. A fiatalember jókedvüen kezet nyujtott neki.
– Jó estét, kedves bátyám! Hát megjöttél?
Az öreget megint a csúz bánthatta, mert az arca elsárgult az epétől, a két gonosz kis rinócerosz-szeme pedig villogott, mint a tőr hegye. Köhögött, krákogott, zsebre tette a két kezét, majd odafordult a színházi szolgához.
– Hallja – izé – mondja meg ennek a fiatal rüpőknek, hogy ne tartsa a tenyerét az orrom alá!
Pedig egy vármegyéből való urak voltak és a két család rokonságot is tartott egymással.
Ennyi volt az egész: semmi! A csúzos vén fenevad egy pillanat alatt ösztönszerűen meggyűlölte Alpáryt, miként a varangy gyülöli a szentjánosbogarat.
Az ősz anya aztán zokogva borulhatott a fia ravatalára, miközben a cigány még egyszer, utoljára, elhúzta Alpáry bús, halálos sejtelmekkel telt nótáját. Prutkay akkor már gyapotsipkával a fején és vastag szivarral a szájában ült a génuai gyorsvonaton és érdeklődve tudakolta egy olasz utitársától a vidék részleteit.
Prutkay nevének puszta említése is elég volt arra, hogy idehaza egész sereg ember szívét keserü haraggal töltse el. Gyilkosság volt, amit Alpáryn elkövetett, közönséges gyilkosság. A csalhatatlan biztosság, melylyel a vén spadasin a fegyvert kezelte, módot nyujtott neki, hogy förtelmes lelke vadállati ösztöneinek a lovagiasság szabályai szerint tegyen eleget.
Legjobban és legszívósabban gyülölte, a szerelmes asszony fanatizmusával gyülölte a vén gazembert Pongráczné.
A híres szép asszony nevét valaha sokat emlegették az Alpáryéval együtt. A fővárosi pletyka közönséges szerelmi viszonyról beszélt – és e csökönyös következetességgel föllépó hírt számos apró bizonyítékkal erősítgették – a valóságban azonban csak valami érdekes barátságféle fűzte Alpáryt Pongrácznéhoz. Néha összetalálkoztak, ilyenkor elmés szofizmákban variálták a szerelem örök témáját, a szép asszony, saját hideg temperamentumának tudatában és barátja tiszteletteljes tartózkodásának láttára, megvető mosolylyal válaszolt a világ rágalmaira.
– Engem nem bánt, önt se bántsa, – mondta Alpáryhoz akárhányszor.
A hűvös barátságba csak akkor vegyült a szenvedély egy akkordja, mikor Alpáry már halálos ágyán feküdt. Az asszony felzokogott fájdalmas rémületében, aztán egyszerre úgy érezte, hogy nagyon szerette barátját. Mikor pedig a halál megváltotta a boldogtalant szenvedéseitől, az asszony megsiratta, mint elvesztett boldogságát. Érezte, hogy nem fog többet szeretni és volt egy pillanat, mikor átkozta kicsinyes okosságát, melylyel legyőzte és eltagadta szerelmét. Az öreg Prutkayt pedig – óh, hogy gyűlölte. Mint egy fekete, formátlan szörnyeteget, egy hideg, ocsmány hüllőt, mely meg-megjelent lázas álmaiban, rászegezte zöld szemét és halálos félelemmel töltötte el.
A nyáron történt, hogy a véletlen összehozta megint ezt a két halálos ellenséget. Pongráczné egyik tengeri fürdőben időzött és egy nap egy gyanus alakot látott a parton sétálók közt. Másnap megint összetalálkoztak és az asszony rettenetes sebforradásáról most már megismerte Prutkay őrnagyot. Elsápadt a félelemtől és az undortól. Soha sem gondolta, hogy valaha még szemtől-szembe fogja látni a vén gazembert. Az őrnagy megemelte sapkáját.
Ezután gyakrabban látta az öreget, aki egész nap a parton lézengett. Hol a rakodó bárkák körül házsártáskodott, hol a gyerekekre ügyelő cselédekkel gorombáskodott. Szokása szerint mindenkivel törődött és mindenbe beleártotta magát. Ha az utcán két kutya verekedett, közéjük ment és a botjával szétválasztotta őket.
Pongráczné egyszer alkonyatkor a tengerbe kinyuló keskeny mólón sétált. Mire visszafordult, szembe találta magát az őrnagygyal. Jobbra-balra a tenger – most már nem térhetett ki előle…
A félelemtől és a haragtól elhalványodva nézte az emberölőt.
– Jó estét, nagyságos asszonyom. Nem ismer reám?
Az asszony nem tudott mindjárt válaszolni. Csak nagy sokára suttogta:
– Mit akar tőlem?
– Semmi különöset. Csak szeretném tudni, miért nem fogadja a köszöntésemet?
– Miért?
Most már nem félt az öregtől. A szeme szikrázott az őszinte, mélységes gyűlölettől. Összeharapott fogakkal suttogta:
– Gyilkos!
Az öreg kurtán elnevette magát.
– Ej, – hát azért? Ez furcsa!
Majd hozzátette:
– Pesten egyszer azt beszélték, hogy az az úr önnek kedvese volt…
– Hazugság! Hazugság! – kiáltotta Pongráczné lángoló haraggal.
– Tudom, hogy hazugság, – mondta az öreg nyugodtan. – Annak az úrnak nem volt vére, csak hiusága. Talán nem is akarta, hogy ön a kedvese legyen, megelégedett azzal, hogy a világ önt annak tartja.
– Még rágalmazza a boldogtalant?
Az őrnagy elgondolkozva nézte a tengert, majd odafordult az asszonyhoz.
– Soha sem beszéltem erről, de önnek elmondom, miért öltem meg azt az urat, mert nem akarom, hogy megsirassa. Úgy esett, hogy Fiuméból hazajöttem… Még aznap este elmentem az Operába… Előttem az első sorban, ott ült az az úr, virággal a kabátján és messzilátóval kezében, ön pedig ott ült a páholyában, egy társalkodónő formáju asszonysággal… Ön a színpadot nézte, az az úr pedig önt nézte… Az első felvonás vége felé ön fölemelkedett helyéről, magára vette a bundáját, mosolyogva bólintott amaz úr felé és eltünt a páholyból. Az az úr egy percig várt, aztán fogta a kalapját és felvonás közben, nesztelen léptekkel ugyan, de jókora feltünést keltve, szintén eltünt a színházból. Az emberek mosolyogtak, néhányan az üres páholy felé néztek és én magam is azt gondoltam magamban: No, ezek ugyan értik egymást!
(Pongráczné arca lassankint elpirult a gallérjáig, az öreg pedig nyugodtan folytatta.)
– Az első felvonás elmult, a második felvonás is vége felé közeledett, mikor az az úr egyszerre megint megjelent a színházban. Nesztelen léptekkel jött, most is jókora feltünést keltve. Mikor megint elfoglalta a helyét, egyik mellette ülő barátja odaszólt neki:
– Haza kisérted a szép Pongrácznét?
– Haza kisértem. Tudod, visszajöttem megint, hogy feltünő ne legyen…
– Ah, értem…
A két fiatal úr diskrétül mosolygott össze. Én ekkor ezt gondoltam: Ez az úr tulajdonképpen rüpők.
(A szép asszony arca ekkor már lángvörös volt.)
– A második felvonás után, – folytatta az őrnagy, – fölmentem a buffetbe, hogy megigyam egy pohár cognacot… A guta majd megütött, mikor ott láttam önt, nagyságos asszonyom, néhány barátnője társaságában a vörös kereveten ülve… Valami szenzációs új ruhamintáról folyt a szó… Mondom: a guta majd megütött, mert hiszen az az úr azt mondta, hogy haza kisérte önt. Emlékezhetik, hogy megszólítottam önt. Ön nevetve mondta, hogy már az első felvonás alatt haza akart menni, de a lépcsőn összetalálkozott a barátnőivel és azóta egyre itt ülnek és pletykáznak, ruhákról és más egyébről. A barátnői is reáhagyták, hogy úgy volt, később a cukrászkisasszony is, akit bizalmasan kivallattam… Az az úr nem is beszélt önnel az este… Az az úr nem volt a kedvese önnek, talán nem is vágyott azzá lenni, ő csak azt akarta, hogy a színházi bérlők annak tartsák…
Nincs tovább, nagyságos asszonyom. Visszamentem a nézőtérre, hogy meghallgassam a harmadik felvonást is, – az az úr ekkor megismert, felém sietett és mosolyogva odanyujtotta a fehérkeztyüs kezét. Persze, hogy dühbe jöttem és pokrócgoromba voltam… Ennyi az egész.
Később, mialatt az asszony csökönyösen nézte a tengert, az öreg egyszerre összecsapta a két bokáját és kurtán mondta: Alászolgája!
Elment, magára hagyva az asszonyt, aki még egyre elgondolkozva nézte a partnak vágtató tajtékos taraju hullámsort.