A Rákóczi-induló
„Bleszkányi Fedor hadnagy úr e hó 25-én, este 11 óra után, bortól fölhevült állapotban megjelent a Málcsik-féle vendéglő kerti helyiségében, s miután feltünő modorával magára vonta a jelenlevő polgári közönség figyelmét, helyet foglalt egyik üres asztalnál, maga mellé rendelte a kerti helyiségben játszó népzenekart és eljátszatott egy zenedarabot. Néhány bankjegyet adott a karmesternek és háromszor ismételtette az imént előadott darabot. A hadnagy úr negyedszer is el akarta játszatni ugyanazt a zenedarabot, de mivel a vendéglős, vendégei sürgetésére, eltiltotta a karmestert a darab ismétlésétől, a zenekar beszüntette a további játékot. A hadnagy úr ezen való neheztelésében annyira megfeledkezett magáról, hogy erőszakkal kivette a karmester kezéből a hegedűt és többször oly erővel verte a vendéglős fejéhez, hogy a hangszer eltört. A hadnagy úr ezzel sem elégedett meg, hanem kihúzta tiszti oldalfegyverét és miután a zenekar cimbalmát összezúzta, leütötte az asztalokon álló lámpákat és üvegeket, sőt a védtelen polgárokat is fenyegette testi épségükben. Csak akkor hagyott fel a garázdálkodásával, mikor Pankotay Ödön százados úr a helyszínére érkezett. A hadnagy úr föllebbvalójának egyszerü felszólítására hüvelyébe rejtette oldalfegyverét és nyugodtan távozott a kaszárnyába.“
Körülbelül ilyenformán hangzott a följelentés, melyet a X-ik ezred tiszti gyülekezetének tárgyalnia kellett. Még mielőtt azonban a tisztikar kimondhatta volna, hogy az ügy becsületbírósági eljárásra alkalmas, Bleszkányi Fedor, aki akkoriban gyöngélkedése miatt ideiglenesen szabadságot élvezet, távirati uton bejelentette, hogy lemondott a tiszti rangjáról és hogy kilépett a cs. és kir. hadsereg kötelékéből. Az ezred tehát utasította a panaszos vendéglőst és a cigányprimást, hogy forduljanak panaszukkal a polgári bírósághoz és a maga részéről nem foglalkozott többet az ügygyel…
*
Mikor Bleszkányi garázdálkodásáról értesültem, annyira elcsudálkoztam, hogy keresztet vetettem magamra, mint az oláh. Soha ilyet! Bleszkányiról, aki az egyenruhában is megmaradt alföldi parasztnak, mint osztrák szoldateszkáról cikkeznek a lapok! Bleszkányi, a jó kövér, lusta Bleszkányi kardot rántott! Elkacagtam volna magamat, ha a dolog nem lett volna olyan szomoru…
Jámbor, álmodozó természetü fiunak ismertem, aki az ezredében humoros alak számba ment. Emlékszem: rendesen hallgatagon ült asztalánál, csípősségeinket udvarias mosolylyal nyugtázta. A bort nem igen győzte ugyan, de ha be is csípett, galambszelidnek mutatkozott. Ha meg végképp elázott, akkor legfölebb elpityeredett. Bajtársai különben azzal gyanusították, hogy titokban költeményeket szokott írni. Ezért Petőfi Fodrinak is nevezték.
Nem értettem a dolgot, de végül is megnyugodtam abban, hogy Bleszkányi, mint mondani szokás: kitörte a nyakát. Jó ideig még figyelemmel kísértem a lapok öngyilkossági híreit, mivel azonban Bleszkányi neve sokáig nem fordult elő, egészen megfeledkeztem róla.
*
Tavaly télen véletlenül összetalálkoztam vele. A rendőrségnél volt dolgom és egyik irodában ott találtam a szegény Bleszkányit a többi díjnokkal versenyt körmölve. Polgári ruhájában nagyon kopott volt; arcán is öregedett. Vagy csak én láttam öregebbnek, mert borotválatlan volt.
Kezet fogtam vele.
– Szervusz, Fodri! Hogy vagy?
– Lassan, lassan! – adta vissza egykedvüen.
Nem tudtam vele mit beszélni.
– Szeretnék veled találkozni. Hová szoktál járni?
– A Nagy perec-ben kosztolok, – mondta.
– Nem jársz néha a Lissza-kávéházba? Én esténként ott vagyok… Beszélgethetnénk a régi időkről.
– Talán eljövök egyszer…
Azzal elváltunk.
Biztosra vettem, hogy nem fog a Lisszába jönni, a régi időkről beszélgetni. Nem is jött; egy félévig se láttam.
*
A nyáron, a Svábhegyről jövet, este bevetődtem egy budai csapszékbe a Margithid tájékán. Hogy mit kerestem ott, arra már nem emlékszem tisztán, – ismerőst azonban semmi esetre. Mégis találtam egyet. Ott ült, egyedül egy asztalnál, nehéz pillákkal, jobbra-balra billenő fővel. Bleszkányi Fedor volt; hallgatta a muzsikát. Nehezen ismert csak reám; mikor megismert, láthatólag megörült; a zsebében kotorászott és pezsgőt akart hozatni.
– Hadd el, öreg, megteszi a csiger is!
– Amint gondolod, – mondta udvariasan.
Most láttam, hogy nem annyira boros, mint inkább álmos. Keveset ittunk, aztán beszélgettünk. Ő maga terelte a szót arra a nagy árvízre, amely elsodorta mindenét.
– Már megbékültem a sorsommal, – mondta. – Semmit se sajnálok már, csak a lovamat, a Fruskát. Szeretném tudni, ki az új gazdája? Jól bánik-e vele?
Ez így szokott lenni sok katonával, akitől elveszik a kardot. A becsületét nem sajnálja, a kardját sem. A becsület, a kard nem él, azt nem lehet szeretni, de a ló él, azt lehet szeretni.
– Hogy eshetett az a bolond dolog? – kérdeztem. – Te, aki olyan csendes vérü fiu voltál mindig…
Nem válaszolt, hanem ivott. Már azt hittem, hogy megbátottam a kiváncsiságommal, mikor jósokára beszélni kezdett.
– Elmondom. A Rákóczi-induló tett tönkre. Nevetsz? Hallgass reám! Nem tudom, más ember is úgy van-e vele: semmi a világon nincs reám olyan hatással, mint az a fölséges, vad zene. Ha megszólal, valami titokzatos démon kerít hatalmába. Megragad, fölráz nyugalmamból, – ami erő, tűz, dühös lelkesedés, rombolási ösztön, isteni és állati szenvedély a lelkemben van, azt vadul összekavarja…
– Nem fogsz megérteni, hisz’ én magam sem értem. Ismerem ezt a betegségemet, félek attól a zenétől és néha mégis úgy megkivánom, mint a beteg a morfiumot… Ott ülök a vendéglőben. A zene játszik, mint most is, de én nem is törődöm vele. Egyszerre valami hatalmas villámos ütést érzek az egész idegrendszeremben… Mi az? Hej! a Rákóczi-induló! Végem van! Nem hallok semmit, csak látok: – egy irtóztató vizió vonul el szemem előtt. Az induló első daktilusainál hullámozni kezd alattam a talaj és az egész mindenség. Fekete, hosszura nyujtott hullámok vágtatnak felém, elnyelve míndent: az asztalokat, az embereket, a falakat. Csak engem emelnek magukkal, mint egy labdát. Alattam a végtelen, hullámzó oceán; fölöttem fekete felleglégiók sorakoznak az égboltozaton. És ez az egész kétségbeejtő feketeség ütemesen hullámzik és harsog, mintha ezer orgonasíp szólana egyszerre…
Aztán keskeny rés nyílik a fekete felhőfalon, amelyből sápadt, tejszínü fénykévék törnek elő. A rés óriás felhőkapuvá tágul, a fény erősödik és vörös lesz, míg az egész mindenség bíborvörös északi fényben lángol… A tenger is sötétvörös, – vértenger! Most a felhőkapuból fantasztikus hadoszlop tör elő. Ágaskodó, fekete paripákon titáni, harcias alakok, görbe karddal, kerek pajzsokkal a markukban, kopjákkal, zászlókkal… A vezér már előttem van, az utóhad lassan kígyózik elő az égbolt szédítő mélységéből… Vannak köztük páncélos vitézek, kalpagos leventék, medvekacagányba burkolt vad martalócok, szűrös kurucok, dolmányos honvédek… De valamennyinek a ruhája tépett, véres, fegyverzete tört, csorbult. Sápadt, irtóztatóan összevérzett arcukon halálos fáradtság és végtelen búskomorság ül; szemükben sötét, gyilkos dac… Egy egész nemzet fiai, akik évszázadok óta ismétlik ugyanazt a halálos attakot, hogy valami félelmetes szörnyeteget távol tartsanak láthatatlan anyjuktól… Hajrá! a hadoszlop tova vágtat, mint a fergeteg… Látod?
Bleszkányi Fodri talpra ugrott és lángvörös arccal, szikrázó szemekkel tett néhány lépést előre.
Irgalom atyja! – a cigány, a kert tulsó végén, éppen a Rákóczi-indulót kezdte reá! Odasiettem Bleszkányihoz, karon fogtam, csitítani próbáltam. – Hiába. – Visszataszított és dühösen mért végig, aztán oda lépett a cigányhoz és fölemelt ököllel kezdte a taktust ütni.
– Bleszkányi Fodri, – gondoltam magamban, – neked úgy sincs már mit veszítened, hát bátran itt hagyhatlak!
Ott hagytam a csapszéket. Mikor a Margithídra értem, egy pillanatra megállottam. Alulról kuszált zene és zavaros lárma hallatszott. Mintha valaki réztálcákat rakott volna a cimbalomra és úgy verne ki rajta valami pokoli himnuszt… Aztán mintha valaki ököllel dobolna a nagybőgő hurjain… Egy harsogó hang meg teli tüdővel kiáltoz…