Lehel
A nánási várkastély a parti domb tetején emelkedik, a sötét fenyvesek alján. Fekete rácsos, ósdi ablakai a Vágra néznek. A főépületet Mátyás korában építette valami velencei mester, a lagunák ó-gótikájának komor motivumai szerint. A kastély különben inkább falainak óriás tömegével, mint stilusának arányaival imponál. Az oldalszárny kapujától, a hajdani bástyák helyén, ma márványkorlátokkal és gyöpös lejtőkkel szegélyezett kerti terrászok hosszu sora vonul le a víz partjáig. A kastély boltives erkélyének magasságából tekintve, olyan ez a park, mint egy óriás lépcső, melyre virágos arabeszkekkel himzett, zöld szőnyeget terítettek. Valami kisebb fajtáju király igen jól ellakhatnék itt.
A kastély hajdani gazdái egy ideig tényleg kiskirályok módjára székeltek a Vág fölött. A török- és a németjárás zavaros napjait a régi Bertalan grófok, azok a rakoncátlan és cselszövő oligarkák, arra használták föl, hogy hatalmukba kerítsék a szomszédos vármegyéket és városokat. Pénzt verettek, vámot szedtek a Vágon, néha megtámadták szomszédjaikat, a náluk nem kevésbbé rakoncátlan és cselszövő Hadfalussy hercegeket. Hol a némettel szövetkeztek, hol a pogánynyal, hírük pedig eljutott a római pápáig is, aki többízben külön kiátkozó bullában emlékezett meg róluk.
Ma már csak egy ember viseli a Bertalan nevet: az is asszony. Egy szép szőke asszony, özvegye az utolsó Bertalan grófnak, a volt párisi nagykövetnek és aranygyapjas vitéznek.
A grófné – aki özvegységének napjait télen Párisban, nyáron pedig vágvölgyi kastélyában töltötte – már elérte azt a kort, mikor a grófnékat kellemetlenül kezdi érinteni a gótai almanaknak az az indiszkréciója, hogy számon tartja a születésök évét. Habár különben az arca már nem is volt rózsás, hanem érdekesen halvány: még szép asszony számba mehetett; olyanféle érett szépség volt, minőnek a nagy Zrinyi Ilonát szokták elképzelni: fölségesen kevély, magas, karcsu és izmos. A szemének felső pillája egyenes metszésü volt és állandóan eltakarta a pupillája felét; emberismerők ezt a fölényes elmésség, az energia és a forró vér jelének mondják. Meglehet, hogy elméssége tartotta vissza a grófnét attól, hogy első házasságában szerzett tapasztalás után másodszor is férjhezmenjen.
Egy nyári nap alkonyán történt, hogy a kastélyba vendégek érkeztek. A grófné leánykori barátnője, Hadfalussy hercegnő, meg a kis fia.
A grófné a terrász lépcsőjén várta vendégét és mikor a két özvegy, tíz esztendő után megint megölelte egymást, kicsit elérzékenyedtek és sirva fakadtak. Különösen a hercegnő sírt keservesen, mint mondják, nyárspolgári módon boldog volt a házasságában.
A hercegnő alig volt öt esztendővel idősebb, mint a barátnője, de ha az ember egymás mellett látta őket, bátran a grófnő édesanyjának nézhette volna. Fiatalabb korában is igénytelen külsejü beteges nőcske volt, most meg, hogy a haja két esztendő alatt teljesen megőszült, egész öreg anyókává töpörödött. Sárga kis arcát csak a szeme tette rokonszenvessé, ez a jóságos, szelid tekintetü anyai szem, mely annyit könnyezett csöndes éjszakákon.
A grófné volt az első, aki erőt tudott venni megindulásán.
– Meddig maradsz nálam? – kérdezte.
– Csak két napig, édesem, mert orvosi rendeletre Karlsbadba kell mennem; de a fiamat hat hétig nálad hagyom, aztán majd eljövök érte… Nem akarom magammal vinni a fürdőbe, mert féltem a nagyvilági élet zavaros benyomásaitól… Jó, okos gyermek, nem lesz sok bajod vele…
– És hol van a kicsike?
– Most a podgyászszal bajlódik… Szeret egy kicsit fontoskodni…
E pillanatban valaki, két óriás bőrönddel a vállán, fölszaladt a lépcsőn. A hercegné korholó hangon fordult feléje.
– Lehel! Miért avatkozol a cselédek dolgába?
– Olyan gyönge legények ezek a lakájok, kismamám, négyen sem birnak egy tisztességes kufferrel…
A grófnő hangos kacagásra fakadt.
– Hogyan, édesem, hát ez a kis fiad?
– Lehel! Köszönj a néninek, Lehel!
Lehel letette a terhét és a jónevelésü fiu udvarias zavarával hajolt meg a grófné előtt.
Tizennyolc éves fiu lehetett, de két fejjel magasabb volt az édesanyjánál, a válla és a karja pedig erős volt, mint egy fiatal gladiátoré. Meglátszott rajta, hogy meg tudna verekedni egy fiatal bikával, – pedig a rózsás arca bájos és szelid volt, mint egy fiatal leányé, a tekintete pedig tiszta és ártatlan.
– Éhes vagy Lehel? – kérdezte a hercegné gyöngéden.
– Óh, de mennyire! – sóhajtott a fiu őszintén.
Ő mindig éhes volt. Ő tulajdonképpen még soha sem lakott jól életében, mert a villáját mindig csak az édesanyja kérésére tette le a kezéből és sohasem a saját jószántából.
*
Hadfalussyné megnyugodva utazott el Karlsbadba, miután a kis herceget nevelőstül a grófné gondjaira bízta. Tényleg nem volt a fiúval sok baj; az édesanyja igazat beszélt; engedelmes, okos gyerek volt.
Igaz, hogy a nap nagy részét nyaktörő sportgyakorlatokkal töltötte el, de a nevelő megnyugtatta a grófnét, hogy e tekintetben nem kell a herceget félteni semmitől. Ügyes és erős, mint egy akrobata, úgy lovagol, mint egy csikós és evezni is tud, akár egy matróz. Ha a vad csikó sehogysem akar a kezére járni, kemény rántással leülteti a földre, ha megfordul alatta a csónak, legrosszabb esetben két mértföldet is elúszik a Vágon. Különben is az anya nevelési tervébe tartozik, hogy a fia tanuljon szembe szállani minden veszedelemmel. Hadd gyönyörködjék a saját izmai játékában, száguldozzon végig a verőfényes réteken és kalandozza be tomboló jókedvében a fenyves rengeteget.
Akármilyen viharosan pezsgett is a hatalmas gyermek életkedve: megérzett rajta az asszonyi nevelés, alapjában véve lágyszivü és szelid fiu volt. A grófné iránt ismeretségük első napjától kezdve valami gyerekesen lovagias rajongást mutatott; a nevelője, az a vékonymellü pap, egy-egy pillantással könnyen el tudta kormányozni; mindenkivel szemben, a cselédekkel szemben is, udvarias volt a gyöngédségig és jószivü a gyöngeségig. Ez a fiu, aki nem ejtett ki még a száján egy hazugságot és akinek nem volt még egy tisztátalan gondolata, csodálatos lelkesedéssel csüngött az édesanyján. Mindennap írt neki a fürdőbe, egy-egy hosszu, bolondos levelet, valóságos szerelmi vallomást. Néha felolvasta levelét a grófnénak, aki megindultan nevetett és titokban irigyelte barátnőjét.
Ebédután, ha a pap elment egyet szundítani és ők ketten tovább elültek az asztalnál, a háziasszony a könnyezésig el tudott kacagni Lehel naivságán.
– Adok magának egy cigarettát, Lehel, – mondta Bertalanné.
A fiu megrázta a fejét.
– Édesanyám nem akarja, hogy dohányozzam.
– Soha sem fog dohányozni?
– Talán, majd ha férfi leszek…
– Ismerek ám sok fiatal urat, aki a maga korában úgy viselkedik, mintha férfi volna…
A kis herceg nevetett.
– Én is ismerek! A fiatal Pardubicz bárók – monoklit viselnek, a fülükig érő kráglit, aztán rácsolnak és lóversenyekre járnak fehér gamásniban… A kabátjuk csupa vatta és hatot közülök félkézzel földre vágok…
– Mi szeretne maga lenni férfikorában?
– Katona, mint az édesapám. Szeretném ha a muszkaháborút elhalasztanák addig, míg én is elmehetnék… Hogy aprítanám őket.
– Borzasztó ám a háboru!
– Nem félek!
– És nem sajnálná azokat a szegény embereket, akiket meg kellene ölnie? Képzelje el őket: sápadt arccal, véres csonka tagokkal hevernének ott, otthon pedig megsiratnák őket szüleik meg a gyermekeik…
A fiu arca elborult. Erre ugyan még nem gondolt…
– Akkor talán mégse leszek katona, – mondta szomorúan…
*
Kicsit lusta asszony volt különben a grófné, mint az ilyen junói termetü nők többnyire, most azonban, hogy mulatságosnak kezdte találni gyámanyai tisztét, gyakran hosszabb kirándulásokon is elkisértette magát a kis herceggel. Kocsin elhajtatott vele a szomszédos apátságig és a fiu, akinek különben öröme telt benne, hogy szárnyukra eressze a gyors muszkákat, ilyenkor szilárd marokkal fogta a gyeplőt és óvatosan figyelt az útra. Ha meg a csónakban ültek, akkor éles szemmel ügyelt a fodros árban úszó fatörzsekre.
Egyszer megesett, hogy az alkonyat az uradalmi fenyvesben érte őket.
– Most már jó volna hazamenni, – vélekedett a grófné.
A fiu, aki már pompásan ismerte a járást a rengetegben, egy mesgyére tért.
– Öt perc alatt otthon leszünk!
Otthon is lettek volna, ha egy veszélyes folyásu hegyi patak nem szeli át az útjukat.
– Hát ezen hogyan megy át az ember? – kérdezte Bertalanné.
– Úgy, hogy leveti a cipőjét meg a harisnyáját, aztán átgázol rajta.
– Okosabbat nem tud? – nevetett a grófné.
– Fél, hogy meghül? Én nem szoktam meghülni!
A kis herceg levetette a cipőjét és átdobta a tulsó partra.
– Jőjjön, majd átviszem!
A grófné megrázta a fejét. Nem, öreg napjaira nincs kedve Daphnis-t és Chloe-t játszani…
– Igazán nem tudom, hogy miért nem akarja… Az édesanyámat már akárhányszor vittem… Háromszor ekkora terhet is elbirok ám!
A grófné elmosolyodott.
– Igaza van, fiam… képzelje el, hogy megint az édesanyját viszi és nem is fog csalódni…
A fiu karjára ültette a grófnét, könnyen és gyöngéden, mint a pólyás babát, aztán óvatosan belegázolt a kavicsos mederbe. A ruha csipkéi széles hullámban simultak a melléhez, a nyakán pedig a szép asszony két karjának szorítását érezte. Lassan ment előre, a patak közepén a szép asszony megállította.
– Egy pillanatra!
Egy óriás fenyő hajolt a patak fölé, annak letépte egyik galyát és odatűzte a fiu kalapjára.
– Most már mehetünk…
Egy-két lépést előre tett Lehel, aztán megint csak megállott.
– Nehéz vagyok?
– Nem, nem… Dehogy!
Mégis úgy látszott, mintha egyszerre ólomsúlylyal nehezednék a karjára ez az édesen meleg selyem- és csipkegombolyag, mely elvette a lélegzetét és arcába kergette a vért. A patak csendes vize egyszerre szédítő sebességgel vágtatott a bokája körül, a parti fák pedig forogni kezdtek a szeme előtt.
A parton aztán fölvette megint a cipőjét és szó nélkül haladt tovább a grófné oldalán. Szórakozott volt és komoly.
*
– Lehel barátom, maga három nap óta rettenetesen ellustult… Ki sem mozdul többet a kastélyból… Pedig a szürkékre is ráférne már, hogy megjártassa őket egy kissé…
– Majd befogatok, – mondta a kis herceg szolgálatkészen. – Hová megyünk?
– Én nem megyek sehová sem, mert kissé fáj a fejem, de maga hajtson át az apátságba…
Lehel arca kissé elborult, de szó nélkül engedelmeskedett. Félóra mulva a kocsi már tova robogott a part mentén kanyargó országúton, gyorsan, mint a szélvész. A grófné pedig, akinek tényleg fájt kissé a feje, egy angol könyvvel a kezében letelepedett a legfelső terrász sarkán álló kerti pavillonba.
Két lapot olvasott csak, abból sem maradt meg semmi a fejében; a pillái aztán lecsukódtak és ő elaludt kényelmes kerti székében. Nem is volt igazi álom, inkább valami álomszerü, édes zsibbadás. Puha, kellemes köd borult az öntudatára, de azért mindent érzett és mindent hallott, ami körülötte történt. Érezte a fenyőszagot és a szék karjának a szorítását és hallotta a tücskök cirpelését és távozó komornájának halk lépteit, – de képtelen volt megmozdulni, vagy a szemét kinyitani.
Jó ideig szendergett így, mikor lassankint az a biztos tudat kerekedett felül benne, hogy valaki szemben ül vele, a kis puffon és figyelmesen nézi az arcát. Azt is tudja, hogy kicsoda; ő – a kis herceg. A grófné szeme le van hunyva, de azért tisztán látja a fiut, amint a boldogságtól ittasan, a bálványimádó rajongásával, csillogó, szomjas szemmel nézi, közbe meg a kalapjával óvatosan zavarja el a zümmögő szúnyogokat… Egészen más a fiu tekintete most, nem többé gyermekiesen nyugodt, inkább zavaros és tüzes. A grófnét nyugtalanítja és megzavarja ez az állhatatos tekintet. Viaskodik az idegeit megbénító zsibbadás ellen, föl akar emelkedni, meg akar szólani: de semmire sem képes, csak sóhajtani tud. A fiu aztán egyszerre gondol egyet, mélyen lehajlik és bár az ajkával csak a ruhája szegélyét érinti: a grófné mégis minden idegével érzi ezt a perzselő csókot. Lehel aztán fölemelkedik, még egyszer visszanéz és eltünik a bokrok közt.
Bertalanné hirtelen fölriad álmából. Körülnéz: semmi! A komornájától hallotta később, hogy a fiatal herceg már régóta visszatért útjáról, azóta a kertben látták és most a szobájába vonult…
A vacsoránál látta megint. A kis herceg nagyon nyugodtnak látszott, ámbár az arca sápadt volt kissé. Némán lesütött szemmel ült helyén. Csak egyszer pillantott föl, mikor azt hihette, hogy senki sem látja: megint az az idegen tűz ragyogott a szemében.
Másnap a grófné levelet írt barátnőjének.
– Vidd el, édesem, a fiadat, vidd el, mert szerelmes belém. Sajnálom, hogy így van, én nem tehetek róla…
*
Mikor a hercegné negyednapra eljött a fiáért, nem tudakolta a részleteket és a grófné nem is mondta el neki.
– Nem jó színben vagy, Lehel, – mondta az anya.
– Az éjjel egy kicsit fájt a fejem…
– Úgy látom, a levegő nem tesz neked jót. Jó lesz, ha haza megyünk?
– Óh, a levegő itt nagyon jó, de én kalap nélkül jártam a napban…
Elhallgatott és elpirult.
– Már hazudik! – mondta Hadfalussyné magában. – Most hát vége a gyermekkor nyugalmas tisztaságának, mindenkorra vége a tavaszi verőfénynek… Jön a perzselő, viharos nyár, az ifjukor, minden küzdelmével, hazugságával és tisztátalan titkolózásával… Eddig az én fiam volt, ezentúl mindenkié lesz, csak az enyém nem…
Mikor a kocsi megindult, Lehel sötét arccal ült az édesanyja oldalán. Az ajkát rágta, a szíve pedig – amely fölött egy fenyőgalyat őrzött – oly viharosan dobogott, mintha meg akarna szakadni forró, dühös bánatában.
Nem mert többet visszanézni a kastély felé és így nem is láthatta, hogy az erkélyen egy magas női alak áll, aki keresztbe tett karokkal, elgondolkozva bámul a kocsi nyomában kavargó fehér porfelhő után. Utána bámul, míg könny nem szivárog a szemébe, amelytől elborul a tekintete. Amint aztán zsebkendőjével fölitatja ezt a könnyet, valami különös, édes sejtelem érinti meg, melyet nyomon követ a bús lemondás.
– Ha én még egyszer húsz esztendővel fiatalabb lehetnék, – mondja suttogva, – húsz esztendővel fiatalabb!