Az emberi agyvelő hatalmas fejlődésének következményei.
Az agyvelő óriási fejlődése s ezzel kapcsolatban értelmességének kibontakozása tette az embert a természet urává, ennek köszöni az ő fölényes helyzetét a többi élőlény felett. Immár könnyen el lehet a hatalmas agyarok és karmok nélkül, mert a védelemnek e kezdetleges szerveit busásan pótolja sokkal tökéletesebb mesterséges eszközeivel, fegyvereivel. Fortélyosságával felismeri és elkerüli a fenyegető veszedelmet, felhasználja a maga hasznára a kedvező körülményeket; az állatokat tőrbe csalja s könnyen elbánik velük, még a leghatalmasabbakkal is. Fegyvereivel eléri őket a levegőben s a vízben. Nem is a legerősebb állatoktól fél a mai ember leginkább, hanem épen a legapróbb lényektől: a szabad szemmel nem is látható parazitáktól és mikroorganizmusoktól, melyek szervezetébe furakodva s benne elhatalmasodva, vesztét okozhatják. Ezek ellen tud legnehezebben védekezni, mert nem látja a reá lépten-nyomon leselkedő apró ellenséget s csak akkor szerez róla tudomást, mikor szervezetében már olyannyira megfészkelte magát, hogy csak nehezen vagy egyáltalában nem tudja őt onnan kipusztítani.
Mint ahogy a legtöbb szerencsés dolognak megvan a maga rossz oldala is, az agyvelő óriási fejlődése se maradt egészen káros következmények nélkül az emberre. Az agyvelő nagyon hamar fejlődik ki a többi szervhez képest; az újszülött nek a testéhez mérten aránytalanul megnövekedett feje nem egyszer mechanikai akadálya lesz a szülésnek. Ennél még jelentősebb körülmény az, hogy az agyvelő túlnövekedésével hozható kapcsolatba az a temérdek ideg- és elmebaj, amely annyi embert és családot tesz szerencsétlenné. Ez a hatalmasan kifejlődött szerv kényszeríti az embert a maga örökös szellemi éhségével, lázas tépelődésével arra, hogy a nyugodt, egyszerű élet helyett a tudomány bonyolult tételein s a létnek megoldhatatlan problémáin töprengjen s a szellemi munka izgalmaival zavarja lelki nyugalmát. Ez a nagy agyvelő az oka a kedély hullámzásaiból fakadó sok öngyilkosságnak.
Az ember és állat gégéje.
Az embernek egyik privilegiuma az állatokkal szemben az ő szép hangja és tagolt beszéde. A tagolt beszéd psichikai tünemény, melynek anatómiai magyarázata az agykéreg bizonyos tájékának erős és különleges fejlődésében van. Tekintsük az emberi hangot.35) Igazi zenei hangja az emlősállatok közt csak az embernek van; az állat csak ordít, bőg, ugat, rikácsol stb., de olyan szép, egyenletes, csengő, mellékzörejek nélküli hangot, mint az ember, nem tud adni, ha nem tekintjük a természet színpadjának primadonnáját, a madarat, mely azonban az összehasonlításra nem alkalmas, mert a hangját nem a gégéjével, hanem egy külön szervével, a syrinx-szel hozza létre, mely gégéje alatt, a légcsöve kettéoszlásának helyén van.36)
Ez a szép zenei hang tehát – csak az emlősállatokat vonva az összehasonlítás körébe – különleges emberi tulajdonság, s az a kérdés már most, hogy milyen anatómiai viszonyokon alapszik az embernek ez a hangképzésbeli felsőbbsége? Az állati gége ugyanazokból a lényeges részekből áll, mint az emberé, ugyanazokat a porcogókat, szalagokat és izmokat találjuk meg benne, mint emebben. Az eddigi szerzők a gégebejárat alakját tartották legfontosabbnak, de dr. Némai nagyérdekű összehasonlító vizsgálatai szerint, melyeket a vezetésem alatt álló anatómiai intézetben végzett az emlősállatok és különösen a majmok gégéjén, se ez, se a hangszalagok formája vagy lefutásuk iránya, se az izomzatban található kisebb-nagyobb eltérések nem adják meg az emberi és állati hang közti különbség elfogadható magyarázatát. De igenis megtalálhatjuk ezt dr. Némai szerint a hangrésnek egy eddig figyelmen kívül hagyott tulajdonságában. A hang az által jön létre, hogy a gégeizmok összehúzódására a hangszalagok s hátul a kannaporcogók is szorosan egymáshoz szorulnak és a köztük levő hasadék egész hosszában zárt réssé lesz, melyet az átáramló levegő nagy erővel feszít szét, miközben rezgésbe hozza a rést közrefogó ajkakat: elől a hangredőket, hátul a kannaporcogókat.
Így van ez az emberen, de nem az állaton. Dr. Némai szerint nincs olyan állat, amely a hangrését egészen zárni tudná; hátul a két kannaporcogó között mindig marad kisebb-nagyobb nyitott hézag, még pedig azért, mert e porcogók nem fordítanak lapos felszíneket egymás felé, mint az emberen, hanem kisebb-nagyobb fokban kivájtak, s így bármennyire illeszkednek is egymáshoz, mindig csak likat fognak közre. Mennél nagyobb a gége, annál szembeszökőbb ez a jelenség; a lovon például a mutatóujjunkat is betehetjük a nyitva maradó hézagba. Ennek a hézagnak pedig az a következménye, hogy a levegő nem tud egyenletesen kiáramolni a hangrésen át, hanem kinyomulásában más-más viszonyokat talál a hangrés elülső és hátulsó részében, ami mellékzörejekkel s a hang egyenetlenségével jár.
Mennél alacsonyabbrendű az állat, annál erősebb a kannaporcogónak ez a vájulata, de annál nagyobb darabot foglal el a hangredőben maga az egész kannaporcogó is. A kengurun például a hangrést közrefogó ajkakat nagyrészt a két kannaporcogó teszi s egészen rövid a zárt szalagos részlet. Mennél fejlettebb emlősosztályt vizsgálunk, annál kisebbek a kannaporcogók s annál fejlettebbek, hosszabbak a hangszalagok.
Az emberszabású majmokon ez a fejlődési irányzat már magas fokot ért el, de a kannaporcogók még mindig kissé homorúak, még mindig marad köztük az elzáródó gégében is valami kis nyitott kapuja a kiáramló levegőnek. Csak az ember tudja hangrését teljesen zárni, mert kannaporcogói aprók és síma felszínekkel fekszenek egymáshoz.
Ezzel a gége tökéletesebb hangszervvé lett ugyan, de a lélekzés tekintetében tökéletlenebb készülékké. Az ember a tüdejéből kiáramló levegő kapujának megszűkülése miatt könnyebben fullad, melle erősebben zihál a futásban, mint az állaté. A nyálkahártyának már kisfokú duzzadása is megfulladást, vagy legalább is nehéz lélekzést okozhat, míg az állaton a mindig tátongó porcogóközti rés miatt ez a veszedelem sohasem fenyeget. A gégének a beszédre, énekre, a lelkiállapotok közlésére alkalmasabbá fejlődése tehát más irányban hátránnyal járt. Ehhez hasonló esetet találhatunk az emberi tökéletesedés egyéb területein is.
Dr. Némai vizsgálatai szerint az emberszabású majmok közül a csimpánzé közelíti meg leginkább az ember gégéjét; a gorilláé már kissé eltérőbb s még inkább az orangé, mely gégenyílásának sajátszerű alakulásával alacsonyabb formát állít elénk. A gibbon gégéje külső megjelenése szerint leginkább hasonlít az emberi gégéhez, de a belsejében olyan sajátszerűsége van, melylyel feltünően eltávolodik nem csak az ember, hanem valamennyi más emlősállat gégéjének alkotásától: a hangját nem annyira a közönséges hangszalagjával, hanem inkább egy alatta kifejlődött új nyálkahártyaredővel, egy valóságos járulékos hangszalaggal hozza létre.
Az orangnak óriási, hat litert magába fogadó gégetasakja van, mely nyilván nemcsak a hang erősítésére szolgál, hanem arra is, hogy a fejet légpárna módjára megtámassza. Elég nagy a tömlő még a gorillán; a csimpánzon már csak diónyi, s majdnem egészen hiányzik a gibbon gégéjében. Említettük, hogy majomhasonlatosságként az emberen is előfordulhat ilyen gégetömlő.
Az ember testének szőrtelensége.
Emlékezzünk meg még röviden az ember testének egy másik jellemző tulajdonságáról: a szőrtelenségéről. Határozottan emberi sajátság ez, eltávolodás az emlősök tipusától, s ezért feltünő, hogy épen az alacsonyabbrendű emberi rasszokon, a melanodorm és xanthodorm (fekete- és sárgabőrű) népfajokon látjuk ezt kifejezettebben, mint a poikilodorm (fehérbőrű) fajokon. Hogy az a bizonyos ősalak, mely a fajfejlődés során megelőzte a homo sapiens-t, szőrös testű, vagy a mainál szőrösebb lehetett, annak bizonyítéka a magzati életben megjelenő és ismét eltűnő piheszőr (lanugo) s különösen az atavizmusként néha-néha felbukkanó hypertrichosis (túlságos szőrfejlődés a testen), melyről már egy ízben volt szó.
Már Darwin felvetette azt a kérdést, hogy milyen körülmények folytán vesztette el az emberré tökéletesedő ősalak a szőrözetét. Darwin az ivari kiválást okolja, vagyis azt véli, hogy a mindkét nemű szőrtelenebb egyének inkább nyerték meg az ellenkező neműek tetszését s így inkább jutottak hozzá a szaporodáshoz s egyéni sajátságuknak az utódokra való átruházásához. Ebből még a női nem nagyobb fokú szőrtelenségét is meg lehetne magyarázni, mert az erősebb hím inkább érvényesíthette izlését, mint a passivabb nő. Kirchhoff37) a természetes kiválogatódás hatását látja az elszőrtelenedésben, mert a szőrösebb egyénnek erősebb a kigőzölgése, mint a csupaszé s így előbb szimatolja őt meg az életére törő ellenség. Mások a domestikációban vagyis a művelődés hatásában keresik a szőrelvesztés okát, arra utalva, hogy a tüzelés, ruházkodás stb. feleslegessé tette a természetes bundát, mely ezért az elcsenevészés lejtőjére jutott.
Mindezek érdekes kísérletei a magyarázatnak, de egyikük sem nevezhető kielégítőnek. Még kevésbbé emelkednek túl a merész hipothézis színvonalán azok az elméletek, amelyekkel a szőrzetnek a test egyes helyein (hajzat, bajusz, szakáll, hónaljszőr, stb.) való megmaradását próbálták megmagyarázni. Darwin mindent az ivari kiválásból magyaráz. Az emberéhez hasonló szakálla az anthropoid majmoknak is van, míg a bajusz jellemző emberi sajátság. A fejen levő hajzatot a koponyatető és agyvelő meleg takarójának, a hónaljszőröket a dörzsölődést meggátló vánkosnak lehet minősíteni. Mégis legvalószínűbb, hogy a szőrzet eloszlásának sajátságai az emberi testen beletartoznak abba az ezer és ezer alakbeli és egyéb fajta sajátságába az állati és növényi szervezeteknek, amelyek egészen közömbösek, se nem hasznosak, se nem károsak, s amelyeket se a szelekció elvéből, se a Lamarck-féle tényezőből nem tudunk megfejteni.
Előttünk áll az ember mint «a természet koronája», mint az a lény, melyben mintegy öntudatra ébredt a természet, mint hordozója az «értelem»-nek: valaminek, ami nem anyag, és nem is csak olyanféle, a fizikai és chemia törvényeiből megmagyarázható tulajdonsága az anyagnak, mint az erők egyéb nyilvánulásai, sőt nem is olyasvalami, mint az élet többi tüneménye. De a szervezet egyéb anyagi működéseivel bizonyos tekintetben megegyezik; megegyezik abban, hogy az anyaghoz van kötve, s megegyezik abban is, hogy az emberen elért kialakulása szintén csak fejlődés eredménye lehet.
Származástan.
Az ember a maga egész testi és lelki egyéniségével végső szeme egy mérhetetlenül hosszú, az idők végtelenségébe visszanyúló fejlődési láncolatnak. Ez a tétel axiomaként áll előttünk, de az evolucióhoz fűződő sok nagyfontosságú részletkérdésre nézve úgyszólván teljesen a sötétben botorkálunk s biztos tények híján lenge spekulációkkal elégítjük ki fürkésző és a tünemények alapokát kutató ösztönünket. Nem tudjuk, hogy ez a fejlődés – nemcsak az emberé, hanem valamennyi szerves lényé – hogyan ment végbe: egy vagy néhány kezdő alaknak szerteágazásával, vagy végtelen sok elemi kezdőalaknak párvonalas, egymástól független fejlődésével. A tudósok még mindig két táborba oszlanak, aszerint, amint a mono- vagy polyphyletikus fejlődés hívei. S forrongó vita tárgya még az a nagy kérdés is, hogy micsoda okok és tényezők indíthatták meg ezt a fejlődést, micsoda erők vitték előbbre és irányították menetét.
A szelekció-tan elégtelensége.
Darwin legbuzgóbb híveinek is el kell ismerniök, hogy a darwinizmus fénykora elmult s hogy mindinkább elterjed az a felfogás, hogy a nagy Darwin magyarázata, ha sok helyeset és elfogadhatót tartalmaz is, s ha, mint azt ő maga is tette, beléolvasztjuk még a Lamarck-féle tényezőt, vagyis a használat és környezet hatását is, mégsem elegendő az evolució okainak és irányító erőinek teljes megfejtésére. Talán nem kell mondanom, hogy Darwin nevével nem magát az evolució és transzformizmus gondolatát jelöljük, mert hisz azt már egy félszázaddal előtte (1809-ben) kifejtette a lángeszű, de félreértett és szegénységben meghalt Lamarck, bár való igaz, hogy Darwin nélkül s különösen az ő lelkes zászlóvivőinek, Huxleynek és Haeckelnek irodalmi hadjárata nélkül sohasem lett volna ez a felfogás azzá a nagy, a világot megmozgató, a lelkeket széltében forrongásba hozó gondolattá, amivé lett. Történelmileg helyesen darwinizmusnak csak azt a kész, lekerekített magyarázatot nevezhetjük, amellyel az angol tudós mechanikai, materialisztikus módon, minden az anyaghoz fűződő rejtélyes fejlődési erők s hasonlók mellőzésével igyekezett a fejlődés szükségszerű bekövetkeztét, irányát és módját emberileg érthetővé tenni. Erre a darwinizmusra áll az, hogy ma már nem tekinthetjük annak a mindent megmagyarázó egyetemes elméletnek, aminek a lelkesedés első évtizedeiben sokan hitték. Mind többen kezdenek kételkedni a Darwin-Wallace-féle természetes kiválogatódás (selectio) varázsigéjének hatalmában, különösen, mert nem tudja megmagyarázni a még szelekciós értékkel nem biró első nyomok megjelenését és fennmaradását és nem tudja megmagyarázni azt a tengernyi közömbös tulajdonságot, rajzolatot, részletet, melyet az állat- és növényországban észlelünk, nemcsak a szabad szemmel láthatók körében, hanem a mikroszkópi szerkezet világában is.
Megszabott irányú fejlődés.
Magam is a kétkedők közé tartozom, többek között azért is, mert Klaatschcsal együtt38) nem tudom az emberi típus kialakulását a természeti kiválogatódás dogmájával összhangzásba hozni. Hogyan lehetne ennek a teste tekintetében talán leggyámoltalanabb lénynek sajátlagos formálódását a létért való küzdelem győzelmeiből magyarázni? Nem csoda, hogy a darwinizmussal, weismannizmussal, mutációs-tannal s hasonló mechanikai elméletekkel szemben mindinkább homloktérbe nyomul mint legveszedelmesebb vetélytársuk Nägeli, Askenazy, Romanes, Eimer, Driesch különböző árnyalatokban kifejtett elmélete: a fejlődési predesztináció, a «megszabott irányú fejlődés» tana, melyet minálunk Apáthy István39) fejtett ki legutóbb olyan szépen: az a gondolat, hogy a fajfejlődésnek nemcsak szükségszerűsége, de iránya is önálló, eredendő tulajdonsága az élő anyagnak; hogy nem külső hatások véletlene, hanem a szerves lényt felépítő protoplazma belső önálló fejlődési erői szabják meg előre, törvényszerűen a fajbeli fejlődés bekövetkeztét és irányát. Már az ősi kezdősejtben benn nyugszanak a faj jövőjének körvonalai, ép úgy, mint ahogy a megtermékenyített petesejtbe kérlelhetetlenül bele van már oltva, hogy belőle milyen lénynek kell fejlődnie. A tyúk- és kacsatojást a költőkemencébe téve s egyforma költésnek vetve alá, az egyikből tyúk, a másikból kacsa kel ki: a tojásban tehát már előre meg kell annak szabva lenni, hogy belőle milyen állat kell hogy fejlődjék. A petesejtre vonatkoztatva ezt a tételt mindenki elismeri, sőt önként értetődőnek tartja s ennek a kimondásában senki miszticizmust nem lát, ugyanezen felvételnek a fajfejlődésre való alkalmazását ellenben a szelekciós elv hívei zavaros, misztikus, természettudóshoz nem illő felfogásnak minősítik. Pedig a biogenetikai alaptörvény hangoztatása azt mutatja, hogy ők idegenkednek legkevésbé attól, hogy a kétféle fejlődést, a fajfejlődést és az egyéni fejlődést egymással párvonalba állítsák. Az ismétlődési elmélet egyáltalában csak a fajfejlődési predesztináció tana mellett jöhet szóba, mert, miként azt Hertwig Oszkár joggal hangoztatja,40) egy teljesen differenciálatlan, közömbös protoplazmából álló ősi kezdősejt nem hasonlítható össze a petesejttel, melynek kétségtelenül végtelenül bonyolult láthatatlan szerkezete már magába zárja a belőle fejlődő lény testi és lelki tulajdonságainak csíráját, mely Hertwig szerint nem valamely közömbös sejt, mint aminő Darwin tana értelmében az a bizonyos ősi kezdősejt lehetett, hanem maga az egyén fejletlen állapotban. Az önálló erőkön alapuló fajfejlődés felvétele különben nem zárja ki a természetes kiválogatódásnak, továbbá a környezet és a használat hatásának bizonyos fokú szereplését a fejlődésben.
Az ember törzsfája.
Jelenleg az emberre nézve nem annyira az evolució útján vagy talán másféle módon való származás kérdése tárgya a vitatkozásnak a tudományban, mert ez a tudósok túlnyomó többségére nézve már elintézett dolog, még pedig az első értelemben, hanem inkább az, hogy milyen alakokon keresztül jutott el az emberi nem mai magaslatáig, milyen formák előzték meg őt, milyen az ő törzsfája? Biztosat erről mai nap is ép oly kevéssé tudunk, mint a 60-as években, amikor először vonta spekulációi körébe ezt a kérdést Haeckel. A jövőtől, egy későbbi kor szerencsés őslénytani leleteitől kell várnunk e kérdés megoldását. Elméletekben ugyan nincs hiány, de a legtöbbről elmondhatjuk Kohlbruggeval, hogy piramishoz hasonlítanak, melynek alapja a levegőben van s mely épen csak a csúcsával érinti a szilárd talajt. Természetes, hogy az ilyen piramis nagyon is ingadozik. A fajfejlődés kiegészítésének és szemlélhetővé tételének kísérlete ma még hasonlít ahhoz, mint mikor valaki egy pár szerte heverő oszloptöredékből vagy kőből akarná visszaállítani az egykori nagykiterjedésű palota vagy vár képét. De azért az ilyen elmélet felállításának jogosultságát és hasznát nem lehet kétségbe vonni. A tudománynak nem a föltevések ártanak leginkább, hanem a tétlenség.
Elméletek az emberi nem fejlődéséről.
A kérdés óriási irodalma Kohlbrugge művében,41) s hasonlóképen Fischer E. cikkében42) van legbővebben, habár nem is kimerítően, összeállítva; ezekből a dolgozatokból szerezhetünk legjobban tudomást a szerteágazó nézetek zűrzavaráról. A leginkább számbavehető s legtöbb figyelmet keltett nézeteket öt elmélet köré lehet csoportosítani. Igyekszem ezeket az elméleteket röviden összefoglalni.
Haeckel.
1. Haeckel-nek már 1866-ban43) felállított s maig is fenntartott törzsfejlődési elmélete az embert a félmajmokból és majmokból származtatja a következő sorrendben: félmajmok, szélesorrú vagy újvilági majmok, keskenyorrú vagy óvilági majmok, emberszabású majmok, ember. De kiemeli Haeckel, hogy az ember fejlődési vonalába eső emberszabású majmokon nem a most élő alakokat, tehát nem a gorillát, csimpánzot, orangutánt kell érteni, hanem bizonyos kihalt harmadkorbeli formákat; a mostaniak sajátlagosan átidomult formák, melyeknek egyikéből sem származhatott közvetlenül az ember, szóval ezek csak oldalágai, nem pedig egyenes állomásai az emberhez vezető útnak.
Schwalbe.
2. Schwalbe (1899–1910), a nagyhírű strassburgi anatómus és anthropológus felfogása közel áll a Haeckeléhez. Ő is a harmadkori kihalt emberszabású majmokat tartja az ember közvetlen őseinek, de a sorozat feljebb eső részéből Haeckeltől eltérően kirekeszti a másik két majomfajtát. A három majomcsoport mindegyike külön ágként hajtott ki a fosszilis félmajmok (Lemuridák) törzsalakjából. Először a délamerikai majmok csoportja vált le belőle, még pedig már az eocénban; ez az alak nem fejlődött tovább, hanem mintegy zsákutcába került. A miocénban újabb két ág bontakozott ki, jelesen a keskenyorrú majmok osztályának és az emberszabású majomtípust meg az embert magába foglaló törzsalaknak ága. A keskenyorrú majmok sem esnek az emberhez vezető fejlődési pálya egyenes irányába; ezt különleges szervezetük: kettős méhlepényük, pofazacskóik, fargumóik stb. tanusítják. Az embert megelőző két lépcsőfok tehát csak az őslemuridák s a miocénbeli vagy még régibb kihalt emberszabású majmok csoportja lehetett. Az ősmajomalak a harmadkorban kettéoszlott, nevezetesen a mostani emberszabású majmok sajátlagosan elkülönült csoportjára és az emberi nemre. A fejlődési alap közösségéből érthető az a nagy hasonlóság, amit az ember s a ma élő emberszabású majmok közt találunk. Az ember és majomszerű ősei közé Schwalbe még közbeiktatta a Dubois-féle jávai majomembert (Pithecanthropus) s a tőle Homo primigeniusnak nevezett neandervölgyi embert.
Schwalbe elméletéről az a véleményem, hogy valamennyi között még a leggondosabban megalapozott s legvalószínűbb is; a most élő alakok legbehatóbb morfológiai összehasonlításán alapul. A legfőbb ellenvetés, amit ellene tettek, az, hogy az ember törzsfájából kirekesztett újvilági majmok minden eltérő vonásaik, például kettős méhlepényük és három kis zápfoguk ellenére is egyes dolgokban még az emberszabású majmoknál is közelebb állanak az emberhez, így például hiányzó peniscsontjuk s zápfogaik gumóinak elrendeződése tekintetében. A sárga mókusmajom (Chrysothrix) agyvelejének viszonylagos súlya még valamivel nagyobb, mint az emberé s a koponya öreglikjának helyzete is közeledik az emberéhez. Különösen a pókmajomban (Ateles) van sok olyan jellemvonás, mely az ember magasabbrendű típusához közeledik; Van den Broek (1908) 40 ilyen vonást említ fel, főkép az idegrendszer, izomzat és koponyavarratok köréből. Kétségtelen, hogy Schwalbe elméletének ez az Achilles-sarka.
Klaatsch.
3. Klaatsch (1902) az emberhez vezető egyenes fejlődési útból még az emberszabású majmokat is kihagyja s az embert közvetetlenül kihalt félmajom alakokból, őslemuroidákból származtatja. Ezek pedig egyenesen, minden más emlőscsoport közbeiktatódása nélkül a ma már csak kéz- és lábnyomaikból ismert úgynevezett «primatoid»-ok (Chirotheriumok) származékai, melyek már az emlősök és a csúszómászók közti határon állanak. E primatoidok elemi típusa az emlősök különböző rendjeivé ágazódott szét, leginkább a végtagok másodlagos módosulásaival. Csak egy rend, az őslemurok csoportja tartotta meg az elemi, differenciáltan kéz- és lábtípust, s ebből a csoportból alakult ki közvetetlenül, a kéz- és láb kezdetleges szerkezetének megőrzésével, az emberi nem. A majmok az embernek csak oldalrokonai, nem pedig ősei; a fákon való életmód révén hosszúra megnőtt karjaikkal, a létért való küzdelem s különösen a nemi élet versengő tusái érdekében hatalmasan fejlődött szemfogukkal, megrövidült kéz- és lábhüvelykujjukkal a másodlagos differenciáltság képét állítják elénk, szemben az embernek ősi, kezdetleges jellemvonásaival. Ez még a kihalt harmadkori alakokra is érvényes, bár ezek – például a Schlosser-féle Propliopithecus – fogaiknak egyszerűségével az ősformához közelebb esnek a mai alakoknál. A majmok eszerint nem őseink, hanem a félmajmoktól (Lemur) való közös eredést tekintve, csak oldalrokonaink. Teljesen észszerűtlen tehát, hogy mindig a hiányzó láncszemet («missing link») keresik az ember és a majom közt. A jávai majomember (Pithecanthropus) sem «hiányzó láncszem», nem is majomember, hanem csak majom, jelesen kihalt magasabbrendű gibbonfajta, melynek, bármily közel jutott is párvonalas fejlődésében az emberi típushoz, az ember fejlődési láncolatában nincs helye.
Klaatsch elméletének egyik nagy fogyatékossága, hogy nem méltatja figyelemre az ember s az emberszabású majmok szervezete között feltünő, sok mindenféle apró részletre is kiterjedő hasonlóságot és megegyezést, aminő a féregnyúlvány, a rekeszhez nőtt szívburok, a farkcsigolyák elcsenevészése, a méhlepény (placenta simplex) és magzati burkok megegyezése stb. Ezeket a hasonlatosságokat egymástól függetlenül fejlődő állatcsoportok véletlen «konvergenciajelenségei» gyanánt felfogni szinte lehetetlenség. Klaatsch nézeteit leginkább Adloff (1908) és Ameghino (1909) tette magáévá; Sergi nézetei (1903 és 1914) is közel állanak hozzájuk.44)
Hubrecht.
4. Hubrecht belga tudós a maga elméletét (1909) főképen a fejlődéstan alapján építette fel. Ő nemcsak a majmokat, de még a félmajmokat is kikapcsolja az emberi nem őseinek sorából, különösen méhlepényük alakjára (placenta diffusa) való tekintettel.45) Az embernek a maga szervezetbeli differenciálatlanságával még elemibb alakok közvetetlen leszármazottjának kell lennie. A magzatburkok viselkedése szerint, különösen pedig tekintettel az egyszerű korongalakú (discoidalis) méhlepényre, fel kell tennünk, hogy az Emberfélék (Hominida) családja a Rovarevők (Insectivora) családjából fejlődött, ahová a sünök, cickányok, vakondokfélék tartoznak, de nem a mostani Rovarevőkből, hanem az eocénbeli kihalt formákból. A Rovarevők és az Emberfélék közé Hubrecht közbeiktatja a «Palaeopithecus»-ok rendjét, melynek két eocénbeli kihalt (Anaptomorphus és Necrolemur) s egy még most is élő faját, a pápaszemes makit (Tarsius spectrum) ismerjük. Ezt a pápaszemes makit eddig a félmajmokhoz sorozták, de, Hubrecht szerint, hibásan, mert ezektől eltérő, az emberhez sokkal inkább közeledő, magasabbrendű forma. A pápaszemes makinak az emberrel két nagy fejlődéstani megegyezése van: egyszerű korongalakú méhlepénye s úgynevezett függesztő nyele. Ebből a Palaeopithecus-csoportból fejlődött azután közvetlenül az ember. De a pápaszemes makinak ezt az előkelő rendszertani és genealógiai helyzetét nem minden szerző ismeri el. Így Smith Elliot (1903) az egész agyvelő, Bolk (1905) a kisagyvelő kutatása alapján, Earle (1897) és Chapman (1900) más alapon félmajomnak minősítik ezt az állatot. Ezzel szemben Fischer vizsgálatai (1903) a pápaszemes maki koponyafejlődéséről és Wortmann kutatásai (1903) csontvázának viszonyairól inkább kedveznek Hubrecht ama felfogásának, hogy ez a sokat vitatott állat a félmajmoktól elütő, az emberi típushoz közeledő alak. Csakhogy Wortmann szerint a pápaszemes maki visszamenőleg nem a Rovarevőkhöz, hanem inkább a legrégibb Erszényesekhez (Marsupialia) mutat vonatkozásokat; ezekből indulna ki tehát szerinte az ember fejlődési vonala. Hubrecht elméletének hívei Bölsche és Stratz (1904).
Kollmann.
5. Kollmann elmélete (1905) legfurcsább és legvalószínűtlenebb valamennyi elmélet között. Szerinte az ember nem a majmoktól származik, hanem a majmokkal együtt egy közös törzsalaktól. De ez az ősalak féligmeddig emberfajta volt; az emberalakhoz sokkal közelebb állott, mint a mai majmok, még az emberszabásúak is, különösen koponyájának alkotása tekintetében. A majmok e «Proanthropos» elfajulása, elvadulása útján keletkeztek; úgyszólván ismét állati sorba visszaesett, majommá visszadurvult emberek! S erre az elméletre Kollmannnak csak egy alapja van: az a már Cuviertől kiemelt körülmény, hogy a fiatal majom koponyája emberibb szabású, mint a felnőtté, mert a fej agyvelői része az agyvelővel együtt gyorsabban haladva fejlődésében, eleinte tetemesen túlszárnyalja az arci részt. Ime hova vezet a «biogenetikai alaptörvény» kritikátlan felhasználása! Schwalbe találóan jegyzi meg, hogy akkor meg az embernek vízfejű ősöktől kellene származnia; mert csak a vízfejű embernek van kifejlődött állapotban olyan előredomborodó homloka, mint a magzatnak és újszülött gyermeknek. De én még tovább megyek s azt mondom, hogy Kollmann okoskodása értelmében azt kellene fölvennünk, hogy valamennyi emlős állat magasabb alakok elkorcsosodásából keletkezett, mert általános fejlődéstörvénye a fejnek az egész emlősosztályban, hogy az agyvelői rész gyorsabban fejlődik ki az arci résznél s csak utóbb növekszik ennek arányához az arc. Kollmann elméletének egy második része az, hogy az a bizonyos föltevéses Proanthropos nevű törpe lény valami 1 méter magas teremtés volt s hogy a belőle fejlődött első emberek szintén apró törperasszok voltak, aminők mai nap is még a busmanok, az andamanbeli minkopik, a Filipin-szigeteken lakó aéták, és különösen a középafrikai őserdők ismert törpe lakói: az akkák, vambuttik, stb.46) Ennek az elméletnek mindaddig semmi jogosultsága nincs, amíg Kollmann nem tud bemutatni a pleisztocénből származó törpe csontvázat. Az eddig ismert ásatag törpe-rasszok mind a jégkorszakot követő neolithicumból valók; a diluviumi fajok mind vagy középtermetűek, vagy a középtermetnél csak valamivel alacsonyabbak voltak, mint a neandervölgyi ember (160 cm), vagy pedig ennél még nagyobbak, mint a crô-magnoni ember. Az eddig ismert két legrégibb emberi csontmaradvány, a piltdowni koponyatöredék s a maueri állkapocs, középtermetre vall. Mindezek szerint azt kell mondanunk, hogy Kollmann elmélete, melyhez a törpe rasszokra vonatkozólag hozzájárult Schmidt W. is (1910), egészen csak a levegőben szállingózó föltevés.
A vélemények e szerteágazása csak azt tanusítja, hogy milyen bizonytalan talajon mozgunk e kérdésben. De bizalommal, a majdani megismerés reményével tekinthetünk a jövőbe. Természetesen ezt a jövőt mi, mai emberek, sajnos már nem fogjuk megérni. Távoli unokáink lesznek abban az irigylésre méltó helyzetben, hogy annyira-mennyire belátnak az emberi nem multjába, melyet ma még a mi szemünk elől sűrű köd és homály fed el.
Az ember palaeontológiája.
A fajok eredetének és származásbeli kapcsolatainak ügyében legfontosabb szerepe az őslénytannak van. Az ember eredetének problémájában is ettől a tudománytól várhatjuk az útbaigazító adatokat és döntő bizonyítékokat. A föld mélyéből előkerült porhanyó csontok és csonttöredékek fognak hirtelen fellobbanó elektromos fényként bevilágítani annak az útnak sötétségébe, amelyen áthaladt a fejlődő állati szervezet, amíg felvergődött az emberi forma magaslatáig. Sajnos, eddigelé az őskornak még nagyon kevés ilyen hagyománya jutott napfényre, amit megérthetünk abból, hogy nagyon ritka szerencsés körülmények összetalálkozása szükséges ahhoz, hogy a kihalt ősalakok csontvázának részei napjainkig is ellent tudjanak állani az enyészetnek. Leginkább csak olyan állatok csontjai maradnak reánk, amelyek nagy áradások, katasztrófák alkalmával az iszapba jutottak s ennek hatására lassan megkövesültek. De az ember ősei valószínűleg a mai emberszabású majmokhoz hasonlóan őserdőkben tanyázó állatok voltak s a nagy áradások elől az erdő mélyebb részeibe s magasabb fáira tudtak menekülni. Holttesteik ott pusztultak el nyomtalanul a csontvázzal együtt a nyirkos rengeteg lombhulladékai között. Az eddigi leletekből megbízható eredményként az emberre vonatkozólag csak magának a törzsfejlődésnek ténye bontakozik ki, de az ember törzsfájának megrajzolására az eddigi adatok még nem elegendők.
Az emberi nem megjelenésének ideje a földön.
Mielőtt azonban magukat a leleteket vennők szemügyre, foglalkozzunk pár szóval az emberi nem korának kérdésével. Hogy az emberiség múltja nem, mint azelőtt hitték, csak pár ezer évre, hanem ennél sokkal de sokkal hosszabb időre nyúlik vissza, az iránt ma már nem lehet kétség. Legalább is néhány százezer évre kell becsülnünk az emberi nem korát, sőt lehet, hogy igazuk van azoknak, akik egy millió évnél is többre becsülik azt az időt, amióta megjelent az ember a világ színpadján.
Ha talán kissé nagyzolva is, de nagyon szemléletesen hasonlítja össze Steinmann,47) a bonni egyetem jeles geológus-professzora, a történelmi időt vízcseppel, az ember történelemelőtti korát tóval s a Föld történetét világtengerrel.
Az emberi nem mérhetetlen hosszú idők óta él a Földön s folytatja itt küzdelmes életét, de nagyon hosszú időn keresztül nem tudott a kezdetleges állapotból kimozdulni, szellemi élete a legelemibb fokon maradt meg, habár már mai értelemben vett ember volt s agyvelejében bizonyos fokig már megvoltak a művelődésnek anyagi alapjai. Szinte el se tudjuk képzelni, hogy talán valami 100,000 évig vagy még tovább is megmaradt az ember a palaeolith-ipar kezdetleges fokán, s hogy ezer és ezer év kellett mindig ahhoz, hogy egyszerű kőeszközeinek idomán valami keveset változtasson. Csak a diluvium végétől, Penck szerint körülbelül 50,000 év, mások szerint 20,000 év óta óta látjuk művelődésének gyorsabb s végül szédítően rohamos haladását. Aránylag rövid idő alatt jutott el az újabb kőkorszakon, a bronz- és a vaskorszakon s végül a történelmi korszakon keresztül a kultura mai fokára, melyen kétségtelenül még nem állapodott meg, Kulturánk szemlátomást tovább fejlődik még s szinte beláthatatlan perspektivája tárul elénk a művelődés egykor elérhető magaslatának.
Hol találjuk meg az ember első nyomait? A Föld történetének melyik korszakában akadunk először az ő életének és szellemi tevékenységének első jeleire?
Az őskori állatok nyomait, amelyekből megjelenésük és virágzásuk idejét állapítja meg a tudomány, csakis testük szilárd alkotórészei: csontjaik, agyaraik stb. szolgáltatják, vagy legfeljebb még lábnyomaik és ürülékeik (a koprolithok). Az emberre nézve némiképen jobb helyzetben vagyunk, mert csontmaradványain kívül megtaláljuk még az ő szellemi tevékenységének a jeleit is: kőből, csontból, szarúból készült kezdetleges eszközeit, tűzhelyeinek és lakomáinak maradványait, sőt kezdetleges művészetének a nyomait: festményeit, faragványait is. Franklin az embert eszközkészítő állatnak (toolmaking animal) jellemezte s ezzel nagyon eltalálta az igazat, mert az emberi nem életének úgyszólván kezdetétől fogva ott találjuk csontvázának maradványai mellett kezdetleges szerszámait is.
A történelem előtti anthropológiában vagy «palaeanthropológiá»-ban, ahogy az ősemberrel foglalkozó tudományt nevezzük, ma két irány, két iskola áll egymással szemben. Az első irány óvatosabb s csak az egészen biztos tényekhez ragaszkodik, a másik merészebb s tért enged a tények mellett az elméletnek is. Az első irány képviselői közül kiemelem Boulet, a párizsi Musée d’Histoire Naturelle tanárát, Hoernes bécsi egyetemi tanárt s Obermaiert, előbb bécsi, most párizsi tanárt. E tudósok s velük sokan az ember megjelenésének idejét a jégkorszakra teszik, azaz arra az időre, amelyből az ősembernek már első csonttöredékei maradtak reánk. A legrégibb embercsontokat (piltdowni koponyatöredék, maueri állkapocs) a diluvium elejére kell helyeznünk; ekkor tehát már bizonyosan élt az ember Európában. Ebből a korból (piltdowni palaeolithok) származnak a legelső egészen biztos, senki által kétségbe nem vont és nem is vonható emberi kézalkotta kőeszközök, a «palaeolith»-ok.
Eolith-kérdés.
A tudósok merészebb csoportja, akik között első helyen kell említenünk a bruxellesi Rutot-t, s csak másodhelyen a német Klaatschot, Verwornt, E. Krausét stb., az ember eredését és földi létének kezdetét sokkal korábbi időre teszi: a harmadkorra, annak a közepére, sőt az elejére. E nézetüket az említett tudósok részben elméleti okoskodással, részben bizonyos pozitiv leletekkel támogatják. A harmadkor különböző rétegeiből ugyanis már a 60-as évek óta bizonyos, látszólag durván megfaragott köveket ástak ki, amelyek több tudósnak véleménye szerint minden kezdetlegességük mellett is magukon viselik annak a jelét, hogy emberi kéz formálta őket. Prestwich (1892) óta ezeket a köveket eolithoknak nevezik. Ámde a tudósok nagy része, s köztük nem egy olyan is, akit legkevésbbé sem érhet a túlságos konzervativizmus vádja, Rutot, Klaatsch és társaik nézetével szemben tartózkodó álláspontot foglal el s nem hajlandó elismerni, hogy az úgynevezett eolithok s különösen a harmadkorbeliek emberi kéz alkotásai, hanem azt vitatja, hogy ezek sajátszerű alakjukhoz természetes úton, különösen a víz hatása következtében jutottak.
Saját tapasztalatok híján tartózkodnom kell attól, hogy az eolith-kérdésben egyik vagy másik irányban állást foglaljak. De elméletileg azokhoz kell csatlakoznom, akiknek véleménye szerint az emberi nem már a harmadkorban is élt; hisz a harmadkorra következő pleisztocén elején az ember már a mostanihoz közelálló formában (piltdowni koponya) áll előttünk. Mindezek szerint a harmadkorban játszódott le az emberré alakulás folyamata, sőt e korból már primitiv emberi típusokat várhatunk. De ez, bármily valószínű is, egyelőre csak elmélet. Egészen határozottan csak annyit mondhatunk, hogy a jégkorszakban (pleisztocén) élt már az ember. Erről nem lehet véleménykülönbség, hisz ott találjuk már e kor küszöbén a kétségbe nem vonható bizonyítékot: csontvázának maradványait.
Mielőtt a jégkorszakbeli emberrel foglalkoznánk, tekintsük magát ezt a korszakot s azt a környezetet, melyben csecsemőkorát töltötte az emberi nem.
A jégkorszakról.
A harmadkor végén földrészünkön trópusi vagy szubtrópusi éghajlat volt, amint azt az állat- és növényvilágnak e korból származó maradványaiból megállapíthatjuk; az egész földön a mostaninál jóval magasabb hőmérséklet uralkodott. S most ismeretlen okból alászállott a hőmérséklet.
Hogy mi volt az oka ennek a hosszú időkre terjedő lehülésnek, azt nem tudjuk. Magyarázatára sok elmés föltevést gondoltak már ki, de eddig még egyik sem tudott végleges polgárjogot nyerni a tudományban. Az elméleteknek egyik sora a világegyetemben, másik sora magán a Földön keresi a lehűlés okát.
Bárhogy álljon is az ügy, biztos ténynek fogadhatjuk el, hogy a középhőmérséklet a Földön ebben a korban tetemesen (Steinmann szerint 5–6 fokkal) alászállott s a hóhatár legalább 1000 méterrel mélyebben volt, mint ma.
Azelőtt ezt az egész korszakot, melyet diluviumnak vagy újabban inkább pleisztocénnek nevezünk, zavartalan, egyforma hideg időszaknak vélték. Újabban a tudomány felfogása erről gyökeresen megváltozott s a diluviumnak mint egységes korszaknak képe többé-kevésbbé elhomályosodott. Kiderült ugyanis, hogy a diluviumban a lehülés nem volt állandó; időnként a nagy hideg engedett, a hőmérséklet megint felszökött, még pedig nemcsak a mai európai éghajlattal egyenlő magasságra, hanem ennél még valamivel magasabbra is; a jég részben elolvadt, a gleccserek visszahúzódtak, s ez a közbeeső melegebb időszak hosszú ideig, 100,000 évnél is tovább tarthatott. De ennek is vége szakadt s a jégtömegek újra előnyomultak s e váltakozás többször megismétlődött, úgy hogy a jégkorszakban több glaciális és interglaciális (intermoränalis) időszakot kell megkülönböztetnünk. Penck, a berlini egyetem hírneves földrajzprofesszora, Brückner bécsi tanárral írt alapvető művében,48) melyben a jégkorszaknak az Alpesekben megállapítható nyomaival foglalkozik, négy glaciális időszakot különböztet meg, három inter- és egy postglaciális időszakkal. A négy glaciális időszakot günzi, mindeli, rissi és würmi jegesedésnek nevezi. Penck felosztását széltében elfogadták a tudósok s mondhatni, hogy ez ma az uralkodó a geológiában.
Európa a diluvium idején.
A jegesedések csúcspontján Európa jó részét jégtakaró fedte, akárcsak Grönlandot vagy az antarktist mai nap. A jégtömeg legfőbb eredő pontja Skandinávia és Finnország volt. Az innen kiinduló jég a mostani Keleti-tenger területén áthaladva, befedte egész Dániát és Hollandiát, lenyomult Németországba s annak egész északi, részben középső részét is összefüggő jéglepellel vonta be. Az északról lenyomuló jégtömeg déli határa Németországban körülbelül a Ruhrnak a Rajnába való betorkolásánál kezdődve, keletfelé a Harz-hegység, a Thüringi-erdő, az Érc-hegység és a Szudéták északi szélének mentén haladt. Az óriási jégtömeg tehát körülbelül a mai Weimar környékéig jutott el és ott, ahol ma a leghaladottabb művelődés nyüzsgő képét látjuk, pl. Berlin vagy Lipcse környékén, akkor a több száz méter magas egységes jégtakaró alatt a halál csendje honolt.
De Németországba délfelől is benyomult a jég. Az Alpeseket a mainál sokkal hatalmasabb gleccserek fedték s a belőlük kiinduló jégárak elborították nemcsak Svájc középponti és északi részét és Tirolt, hanem magasan felnyomultak a sváb és bajor felvidékre is, csaknem München színvonaláig. S ha még hozzávesszük, hogy a Vogézek, a Schwarzwald, a sváb Jura és az Érc-hegység is jéggel voltak fedve, mint a jégképződés önálló gócpontjai, megállapíthatjuk, hogy Németországnak aránylag csak egy keskeny, harántul futó sávja maradt a jégtől szabadon.
A jégképződésnek egy másik gócpontja Európában Skócia volt; az innen eredő jég ellepte egész Angliát, legdélibb részének, a Themse területének kivételével. A mai európai Oroszországnak kétharmadát borította a jég. Önálló gleccserközpontok voltak ezenkívül még Európában a Pireneusok, az Apenninek, a korzikai hegyek, a Kaukázus, az Uralhegység stb. Középeurópában a jég csak egy országot hagyott majdnem egészen szabadon: Franciaországot; ez kiemelésre méltó körülmény, mert talán ebből magyarázható, hogy épen Franciaországban találták legnagyobb mennyiségben a jégkorszakbeli ősember nyomait. Ide hátrálhatott az előnyomuló jég elől az angliai ősember is, amire annál is inkább megvolt a lehetőség, mivel akkoriban a Calais-csatorna helyén szárazföld volt, mely összekötötte Angliát a mai kontinenssel. S mikor azután az enyhébb interglaciális időben a jég ismét hátrált, az ősember nem követte ennek a visszahúzódó szélét, hanem ott maradt Franciaországban, bőven benépesítve délre fekvő völgyeit és barlangjait. Ezzel függ az részben össze, hogy Franciaország klasszikus hazája az ősemberre vonatkozó leleteknek és hogy az ősemberrel s különösen kulturájával foglalkozó tudományban a francia tudósok viszik a vezetőszerepet.
Magyarország a jégkorszakban.
De minket leginkább az érdekelhet, hogy Magyarországban milyenek voltak a viszonyok a jégkorszak idején. Hazánk nagy része szabadon maradt a jégtől.49) Az északról délre törő nagy jégtömeg hazánkat nem érte el s csak hegységeinek egy részét borította ott helyben képződött jég. A Magas-Tátrát számos gleccser fedte; ezeknek a maradványa a 114 tengerszem is. Az előtörő, majd visszahúzódó gleccserek durva munkájának nyomait megtaláljuk a morénák, a lecsiszolt és karcolt sziklák és más biztos jelek alakjában. A hegység déli lábánál, a szepesi fensíkon a gleccserek négy kilométer széles jéglepelt alkottak, de tovább délre nem nyomultak. Jég borította az Alacsony-Tátrát, a Máramarosi-Havasokat, a Keleti-Kárpátokban a Radnai-Havasokat és az Erdélyi-Havasok nagy részét is: a Bucsest, a Fogarasi Havasokat, a Retyezátot stb., amint azt különösen Lehmann,50) Schafarzik,51) Lóczy52) és Schréter53) vizsgálataiból tudjuk. Szádeczky54) megfigyelései szerint még a Bihar-hegységben is volt kisebb jegesedés. Egészben véve, mint látjuk, hazánk a pleisztocén idején kisebb területek kivételével a jégtől ment maradt, s így alkalmas volt a jégkorszakbeli ősember tartózkodására, annál is inkább, minthogy hazánk Európának egyik barlangokban legdúsabb országa, már pedig tudjuk, hogy az ősember, kivált a jegesedések hideg időszakában, a barlangokra volt utalva. S hogy valóban élt is itt az ősember, azt már eddig is beigazolták azok a nagyérdekű ásatások, melyeket az utóbbi években szorgalmas barlangkutatóink hazánk különböző barlangjaiban, különösen a Miskolcz környékbeliekben végeztek s amelyek már eddig is nagy mértékben felkeltették fényes eredményeikkel a külföld érdeklődését is.
Hatalmas kiterjedése volt a jégnek Észak-Amerikában. Grönlandból kiindulva Kanadán keresztül mélyen lenyomult az Egyesült-Államok területén nemcsak a mai New-Yorkig, hanem még lejebb, körülbelül a 40. fokig, vagyis St. – Louis tájékáig.
De a jégkorszak gleccserei nemcsak Európa és Északamerika nagy részét borították be, hanem a többi világrész jó részét is. Az északi és déli sarktól, a Himalájától és más magas hegységektől hatalmas jégtömegek nyomultak elő, hegységeket törve át, nagy tengermedencéket vájva ki, hatalmas kavics-, agyag- és lőszlerakódásokat hagyva maguk után, és valószínű, hogy a Föld felszínének mai alakját jórészt ezek a jégtömegek és megolvadt vizük formálta át. Az egyenlítő tájékán jég nem volt, itt a jégkorszakot hosszú esős-időszak helyettesítette.
A jégkorszak állatvilága.
A pleisztocén-kor állatvilága a mostanitól jórészt eltérő volt. Épúgy, mint ahogy a pleisztocén maga sem egységes korszak, az állatvilága sem egységes. Három jégkorszakbeli faunát kell megkülönböztetnünk: az enyhébb éghajlatra utaló interglaciális faunát, a hideg, nedves éghajlatnak megfelelő tulajdonképeni glaciális faunát, s a hideg, száraz éghajlatra valló késői jégkorszakbeli vagy postglaciális faunát, mely mintegy átvezet a mostani európai állatvilághoz.
A meleg jégkorszakbeli, vagyis az interglaciális fauna leghatalmasabb példánya az őselefánt (Elephas antiquus); simabőrű óriás, ősapja a mai afrikai elefántnak. 5 méternél is magasabbra nőtt meg és az agyara is meghaladta az 5 métert. Ez volt Pohlig szerint minden idők legnagyobb szárazföldi emlősállata. Siciliából és Malta szigetéről a diluviumból az őselefántnak egy elkorcsosodott törpe válfaját (Elephas melitensis) ösmerjük. Valamivel csekélyebb számban fordult elő a kisebb, de még mindig óriási délielefánt (Elephas meridionalis). Velük egyidőben élt a Merck-féle orrszarvú (Rhinoceros Merckii), továbbá a víziló (Hippopotamus major), mely a mai alakoktól épen csak nagyobb termete által különbözött. Legveszedelmesebb ellenségük egy tigrisszerű állat, a Machairodus leoninus lehetett, melynek félelmetes, hajlott kardra emlékeztető agyara sok, nálánál jóval nagyobb és erősebb állat vesztét okozhatta. Igen csekély számban található e korból, különösen Dél-Oroszországban, de még a Rajna vidékén is, egy orrszarvúszerű, de elefántnagyságú állat, az Elasmotherium, melynek hatalmas szarva nem az orrán, hanem a homloka közepén emelkedett ki. Mindezek az állatok főképen a diluvium első felében éltek és arra jellemzők, de csontmaradványaik elvétve megtalálhatók még a második és harmadik interglaciális időszakban, tehát részben a pleisztocén második felében is.
A tulajdonképeni glaciális vagy hideg-nedves időszakhoz kötött emlősök között legismertebb a mammut (Elephas primigenius). A mai indiai elefántnál körülbelül egy méterrel nagyobb (négy méter magas), vöröses barnás szőrrel fedett, nehézkes állat volt. Ezt az állatot ismerjük legpontosabban a jégkorszak kihalt állatai közül, egyfelől, Skandináviát kivéve, egész Európában feltalálható csontmaradványaiból, másrészről az ősember barlangi rajzaiból, és végül onnan, hogy már több (összesen 22) mammut-holttestet ástak ki szőröstül-bőröstül nemcsak Szibéria keményre fagyott földjéből (1799-ben, 1846-ban, 1901-ben stb.), hanem 1907-ben Galicia talajából is. A jégkorszak végén ez az állat, amely csak a hideg klimában tudott meglenni, a visszahúzódó jégtakaróval együtt északkeletre vándorolt és ott alkalmasint csak néhány ezer év előtt pusztult ki végképen.
Társa volt a gyapjas orrszarvú (Rhinoceros antiquitatis seu tichorhinus); ugyancsak hosszú szőrrel fedett, hatalmas emlősállat, melyet szintén nagyon jól ismerünk nemcsak a Szibériában kiásott teljes példányok révén (az elsőt már 1771-ben ásta ki Pallas), hanem abból a példányból is, amelyet 1907-ben Galiciában, a staruni-i ozokerit- (földviasz) bányák ásása alkalmával emeltek ki a föld mélyéből.
Egy másik nagyon jellemző állata a glaciális időszaknak a barlangi medve (Ursus spelaeus); a mainál nagyobb, hatalmasabb medvefajta; ha talpára állt, 2·5 m magasságot is elért. A mai medvétől a hímpéldány meredekebb homloka, s a hím és nőstény egyaránt végtagcsontjainak bizonyos sajátságai és az által különbözött, hogy kifejlődött állapotban hiányzottak az előzápfogai. Nagy testi ereje ellenére is főként növényevő állat volt. Télire a barlangokban húzódott meg, és ide vonult vissza betegen, haldokolva is. Pedig egészségtelen tartózkodás volt neki is a barlang, amit abból következtethetünk, hogy csontjain gyakran látjuk a barlangi köszvény (arthritis deformans) nyomait. Csontvázának, agyarának maradványait nagy számban találták Magyarországon is. Így a Miskolcz melletti Szeleta-barlangban már magas piramisra emelkednek a barlangi medvének eddig kiásott csontjai és fogai. Az ősembernek egyik kedvelt tápláléka volt s az őskori barlanglakó ember különösen szerette a csontjaiban levő velőt. A barlangokban talált medvecsontok nagy része, különösen a fiatal medvecsontok az ősember lakomáinak hulladéka.
A barlangi medvén kívül vetélytársa volt az ősembernek a barlangok elfoglalásában a barlangi hiéna (Hyaena spelaea) és a barlangi oroszlán (Felis spelaea). Ezek az állatok egymással nem igen fértek meg; amelyik barlangban nagyobb számmal leljük az egyiknek csontjait, ott hiányoznak a másiknak csontjai; vannak medvebarlangok és hiéna-barlangok.
E korszaknak kétségtelenül legformásabb állata az óriás szarvas (Cervus megaceros); két méternél is magasabb, hatalmas, karcsú állat, két és fél méternyire szétterülő, lapszerű agancsokkal. Csontjait nagy mennyiségben találták Magyarországon is, de klasszikus lelőhelye, ahol a legtöbb és legszebb példányokat emelik ki a tőzegből, Irország. Az óriás szarvas szívós természetére vall, hogy átélte a glaciális és interglaciális időszakokat is: vértezve volt a hideg és a meleg ellen egyaránt.
Az ősember egyik fő vadászprédája volt az ősbölény vagy bizon (Bison priscus), amely nehány többé-kevésbé csenevész példányban még most is fennmaradt Európában (Litvániában és a Kaukázusban) és nagyobb számban Amerika Yellowstone-parkjában, és az őstulok (Bos primigenius), a mostani szarvasmarha őse, mely csak néhány évszázada halt ki végképen. A középkorban még vadásztak reá Lengyelországban. Ezek hatalmas csordákban vándorolhattak a jégkorszaknak tundraszerű55) vidékein. Mert Európának jéggel nem borított területeit a jegesedés idején ne képzeljük őserdőnek, sőt ellenkezőleg, kevés fájú, leginkább gyeppel és alacsony cserjével borított, egyhangú vidéket kell magunk elé képzelnünk. Itt tanyázott a vadló is, melyből a diluviumban több fajtát ismerünk, s hasonlóképen a vadszamár is.
A jégkorszak vége felé, ugyancsak mint a hideget kedvelő állat, jelenik meg rendkívül nagy számban a rénszarvas (Rangifer tarandus és grönlandicus), egészen olyan alakban, mint a sarki vidékek mai rénszarvasa. Az ősemberre nagyfontosságú lehetett, mint vadászatának egyik legfőbb tárgya; szelidíteni még nem tudta, már csak azért sem, mert nem volt meg neki ehhez a nélkülözhetetlen szelidített kutyája. A kutya előfordul, habár csekély számban, a jégkorszakban is, de csak mint vadállat. Ugyanebben a korban élt a tatár-antilóp (Antilope saiga) és a pézsma-tulok (Ovibus moschatus). Mind a kettő él még, de már csak Európán kívül, az előbbi Közép-Ázsiában, az utóbbi Észak-Amerikában.
Postglaciális korszak.
Az utolsó glaciális időszak elmultával a viszonyok megváltoztak; a jellemző glaciális állatok kihaltak, elvándoroltak. A jég alól felszabadult területeket olyanféle növényzet lepte el, mint aminőt a mai sivár szibériai tundrákon találunk és megtaláljuk a tundrákra jellemző állatvilágot is, melynek fő képviselője a lemming (Myodes torquatus és obensis) és a havasi róka (Canis lagopus). A tundra a szélviharok szárnyán szétterülő lősz révén steppévé alakul át, benépesedve apró rágcsálókkal, ürgékkel, marmotákkal. Ezt dús legelő váltja fel, mely bő táplálékkal szolgál különösen a vadlovak csordáinak, és végül, a szerves maradékok szaporodásával, a felszínes talajréteg kémiai átalakulásával az egykor jéggel fedett területeken kibontakozik az őserdő a nemes szarvassal, vaddisznóval s általában a mai erdei állatvilághoz hasonló faunával.
Az ember szívós természetét mutatja, hogy míg, amint láttuk, a diluviumi állatok legnagyobbrészt vagy csak a glaciális, vagy csak az interglaciális időben tudták földrészünkön az életükhöz szükséges feltételeket megtalálni, ő ehhez is, ahhoz is tudott alkalmazkodni, s egyaránt meg tudott élni s faját tovább tudta szaporítani a glaciális időszakok hidegebb éghajlatában és a közbeeső időszakok enyhébb klímájában. Csontjait együtt találjuk a diluvium meleg-égövi és hideg-égövi állatai maradványaival. Az ősember kibőjtölte az egész hosszú és változó éghajlatú pleisztocént, és a létért való küzdelem nehéz tusáiban megedzve, megerősödve látjuk őt az újabb kor hajnalán, mely őt a magasabb kultura felé vezette.
A jégkorszak tartama s az emberi nem kora.
Tekintsük végül azt a kérdést, hogy mennyi ideig tarthatott a jégkorszak s mennyi idő telhetett el a vége óta. Természetes dolog, hogy a geológusok időszámításai csak nagyon hozzávetőlegesek, de ha különböző alapon indulva ki, egy-egy geologiai időszakra körülbelül megegyező az eredmény, a számok valószínűsége igen növekszik. A jégkorszak tartamát Penck ½–1 millió évre teszi, s ugyanilyen eredményre, vagyis egy millió év felvételére vezettek Strutt amerikai tudós legújabb kutatásai is,56) amelyek egészen más alapon, nevezetesen a rétegek heliumtartalmának tekintetbe vételén épülnek fel. Hogy valamely kőzetben a radiumemanatio alfasugaraiból helium keletkezzék, arra bizonyos számításokkal meghatározható idő szükséges, amely idő kiszámításával megállapíthatjuk az illető kőzet vagy réteg korát is. Ugyanezen az alapon Schlundt és Moor a jégkorszak vége óta eltelt időt, a «holocént», 20,000 évre becsülik, amely adat megegyezik Nuesch, Heim, Brückner és Steck, Torell, Warren, Upham más úton nyert eredményeivel, míg Penck ezt az időt 50,000 évre, Pohlig 30,000-re teszi. A tudomány mai állása szerint tehát valószínűséggel mondhatjuk, hogy a jégkorszak vége óta legalább 20,000 év telt el s hogy maga a jégkorszak a maga közbeeső interglaciális melegebb időszakaival mindenek szerint egy millió évig tartott. Pilgrim a jégkorszakot 1 millió 300,000 évre, Hillebrand csak ½ millióra becsüli. Ennek a korszaknak az elején vagy első felében jelenik már meg az ember: tehát az emberi nem korát is legalább több százezer évre kell becsülnünk.
Pithecanthropus erectus.
A csontleletekre térve át, mielőtt a határozottan emberi csontmaradványokat ismertetném, szólanom kell a híres, sokat vitatott pithecanthropusról. 1891- és 1892-ben találta ezeket a csontmaradványokat 12–15 méter mélységben E. Dubois, akkor még hollandi katonaorvos, jelenleg a földtan tanára az amsterdami egyetemen, Jáva szigetén Trinil helység közelében, a Bengawan folyó partján, egy szomszéd kialudt tűzhányóhegy ősi tufalerakodásában. A lelet a koponyatetőből, a 2. és 3. bal zápfogból s a bal combcsontból áll, de ezt az utóbbit 15 méterre találták a koponyatetőtől, amiért némelyek kétségbe vonják a koponyatöredékhez való tartozását, de jogosulatlanul, mert nagyon hozzáillik a koponyához. Dubois e csontmaradványok egykori tulajdonosát különösen a combcsont idoma alapján Pithecanthropus erectusnak, azaz fennálló majomembernek keresztelte, mert az volt meggyőződése, hogy benne megtalálta az ember és a majom közt eddig hiányzó közbülső alakot, Haeckel Homo alalusát. Schwalbe és vele a tudósoknak egy sora teljesen magáévá tette e nézetet, különösen a koponyatetőből kiszámított nagy koponyatérfogatra való tekintettel. A Pithecanthropus koponyatérfogata Dubois szerint 850–900 cm3-re, Macnamara szerint 950 cm3-re, Selenka szerint csak 800 cm3-re tehető; ekkora koponyaürege egy mai emberszabású majomnak sincs: a gorilláé is csak 463 cm3. Eszerint a jávai ásataglény koponyatérfogata, vagyis ami ezzel egyre megy, agyvelejének fejlettsége tekintetében szinte a középen látszik állani a majom és az ember (átlag 1500 cm3, minimum 950)57) közt. A szerzők egy része azonban Dubois és Schwalbe nézete ellen foglalt állást s a Pithecanthropust kihalt óriási majomfajtának tartja, mely talán a mai nap is még ugyanazon a vidéken élő gibbonok valamely ásatag ősalakja (Hylobates gigas).58)
A gibbon-rokonság elméletével nehéz megbarátkoznunk. A mai gibbonok csak egy méter magasságot érnek el, ami összhangzásban van örökösen a fákon tornászó, könnyű testet követelő életmódjukkal. Ezzel szemben a Pithecanthropust 45 cm hosszú combcsontjából ítélve legalább gorillanagyságunak, ha nem nagyobbnak kell képzelnünk; ekkora testsúllyal alig folytathatott ez a lény a törékeny gallyakon himbálódzó életmódot. Általában azt látjuk, hogy kisebb alakok nagyobbakká fejlődnek a fajfejlődés során, s nem megfordítva, a valószínűség tehát ellene szól annak, hogy a Pithecanthropus őse volna a mai gibbonoknak, bár az ellenkezőre is van több példa. Még inkább elfogadható volna a csimpánzzal való rokonság, csakhogy a koponya alakja nem igen egyezik a csimpánzéval s még kevésbé a combcsont alakja. A majomelmélet ellen szól még az a különösen Lechétől59) kiemelt körülmény is, hogy a koponyatető felszíne feltünően síma; teljesen hiányzanak rajta azok az izomlécek, különösen a halántéktájékon, amelyek mindig megvannak az emberszabású majmok teljesen kifejlődött nagy példányainak, kivált a hímeknek koponyáján, legerősebb fejlődésben a gorilláén, leggyengébben a csimpánzén és gibbonén. Ez az állat Leche szerint nem lehetett valami nagy majom, mert különben ott volnának koponyáján a hatalmas rágóizomzat tapadását jelző csonttaréjok. De leginkább ellene szól a majomminőségnek a koponya nagy térfogata s az ebből megállapítható 750 grammnyi agysúly (Duckworth), mely nem áll arányban a combcsontból kiszámítható magassággal; említettem, hogy a combcsontja szerint a Pithecanthropust gorillanagyságúnak kell gondolnunk, míg a koponya térfogata 300–350 grammal meghaladja a gorilláét. Manouvrier szerint a Pithecanthropus 175 cm magas lehetett.
Ezzel szemben Klaatsch, Bumüller stb. nem tulajdonítanak oly nagy jelentőséget a Pithecanthropus nagy koponyatérfogatának, hanem inkább a morfológiai viszonyokat veszik irányadóul s ezen az alapon nem látnak elég okot arra, hogy ezt a lényt másnak minősítsék, mint egy nagy, kihalt emberszabású majomnak. A koponyatető görbületéről és egész alakfejlődéséről maga Schwalbe is elismeri, hogy nem nagyon különbözik a gibbonétól. Valóban, egymás fölé rajzolva a Pithecanthropus és a gibbon fejtetői profilgörbéjét, alig látunk eltérést. Török60) nyomatékkal utal a Pithecanthropus koponyájának nagyfokú megszűkülésére a halántéktájékon a szemöldökléc mögött, miből hatalmas halántékizomra, vagyis rendkívül erősen fejlett rágókészülékre kell következtetni. Ilyen halántéktáji megszűkülés még a neandervölgyi embernek s a mai rasszok legalacsonyabbrendűjének koponyáján sincs s ezért úgy véli, hogy a koponyatető állati lénytől ered. Klaatsch szerint61) ez a lény nem lehetett egyenesen álló, mert nyakszirtcsontjának nagy nyílása, az «öreglik», amellyel odarögzítődik a koponya a gerincoszlophoz, sokkal hátrább volt, mint az emberen, hátrább, mintsem hogy fennálló helyzetben a koponya a gerincoszlopon szilárdan állhatott volna.
A szerzők nagy része úgy véli, hogy a Pithecanthropus az ember közvetetlen fejlődési láncolatából már a geológiai kora miatt is kiesik. Dubois harmadkorinak, nevezetesen pliocénbelinek tartotta, de a lelet helyszínén végzett újabb földtani, őslénytani és florisztikai vizsgálatok (Martin, Volz, Elbert, Schuster)62) ha nem is egészen bizonyossá, de legalább is nagyon valószínűvé teszik, hogy valamivel fiatalabbkorú, mint Dubois hitte, vagyis nem a pliocénből, hanem a pleisztocén elejéről, sőt Volz szerint talán a közepéről való, tehát olyan korszakból származik, amikor az ember is már biztosan élt a Földön. Ennek a körülménynek ugyan a magam részéről döntő jelentőséget nem tulajdonítanék s nem tudnám elismerni, hogy a Pithecanthropus már csak ezért sem vehető számba az emberi nemet megelőző állatforma gyanánt. Elképzelhető, hogy egyes vidékeken a fajbeli továbbfejlődést előmozdító tényezők híján az ősalak egy csoportja megmaradt, mint élő anachronizmus, a maga eredeti formájában s nem fejlődött tovább emberré; más esetekben is találkozunk ezzel a tüneménnyel, melyet Eimer genepistasisnak nevezett. Az őstulok (Bos primigenius) például, mely valószínűleg törzsalakja a mai szarvasmarhának, csak néhány száz éve pusztult ki.
Csak futólag említem, mint furcsaságot, Brancának azt a bizarr nézetét (idézett helyen, 76. lap), hogy a Pithecanthropus egy emberszabású majom és egy diluviumi ősember kereszteződésének eredménye.
A Pithecanthropus combcsontja Bumüller pontos vizsgálatai szerint inkább majomszabású; leginkább hasonlít a gibbon combcsontjához, csak kissé hosszabb, karcsúbb. Klaatschnak kissé homályos nyilatkozata szerint63) «a csont egész viselkedése szerint olyan formakörhöz tartozik, amely közel áll az ausztráliaiakhoz, ázsiai népfajokhoz és az indo-ázsiai emberszabású majmokhoz».