Az ember helye a természetben

Véleményem szerint a Pithecanthropus emberszabású majom volt, de magasabbrendű, fejlettebb alak valamennyi ma élő formánál s a miocénbeli Dryopithecusnál is, talán csak a Schlosser-féle apró Propliopithecus-t leszámítva, melynek azonban csak az állkapcsát és nagyon emberszabású fogait ismerjük. Schlosser64) találta ezt 1910-ben a Nilus deltájának oligocénkorbeli fluviális üledékében. Arra a felvételre, hogy a Pithecanthropus már nem majom, hanem ősember volt, nem találok elég alapot, valamint arra a nézetre sem, hogy ez az ásatag majom közvetetlenül az emberi nem fejlődési vonalába esik. Hasonlóság még nem jelent genealogiai összetartozást. A Pithecanthropusból olyan kevés maradt meg, hogy a vázolt következtetéseknél egyelőre tovább nem mehetünk.

Térjünk már most át a határozottan emberi csontleletekre. A diluviumból s különösen annak korábbi szakaszaiból csak nagyon kevés embercsont maradt reánk. Az emberek száma akkor még sokkal csekélyebb volt, mint ma s úgy látszik, csak a diluvium vége felé haladt az ősember művelődése annyira, hogy halottait eltemette. Addig a holttesteket elásatlanul hagyta s ezek prédájává lettek a hiénáknak, farkasoknak s más vadállatoknak, de enélkül is hamar elrothadtak és elporladtak. Ezenfelül valószínű, hogy az ősember emberevő is volt. Mindez megmagyarázza a biztos diluviumi csontleletek nagy ritkaságát.

Heidelbergi állkapocs.

A legrégibb emberi csontlelet eddig a heidelbergi vagy maueri állkapocs. Heidelbergtől 10 kilométernyire délkelet felé, Mauer falu közelében találták 1907-ben, egy homokbánya ásásakor. Ha ezt az állkapcsot megtekintjük, első benyomásunk az, hogy nem lehet ember állkapcsa, hanem valamilyen majom állkapcsának kell lennie. Feltünő ennek az ősi állkapocsnak zömök, durva, idomtalan volta, különösen pedig az állkapocs hátsó felszálló ágának szélessége (60 mm a mostani 37 mm átlag helyett), melyből a rágóizom hatalmas fejlődésére következtethetünk. Ennek az ágnak két felső nyúlványa között csak alig kifejezett félholdalakú bemetszés látható, a különben mélyebb bevágás helyett. A másik feltűnő jellemvonás az állcsúcs hiánya, az állcsontnak legömbölyödése, hátrahajlása ezen a helyen. Már Linné tudta, hogy az emberi nemnek egyik jellemző tulajdonsága a szabadon kiemelkedő áll, a mentum prominulum. Ez a tulajdonság egy állaton sem található meg, mindenütt hátra húzódik az áll. A maueri állkapocs e tekintetben valóban majomszerű jellegű, amennyiben az áll középső része nemcsak hogy nem szögell ki, hanem hátrahúzódik, akár csak a majom álla. Nem is tartaná e csontot senki emberi állkapocsnak, ha a fogai nem bizonyítanák egészen világosan, hogy mégis csak emberé lehetett. A majom fogazatának ugyanis van egy sajátsága, mely sohasem hiányzik sem a mostani, sem a kihalt ásatag majmokon s ez az, hogy a szemfogak erősebben fejlettek a többinél. E tekintetben a maueri állakapocs teljesen emberi, fogai egyenletesen fejlődtek, egyik sem sokkal erősebb a többinél. Még az is megjegyzendő, hogy a harmadik zápfoga gyengébb a másodiknál, ami szintén emberi vonás, sőt mondhatnók: magasabb emberi vonás, mert még a ma élő alacsonyabbrendű népfajokon is gyakran találjuk ennek az ellenkezőjét. A fogak általában feltünően kicsinyek a hatalmas állkapocshoz képest, habár erősebbek a mai európai ember fogainál. A fogak egyedüli alsóbbrendű vonása a feltünően tág fogbélüreg. Még egy fontos tényt kell kiemelnem. A maueri állkapocs belső oldalán hiányzik az a tövis, melyen a nyelv egyik fő mozgató izma, az állnyelvi izom (musculus genioglossus) tapad s amely a mai ember állcsontján sohasem hiányzik. Ebből azt lehet következtetni, hogy ennek az embernek nyelvizomzata gyengébben volt kifejlődve és a nyelve nehézkesebb volt, mint a mai emberé, sőt egy kis merészséggel arra is következtethetünk, hogy ha egyáltalában tudott már beszélni, csak dadogva, nehézkesen beszélhetett.

A maueri állkapcsot a diluvium legelejére kell helyeznünk, erre utalnak a kiséretében talált állati csontok65).

Piltdowni koponyatöredék.

Nem régen méltán nagy feltünést keltett a piltdowni lelet, melyről elmondhatjuk, hogy a Pithecanthropus feltalálása óta a legfontosabb lelet az emberi nem őstörténetének és eredésének ügyében. Dawson és Woodward66) találták ezt a koponyatöredéket 1912-ben Anglia délkeleti részében, Sussex grófságban, Piltdown község közelében. A kis Sussex Ouse folyó kanyarog e helyen, Ez a folyócska az ősidőkben sokkal hatalmasabb lehetett; a szóban forgó helyen egy nagy medencét alkotott, melynek a helye egy sötétbarna, vastartalmú kavicsrétegről ismerhető fel. Ez a kavicsréteg 1–1,5 m. vastagságban fedi a sárga homokkőböl álló alapot, őt magát a felszín felé vékony alluviális réteg fedi.

E kavicsréteg mélyebb színvonalán találták a koponyatöredéket. A réteg geológiai kora s a vele talált állatmaradékok tanusága szerint igen ősi lelettel van dolguk. A közelében többek közt egy Mastodon zápfogát találták, ami azért fontos, mert Európában a Mastodon már a harmadkor végével kipusztult. Eszerint a piltdowni embert a harmadkor végső szakaszára: a pliocénra, vagy a pleisztocén elejére kell tennünk, tehát egyenlő korú a maueri állkapoccsal, ha ugyan még nem idősebb valamivel nála.

A lelet csak a koponya töredékeiből áll, a törzsök és a végtagok csontjaiból semmi sincs meg, a koponyából is csak a koponyaboltozat 9 töredéke s az állkapocs jobb felének egy darabja, két zápfoggal.

Figyelmünket elsősorban az állkapocs köti le. Ennek a típusa a heidelbergiével egyező, talán még valamivel durvább, állatiasabb idomú annál. Ugyanazok a tulajdonságok találhatók meg rajta is, mint amazon, nevezetesen a majomszerűen hátrahúzódó áll, a vaskos, széles felszálló ág, a gyenge bemetszés ennek felső végén s ama csontkiszögellések hiánya az állkapocs belső felszínén, melyeket a mai állkapcson a nyelvet mozgató izomzat okoz tapadásával. Ezekre való tekintettel elég alapot látok arra, hogy a két csontleletet egy közös emberfajtára, a heidelbergi ősember (Homo heidelbergensis) típusára vonatkoztassam, Egy két év előtt közzétett dolgozatomban azt a véleményemet nyilvánítottam,67) hogy a heidelbergi ősember a neandervölgyi típussal tartozik együvé, mint annak valamivel durvább, kezdetlegesebb válfaja. Ma ezt a nézetet nem vallom többé. A piltdowni koponya fejtetői részlete azt mutatja, hogy itt merőben más típus van előttünk. A heidelberg-piltdowni ősember, Európának ez az eddig ismert legrégibb őslakója, a neandervölgyi típustól távol áll. Épen az nincs meg rajta, ami e típusnak legszembeötlőbb bélyege: a szemek fölött kiemelkedő haránteresz és a homloknak állatiasan hátradülő alakulása. A homlok a piltdowni emberen simán emelkedik föl az orr tövéről s elég domború is, habár messze marad a mai európai ember homlokának alakjától s hasonlóképen egészen eltérő, még pedig a mostanihoz inkább közeledő alakulású a nyakszirt is.

Nézetem szerint a két csontlelet közös emberfajtára vonatkoztatható: maradványa az eddig ismert legősibb európai emberféleségnek. Időbelileg megelőzte talán néhány 100,000 évvel a neandervölgyi embert, melynél bizonyos tekintetben, jelesen a koponyatető és nyakszirt alakulatában magasabb, de más tekintetben, nevezetesen az állkapocs idomában viszont alacsonyabb típusú. Nem nagyon hihető, hogy a két fajta közt közvetetlen származásbeli kapcsolat volna.

Embernek tekinthetjük-e még a piltdowni ősalakot, a maga csimpánzszerű állkapcsával? Ha az emberfaj fogalmát a ma élő emberi rasszok színvonalához mérjük, s e fogalomból kirekesztjük mindazt, ami e szintáj alá esik, oly értelemben, hogy mint változat sem fordul soha elő a mai emberi alak ingadozásai körében: akkor a piltdown-heidelbergi ősalakot csakugyan nem lehet már egészen határozottan a Homo sapiens keretébe illeszteni. A ma élő emberi fajt megelőző, nagyjában azonban már a mai emberhez közel álló alak volt az, valószínűleg már emberi pszichikai alaptulajdonságokkal.

Az, hogy egyenesen ettől az ősembertől származik-e a mai napig fennmaradt emberiség, miként azt Woodward hiszi, nem biztos. A heidelbergi állkapocs fogai kissé gondolkodóba ejthetnek, mert a miként hallottuk, azok a mai kezdetlegesebb rasszokénál bizonyos tekintetben magasabb típust állítanak elénk, holott a mai emberi faj közvetetlen őseitől elemibb fogképződést kellene várnunk. Így az a lehetőség tolakszik elénk, hogy talán a heidelberg-piltdowni ember is kihalt ága a harmadkori «Proanthropos»-nak s hogy a mai ember egyenes leszármazottja egy eddig még nyomaiból sem ismert harmadkori ősembernek.

Homo Neandertalensis.

Az ember fajfejlődésének történetében a következő állomás a híres neandertali ember. Tekintsük elsőben is a legfontosabb idetartozó leleteket.

Ez az ősi, kihalt emberfajta a nevét az első lelet helyétől kapta. 1856-ban Düsseldorf és Elberfeld között, a kis Düssel folyó völgyének, a Neandertalnak egy ma már meg nem levő, apró barlangjában fedezték fel kőbánya feltárása alkalmával. Az Eifel-hegység devoni mészkövébe vájt barlang, mely 25 méternyire feküdt a völgy szintje fölött, mindössze csak 5 méter mély, 3·30 méter széles és 2·60 méter magas volt. A barlang fenekét 1·5 méter magas diluviumi kemény agyagréteg fedte, ebben találták a munkások 0·6 méter mélyen a csontmaradványokat. A csontváz fejjel a barlang szájának feküdt a talajban. Mire a csontok szakértő ember kezébe kerültek, a csontvázból már csak a következő részek voltak meg: a koponyatető, a két combcsont, a két felkarcsont, az alkar egyes csontjai, a medencecsont és jobb lapocka egy-egy töredéke, a jobb kulcscsont és öt borda. Ezeket a csontokat a bonni Provinzial-Museumban helyezték el; ott vannak ma is. Se állatcsontokat, se kőeszközöket nem találtak velük, de kilenc év múlva, 1865-ben, 150 lépésnyire az első barlangtól egy hozzá egészen hasonló barlangban, épen olyan agyagrétegben, a barlangi medve és hiéna meg a gyapjas orrszarvú nyomaira akadtak, olyan faunáéra tehát, amely valamelyik jegesedés hideg éghajlatára utal. A leletet először Fuhlrott E. anthropologus írta le 1857-ben, de szélesebb körben csak Schaaffhausen bonni tanár közlései révén vált ismertté, aki 1865-től 1888-ig több értekezést írt róla.

A neandervölgyi koponyatető nagy állathasonlóságánál fogva csakhamar érdeklődést keltett mindenfelé. A francia és angol tudósok (Huxley, Lyell) azonnal elfogadták Schaaffhausennek azt a nézetét, hogy itt egy ma már kihalt ősi emberfajta sarjának a csontjai kerültek napvilágra. De itt is bevált az a mondás, hogy «nemo propheta in patria sua», mert Németországban az illetékes körök e csontoknak nem nagy jelentőséget tulajdonítottak, aminek különösen a nagyhírű Virchow Rudolf állásfoglalása (1872) volt az oka. Virchow, aki mint anthropológus egyáltalában túlhajtotta a kételkedést, elsőben is a lelet régi voltát vonta kétségbe. Még súlyosabb volt az az ellenvetése, hogy a koponya sajátszerű alakja kóros folyamatoknak, torzító köszvénynek (arthritis deformans), a combcsont és orsócsont görbült idoma pedig angolkórnak (rachitis) a következménye. Ennek folytán a német anthropológusok a neandervölgyi koponyát hosszabb időn keresztül agyonhallgatták, míg a franciák azonnal elfogadták biztos ténynek Schaaffhausen nézetét, csakhogy a neandervölgyi fajt hibásan cannstatti rassznak nevezték (Quatrefages és Hamy 1882), összekapcsolva ezt a koponyát egy már régebben, 1700-ban Stuttgart mellett, Cannstattban talált koponyával, mely pedig egészen más formájú és alkalmasint nem is a diluviumból származik, hanem újabb keletű.

Valóban, amíg ez a lelet egymagában állott, egészen meggyőzőnek abban az irányban, hogy élt volna valaha egy ilyen emberfajta, nem is igen volt elfogadható. Mert lehetséges volt az az ellenvetés, hogy itt talán csak egy rendes alkotású emberfajtának torzképződésű kivételes példánya került elő. Hozzájárult még az a körülmény is, hogy e leletnek geológiai viszonyairól, a «Feldhofner-Grotte» fenékrétegeinek «stratigraphiá»-járól hiányoztak a pontos adatok. A lelet jelentősége csak akkor jutott kellő megvilágításba, mikor évtizedek multával sorjában kerültek elő a hasonló alakú, biztosan diluviumi koponyák és csontvázak. Ezzel bizonyossá vált, hogy nem szólhatunk itt különálló egyéni sajátságokról, hanem hogy a neandervölgyi csontvázzal valóban egy külön kihalt emberfajta sarja került először napfényre, amit különben élete vége felé maga Virchow is elismert.

Ezt a felfogást mintegy betetőzték azok a kitünő vizsgálatok, amelyeket Schwalbe Gusztáv68) strassburgi anatómus végzett 1901-ben a neandervölgyi koponyán. Schwalbe újra kimutatta, amit már Schaaffhausen is hangoztatott Virchow-val szemben, hogy a koponyán nincs semmi kóros jellemvonás s egyúttal a legtisztább megvilágításba helyezte a koponyának összes kraniológiai tulajdonságait.

A neandervölgyi koponyának két legfeltünőbb sajátsága a szemgödör feletti tájéknak hatalmas, taréjszerű kiemelkedése (torus supraorbitalis), és az alacsony, keskeny, hátradülő homlok, melyet az előbb említett taréjtól elég éles vízszintes barázda választ el. Jellemző továbbá a nagyon alacsony fejtető, mely laposan esik le a nyakszirtbe; ez ismét taréjszerű szögletben találkozik a majnem vízszintes elhelyezésű tarkótájékkal. Mindez a koponyát feltünően majomszerűvé minősíti. A fejtető magasságának, vagy helyesebben alacsonyságának meghatározására Schwalbe felállította az úgynevezett koponyatető-indexet (Kalottenindex), mely két vonal hosszúságának százalékban kifejezett viszonyából áll, az egyik az úgynevezett glabeliainion-vonal, mely a két szemgödör feletti kiemelkedés közepét a nyakszirtcsont középső tövisével köti össze, a másik pedig az ezen vonalra húzható függőleges vonalak közül a leghosszabb. A vízszintes vonalat 100-nak véve s a függőlegest hozzáviszonyítva, megkapjuk az előbb említett indexet, mely a mai fajok közül még a legalsóbb rendűeken is legalább 52, míg a neandervölgyin csak 40·4.

A koponya hosszú, hátul meglehetősen kiszélesedő, körülbelül 1400 cm³ űrtartalmú, tehát nem sokkal kisebb térfogatú a mai hasonló nagyságú európai koponyáknál.

A többi csontot legpontosabban Klaatsch, boroszlói tanár vizsgálta meg, ugyancsak 1901-ben.69) Vizsgálatainak az az eredménye, hogy a csontváz többi részén is találhatók egyes sajátszerűségek, melyek külön-külön előfordulnak ugyan elvétve a mai emberen is, de sohasem együttesen. Ilyen például a combcsontok feltünő görbülete (melyet Virchow annak idején hibásan angolkórosnak minősített), a végtagcsontok durva alakja, végrészeiknek feltünően zömök idoma, s különösen az orsócsont erős görbültsége, mely ilyen fokban csak az emberszabású majmokon található meg.

A spy-i koponyák.

Az 1886-os év hozta meg a döntő fordulatot a neandervölgyi lelet megítélése dolgában. Ebben az évben találták a két híres spy-i koponyát. A lelet helye a Spy sur l’Orneau falu (Belgium, Namur tartomány) közelében fekvő Bèche-aux-Roches-barlang. E barlang előtt lapos térség van; itt találta a két csontvázat két liègei geológus, de Puydt M. és Lohest N., Részletesen Fraipont J. és Lohest N. írta le.70) A két csontváz 2·5 méterre feküdt egymástól, igen kemény, sokféle diluviumi állat csontjait tartalmazó brecciaszerű rétegben. Közvetetlenül felettük sziklatömböket ástak ki, amiből Fraipont azt következtette, hogy ez a két ősember a barlangja előtt pihenve, a hegyről lezuhanó szikladarabok áldozata lett. S talán ezeknek a reájuk zuhant és őket befedő szikladaraboknak is köszönhető, hogy csontjaik reánk maradtak, mert különben a holttesteket széttépték s a csontokat széthordták volna azok a hiénák, amelyeknek maradványait a csontvázak körül nagy számban találták, más diluviumi állatok, különösen a mammut, bolyhos rinocerosz és vadló csontjaival együtt. Mások, mint például Breuil abbé71) a két csontváz megmaradását abból magyarázzák, hogy a hozzátartozóik eltemették, elföldelték őket. A lelet helyéről azonkívül tűzhelyek nyomai s több száz Moustérien-típusú kőszerszám került elő; a felettük levő rétegben a kőeszközök az Aurignacien-típust mutatták.

Mind a két csontváz férfié, az egyik idősebbé, a másik fiatalabbé; mindkettő jellegzetesen mutatja a neandervölgyi faj sajátságait. Koponyáikon épen olyan erős szemgödörfeletti taréjt látunk, mint a neandervölgyi koponyán, mind a kettőnek a homloka hátraeső, a fejteteje alacsony, a nyakszirtje rézsutos. Az I. számmal jelölt koponyának különösen lapos a homloka, a II. számúé valamivel domborúbb, de a különbség nem lényeges. Mind a két koponya hosszú; az elsőnek a belső térfogatát is meg lehetett állapítani: 1233 cm³-nek bizonyult. A laposabb homlokú koponyának jórészben megmaradt az arci része is s megvan az állkapcsa is, mely idomának durvaságával, vaskos voltával s az állcsúcs hiányával a maueri állkapocshoz közeledik. E koponya fogait Walkhoff72) vizsgálta meg 1903-ban. A koponyán kívül a test számos csontja is teljesen megegyezik valamennyi sajátsága tekintetében a neandervölgyi csontvázzal. Ily sajátságok a combcsontoknak erős, előre irányuló görbülete, a combcsont és a sípcsont vaskos alakja s különösen e csontok végrészeinek, az úgynevezett epifiziseknek vastag volta.

Krapinai lelet.

Európaszerte nagy feltünést és érdeklődést keltettek azok az ásatások, amelyeket Gorjanovic-Kramberger K. zágrábi tanár végzett 1895-től 1905-ig Krapina helység közelében.73) Itt folyik a kis Krapinicza-patak, mely valaha sokkal hatalmasabb lehetett s melynek színtája régebben jóval magasabban állott. E folyó felett 25 méterre a homokkőben kis odú volt, melyet a Krapinicza moshatott ki valaha. Idők során teljesen megtelt ez a sziklafülke, még pedig a fenekén még a patak által bemosott iszappal s feljebb, nyolc méter magasságban, a barlang tetejéről lemálló diluviumi homokkal, melyet Gorjanovic «eluvium»-nak nevez.

Gorjanovic 10 év folyamán, a nyári hónapokban rendszeresen ásatott e barlangban, s azt tökéletesen, eredeti fenekéig kiaknázta. E kutatások igen bő eredményt szolgáltattak emberi és állati csontok tekintetében egyaránt. Az állati csontmaradványok Rhinoceros Merckii, barlangi medve és őstulok csontjaiból állanak, főképen tehát a diluvium egyik melegebb, interglaciális időszakára utalnak. Valamennyi állati csont összetördelt, felrepesztett, részben pörkölt állapotban került elő, jeléül, hogy ételmaradékok: az ősember lakomájának hulladékai, amit a kilenc rétegben egymás felett talált tűzhelymaradványok is bizonyítanak. Ezek a barlangnak inkább a középső részét foglalták el, míg a csontok oldalt voltak, amit úgy lehet magyarázni, hogy a nomád ősember vándorlása közben betérve a barlangba, a régibb tűzhelyek körül talált csontokat egyszerűen a barlang széle felé dobta, hogy a barlang középső részében újra tüzet rakhasson.

Az ásatások 500-nál több emberi csontdarabot hoztak napfényre, ezek legalább is 10 egyénnek a részeit alkotják, még pedig fiatalabbaknak és idősebbeknek vegyest. Valamennyi emberi csont is összetördelt, fölrepesztett állapotban és az állatcsontokkal összekeverve került elő; egy részükön a pörkölés nyomai is láthatók. Hogy jutottak ide ezek az embercsontok? Gorjanović szerint alig lehet a viszonyokat másképen megmagyarázni, mint úgy, hogy ezek az emberi csontok is ételmaradékok: egy nagy kannibál-lakoma nyomai. Talán ezért olyan kevés a csontok között a végtagcsont, mert az őskori kannibáloknak is meglehetett az a szokásuk, amelyet Klaatsch a mostani emberevő fajokról ír le, hogy a karokat, lábakat nem fogyasztották el mindjárt, hanem füstölve magukkal vitték vándorlásukban. A csontok mellett kőeszközöket is találtak. Ezek azonban nem nagyon jellegzetesek, s ezért jellegük meghatározása vitára adott alkalmat; nagyon durva alakúak és megmunkálásuk is kezdetleges, emlékeztetnek az úgynevezett eolithokra, anyaguk leginkább a Krapinica-patak hordalékköve. Obermaier őket késői chellesi típusúaknak tartja, különös tekintettel a kísérő meleg éghajlatbeli állatvilágra, Hoernes és Boule Moustérien-típusúaknak.

Egész koponya, vagy csak egész koponyatető is egy sincs a csontmaradványok között, de a megmaradt koponyatöredékekből mégis meg leletett állapítani, hogy a legtöbb, ha ugyan nem mindegyik csontváz neandervölgyi típusú emberé volt. A homlokcsont maradványain megvan a jellemző szemüregfeletti eresz; a koponyatető lapos, a nyakszirttájékon fölismerhető a jellemző harántléc s a nyakszirt szögletszerű megtörése. Igen jellemzők az állkapcsok, melyekből kilenc maradt meg, egy részük elég jó állapotban. Valamennyi világosan mutatja a neandervölgyi rassz bélyegeit.

A krapinai ősember leginkább szintén hosszúfejű (dolichocephal) volt, de már nem valamennyi; egyesek közelednek a szélesebb koponyaidomhoz. A fogakon jellemző a zománc erős redőzöttsége, amely az emberszabású majmok (orang, csimpánz), fogaira emlékeztet, jellemző továbbá a zápfogak gyökereinek gyakori (50 %) egybeolvadása egy hengeres oszlopszerű gyökérré, ami olyan feltünő jelenség, hogy Adloff ezen az alapon a krapinai embert a neandertali rassz egy külön varietásának vagy külön diluviumi rassznak akarja minősíteni. Ezt azonban a legtöbb szerző nem fogadja el s a foggyökerek sajátszerű alakulását nem rassz-bélyegnek, hanem szükebb körre szorítkozó rendellenességnek fogja fel. Klaatsch a csontok megvizsgálása alapján azt állítja,74) hogy nem valamennyi tartozik neandervölgyi típusú emberhez, hanem hogy van közöttük Aurignac-típusú is, amit azonban Gorjanović-Kramberger tagad.

A gibraltári koponya.

A Gibraltár-szikla északi oldalán, kőbánya készítésekor akadtak még 1866-ban75) arra az érdekes koponyára, melyet 1900ban Macnamara és 1907-ben sokkal pontosabban az oxfordi egyetem geológustanára, Sollas W. J.76) írt le. Jellemzően neandervölgyi koponya, amit csak későn ismertek el, bár már 1882-ben reámutatott erre két francia szerző, Quatrefages és Hamy. Itt is megvan a jellemző szemüreg feletti eresz, habár kissé gyengébben fejlődve, mint a neandervölgyi koponyán, amit talán az magyaráz meg, hogy ez a koponya nőé lehetett. A koponyaüreg belső térfogata 1260 cm³. Az állkapocs hiányzik, de viszont az arc többi része majdnem egészen megvan; nagyfontosságú ez a koponya, minthogy teljességében mutatja a neandervölgyi emberarcnak típusát s ezzel kiegészíti a többi leletet. E típus meglepően állatias; ilyenné teszik az óriási, kerek szemgödrök, amelyek aránylag távol állanak egymástól, a rendkívül széles orrnyílás, a keskeny, hosszú, majomszerű arc. A felső állcsontnak az orrnyílástól kifelé eső bemélyedése (fossa canina) teljesen hiányzik; e helyen a csont inkább kiemelkedik. A koponya talán a legfiatalabb a neandervölgyi leletek között, vagyis a diluviumnak aránylag legkésőbbi szakából való. Sera77) és Keith78) véleménye szerint a gibraltari koponya arci része oly alacsonyrendű idomú, hogy a koponya nem sorozható a neandervölgyi fajtához, hanem egy azt megelőző præneandertaloid tipushoz.

Homo Mousteriensis.

1908-ban nevezetes csontlelettel gazdagodott a történelemelőtti ember anthropológiája. Hauser Ottó svájci régiségkereskedő, aki azonban emellett maga is tudós a praehistoria terén, saját költségén ásatásokat végzett Franciaországnak a praehistoria tekintetében legklasszikusabb vidékén, a Vezère völgyében, Dordogne départementban. Ez a vidék a leggazdagabb lelőhelye a diluviumi embernek. Az ősember itt, ebben a barlangokban bővelkedő völgyben valóságos koloniában tömörült össze s a sok barlang mindegyike nagy számban tárja elénk az ő kulturájának s részben csontvázának is a maradványait. A barlangok egy része még kiaknázatlan, minthogy a lakosság most is lakásul használja fel őket, egyszerűen falat építve a barlang nyílása elé.

Hauser itt végezte ásatásait, a Le Moustier plateau alatt, még pedig nem is a barlangok egyikében, hanem egy még kiaknázatlan «abri sous roche» helyén, vagyis egy előugró szikla alatti védett helyen. 1908 március 7-én már 40 cm-nyire a felszín alatt számos kőszerszám között embercsontokra akadt. Hauser erre azonnal beszüntette az ásatásokat, a helyüket ismét beföldeltette s gondoskodott arról, hogy az ásatás helyét senki se zavarja meg. Öt hónappal később a német anthropológusok Frankfurtban üléseztek s Hauser meghívást intézett a kongresszuson résztvevő tudósokhoz, hogy keressék őt fel Le Moustierban s legyenek mint szakemberek tanúi a csontváz teljes kiásásának. A kongresszuson résztvevők közül nyolcan engedtek e meghivásnak, köztük Klaatsch, az ismert boroszlói anthropológus is. Augusztus 10.-e és 12.-e között nagy gonddal kiemelték a csontvázat a földből s elvitték Németországba, ahol Klaatsch ragasztotta össze a csonttörmelékeket.79) A francia tudós-világ az ő földjükön talált őskori csontváznak Németországba való exportálását nagyon zokon vette; Hauser azonban jól járt, mert a csontvázat a combe-capelle-i «Aurignac-típus»-belivel együtt 180,000 márkáért adta el a berlini Museum für Völkerkunde-nak, ahol a két koponyát a nyilvános gyüjteményben helyezték el.80)

A csontváz körülbelül 16 éves fiúé,81) aki 1·45–1·50 méter magas, tehát a mai középtermetnél valamivel alacsonyabb lehetett. Az egész csontváz megvolt, de a kiásás közben a csontok egy része porrá mállott s így a koponyán kívül csak a két combcsontot, az egyik sípcsontot, az egyik felkarcsontot s az egyik orsócsontot tudták összeállítani. E lelet abban a tekintetben nagy feltünést keltett, hogy a holttest helyzete s egyéb körülmények, különösen a körülötte gondosan elhelyezett kőeszközök azt mutatják, hogy ez az ősember, aki típusos képviselője volt a neandervölgyi fajnak, temetésben részesült.

A csontváz oldalt feküdt, az alvó ember helyzetében, jobb karja fel volt húzva s könyökben behajlítva, úgy, hogy a könyöke az arca alatt foglalt helyet, jobb keze pedig a nyakszirtjén feküdt; bal keze ki volt nyujtva, lába felhúzva. Feje és jobb könyöke kőeszközökből összerakott vánkosszerű emelvényen nyugodott. A holttest kőeszközökkel volt körülrakva; összesen 70 darabot találtak a környezetében. Különösen szép példány az a 17 cm hosszú szakóca, mely egy kisebb kaparószerszám kíséretében a bal kéz közelében hevert. Az eszközök Obermaier szerint nem chelles-i vagy acheul-i típusúak, mint eleinte hitték, hanem már a korai Moustérien-fokozathoz tartoznak. A csontváz mellett sok állatcsontot találtak, de csak egyfélét: őstulok (Bos primigenius) csontjait, összetört és részben pörkölt állapotban (halotti tor nyomai?). Kétségtelen tehát, hogy ezt a fiatalembert hozzátartozói eltemették, melléje rakva a legértékesebb holmit, ami birtokukban volt: durva kőeszközeiket. Ez arra utal, hogy a neandervölgyi emberben megvolt már a szeretetnek és kegyeletnek bizonyos foka, s talán igaza van Klaatschnak (1908), aki ebből az eltemetésből s különösen a kőeszközöknek a holttest mellé való helyezéséből azt következteti, hogy az ősember hitt már a túlvilági életben, a lélek halhatatlanságában.

A koponya és a csontváz jellemvonásai teljesen megegyeznek a többi neandervölgyi csontlelet tulajdonságaival, s csak ismétlésekbe kellene bocsátkoznom, ha e tulajdonságokat részletezni akarnám. Megvan a fiatal kor ellenére is a jellemző szemgödörfeletti taréj s a homlok és fejtető alacsonysága, habár nem olyan fokban, mint e fajta teljesen kifejlődött példányain. Feltünő az igen nagyfokú prognathia s az állkapocsnak durva, a maueri állcsontéhoz közeledő alakja.

Homo Chapellensis.

1908 augusztus 3-ikán a La Chapelle-aux-Saints falu területén (Corrèze département) levő «La Bouffiâ» barlangban három francia abbé, Bouyssonie J. és A. és Bardon L. ásatásaik közben egy őskori csontvázra akadtak. A csontokat kiemelték a földből, ládába csomagolták s elküldték Boule M. tanárnak Párizsba, aki rögtön fölismerte, hogy egy újabb neandervölgyi lelettel gazdagodott a tudomány. Boule az érdekes leletről részletes munkában82) számolt be.

A lelet közelében körülbelül 1000 darab fiatalabb Moustérien-tipusú kőeszközt, továbbá bolyhos rinocerosz, rénszarvas, ősbölény és barlangi hiéna csontjait találták. Ez tehát valamivel későbbi lelet, mint a le moustier-i; Boule szerint a harmadik interglaciális időszak végéről, vagy az utolsó jegesedés idejéről való.

A csontváz körülbelül 50–55 éves, alacsony (160 cm magas) férfi csontvázának bizonyult. A koponya feltünően nagy; csontjai felette vastagok. A koponyatető teljesen megvan, az arc csontjai részben hiányosak. A koponyatető varratai már részben elcsontosodtak; ebből lehetett a koponya egykori tulajdonosának korát hozzávetőleg megállapítani. A koponya űrtartalma nagy, valamivel meghaladja a mostani átlagos értéket: 1626 cm³. A koponya dolichokephal, 208 mm hosszú, 156 mm széles, hossz-szélességi indexe 75 (a mesokephalia határán van). Típusos neandervölgyi, sőt talán a legkezdetlegesebb típusú valamennyi eddig kiásott neandervölgyi koponya között. A szemgödrök felett hatalmas taréj emelkedik ki, a homlok s a koponyatető lapos, alacsony. A szemgödrök tágak s hasonlóan nagyon széles az orrüreg nyílása is; feltünő az orr hátának magassága; ennek az ősembernek hatalmas sasorra lehetett, ami jellemző emberi vonás. Megtaláljuk az állkapocsnak jellemző alakját is: az állcsúcs hiányát, az állkapocs durva, vaskos idomát, a fogsorok prognath helyzetét. Kiemelendő még az is, hogy a fogsorok íve a zápfogak felé nem tér annyira széjjel, mint a mai emberen, hanem az ív két szára csaknem párvonalasan halad hátra, ami kétségtelenül korlátozhatta a la chapelle-i ősember nyelvének a mozgását. Alkalmasint ezt az embert is eltemették; a csontváz ugyanis a csak 1–1·5 m. magas, 2·5 széles, 6 m. mély, lakásra nem alkalmas barlang fenekének egy 1·45 m hosszú, 1 m széles sírgödörszerü mélyedésében feküdt s a feje alá is kő volt helyezve.

La Ferrassie-i csontlelet.

Le Bugue helység közelében 1909 őszén Peyrony J. tanító a Vezère völgyében (Dordogne) egy a néptől La Ferrassienak nevezett barlangban találta e csontvázat, 3·5 m. mély rétegben. A csontváz első nyomaira akadva, az ásatásokat nem folytatta, hanem értesítette a leletről a szakférfiakat, akik közül többen a lelet színhelyére siettek s így egész szakbizottság jelenlétében folytathatta és fejezhette be a csontváz kiemelését. Jelen voltak Boule, Breuil, Capitan, Cartailhac, Bouyssonie J. A csontváz mellett Moustérien-típusú köveket találtak. Eltemetés nyomai nem voltak biztosan megállapíthatók. Boule rövid ismertetést közölt róla a L’Anthropologie című szakfolyóirat 1909.-i évfolyamában, amelyben kiemeli, hogy ez is valódi neandervölgyi koponya, de részletesebb leírást még nem közölt róla. A koponya neandervölgyi típusú voltát erősíti egy a kiásásnál jelen volt másik szakember, Breuil abbé83) is. A csontváz közelében, egy méterre tőle, 1910 októberben egy másik, idősebb nőtől való csontvázat találtak, mely azonban úgy látszik nem neandervölgyi-típusú.

Charente-i lelet.

A legújabb hírek szerint Franciaországban megint találtak, 1911 szept. 18-án egy neandervölgyi csontvázat, még pedig ezúttal La Quinában, Charente département-ban. A csontváz a szerencsés találó, Henry Martin szerint négy és fél méter mélyen feküdt, a Voulton-folyócska régi medrének homokos-agyagos rétegében, még pedig a legrégibb Moustérien-típusú kőeszközök kíséretében.84) Hogy eltemették volna, arra semmi nyom sem utal. A koponyán a neander-típus jellemző sajátságai valamennyien megvannak: a szemgödörfeletti eresz, a lapos fejtető és nyakszirt, a gyenge csecsnyulvány, a hatalmas prognath állású fogzat, a jellemző pithekoid állkapocs. Martin szerint ez a legalacsonyabb típusú valamennyi neander-rasszbeli koponya közt. A koponya aránylag kicsiny, csontjai inkább vékonyak, amiből női nemre lehet következtetni. Idoma dolichokephal.

Neandervölgyi típusú állkapcsok.

Az eddig említett emberi koponya- és csontvázleleteken kívül több olyan neandervölgyinek minősíthető leletet ismerünk, amely csak állkapocsból áll. Annak, hogy miért találták ezeket egyedül, a többi csont nélkül, több oka lehet. Elsősorban az, hogy a koponya s a csontváz többi része a mérhetetlen hosszú idők során elmállott, míg az állkapocs, mely a fogakkal együtt a koponya legkeményebb, legellentállóbb része, ami a rágásnál való nagy mechanikai szerepéből érthető, épen maradt. Másfelől pedig úgy is magyarázhatók az ilyen esetek, hogy az állkapocs egykori tulajdonosát vadállatok tépték szét, akár élő állapotban, akár már csak a holttestét, s így jutott az alsó állkapocs mint különálló, elhurcolt darab az utókor birtokába.

Legalább öt olyan állkapcsot ismerünk, amelyről határozottan állíthatjuk, hogy neandervölgyi típusú emberé volt. Ilyen először is a la naulette-i állkapocs, melyet már 1866-ban talált Dupont E. Belgiumban, a Lesse balpartján, Dinant helység közelében, 4·2 méter mélyen, egy barlang fenéklerakodásában, mammut, rinocerosz, rénszarvas stb. csontjaival együtt. Az állkapocs igen alacsonyrendű típusú s ezért már annak idején nagy feltünést keltett. Pruner-Bey (1866), a híres anthropológus, kijelentette, hogy ez az első láncszem az embert a majommal összekötő sorozatban, de Topinard,85) szintén kiváló francia tudós, pontosabban megvizsgálva az állkapcsot, úgy nyilatkozott, hogy még sem annyira állatias, mint Pruner Bey hitte. A la naulette-i állkapocs egészen olyan, mint az eddig ismert neandervölgyi koponyák állkapcsa: vaskos, állcsúcs nélküli.

1882-ben Maška Morvaországban, Stramberg mellett, a Sipka-barlangban, határozott diluviumi rétegben, tűzhely nyomainak közelében, 1·4 méter mélyen állkapocstöredéket fedezett fel. Az állkapocsnak csak a középső része van meg a hozzátartozó fogakkal együtt, de szerencsére épen ez az a tájéka az állkapocsnak, amely a neandervölgyi típusra oly nagyon jellemző. E töredéken a többi neandervölgyi koponya állcsontjának sajátságai láthatók; különösen feltünő az állcsúcs hiánya.

Ide sorolandó a malarnaud-i állkapocs is, melyet Montseron mellett, Franciaország Ariège département-jában, barlangi medve csontjaival együtt találtak 1888-ban egy barlangban, öt méter mélyen, sztalagmitek alatt; leírta Filhol H. 1889-ben. Ide tartozik az az állkapocs is, melyet Petit-Puymoyenben (Charente) ásott ki 1906-ban Favraud A. diluviumi brecciából, palaeolithokkal és rénszarvas-csontokkal együtt; leírta Gaudry A. 1907-ben. S végül ide sorolandó az Ochosnál, Morvaországban talált és Rzehak A.-tól 1906-ban leírt86) állkapocstöredék is, mely Kramberger szerint a legkezdetlegesebb valamennyi neandervölgyi típusú állkapocs között, nem számítva természetesen a heidelbergi ősember állkapcsát.

A neandervölgyi ember jellemzése.

Megismertük a neandervölgyi emberre vonatkoztatható eddigi leleteket. Igyekezzünk ezek alapján összefüggő képét adni.

Középnél valamivel alacsonyabb, körülbelül 155–160 cm magas, aránylag rövid lábú és karú, vaskosfejű, rendkívül izmos, zömök egyén lehetett ez az ősember: a nyers erő képe. Arcát és fejét mai fogalmaink szerint igen durvának, állatiasnak, csúnyának kell képzelnünk. A szeme felett hatalmas taréjként emelkedett ki a két torus supraorbitalis, amelyek a középen összefüggtek egymással s amelyeknek hatását talán még növelte a rajtuk levő bozontos szemöldök. E taréj elég élesen határolódott el a nagyon rézsutosan hátraeső homlok felé, mely alacsony fejtetőbe folytatódott. A mai ember értelmes arckifejezését első sorban a szép, domború, egyenesen felemelkedő homlok adja meg; ezzel szemben a neandervölgyi ősemberen a homlokból lapossága s az előtte levő taréj miatt előlről alig lehetett valamit látni. Maga a koponya határozottan hosszú (dolichokephal) volt. A koponyatető profilja nanyon laposan ment át a nyakszirttájékba, melyet éles harántléc (torus occipitalis) választott el a vele szögletben találkozó alsó nyakszirtrésztől.

Az arc a fej agyvelői részéhez képest hatalmasan fejlődött s keskeny, hosszukás volt; a nagy, kerek szemgödrök feltünően nagy, előálló szemekre, s a koponyának széles, majdnem kerek orrnyílása és kiálló orrcsontja széles és erősen kiszögellő orra enged következtetni. A két szem közötti távolság is nagyobb volt a mainál. A szájnak és környékének megfelelő koponyarész a hatalmas fogakkal együtt erősen előreállott (prognathia), az orr és száj közti távolság feltünően nagy volt. Egyik igen jellemző része a neandervölgyi koponyának az állkapcsa. Ez durva idomú, zömök volt, különösen oldalsó részében, melynek szélességéből a rágóizmoknak igen erős fejlettségére következtethetünk. Az állcsúcs legömbölyödöttsége, rézsutos hátrahajlása növelte az arcnak majomszerű kifejezését. A fül mögött levő kiemelkedő csontrész (processus mastoideus), melyen a fej egyenes tartását biztosító izom (musculus sternocleidomastoideus) tapad, a mostani emberéhez képest gyengén volt kifejlődve, akár csak a majmon.

Végtagcsontjai durvák, vaskosak s megvastagodott végrészükben feltünően zömökek voltak. A karoknak kissé más lehetett a tartásuk, mint ma, amit a felkarcsont felső részének erősebb csavarodása (torsio) bizonyít, vagyis azon körülmény, hogy a felkarcsont feje hátrább fordult, mint a mai emberen. Jellemző az orsócsont erős görbültsége, mely viselkedésével az emberszabású majmok hasonló csontjára emlékeztet. Medencéje magas és keskeny volt. A combcsonton az előre domború görbület érdemel különösen említést, továbbá a rendkívül vastag alsó vég, mely nem fokozatos megvastagodással, hanem hirtelen képződik ki a combcsont hengeralakú középdarabjából. A sípcsontra vonatkozólag kiemeljük, hogy felső felszíne nem állott vízszintesen, mint a mai emberen, hanem kissé hátrafelé fordult (retroversio). Ebből Fraipont, a spy-i koponyák leírója, nézetem szerint nem alaptalanul azt következtette, hogy a neandervölgyi ősember térde sohasem volt egészen kinyujtva, s ha ez igaz, akkor azt kell fölvennünk, hogy a gerincoszlopa se lehetett olyan egyenes, mint a mai emberé, mert behajlított térdek mellett a törzsök egyensúlya csak kissé előrehajlított gerincoszloppal tartható fenn. Manouvrier [1893] és Michel R. [1904] tagadja a térd behajlított helyzetét). Fraipont e felfogásával megegyezik az, hogy a neandervölgyi ember combcsontjának hátulsó felszínén gyengén van kifejlődve az a léc (linea aspera), melyhez a térdet kiegyenesítő izmok tapadnak. Fraipont nézetéhez hozzácsatlakozott Boule is (1909) a la chapelle-aux-saints-i ember sípcsontjának vizsgálata alapján. Hogy a neandervölgyi ősember az ő vaskos, zömök, aránylag rövid lábakon nyugvó törzsökét állandóan kissé előre hajlítva tartotta, azt Boule szerint a csigolyák viselkedéséből s a koponya «öreglik»-jánek a helyzetéből is lehet következtetni.

A neandervölgyi ember agyveleje a mostani átlaggal kb. egyenlő súlyú, de alkotásában a mostani típusnál alacsonyabbrendü volt. Primitiv vonás az agyvelején a homlokkarélynak taréjszarü megkeskenyedése elől («rostrum frontale»), a homlokkarélynak kisebb aránya a féltekék egész tömegéhez képest (mai ember 43·3%, neandervölgyi ember 37·75%, emberszabású majmok átlag 32·2%), az agytekervények egyszerűbb elrendeződése és lefutása, a kisagyvelő «féreg»-ének szabadon fekvése a két oldalkarély közt, stb. Az agyvelő alkotásának e viszonyait a koponyaüreg öntvényén lehetett megállapítani; a legpontosabb ezirányú vizsgálatot a la chapelle-aux-saints-i koponyán végezték Boule és Anthony.

Egyebet a testi tulajdonságairól nem mondhatunk; azt, hogy a bőre világos volt-e, vagy sötét, mint Luschan hiszi,87) hogy szőrös volt-e, vagy csupasz, nem tudjuk.

Az eddig talált csontmaradványok lelőhelyéből azt következtethetjük, hogy a neandervölgyi ember csaknem egész Európában el volt terjedve. Eddig Spanyolországban, Franciaországban, Belgiumban, Morvaországban és Horvátországban állapították meg biztosan a jelenlétét. Ha Morvaországot összekötjük Horvátországgal, a vonal Magyarországot is érinti; e szerint valószínűnek mondhatjuk, hogy a neandervölgyi ősember a mi hazánkban is élt, s így azt a reményt táplálhatjuk, hogy valaha talán nálunk is a nyomára akadnak. Európán kívül a neandervölgyi embernek eddig sehol sem találták csontmaradványait; az igaz, hogy földrészünkön, Észak- és Délamerikán meg Egyiptomon kívül eddig még nagyon keveset kutatták az ősember nyomait. Azok a koponyák, amiket eddig Észak- és Dél-Amerikában ástak ki a régibb geológiai rétegekből (calaveras-i, trenton-i, larsing-i és florida-i csontleletek), mind többé-kevésbé a mostani típust mutatják s leginkább a mai észak-amerikai indiánus koponyájához hasonlítanak.

A neandertali emberre jellemző tulajdonságok, a mai emberi típust véve az összehasonlítás mértékéül, nemcsak alacsonyrendű, állatias vonások, hanem speciálisan a majom típusához közeledő bélyegek. Még közelebbről vizsgálva a dolgot, ezek a jellemvonások az emberszabású majmok közül leginkább az afrikaiak: a gorilla és csimpánz típusához mutatnak némi közeledést. Igaz ugyan, hogy egyikük-másikuk előfordul néha varietásként a mai emberen is, de ebben az állandó, jellemző kombinációban egy egyénen sohasem, s ezen fordul meg a dolog. Brancanak (1901), Raubernak (1906), Kollmannnak (1906), Stolyhwonak (1908), Wasmannnak (1910) és még több más szerzőnek az a nézete, hogy ma is találkozhatunk hébe-korba még Európában is «neandervölgyi ember»-rel, nem állhat meg; e tudósok egyike se tudott még bemutatni minden ízében neandervölgyi típusú egyént, sőt még ilyen koponyát sem. Bizonyos, hogy a mostani népfajok közül ehhez az ősemberhez még legközelebb az ausztráliai őslakó áll, amit már Huxley kiemelt,88) de az is bizonyos, hogy a hasonlatosság közöttük csak egyben-másban van meg, s nem lehet szó arról, hogy ugyanaz a fajta áll előttünk. Ezt bebizonyította nagyon pontos kraniológiai vizsgálataival Klaatsch,89) az ausztráliai őslakók egyik legalaposabb ismerője. Az ausztráliai őslakó magas termetű, aránylag hosszú, karcsú végtagokkal bíró ember, míg a neandervölgyi rövid végtagú, alacsony, zömök ember volt; a fej és arc alakulásában is nagy a különbség közöttük. Több tekintetben hasonlítanak a neandertípushoz a mai sarkvidéki mongoloid rasszok (eszkimók, lappok), de koponyájuknak és arcuknak bizonyos tulajdonságaiban viszont lényegesen eltérnek e típustól.

Külön species, vagy csak alacsonyrendű rassz?

Kétségtelen, hogy a neandervölgyi ember nagyon alacsonyrendű, még a most élő legelemibb emberfajtáknál is kezdetlegesebb lény volt, mely más fajokkal össze nem keveredve, minden egyes tagjában megtartotta jellemző ősi tulajdonságait. A vitás kérdés az, hogy kihalt elemi rasszként még a mai Homo sapiens névvel jelölt fajhoz sorozzuk-e, vagy pedig megkülönböztessük-e már külön faj alakjában, állattani értelemben véve, a Linné-féle Homo sapiens-től? A külön fajelmélet főzászlóvivője Schwalbe, aki, hogy ezt a felfogását jobban kidomborítsa, a neandervölgyi ember megjelölésére felkarolta a már előbb Wilsertől forgalomba hozott Homo primigenius nevet, amelyet az ő példájára most széltében használnak is. A rassz-elmélet mellett főkép Klaatsch kardoskodik, aki már ugyancsak 1901-ben, mikor Schwalbe felfogását közölte, állást foglalt ellene. Klaatsch szerint «jogosulatlan dolog a neandervölgyi embert Homo primigeniusnak nevezni; felfogásom szerint ez a legszerencsétlenebbül választott elnevezések egyike, mely reményem szerint megint el fog tünni.»90) Egyik és másik tudós táborában is egész sorát találjuk a jeles szakembereknek; nálunk a Schwalbe nézetének különösen lelkes híve: Hillebrand Jenő dr., barlangjaink szorgalmas és szerencsés kutatója.91) E mellett nyilatkozott újabban a jeles francia anthropologus, M. Boule92) is. A vita biztos megoldását szinte lehetetlenné teszi az, hogy ennek az ősembernek csak a csontjait ismerjük, a lágyrészeit nem, s különösen az a körülmény, hogy nem tudjuk, tudott-e már a vele egyidőben élt «recens» emberfajtákkal eredményesen kereszteződni oly értelemben, hogy a kereszteződésből származott utódok még tovább tudtak szaporodni? Utóbbi kérdés eldöntése az egy fajhoz való tartozás biológiai próbaköve! Ezért a kérdés nemcsak most vitás, hanem alkalmasint vitás marad örökre.

De az ember fajfejlődése szempontjából ez a kérdés voltaképen nem is olyan nagy fontosságú; megelégedhetünk annak a biztos ténynek kijelentésével, hogy a diluvium második felében olyan fajta teremtés élt e földön, még pedig itt Európában, mely ha embernek nevezhető is már, alacsonyrendű, majomszerű bélyegeinek állandó és jellegzetes kombinációjával a ma élő emberiségnél kezdetlegesebb típust képviselt. A fejlődés bizonyítására már ez elég. Ezzel a kijelentéssel azonban nem azt akarom mondani, hogy a mai európai ember a neandervölgyinek közvetetlen ivadéka, hogy belőle fejlődött tökéletesedés útján a Homo europaeus hodiernus.

A neandervölgyi ember eltünése.

A neandervölgyi ember végighúzódott a diluvium legnagyobb részén s csak röviddel a vége előtt, az utolsó jegesedés vége felé, a felső Moustérien-fokozaton tünt el. Legrégibb időből való a krapinai lelet, utána következik a legújabban Charente-ban s a Le Moustier-ben talált csontváz. Legfiatalabb rétegből nyilván a neandervölgyi és a gibraltári koponyatöredék való. Az utolsó interglaciális időszaktól fogva a neandervölgyi ember együtt élt az alább leírandó magasabbrendű diluviumi fajokkal.

A kérdés most már az, hogy milyen módon tünt el ez az emberfajta? Az ez idő szerint legelterjedtebb felfogás szerint, amelyhez hozzácsatlakozom én is, kihalt, anélkül, hogy a többi emberfajtával összekeveredett volna. Minden jel arra vall, hogy a neandervölgyi ember holt ága az emberiség élő fájának, vakon végződő oldalhajtása a haladó emberi nemnek. Ezt abból következtetem, hogy a többi kiásott diluviumi koponyák egyike sem mutat közvetetlen átmenetet ehhez a koponyaalakhoz. Adloff93) (1907) a krapinai koponyák fogainak összehasonlítása alapján is tagadja, hogy ez a neandervölgyi ősember közvetetlenül átment volna a többi diluviumi emberfajtába. Lehet, hogy a hiányzó átmeneti alakokat napfényre fogják még hozni a további ásatások, de amíg ilyeneket nem ismerünk, addig véleményem szerint azt kell feltennünk, hogy a neandervölgyi emberfajta teljesen kipusztult s nem folytatódott a többi rasszba, mint azt például Walkhoff (1903), Schlitz (1908), Gorjanovic-Kramberger (1909), Leche (1911) és mások hiszik.94)

A jégkorszak végének «recens» emberfajtái.

A diluvium utolsó harmadában a neandervölgyi ember mellett más emberfajták is megjelentek Európában, melyek sokkal közelebb állnak a mai ember típusához. Ezeket a fajtákat a Homo neandertalensis-szal szemben Homo diluvialis recens néven foglaljuk össze.

Az eddigi csontleletek azt tanusítják, hogy a diluvium végső szakában máris több ilyenféle emberfajta élt földrészünkön. Valószínűleg mindannyian kívülről vándoroltak be, keletről és délről.

Legalább három ilyen diluviumi «recens» emberfajtát kell megkülönböztetnünk: az Aurignac-fajtát, a Crô-Magnon-fajtát és a Grimaldi-fajtát. Mind a három hosszúfejű, épen úgy, mint a neandervölgyi ember. A hosszúfejűség az emberi koponyának kezdetlegesebb, ősibb alakja. Csak az újkor küszöbén, a palaeolithicum és neolithicum átmenetét jelző azilienben (Ofnet-leletek) tűnik fel Európában a széles koponyájú, ú. n. brachykephal ember.

Az emberi nem törzsfejlődése szempontjából ezek a recensfajok már nem szolgáltatnak adatokat; tanulmányozásuk inkább embertani szempontból, nevezetesen a mai európai rasszok kialakulása kérdésében fontos.

Homo Aurignacensis.

Megjelenésének idejét tekintve, a recens fajták közt legrégibb, s koponyájának alkotása szerint is legközelebb áll a neandervölgyi emberhez a Homo Aurignacensis. Ezt a nevet Klaatsch95) adta neki az egyik legújabb idetartozó lelettel talált kőszerszámok típusa szerint. Eddig öt ilyen koponyát, illetőleg koponyatetőt ismerünk;96) valamennyin fölismerhető ennek a fajtának jellegzetes tulajdonsága: a nagyfokú hoszszúfejűség. Keskeny, hosszúra nyúlt koponyájú ember volt ez. Testmagassága körülbelül akkora volt, mint a neandervölgyié (160 cm). Csontvázának sokkal karcsúbb volta azt tanúsítja, hogy durva fizikai erő dolgában nem vetekedhetett a neandervölgyi ősemberrel, de koponyájának előkelőbb alkotásából, magasabb homlokából viszont azt következtethetjük, hogy amannál élelmesebb, ügyesebb, fortélyosabb volt és e tulajdonságainak segítségével bizonyára könnyű szerrel győzedelmeskedett is rajta.

A legtökéletesebb e fajtához tartozó leletet 1909 augusztus 26.-án ásta ki Hauser O. a Couze völgyének (départ. Dordogne) egy kis sziklamenedékéből (abri sous roche), azon a hegyoldalon, melyet az odavaló lakosság Combe-Capellenek nevez. A csontokat Klaatsch írta le tüzetesen.97) A csontváz 40–45 éves férfié lehetett. Itt is megtaláljuk az Aurignac-fajtára jellemző rendkívül hosszú koponyatetőt. A homlok már meredekebben áll, de még alacsony; a szemgödrök fölött nincs már olyan erősen kiemelkedő eresz, mint a neandervölgyi emberen, csak mérsékelt kiemelkedés. Az arc keskeny, hosszú, a szemgödrök már nem kerekek, hanem inkább négyszögletesek. A fogak és a száj tájéka mérsékelt prognathiát mutat. A fej legalacsonyabbrendű típusú része az állkapocs, mely zömök, durva alakjával még a neandervölgyi fajta állkapcsára emlékeztet, de az állcsúcs már nem húzódik visszafelé, mint azon. Igaz, hogy nem is ugrik előre, mint a mai emberen, hanem függőlegesen esik le, vagyis Klaatsch elnevezése szerint közömbös. E szerző szerint e koponya típusa a mai ausztráliai őslakóéhoz hasonlít.

Az Aurignac-fajtához kell soroznunk azt a gyermeket is, amelynek csontjait 1909 nyarán hozta felszínre Hillebrand Jenő98) a borsodmegyei répáshutai Balla-barlangból.

Grimaldi-rassz.

A csak két példányból ismert Grimaldi-rassz közel áll Afrika északi részének mai negroid lakosságához. Nem lehetetlen, hogy onnan vándorolt be az a férfi s az a nő, akinek a csontvázát a Menton melletti barlangok egyikének (Grotte des enfants) fenékrétegéből ásták ki.

Crô-magnoni ember.

Még kevésbé rí ki a mai emberiség formaköréből a diluvium utolsó szakaszának ú. n. cromagnoni embere, ez a hatalmas termetű, zord rénszarvasvadász, aki nemcsak kőből, de már állatcsontból és agancsokból is nagyon formás eszközöket tudott faragni s aki Dél-Franciaországban és Észak-Spanyolországban már mint festő- és képfaragóművész is tanújelét adta kulturára való rátermettségének.99) Ennek a Magdalénien-korbeli embernek barlangi festményeit és a sziklákra vésett domborműveit ma is csodálattal szemléljük.100)

A crô-magnoni ember egységes, jól jellegzett rassz, minden sarjában egyforma tulajdonságokkal, úgy a koponya, mint a testalkat tekintetében. Leginkább Nyugat-Európában volt elterjedve. Középmagas vagy magas ember volt, rövid, széles arccal, erős állkapoccsal, jól fejlődött szemgödör feletti kiemelkedésekkel, melyek arcának talán némi vad kifejezést adtak, de emellett szép, magas homloka volt. Prognathia itt már nincs jelen, ami nagy különbség az Aurignac-emberhez képest. Az állcsúcs is már a mai típushoz hasonló. A koponyája ennek is hosszú volt.

Keith101) szerint ez a durva arcvonású ősi népfaj olyanféle lehetett, mint azok a népek, amelyek mai nap a Himalaya északi és déli lejtőit lakják. Mások inkább a mai eszkimókban találják meg a crô-magnoni ember mását. Bár Ranke102) szerint elvétve akad Közép-Európa mai lakossága közt is ilyenforma koponyaalakú egyén, mégis mondhatjuk, hogy Európában ilyen durva típusú nép ma már egy sincs többé. De igenis él Európán kívüli földrészeken s így a crômagnoni ember mint az emberiség egy ősi fejlődési alakja nem vehető számba.

Furfooz-rassz.

A jégkorszak legvégső szakaszában, helyesebben már az átmeneti időszakban az utána következő holocénhoz (a «geologiai jelenkor»-hoz) találkozunk első képviselőivel az Európa mostani lakosságában oly nagy szerepet vivő rövidfejű, brachykephal emberfajtának. Az első lelet helye után (E. Dupont találta az első ilyen koponyát 1867-ben Belgiumban, a Lesse völgyében) Furfooz-rasznak nevezik ezt az emberfajt, mások Grenelle-rasznak, egy Párizs melletti lelet után. Igen érdekesek R. R. Schmidt újabb leletei (1908) a bajor-württembergi határ közelében, bajor területen fekvő Ofnet-barlangból. 33 koponyát talált itt a fáradhatatlan barlangbuvár 0,85 m. mélyen a felszín alatt, a palaeolith- és neolith-kor, vagyis a pleisztocén és holocén határát jelző Azilien-kulturafok kőeszközeivel. Valamennyi koponya arccal nyugat felé fordult helyzetben feküdt; itt sajátszerű temetési kultusz, ú. n. részleges temetés esete forog fenn. A koponyák egy része még a régibb, dolichokephal alakot mutatja, nagyobb része azonban már az újabb, e korban felmerülő brachykephal idomot. A Furfooz-fajtához tartozik az a híres koponya is, melyet Hantken Miksa ásott ki a löszből 1872-ben Nagysápon, Győrmegyében s mely a budapesti egyetem anthropologiai intézetében van.

Az emberi fejlődés eredménye.

S ezzel végigtekintettünk az ember eredésére vonatkozó legfontosabb palaeontologiai leleteken. Azt kell mondanunk, hogy bármily érdekesek is az edigi leletek, távolról sem elegendők még arra, hogy ezeknek alapján megrajzolhatnók az ember igazi törzsfáját, sőt hogy megmondhatnók: milyenek voltak a mai emberi fajt közvetlenül megelőző alakok. De a viszonyok tárgyilagos és higgadt megítélése mellett mégis egy dolog szükségkép megragadja figyelmünket, nevezetesen, hogy a harmadkor végén s a pleisztocén elején és közepén a mainál sokkalta kezdetlegesebb emberiség élt e földön, olyan emberfajta, mely különösen a gondolkodás szervét magába rejtő koponya alakulásában jóval közelebb állt az állati formához, különösen pedig az emberszabású majmok típusához, mint a mai ember. Nevezzük ezeket az ősalakokat külön emberszerű (hominid-) fajnak vagy a mai Homo sapiens kissé durvább válfajának, egyre megy; fődolog maga az a tény, hogy visszalapozva a Föld történetének korábbi fejezeteire, egy kezdetlegesebb emberalak maradványai kerülnek szemünk elé. S ez mégis csak nagyon meggyőzően szól amellett, hogy az ember is alá van rendelve a fajfejlődés törvényszerűségének, hogy az ő szervezete is egy az idők végtelenségébe visszanyúló evoluciós láncolat végső szeme.

Az emberiség jövője.

De valóban végpontja-e e fejlődésnek az ember mai állapota olyan értelemben, hogy ezen a fokon túl már fejlődés nem képzelhető, nem várható? Ime szinte észrevétlenül eljutottunk az emberiség jövőjének nagy kérdéséhez. Fog-e még szervezetében változni, agyvelejében gyarapodni, értelmi tehetségeinek mélységében és határaiban tökéletesedni az ember? Már a diluvium végső szakasza óta, legalább valami 50,000 éve, nevezetesebb, törzsfejlődéstanilag számbavehető változást rajta, legalább is a csontvázán, nem észlelünk. Már Huxley during type-nak, azaz változhatatlan alaknak nevezte az embert s különösen Darwin vetélytársa, Wallace volt az, aki 1864-ben kifejtette, hogy az emberi nem szervezetbeli fejlődésében már holt pontra érkezett, mert szellemi tulajdonságai arra képesítik őt, hogy szervezetének további változásai nélkül is harmóniában tudjon maradni a külvilággal s annak változó körülményeivel. Mintha csakugyan zsákutcába került volna ez a fajta: immár csak a kultura változik és fejlődik ő mellette, mint valami önálló lény, a fejlődésnek önálló törvényeivel. Az ember mindig egyformán megismétlődő tudatlanságban, ősi, elemi állapotban születik bele ebbe a bonyolult kulturába, évezredek munkájának ebbe a felhalmozott és örökösen gyarapodó eredményébe. Rövidke életében – ki kisebb, ki nagyobb mértékben – részesévé lesz ennek a kulturának s talán maga is hozzájárul valamivel a gyarapításához.

De véleményem szerint elhamarkodott dolog volna az embernek ebből a sok évezred óta fennálló látszólagos fizikai változatlanságából arra következtetnünk, hogy ez a lény csakugyan mindörökre képtelenné lett a továbbfejlődésre. Lehet, hogy ez a fejlődés végtelenül lassú, szinte észrevehetetlen, még legcsekélyebb mozzanataiban is a diluvium vége óta elteltnél hosszabb időt igénylő. S ha a diluvium óta az ember nem változott, ez még mindig nem zárja ki azt, hogy a hosszú tespedés után ismét fejlődésnek indulhat.