Automatikus fejlődés.
Ha azt a fentebb kifejtett nézetet valljuk, hogy a szerves lények fajfejlődését elsősorban magához az élő anyaghoz fűződő automatikus erők szabják meg, hogy az élőlények önmagukban rejlő fejlődéstörvények alapján önként és szükségszerűen haladnak előre a tökéletesbülés útján, ép olyan módon, mint ahogy az embrió halad előre a maga kialakulásában: akkor nincs okunk arra a föltevésre, hogy az emberi szervezet immár végleg megállapodott, hogy nem haladhat többé tovább a fejlődésében. Az emelkedés eddigi irányából arra kell következtetnünk, hogy a még bekövetkezendő haladás az emberi nemet az értelemnek az eddiginél magasabb színvonala felé vezeti, egyes csökevényes szervek végleges eltünése mellett.
A természetes szelekció többé nem szerepelhet.
Azok a tényezők, amelyek Lamarck és Darwin rendszerében mint a fajok formálódásának egyedüli okai és irányító erői szerepelnek, most már nem fejthetnek ki lényegesebb hatást az emberre. A létért való küzdésnek alig lehet ma már az emberi szervezetre átalakító hatást tulajdonítani. Közbejött valami, ami a természet vak erőinek az embert átformáló hatalmát megtörte, hatását ellensúlyozza, jelesen az emberi kultura, s mennél haladottabb a kultura, annál inkább szorul háttérbe a természetes kiválogatódás szerepe az ember fizikai átalakításában. Valaha az izmos, erős ember nagy előnyben volt a gyönge, a vézna fölött: legyőzte, megölte, kipusztította őt. Ma a nagy testi erőnek sem a békés munka versengésében, sem a háború küzdelmeiben döntő fontossága nincs: a produktiv munkában a gépek, a háborúban az öldöklő géppuskák és ágyúk vetettek véget a jelentőségének. Találó példát hoz fel Weismann ugyanennek a bizonyítására. A közellátó vagy messzelátó ember azelőtt ki volt szolgáltatva élesszemű ellenfeleinek s a vadászatban is gyámoltalanabb volt, mint jól látó társai, miért is hamarább pusztult el, könnyebben halt meg éhen, mint amazok. Ma a szem fénytörésbeli rendellenességeit teljesen kijavíthatjuk szemüvegeinkkel s az élet küzdelmeiben már szinte teljesen közömbös, hogy valaki rendes szemű, közellátó vagy messzelátó-e. S áll ez többé-kevésbé az embernek valamennyi fizikai tulajdonságára nézve.
A Darwin-féle ivari kiválás szintén kezdi mindinkább elveszteni tenyésztő szereplését az emberi nem körében, mert azt látjuk, hogy a házasulandó férfiak és nők már nem annyira a szépségre és más fizikai tulajdonságokra néznek, mint inkább a lelki tulajdonságokra, de leginkább az anyagiakat szemmel tartva választják meg élettársukat. Általában véve a testi és szellemi tulajdonságok tekintetében kevésbé kiváló férfi is talál feleséget s nem a legszebb és legtökéletesebb emberek a legszaporábbak.
S végül a Lamarck-féle elv, vagyis a környezet és az életmód hatása sem vehető ma olyan fokban számba az emberi nem átalakítása tekintetében, mint annakelőtte, mert az ember ma már nagyon tökéletes eszközökkel védekezhetik a külső hatások ellen, s bármennyire változnak is a külső tényezők, egyforma életmódot folytathat. A hidegtől ma már nem félünk annyira, mint ahogy félhetett tőle a szabadban tanyázó vagy barlanglakó ősember, mert tüzelőszereinkkel, kályháinkkal, meleg lakásainkkal, ruházatunkkal bátran szembeszállunk vele s még attól se kellene nagyon tartanunk, ha csakugyan egy újabb jégkorszak következnék be, mint azt azok hiszik, akiknek nézete szerint még mindig a jégkorszakban élünk, még pedig annak egy interglaciális szakaszában.
A tapasztalás azt látszik mutatni, hogy manapság a létért való küzdelemben a legjobb fegyver az eszélyesség, a vállalkozó és üzleti szellem, a szorgalom, szívós kitartás, takarékosság és hasonló lelki tulajdonságok.
De a dolog még sem olyan egyszerű, hogy épen csak ezek a tulajdonságok szabnák meg a természetes kiválogatódás eszközével a faj továbbfejlődésének irányát. Csak egy dolgot említek: közismert tény, hogy épen a legintelligensebb körök s a legokosabb, legszámítóbb, leggazdaságosabb emberek óvakodnak leginkább fajuk korlátlan szaporításától, náluk van leginkább elterjedve az «egyke» és «semmike» rendszer, s épen a naiv, kevésbé okos és művelt házaspárok járulnak hozzá minden megszorítás nélkül az emberi nem számának növeléséhez. S e «szaporodási kiválás»-nak (Schallmayer103)) hasonló szereplését látjuk a kulturában előhaladott és kevésbé művelt népek összehasonlításakor: a haladott francia nép már szinte kihalófélben van a születések folytonos csökkenése miatt: 1910-ben 1000 emberre Oroszországban 43·9, Magyarországon 35·7. Németországban 29·8 gyermek született, de Franciaországban már csak 19·6. A születések számának e folytonos csökkenése úgy látszik a kultura haladásától elválaszthatatlan tünemény. Az agyvelő a maga óriási fejlődésével és ravaszságával mintha úgy viselkednék, mint az állatországban egyes differenciálódásoknak mértéken túl való kifejlődése: gátat vet a fajta további fejlődésének s kipusztulásának lesz szülő okává.
Eugénika.
De az emberi nem fejlődésének egy új irányító tényezője jelenik meg felkelő napként a jövő szemhatárán: a mesterséges szelekció eszméje. Egy nagy gondolat, egy hatalmas szellemi mozgalom indult Angliából diadalútjára s máris bűvös körébe vonta az egész világ gondolkozó főit, a közjóért lelkesülők sziveit: az eugenika eszméje. Ami Darwin neve az emberi nem multjának kérdésében, az Francis Galtoné, az eugenika apjáé az emberiség jövő fejlődésének gondolatában. Míg eddig az ember haladását csak a természet vak erői: szervezetének veleszületett fejlődési törvényei és külső véletlen hatások irányították, most egy más tényező kezdi kifejteni erre hatását: az emberi értelem, az emberi tudás, az emberi akarat. A létének tudatára ébredt ember a tudomány módszereivel kutatja s állapítja meg az emberi nem boldogulásának és további fajbeli haladásának feltételeit s kezébe vette saját fajtája testi és lelki tökéletesítésének és nemesítésének ügyét.104) Ennek a mozgalomnak alapja az emberi szolidaritás érzése s az emberiség távoleső jövőjére, későbbi nemzedékek jólétére kiterjedő gondoskodás. Az ösztönszerű állati életből emberi méltóságának tudatára eszmélt ember érzi, hogy tagja egy nagy társadalmi közösségnek s hogy e közösséggel szemben kötelezettségei vannak nemcsak a jelenre, de a jövőre kihatólag is. Mint ahogy a művelődés növekedésével az egyén cselekvése indító okai közé mindinkább fölveszi a pillanat szükségletein túl, a jövőre irányuló gondoskodást, ép úgy az egész emberiség is a kultura haladásával feladatává teszi a távoli időkbe nyúló, az emberiség jövőjét szolgáló eszmények megvalósítását. Mert nagy célokat rövidesen elérni, hamarosan tető alá hozni nem lehet, arra idő kell, sok nemzedéknek folytatólagos, serény munkája. A vad ősember néhány óra alatt összetákolta nyomorúságos kunyhóját; a középkorban már óriási dómok emelkedtek évszázadok váltakozó nemzedékeinek verejtékes munkájával. Az emberiség jövő fejlődése már nem is annyira a természettudomány, mint inkább a szociológia dolga. Az emberi kultura története a győzelmek sorából áll, amiket az emberi értelem a természeten s annak vak erőin aratott. Legfényesebb győzelme lesz, ha majdan sikerül az emberi nemet céltudatosan a fejlődés egy magasabb foka, s ezzel egy szebb jövő felé irányítani a selejtes, degenerált elemek visszaszorítása s a faj szaporításából való kizárása, a magasabbrendű, értékesebb emberi egyéniségek tenyésztő pártolása, s az egészséges továbbfejlődés minden feltételének célirányos előmozdítása által. Ez lesz az emberi értelem legnagyobb győzelme a természet fölött, a tudománynak legfényesebb gyakorlati eredménye s legnagyszerűbb bizonysága annak, hogy a tudomány hatalom.
Lábjegyzetek.
1) Huxley, Th. H., Evidence as to man’s place in nature. London, 1863.
2) Darwin, Ch., On the origin of species by means of natural selection, 1859. Magyarul: A fajok eredete a természeti kiválás útján. A 3. kiadás után fordította Dapsy L., Budapest, 1873.
3) Az ember eredéséről szólóéban. Hasonlóképen nyilatkozik Darwin már első nagy műve megjelenése előtt, 1857 december 22-én Wallace-hoz írt levelében. «You ask wether I shall discuss «man». I think I shall avoid the whole subject, as so surrounded with prejudices; though I fully admit that it is the highest and most interesting problem for the naturalist». Lásd Fr. Darwin, Life and letters of Ch. Darwin. London, 1887., II. k. 109. lap.
4) Darwin, Ch., The descent of man, 1871. Magyarul: Az ember származása és az ivari kiválás. A 2. kiadásból fordították Török Aurél és Entz Géza, Budapest, 1884.
5) «The question of questions, the problem which underlies all others.»
6) Dubois-Reymond E., Ueber die Grenzen des Naturerkennens und die sieben Welträtsel. Leipzig, 1891.
7) Weismann A., Vorträge über Deszendenztheorie. 2. kiad., II. köt., Jena, 1904, 331. lap.
8) Selenka E., Die Gleichartigkeit der Embryonalformen bei Primaten. Biolog. Centralblatt, XXI., 1901, 484. lap.
9) Már Ennius, Cicero kedves költője, énekelte, hogy: Simia quam similis turpissima bestia nobis. (Mennyire hasonlít hozzánk a majom, ez a förtelmes állat.)
10) Bolk L., Beiträge zur Affenanatomie; Zeitschrift für Morphologie, 1910, 242. lap.
11) Friedenthal H., Über einen experimentellen Nachweis von Blutsverwandtschaft; Archiv f. Anat. u. Physiol., 1900 és 1905.
12) Uhlenhuth P., Ein neuer biologischer Beweis für die Blutsverwandtschaft zwischen Menschen- und Affengeschlecht; Archiv f. Rassen- und Gesellschaftsbiologie, 1904.
13) Nuttall G. H. F., Blood immunity and blood relationship. Cambridge University Press 1904.
14) Retzius G. legújabb vizsgálatai szerint (Anat. Anzeiger, 1913, 577. lap) az ember és a gorilla hímcsirasejtjei között úgyszólván nincs különbség; a csimpánzéi már valamennyire eltérnek az emberéitől s még inkább az orangutánéi és a gibbonéi.
15) Friedenthal H., Die Stellung des Menschen im zoologischen System; Zeitschrift f. Ethnologie, 42. évf., 1910., 989. lap.
16) Már Buffon mondja az orangról: «Il diffère moins de l’homme pour le corps qu’il ne diffère des autres animaux auxquels on a donné le nom des singes.»
17) Kiefl F. X., Charles Darwin und die Theologie. Rektoratsrede. Würzburg, 1909.
18) Méhely Lajos, Megdőlt-e a származástan? Természettudományi Közlöny, Pótfüzetek, 1912.
19) Obermeier H., Der Mensch aller Zeiten, I. köt., 1912, 366. lap.
20) Regressivnek egy szervet vagy testrészt akkor nevezünk, ha már satnya ugyan, de még némi működés füződik hozzá, csenevésznek (rudimentariusnak), ha már semmi működése sincs.
21) Tüzetes ismertetésüket Wiedersheim R. híres munkájában találjuk: Der Bau des Menschen als Zeugnis für seine Vergangenheit. 4. kiad., Tübingen, 1908. – Magyar nyelven Mihálkovics Géza írt róluk ismertetést «A csenevész szervek jelentősége az emberre» címen a Természettudományi Közlöny 1897. évfolyamában (281. lap.).
22) Nagyon sok emlős állat el tudja zárni a fülnyílását, különösen a vízben élő és földet túró állatok; van olyan emlős is, mely a téli álom idejére elzárja a fülnyílását, hogy a hangok ne zavarják az álmát. Lásd erről: Henneberg, B. Ueber die Bedeutung d. Ohrmuschel. Anatomische Hefte, 40, 1910, 97. lap.
23) Schwalbe E., Die Morphologie der Missbildungen des Menschen und der Tiere. I. Teil, Allg. Missbildungslehre. Jena, 1906., 105. lap. – Bluntschli H., Über die individuelle Variation im menschlichen Körperbau und ihre Beziehungen zur Stammesgeschichte. Leipzig, 1910.
24) Pontosabban: csak az ú. n. két vagy több petéjű ikreket, mert az egypetéjű ikrek nem ez alá a szempont alá esnek, hanem torzképződmények. A lovakon a többes szülések ritkábban észlelhetők, mint az embereken (1:400 arányban az egyes szülésekhez képest), a teheneken 1:80 arányban, tehát körülbelül olyan számban, mint az emberen.
25) Klaatsch H., Die Stellung des Menschen im Naturganzen. In: Die Abstammungslehre. Zwölf gemeinverständliche Vorträge. Jena, 1911., 322. lap.
26) Lásd Ephraim, Berliner klinische Wochenschrift, 50. évf., 1913., 700. lap.
27) M. Hoernes, Natur- und Urgeschichte des Menschen. I. Band. Wien u. Leipzig, 1901, 141. lap.
28) Morris, Ch.. From brute to man. American Naturalist, 14. k. 1890, 341. lap.
29) Méhely Lajos után idézve. (A származástan mai állása. Állattani közlemények, 4. kötet, 1905 84. lap.)
30) Ezekre a Chirotherium-nyomokra először Közép-Németországban a mult század 30-as éveiben lettek figyelmessé; a legfontosabb leleteket Thüringia szolgáltatta. Később máshonnan is kerültek elő hasonló kéz- és lábnyomok, Angliából és Európán kívüli területekről. Ezek a leletek mind triász-korbeliek; e korban a Chirotheriumok az egész világon el voltak terjedve, de semmiféle csontlelet sem ismeretes, amely reájuk volna vonatkoztatható. Kéz- és lábnyomaikból azonban biztosan következtethetjük, hogy végtagjaik alaptipusa tekintetében az emlősállatokhoz közel állottak. Még inkább közelítik meg az emlőstípust a legújabban talált «taubachi nyomok», melyeket különösen dr. Pabst, a gothai természetrajzi múzeum igazgatója ismertetett. E nyomok még régibb időre utalnak vissza, mint az eddig ismert Chirotherium-nyomok, nevezetesen a perm-re; ezek egyedüli bizonyítékai annak, hogy abban az időben egyáltalában voltak már szárazföldi emlősök.
31) Klapp R., Der Erwerb der aufrechten Körperhaltung und seine Bedeutung für die Entstehung orthogenetischer Erkrankungen; Münchener mediz. Wochenschrift, 57. évf., 1910., 564. lap. – Ephraim, Berliner klinische Wochenschrift, 50. évf., 1913., 700. lap.
32) Klaatsch H., Die Einwirkung der aufrechten Körperhaltung und ihre Folgen für den menschlichen Organismus; Berliner klinische Wochenschrift. 50. évfolyam, 1913., 653. lap.
33) Lásd: Lenhossék M., Swedenborg; Orvosi Hetilap, 1904. évf.
34) Brodmann K., Beiträge zur histologischen Lokalisation der Grosshirnrinde. Journal f. Psychiatrie u. Neurologie, I–VII. köt., 1903–1909. U. a., Neue Ergebnisse über die vergleichende histologische Lokalisation der Grosshirnrinde mit besonderer Berücksichtigung des Stirnhirnes; Anatomische Gesellschaft. 26. Versaml. München, 1912., 157. lap.
35) Dr. Némai József, Milyen anatómiai viszonyokon alapszik az emberi hangképzés felsőbbsége? Orvosi Hetilap, 1913., 393. lap.
36) Állítólag az egyik emberszabású majom, a gibbon (Hylobates), szintén tudna éneklő hangot adni. Már Darwin említi, hogy a gibbon valóságos skálát tud énekelni, Haeckel és Brehm pedig egész himnuszt zengedeznek az ő szép énekéről. Tudakozódásainkra egyik helyről (Retzius tanártól Stockholmban) azt az értesítést vettük, hogy a gibbon csak a nemi érés idején szólal meg, egyszerű ó-ó-ó hangot hallatva, a másik helyről pedig (Heck dr.-tól, a berlini állatkert igazgatójától) azt, hogy a hangja nem szép ugyan, de az egyes hangok határozott magasságban mozognak és lekottázhatók. Az emberi hanghoz hasonló zenei hangnak azonban ez nem nevezhető.
37) A. Kirchhoff, Darwinismus, angewandt auf Völker und Staaten. Frankfurt, a. M. 1910, 25. lap.
38) Klaatsch H., Die Enstehung und Erwerbung der Menschenmerkmale. Fortschr. d. naturw. Forschung. Herausg. v. A. Abderhalden. 3. kötet, 1911., 322. lap.
39) Apáthy István, A fejlődés törvényei és a társadalom. Budapest, 1912.
40) Hertwig O., Über die Stellung der vergleichenden Entwickelungslehre zur vergl. Anatomie, zur Systematik und Descendenztheorie; Handb. der vergl. und experimentellen Entwickelungslehre der Wirbeltiere. Herausgegeben von O. Hertwig. 3. kötet, 3. rész, Jena, 1906., 149. lap.
41) Kohlbrugge J. H. F., Die morphologische Abstammung des Menschen. Stuttgart, 1908.
42) Fischer E., Anthropogenese; Handwörterbuch der Naturwissenschaften. Jena, 1912., I. köt., 472. lap.
43) Haeckel E., Generelle Morphologie. Leipzig, 1866.
44) Újabban (1910.) Klaatsch elméletét még a következővel egészítette ki. Az ember fejlődése a lemuroid ősalakból nem egységesen ment végbe, hanem egymástól függetlenül két vagy három gócpontban. A «nyugati centrum»-ban közösen fejlődtek az ősalakból az afrikai emberszabású majmok (gorilla, csimpánz) s a neandervölgyi ember, továbbá az ausztráliai őslakó, az egyik «keleti centrum»-ban együtt fejlődött a gibbon a kihalt Pithecanthropus-szal s másfelől az orangután a jégkorszak Aurignac-emberével. A mai népfajok közül az afrikai szerecsen s a még változatlanul fennmaradt ausztráliai őslakó a gorilloid ág származékai, a sárgabőrű fajok, különösen a malájok az ázsiai orangoid ágéi. Az európai fajok is ez utóbbi ághoz állanak közelebb, de részben talán a gorilloid és orangoid emberfajta (a naeanderthali és az aurignacrassz) keveredésének az eredményei.
45) Hasonló nézetet nyilvánított már 1886-ban Cope, a nagyhírű amerikai palaeontologus. Ő is közvetlenül alsóbbrendű emlősöktől származtatja az embert, a majmok és félmajmok kizárásával, de nem mint Hubrecht a rovarevők családjából, hanem az eocénbeli Őspatásokból (Condylarthra), jelesen Phenacodus-félékből. Cope-hoz csatlakozott 1888-ban Topinard, a jeles francia anthropologus is.
46) Ez az elmélet megfelel az ú. n. Gaudry-Déperet-féle tételnek, mely szerint az ősalakok mindig kisebbek, mint késői származékaik. Az afrikai törpe-rasszokról lásd: Poutrin, Les Négrilles du centre africain. L’Anthropologie, 22. kötet 241. lap és 23. kötet 349. lap.
47) G. Steinmann, Die Eiszeit und der vorgeschichtliche Mensch., Leipzig, 1910.
48) Penck A. und Brückner E., Die Alpen im Eiszeitalter. 3 kötet, Lipcse, 1901–1909.
49) Székány Béla, A jégkorszak. Budapest, 1908.
50) P. Lehmann, Beobachtungen ü. Tektonik u. Gletscherspuren im Fogarascher Hochgebirge; Zeitschrift der deutschen geologischen Gesellschaft, 32. köt., 1881., 11. lap.
51) Schafarzik F., Borlova és Pojana Mörul környékének geológiai viszonyai. A m. kir. Földtani Intézet évi jelentése 1897-ről, 133. lap.
52) Lóczy L., A Retyezát tavairól; Földr. Közl., 32. köt., 1904., 224. lap.
53) Schréter Z., A Páreng-hegység orografiai és glaciológiai viszonyairól; Ugyanott, 36. köt., 1908., 142. lap.
54) Szádeczky Gy., Glecsernyomok a Bihar-hegységben. Ugyanott, 34. köt, 1906., 299. lap.
55) Az eljegesedés időszakaiban Európának jégtől men tes vidékein olyan növényzet honolt, mint a mai szamojéd tundrákon: e flora kisebb cserjékből, törpe fákból, kórókból, különféle mohák- és zuzmókból áll. A tundra csenevész növényzetének egyhangúságát csak hellyel-közel tarkítja kis fenyőerdő-sziget.
56) Lásd erről: V. Hilber, Die geologischen Zeiträume. Die Umschau, 1913, pg. 294.
57) Török Aurél említi (Az egyenes testtartású majomemberről; Természettud. Közlöny, 1896., 478. lap), hogy a gyüjteményében két, különben egészen szabályosan alkotott női koponya van, melyek közül az egyiknek csak 925, a másiknak csak 930 cm3-nyi koponyaürege van.
58) Birkner F., Der Mensch aller Zeiten, 2. köt., 288. lap.
59) Leche W., Der Mensch, sein Ursprung und seine Entwickelung. Jena, 1911., 361. lap.
60) Természettudományi Közlöny, 1896., 458. lap.
61) Klaatsch H., Die Stellung des Menschen im Naturganzen; Abstammungslehre, Jena, 1911., 431. lap.
62) Lásd erről bővebben: Branca W., Der Stand unserer Kenntnisse vom fossilen Menschen. Leipzig, 1910., 56. lap.
63) Abstammungslehre, 425. lap.
64) Schlosser M., Über einige fossile Säugetiere aus dem Oligocän von Ägypten; Zoologischer Anzeiger, 1910., 500. lap.
65) A maueri állkapoccsal nemcsak a diluviumi Elephas antiquus csontjait találták, hanem a még valamivel régibb Rhinoceros etruscus, Ursus Deningeri és Equus Stenoniséit is. Ezért nem fogadható el Werth és Obermaier azon nézete, hogy a maueri csontmaradvány kora a 2. interglacialis időszakra (mindel-riss) teendő; ennél mindenek szerint idősebb.
66) Ch. Dawson and A. Smith Woodward, On the discovery of a palaeolithic skull and mandible in a flint-bearing gravel overlying the Wealden (Hastings beds) at Piltdown, Fletching (Sussex). Quart. Journ. of the Geolog. Soc. March 1913. Vol. LXIX. pg. 118.
67) Természettudományi Közlöny, 1912. évf., 44. köt. 163. lap.
68) G. Schwalbe, Über die spezifischen Merkmale des Neandertalschädels; Verhandl. Anat. Gesellsch., 15. Vers. in Bonn, 1901., 44. lap. – U. a., Die Vorgeschichte des Menschen. Braunschweig, 1904.
69) H. Klaatsch, Das Gliedmassenskelett des Neandertalmenschen; Verhandl. d. Anat. Ges., 15. Vers. in Bonn, 1901.
70) J. Fraipont et M. Lohest, La race humaine de Neanderthal ou de Cannstatt en Belgique; Archives de Biologie, T. 7., 1887.
71) H. Breuil, Les plus nciennes races humaines connues. Fribourg, 1910, 23. lap.
72) O. Walkhoff, Die diluvialen menschlichen Unterkiefer Belgiens und ihre pithekoiden Eigenschaften. Selenka, Menschenaffen, 1903, XI.
73) K. Gorjanović-Kramberger, Der diluviale Mensch von Krapina in Kroatien. Wiesbaden, 1906.
74) H. Klaatsch, Die Aurignac-Rasse und ihre Stellung im Stammbaum der Menschheit; Zeitschr. f. Ethnol., 42. köt., 1910., 513. lap. – Cfr. 571. lap.
75) Bemutatta M. Busk 1868-ban a norwichi anthropológiai kongresszuson. Legújabb adatok szerint (l’Anthrop., 1911, 623. lap) már 1848-ban találták.
76) W. J. Sollas, On the cranial and facial characters of the Neanderthal race; Phil. Trans., Vol. 199., 1907., 281. lap.
77) Sera. G. L., Nouve osservazioni ed induzioni sul cranio di Gibraltar. Arch. per l’Antrop e la Etnol. 39, 1909.
78) Keith, A., Ancient types of man. London, 1911, 130 l.
79) A koponyát ujabban ismét szétszedték részeire s újra összeragasztották Luschan, Virchow H. és mások közreműködésével.
80) O. Hauser, Découverte d’un squelette du type de Néanderthal sous l’abri inférieur du Moustier. l’Homme préhistorique. 1909. – H. Klaatsch, Preuves que l’Homo mousteriensis Hauser appartient au type de Néanderthal. U. o. – H. Klaatsch és O. Hauser, Homo Mousteriensis Hauseri; Arch. f. Anthropol., 7., köt. 1909., 287. lap.
81) Ezt abból lehetett megállapítani, hogy a csöves csontok epiphysisei még nem forrtak össze a diaphysissel s a négy bölcseségfog se bujt még ki.
82) M. Boule, L’homme fossile de La Chapelle-aux-Saints Paris, 1913.
83) H. Breuil, Les plus anciennes races humaines connues. Fribourg, 1910., 40. lap.
84) H. Martin, Sur un squelette humain de l’époque moustérienne-, trouvé en Charente; Compte Rend. Acad. Sc., Tome 153, 1911., 728. lap. – U. a.: L’homme fossile de La Quina. L’homme préhistorique, 1912, No 8, 225. lap.
85) P. Topinard, Les caractères simiens de la mâchoire de la Naulette; Revue d’Anthropologie, 1886., 384. lap.
86) A. Rzehak, Der Unterkiefer von Ochos; Verhandlungen d. Naturw. Vereines in Brünn, XLIV. köt., 1905., 2. lap.
87) Luschan véleményét arra alapítja, hogy a mostan élő prognath rasszok valamennyien sötét bőrűek.
88) Huxley Th., Evidence as to man’s place in nature. London, 1864., 155. lap.
89) Klaatsch H., Ergebnisse meiner australischen Reise; Korrespondenzblatt d. Deutsch. Ges. f. Anthropol., Ethnol. u. Urgesch., 38. évf., 1907., 8–12. sz. Klaatsch ezenkívül még számos dolgozatot írt e tárgyról.
90) Klaatsch H., Verhandlungen d. 22. Versaml. d. Anat. Gesellschaft, Berlin, 1908., 269. lap.
91) Hillebrand Jenő, A fossilis ember kérdése; Földtani Közlöny, 1913.
92) Boule M., L’homme fossile de la Chapelle-aux-Saints. Paris, 1913, 239. lap.
93) Adloff P., Die Zähne des Homo primigenius von Krapina und ihre Bedeutung für die systematische Stellung derselben; Zeitschrift f. Morphol. u. Anthropol., X. köt., 1907., 197. lap. – Adloff arra alapítja nézetét, hogy a krapinai koponyák zápfogain feltünően gyakran fordul elő a gyökerek egybeolvadása. 23 felső zápfog közül, amelyek közt 13 első moláris, csak kettőn van meg a rendes három gyökér, 24 alsó közül csak kettőn a rendes két gyökér. Ez pedig Adloff szerint progressziv, magasabbrendű vonás. Ugyanilyen vonás az is, hogy a krapinai koponyák alsó zápfogainak rágó felszínén ritkábban fordul elő öt gumó, mint a mai koponyák zápfogain.
94) A fentebb mondottak alapján nem fogadható el Forrernek az a nézete (Urgeschichte der Europäers, 1908), hogy a neandervölgyi ősember a nagy hideg miatt kivándorolt Európából s vándorutján Ausztráliába jutva, (mely akkor még közvetlenül összefüggött az ázsiai kontinenssel), ott telepedett meg s hogy utódai e földrésznek még mai napig is élő őslakói.
95) Klaatsch H., Die Aurignacrasse und ihre Stellung im Stammbaum der Menschheit; Zeitschr. f. Ethnologie, 42. évf., 1910., 537. lap.
96) Galley Hill (1888), Brüx (1871), Brünn (1891), Combe Capelle (1908), Balla-barlang (1909).
97) H. Klaatsch u. O. Hauser, Homo Aurignacensis Hauseri, ein paläolithischer Skeletfund etc.; Prähistorische Zeitschrift, 1. kötet, 1910., 274. lap.
98) Dr. Hillebrand Jenő, A répáshutai Balla-barlangban talált diluviális gyermekcsontok maradványai; Földtani Közlöny, XLI. köt., 1911., 2. füzet.
99) Lásd erről bővebben: Lenhossék Mihály: A jégkorszakbeli ember kulturája. Természettud. Közlöny, 1912.
100) A crô-magnoni emberre vonatkozó csontleletek elég nagy számúak. A legfontosabbak a következők: Crô-Magnon (1875), Laugerie-Basse (1872), Duruty (1874), La Chancelade (1888), Grotte des Hauteaux (1894), Lautsch (1900), Menton (1872–1902), Romanelli-Castro (1904), Ofnet (1908), Laugerie-Haute (1909).
101) Keith A., Ancient Types of man. London, 1911., 71. lap.
102) Ranke J., Der Mensch, 2. kiad., II. köt., 1902., 467. lap.
103) Schallmayer W., Vererbung und Auslese, 2. kiad., Jena, 1910.
104) Helyesen mondja Tylor: Mankind is passing from the age of unconscious progress to that of conscious progress.