Az emberiség jövője

Vallás és fejlődés.

A természetrajz félreérthetetlenül tanítja azt, hogy az emberiség jövője a szellemben rejlik. A teremtés nagy szándéka nem az, hogy tökéletes érzéki lényeket hozzon létre, hanem, hogy tökéletes lelki lényeket. Annyira már megvalósítottuk ezt a tervet, hogy tartalmáról világosan tudunk magunknak számot adni. Azonban éppen oly világos előttünk az is, hogy a czélt még nem értük el. Már látjuk magunk előtt körvonalaiban, minden erőnket meg tudjuk feszíteni, hogy közeledjünk hozzá, de részleteit még nem látjuk teljes valósággal és éppen oly valószinü, mint természetes, hogy utunkban sokszor félrelépünk és sok nagy balsiker ér még minket. Tökéletesekké kell lennünk, de nem vagyunk tökéletesek. Még nem.

Amint az emberiségben megvillant a fenségesebbnek sejtelme, bekövetkezett a természeti törvény bizonyosságával a törekvés, hogy ezt a fenségesebbet el is érje. Ezeket a törekvéseket érzékelteti az emberek vallása.

A vallás nem viszonya az embernek az Istenhez. Ez a viszony örökkévaló és változhatatlan. A vallások azonban, tudjuk, változók és időlegesek. Csak azt jelölik meg, hogyan fejezte ki az ember sejtelmét Istenről és hogyan törekedett Isten felé, szóval a vallások az embernek Istennel való viselkedését jelölik meg.

A vallások is csak abban az időben keletkeztek, még pedig abban a pillanatban, mikor az ember megszünt tökéletes érzéki lény lenni és megvirradt benne a sejtelme a szellem világának, mint tulajdonképpeni hazájának és hivatásának. Vallásosan beszélve azt kell mondanunk: A bűnnel együtt jött a vallás, vagy Pál szerint: A bűn miatt jött a törvény. Igy nevezi a nagy apostol a vallást. Aki őt ma meg akarja érteni, irásaiban mindenütt beleigtathatja a «vallás» szót a «törvény» szó helyébe. Ugy tünik fel majd, mintha modern irást olvasna.

A különböző vallások alakulásának története a lelki fejlődés területén teljesen megfelel a fajok alakulása történetének a test fejlődésében.

Legtöbb olvasóm valószínűleg meg van győződve arról, hogy a kereszténység a vallás legmagasabbrendű formája. Azt is gondolhatja esetleg, hogy a kereszténység az ember a vallások között. A valóságban lehet is a legemberibb vallás, legalább legfejlettebb fajaiban.

Ha már most a vallások együtt jöttek létre az ember uj tökéletességével, melynek a szellem elérése a czélja, akkor világos, hogy el is kell tünniük, mihelyt az ember a tökéletességet elérte. Mennél tökéletesebbé lesz az ember, annál inkább játszszák a vallások az elkorcsosult tagok és csökevények szerepét.

Jelenleg azonban hatalmas eredményt jelölnek meg a fejlődésben és az alakulás folyamában egyre fejlettebb alakokat vesznek fel, mig a lelki meggyarapodás őket is túl nem szárnyalja és el nem hagyja. Mert nem lényegek, hanem csak árnyékok és formák. Nyoma az előrehaladásnak, de nem maguk az előrehaladások; mozdulata, erkölcse, szokása és tana az igazi szellemi életnek, de nem ők az élet a szellemben.

Felette vigasztaló az emberiségre, hogy minden része kivétel nélkül átlépte már a vallás alsó határát. Tudomásunk szerint egyetlenegy nép sincs, mely vallás nélkül él. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy az emberiség egy része sem áll már a tökéletes érzéki lény fokán, hanem, hogy mindenki, többé vagy kevésbbé tudatosan, magában hordja már a szellem csiráját és hogy a «jó» és a «rossz» vonzva és taszítva mindenkiben működésbe hozta hajtó erejét.

Ez kimondhatatlanul nagy eredmény, mely minden másnál jobban bizonyítja az emberiség egységességét és benső összetartozandóságát. Hogy az emberek kialakulása egységes volt-e, azt természettudományilag nem lehet bebizonyítani. Sőt nyomatékosan kétségbe is vonták. Az emberiség léte minden bizonynyal egységes. Ezt bizonyítja a vallás. Azért látszik a lelki szem előtt az alakulás egységesnek. Hanem bizonyára azt sohasem lehet majd tudományosan bebizonyítani vagy megczáfolni.

De más oldalról meg kell engednünk, hogy az emberiség egyik része sem lépte még át a vallás felső határát. Még egy nép sem jutott a lélek vallásnélküli tökéletességének állapotába. Nem is tételezhető fel, hogy a fejlődés valamikor is megengedje, hogy egyesek ennyire előre jussanak.

Abban a pillanatban, amidőn bizonyos számu ember, még ha kis nyáj volna is, – valaki azt mondta, ha tizenketten volnánk is – belépne a lélek tökéletességébe, ezek nem nyugodhatnának addig, mig ez a szabadság mindenkinek közjavává nem válik.

És erre volna is hatalmuk, mert a lélek ragályosabban működik minden bajnál és betegségnél és minden embert beleragadna az életbe. Ez is az emberiség egységességét mutatja.

De bárhogy áll is a dolog, a fejlődés fokmérőjének tekinthetjük a vallást. Sok vallás eltünt ugyan, éppen úgy, mint sok faj is, de általánosságban megvan a természetnek az a törekvése, hogy a lelki fajok itt is szép csendesen megmaradjanak egymás mellett, úgy, hogy a föld vándorló vallásmuzeumot is mutat, mint ahogy élő növény- és állatmuzeum van rajta. Mai vallásaink együtt keresztmetszetei a vallási fejlődés lánczolatának az ősi kezdetektől fogva.

Ha pedig a vallás alakulási nyoma a szellemnek, akkor egyuttal tanuja és kifejezésformája tökéletességünknek és alakulási kisérleteinknek. Ha nagyon alacsony fokon áll, akkor Istenről és a szellemről alkotott fogalmai is alacsonyfokuak, akkor súlypontja a mozdulatokban és külsőségekben van, külső fényre és csillogásra törekszik s lehetőleg nagy zajt csap. A műveletlen ember örömének nyilvánulása lármával jár, mozsárdurrogással, kiabálással, dobpergéssel stbivel. Igy hát az alacsony fokon álló vallás sem lehet meg érczczel vagy faeszközökkel előidézett erős hanghullámok nélkül.

Ha a vallás fokozatosan feljebb kerül, emelkedik Istenről alkotott fogalma is, súlypontja pedig a tanításokra és a belső életre esik, külső fellépése egyszerűbb lesz, lemond a csillogó díszruhákról, a zaj, lárma, ünnepi méltóságos és bensőséges énekké szelidül. A művelt ember lárma és mozsárdurrogás nélkül is tud örülni s örömét csak felragyogó szeme árulja el. Lelke is lárma és mozdulatok nélkül emelkedik a magasba.

Minden vallás két szükségletével tesz tanuságot tökéletlenségéről, melyek nélkül meg nem lehet, melyek azonban nagyon távol állanak bensőleg a tiszta szellemi élettől. Első szükséglete az ismétlés. A religio szóról-szóra azt jelenti: ismétlés. Szertartásos olvasás, mindig újra meg újra ugyanannak olvasása, – ezt jelenti a religio, a vallás.

Ez nagyon jellemző. A vallásban különböző alakulási kisérletek vannak a szellemi életre. Ezt az életet az emberiségnek előbbre haladt tagjaitól kell megtanulnia, kik a vallást maguknak kigondolták s aztán be kell vésnie elméjébe, megszoknia a végtelen ismétléssel. Az embereket egyformán idomítják a szellemre. Ahol azonban idomítás van, ott rendszerint nyoma sincs a szellemnek, mondta egyszer valaki.

Mindazonáltal nagy érdemük van a vallásoknak fejlődésünk körül. Állandó nagy hatóerők voltak, melyek a szellemi életet ápolták. De az egészen világos: ha nem a közvetlen lélekből jön valami, ami kiemel a tompa tömegszokásokból, akkor sohasem jutnánk ki a vallás utain egy holt pontból. Szellem és vallás úgy cseng egymás mellett, mintha az ember lassú hirtelenségről beszélne. A vallás alakulási kisérlet s ezért van is létjogosultsága s kifejezésre juttathatja szertartásait, de azért a vallás még nem alakulás és növekedés.

A másik szükséglet, melynek szintén nincs köze a szellemhez, és amelyről egy vallás sem mondhat le, a pénz. Minden vallás koldul. Ebben a tekintetben az anyag uralma alatt állanak. A szellem meg ellenkezőleg uralom az anyag felett, tehát függetlenség a pénztől. De ez is jellemző. A pénz hatalom, világi hatalom. Aki pénz nélkül nem állhat meg, arról tesz bizonyságot, hogy anyagi erőszakoskodás alkalmazása nélkül ügyét nem viheti keresztül.

A vallások tehát – közöttük ebben kivétel nincsen – nem igazi területei a léleknek, hanem az anyagon belül állanak, de természetesen, nyomok azon az uton, mely az anyag fölé vezet. Aki átszellemült tekintettel bolyong ebben a nagy vallásmuzeumban és tanulmányozza azt, az nem nézheti megindult mosoly nélkül mindazt a csodálatos alakulási kisérletet, melyek azonban mégsem alakulások. Mintha az ember gyermekeinek játékos polczát nézné, mely mindenféle haszontalan lim-lommal van megrakva. Igen, igen, a játék is alakulási kisérlet s alapja nagyon komoly. De mégis csak játék.

A gyermeket sohasem szabad megzavarni játékában. Ez gondolattalan durvaság. Az embert nem szabad bántani vallásában. Ennek sem czélja, sem értelme nincs. Aki az emberen segíteni akar, annak életben kell részesítenie őt, tiszta lelki életben. Akkor aztán magától hull le róla a vallás.

Minden vallás egyuttal keresztmetszete a fejlődésnek. Sokáig lesznek még olyan emberek, kik e határvonal alatt maradnak. Ezek számára a vallási gyakorlat a lehetséges haladás az élet felé. Azért hálával tartozunk a vallásos gyakorlat mestereinek, hogy oly sok silány értéket a magasba emelnek. Azoknak a szellemeknek számára azonban, kik a határvonal fölött állnak, a vallás hanyatlást jelentene. Ezeknek azon kell lenniök, hogy minél magasabbra nőjenek a vallás fölé. Ez még nem megvetése a vallásnak. Egy ember sem veti meg gyermekkorát. Ellenkezőleg szivesen és örömmel gondol rá vissza. De többre kell vinnie.

A vallásellenes irányok és törekvések rendszerint nem jelentenek haladást s nagyon hamar megbénulnak valami kimondhatatlan unalomban. Az előretörtető emberiség magától, minden durva keménység és erőszakos átmenet nélkül nő ki a vallásos formák világa fölé. Lélekre, isteni közvetlenségre van szüksége és végül magától is messze maga mögött hagyja a vallást. Ez csak játéka a fejlődésnek.

A vallási összeférhetetlenség.

Az is sajátsága minden vallásnak, hogy kölcsönösen nem szenvedhetik el egymást. Természetes. Hiszen a vallások ismertető jelei tökéletlenségünknek. Ha a vallások tökéletesek volnának, akkor minden vita épp oly tárgytalan volna előbbrevalóságukról, mint róluk magukról is.

Tulajdonképpen annyi vallásnak kellene lennie, ahány ember van, azaz helyesebben, egynek sem. Ez volna a tökéletesség állapota. Mivel azonban még nagyon messze vagyunk ettől – mi mindnyájan, ma élő nemzedék – nem dobhatjuk sutba a vallást, ráadásul azonban el kell fogadnunk a vele járó tökéletlenséget, féltékenységet és czivakodást is. Mindez már hozzá tartozik lényegéhez.

Tudvalevőleg két erőkifejtés között mozog az egész természet. Az egyiket létért való küzdelemnek nevezzük, ez a tagadó folyam; a másik a létben való segítség, az együttérzés, amelyben a természet úgy munkálkodik, hogy társas helyzetbe hozza az élőket, hogy egymás segítségére legyenek, mint pl. a virág és a méh. Ez az igenlő folyam. E két áramlat hozza létre azt, amit mi fejlődésnek nevezünk.

Természetesen ez a két áramlat is benne van a lelki fejlődésben. Mert a természet egység. A létért való küzdelmet a vallások vivják. Az együttérzés a szeretet érzése, mely igazán akar segíteni és maga is munkába áll a keletkezés érdekében. Mindkét áramlat létre hozza az emberiség erejének nyilvánulását és szellemi haladását.

A mi feladatunk az volna, hogy mai jelenünkben megtaláljuk az igennek, az együttérzésnek folyamát; mert a tagadás folyama úgyis elég szembeszökő. Haladás csak azzal jön létre, ha mindkét folyam hat.

Igazán nincsen-e eszköz a vallási czivódások elnémítására, anélkül, hogy ezzel felbomlásra ne kényszerítenők a vallásokat, melyek görcsösen ragaszkodnak fenmaradásukhoz és bizonyos fokig meg is kell maradniok? Vagy ha ez a béke lehetetlenség – nincs egy út sem, mely legalább odavezetne, ahol a vallások elviselhető viszonyba jutnak egymással?

Ha mindnyájan nyugodtan gondolkodnánk a vallás lényegén és jelentőségén és tudnók, hogy a vallás nem önczél, legfeljebb csak eszköze az igazi szellemi élethez vezető haladásnak, akkor hamar megértenők egymást. A nagy alakulás egyedül uralkodnék rajtunk és mi elég erősek volnánk ahhoz, hogy egymás utjait és módjait megtürjük és elviseljük.

Ámde ehhez a nyugodt szemlélődéshez nem egyhamar jut el a többség s a vallás maga is akadályozza ebben. Mindegyik vallásban van valami megkötöttség és nehezen tűrik el, hogy az ember bensőleg függetlenítse magát tőlük. A vakbuzgóság következtében, melyet könnyen hoznak létre, sokakra nézve betegségekké válnak, melyekből nehéz felépülni. Sokakat nem előbbrevisznek, hanem akadályoznak a lelki életre irányuló fejlődésük útján. Igy éppen az, aminek egyesítenie és előbbrevinnie kellene, választ el minket sokszorosan egymástól és tart vissza a magasabb czéloktól.

Ha nézzük a mai vallási áramlatokat, különösen két nagy irány tünik szemünkbe, melyek a lelkeket egymástól elválasztják. Már nem hitvallások szerint, hanem elvileg válnak el egymástól az emberek. Egyik részök vallásosan vagy egyháziasan van hangolva és többé-kevésbbé a régi hagyományoktól függ, másik részük mindezek alól kivonta magát és tudatosan modern. Ezek azt kérdezik: Melyik világnézet méltó a mai emberhez? És ezt akarják követni. Hitnek és hitetlenségnek, egyházi és modern gondolkodásnak lehetne ezt a két irányt nevezni.

Mindegyik irányban van valami jó. A régi egyházi irány az, mely ápolta a tömegben az erkölcsösséget s segítségre készen és tevékenyen törekedett behatolni a népesség minden rétegébe. Nem annyira megismerésben, mint tevékeny gondoskodásában van értékének súlypontja. Gonddal ápolja és mint ma is egyedül szükségeset, dicséri az apák hitét és gondolkodását, mely a régebbi időknek elegendő volt.

Ellentétes ezzel sok komoly léleknek modern iránya, mely a tömegekhez is megtalálta az utat és minden értéket a megismerésbe vet. A tudomány mai eredményeinek megfelelő helyes gondolkodást követel vallási dolgokban is és éppen ezért idegenedett el sokféleképpen a vallástól. Értéke a szellemben való haladás becsületes akarásában van, gyengesége, hogy túlnyomóan a gondolkodásnak, nem az életnek utján akar haladni. Pedig lélekben lenni, – az egészen más valami, mint gondolatsorokat befogadni.

Pedig éppen új életre van szükségünk. Az életnek magának kell még sohasem sejtett módon fellendülnie, nem az életről szóló tanításoknak. Az uj, igazi ember, akinek keletkeznie kell, ugy különbözzék a régi embertől, mint az élő sejt az ásványtól. Határozott irányu előrehaladásnak, uj létnek kell rajta láthatónak lennie.

És ebben segítenie kellene minden valamirevaló embernek. Kétségtelen, úgy a hívők, mint a hitetlenek, ugy az egyháziak, mint a modernek között egész sora van a rendkivül értékes szellemeknek, kik sajnos, ma csak értetlenül állnak egymással szemben, sőt sokszor még küzdenek is egymással. Szükségünk volna az ő együttműködésükre. Ellentétességük megakasztja haladásunkat és kártékonyan hat rá.

Lehetséges itt egyáltalában megbékülés és hol találjuk meg?

Békülési kisérletek.

Vallási ellentét mindig volt az emberek között. Régebben a vallások tüzzel és vassal akarták kiegyenlíteni ellentéteiket. Mást gondolni vagy hinni, mint amit az állam megengedett, főbenjáró bűn volt. A vallások történetének véres ösvénye van az emberiség történetében. Nem is lehet másképpen. Világi hatalom és hitelv két legfőbb szükséglete minden vallásnak. De a szellem a hitelv ellen tör, a hitelv a szellem ellen. Tehát a hitelvnek a hatalom jött segítségére a szellem ellen.

A kiegyenlítődésnek ez a neme ma már meghaladott álláspont, bár a mohamedanizmusban és a különböző keresztény vallásokban még csak szendereg. De annyira már megérett az idő, hogy úgy érzi: a durva erőszak a szellem területén lehetetlen.

Emellett évszázadok óta, tulajdonképpen a kereszténység egész idején keresztül, van a békülésnek egy másik eszköze. Az ember arra törekszik, hogy másképpen gondolkodó ellenfelét bizonyítékokkal győzze meg gondolkodásának helytelenségéről és igy térítse meg. Hitviták és összejövetelek, kiformált és jól meglatolt hitvallási tételek a jelenségei az efajta kiegyenlítődési kisérleteknek.

Különösen a reformáczió kora gazdag az ilyen törekvésekben. Akkor is uj idő lett. Nem egy területen nagy vivmányokat értek el és nagy felfedezéseket tettek és minden oldalról föllép a régi egyházzal szemben a követelés, hogy meg kell reformálni az egyházat fejében és tagjaiban. A potestantizmus is felállította ezt a követelést. A protestantizmus tudniillik valamikor modern irány volt.

Tehát be akarták bizonyítani az igazságot, mint ahogy a mathematikai tételeket bizonyítják. És pedig bibliai tételekkel kellett mindent bizonyítani. Föltették, hogy a biblia első szavától az utolsóig csalhatatlan, és tételeit azután úgy és ott, ahogy és ahol alkalmazhatók voltak, bizonyítékoknak használták fel, az igazságok, hitvallások és a hitelvek szövevényeit eszelték ki a gyülekezetek számára.

Sajátságos vallási alakulatok köszönik létüket ennek a vajudásnak. Valamennyi protestáns szekta és felekezet – számuk légió – így keletkezett és sok ember és közösség áll még ma is e felfogás kötelékében.

Ez természetesen már velejében hamis. Mathematikai tételeket be lehet bizonyítani, mert a mathematika már megalkotta a bizonyítási eszközöket. A mathematika megteremtette a vonal, a szög, a pont, a szám fogalmát. Azután dolgozhatott velük. A természet nem ismer egyenest, sem négyzetet, sem kört.

Az igazság területén azonban, még pedig sem a természettudományi, sem a szellemi igazság területén nincs mathematikai bizonyíték, mert nincsenek meg a mathematika elemei. Csak egy bizonyíték van: az élmény. Csak az lesz bennünk tudatossá, amin mint tényen jutottunk keresztül és nem is vagyunk képesek megérteni azt, amit magunkon meg nem éltünk vagy tapasztaltunk.

A vallás területén az az igaz, ami az embert nem gondolkodásba, hanem magasabb létbe emeli. Minden hitelv és hitvallás azonban a gondolkodás és megértés körébe esik, nem az élet és lét körébe. Tehát az ember igazságával éppoly kevéssé ütköznek össze, mint a gőzhajó a mozdonynyal.

Manapság izlése szerint választhatja meg az ember vallását. Ugyan melyik a legkitünőbb? – Mind kifogástalan, mert mindegyiknek igaza van. Melyiknek van a legkitünőbb állapota? Melyiknek vannak legnemesebb tagjai? Mindegyiknek. Mindenütt találunk kiváló embereket. A vallásokon belül és kivül minden táborban találunk a csőcselék mellett rendkivül értékes embereket.

Sajnos, sehol sem találjuk meg – az igazságot. Nyilvánvaló, hogy így nem is lehet megtalálni, mert rossz az út.

Ma is ezen az úton haladjunk? Felvessük talán a kérdést: Kinek van tulajdonképpen igaza, a régi iránynak, vagy az újnak, a hitnek, vagy a hitetlenségnek, a vallásnak, vagy a tudománynak?

Hát talán üljünk össze alkudozni, nyesegessük egymást és iparkodjunk egy egyesítő vallást alapítani, olyan alakulatot, mely az egész világnak szája ize szerint való?

Van ma ilyen kisérletünk, mely úgy fest, mint a bunda májusban és még beszéltet is magáról. Ez a monizmus, egy vallásféle kotyvalék tudományból és filozófiából. Nemsokára el is fog szenderülni az unalomnak szende halálával.

Nem, az út rossz. Itt egyáltalában nem lehet az igazságot megtalálni. De nekünk nagy érdekünk, hogy az elválasztott emberi lelkek egyekké legyenek, hogy fejlődésünk nagy czélját elérni segítsenek. Az emberiség szerencsétlensége és tökéletlenségének jele már magában az is, hogy egység nélkül való. Minél mélyebben merült el az anyagi létben, annál többször látogatja meg a háboru és vérontás csapása. A szellem utján felváltja a durva verekedést a vallási és tudományos vitatkozás. Igy az egymással vivott haszontalan küzdelemben sok, felette értékes erő megy veszendőbe, melyek nagyon hasznossá válnának, ha nagy feladatok megoldására szentelnék magukat együttesen.

«Békesség a földön!» ez a jelszava a szellemben való haladásnak. Általános közeledésre és közös munkára van szükségünk, mely a tökéletesség felé visz. A közeledéshez egészen más területen kell utat törni, nem a gondolkodás, hanem az élet területén.

A megbékülés alapja.

Legmélyebb alapja az emberek közti békességnek, mely nélkül egyáltalában lehetetlen az egymás megértése, a gondolatszabadság.

De ezt nem szabad félreérteni. Nem az államtól engedélyezett és rendőrvédte gondolatszabadságot értem én. Hiszen erre is szükségünk van és örülünk, hogy legalább ennek birtokában vagyunk. Azt is tudjuk, hogy milyen nehéz volt kivivni s micsoda munkába került, mig a föld hatalmasságai nagy kegyesen megengedték a közönséges halandónak, hogy saját gondolata legyen és azt ki is mondhassa. Mindnyájan tudjuk, hogy még ennek a sovány kis gondolatszabadságnak is mennyi fogyatékossága van. De hogy ma – ha csak ennyire is – megvan és hogy egyáltalában van iránta érzék, már az is nagy szellemi haladás.

A gondolatszabadságnak, melyről itt szó van, egészen más az alapja. Egy pompás kölcsönösségen nyugszik. Emberekké kell lennünk, kik megadjuk egymásnak a teljes szabadságot.

Először is a társadalomban nem szabad odajutnia a dolognak, hogy valakinek gondolkodása miatt bármilyen kára is legyen. Az életben elfoglalt helyzetére nézve teljesen közömbösnek kell lenni annak, hogy keresztény-e vagy ateista, hogy konzervativ vagy liberális, klerikális vagy szocziáldemokrata lapokat járat-e. Munkakörében csak képességei és munkabirása szerint legyen szabad őt értékelni.

Ha a társadalom azt az álláspontot akarja elfoglalni, csak úgy teheti meg, ha ez a felfogás az egyes emberből indul ki. A nagy igazságok csak akkor lépnek be az életbe, ha az egyes ember tárja ki nekik az élet kapuját. Uj gondolatszabadságunk életkör, melyet az egyes ember teremt meg egész létével.

Korlátlan igazságként kell kiragyogni belőlünk a következőknek: Környezetünkben ne befolyásoljon bennünket a mások értékelésében, hogy milyen gondolatsorok között mozog az illető. Gondolkodjék úgy, ahogy akar, mondja ki azt, ahogy tudja – ez csöppet se befolyásolja iránta való viselkedésünket.

Különösen a gyermekeknek kell ezt megérniök szüleikben, a hitvestársaknak és barátoknak egymásban – tudja meg mindenki, aki körünkbe jut: mindenki viselkedik annyi tisztelettel mások iránt, még nyilvánvaló tévedéseik iránt is, hogy sohasem kényszeríti őket egy olyan gondolatsor elfogadására, melyen az a másik nem tud áthaladni egész létével, vagy amelyet önként elfogadni nem hajlandó.

Hiszen nagyon egyszerű a dolog. Igazság csak egy van. Talán én vagyok birtokában és más, aki másként gondolkodik, téved. De ez csak úgy lehetséges, hogy az a más még nincs az igazság birtokában. Ha ez az igazság, akkor előbb vagy utóbb bele fog hatolni annak a másiknak az életébe is, mert az igazság nem maradhat rejtve. De ha én embertársamat ma belekényszeríteném az én igazságomba, akkor a türelmetlenség sarkalatos hibáját követném el, mert elvágnám őt egy fejlődéstől, mely felette fontos és szükséges. Ha ráerőszakolom az igazságot, úgy, hogy azt bensőleg nem ő maga találta meg és élte át, azzal csak ártok neki. Csak egyre van jogom, hogy ő is tanusítsa velem szemben azt a türelmet, melyet én tanusítok vele szemben.

De a dolog sokkal mélyebben rejlik. A gondolatsoroknak alapjában véve semmi közük sincs az ember lényegéhez.

A gondolat a lélek ruhája és úgy különbözik a mások énjétől, mint az emberek öltözete. A ruha teszi az embert, – igen, de csak külszinre. Az teszi az embert, de nem teremti emberré. Vannak emberek, kik buzgó keresztények és szigorúan konzervativok, mindig a lehető legjobbat cselekszik és mondják, mégis gazemberek és képmutatók. Másfelől meg vannak tiszteletreméltó ateisták és szocziálisták. Az ember lénye a fontos, nem esetleges elveink köpönyege. Mi haszna, ha másokéval egyező gondolatsorokat nyilatkoztatunk ki, ha lényünkben különbözünk tőlük és egészen más megitélés alá esünk.

Valósággal mulatságos tévedése volt az előbbi századoknak, ami némely körben még ma is kisért, mikor az emberek abban a hitben voltak, hogy ha valaki nevét bizonyos hitvallási formulák alá irta, még ha jóhiszemüen tette is, – ezzel «lélekben való közösséget teremtett». Nem a hasonló máz, hanem a hasonló lény az alapja a közösségnek. A formulák egysége még nem jelenti a lélekben való egységet. Megjön még az az idő, mikor majd levetjük ezt a gyermekruhát. Ott viselték ezt a koncziliumokon, szinodusokon, üléseken, kongresszusokon – már ahogy ezeket a mesterséges emberi gyülekezeteket nevezik. Már nem illenek a mi korunkhoz. A jövő majd mosolyog rajtuk.

Ennek mély oka van. Mivel az igazság nem szin, hanem lényeg, azért sajátságos a hatása is. Az egész emberre hat. Egy nézet, még ha helyes nézet is, ezt nem teheti meg. Nézeteinket talán mindnyájan többször is megváltoztattuk életünk folyamán, lényegünk azonban végeredményében ugyanaz marad. Itt-ott talán haladtunk valamicskét, rendszerint ugyanazok a bajaink és gyengéink.

«Az» igazság azonban teljesen átalakítaná lényünket. Erre nézetformák sohasem képesek. Még testi hatást is gyakorolna «az» igazság az emberre. Élet, egészség, béke, öröm, a biztonság érzete és rendíthetetlen bátorság jutna érvényre az igaz gondolattal. Mig ezt a hatást nem látom, addig nem hiszem el, hogy valaki birtokában van «az» igazságnak. Hogy pedig milyen gondolatsorok lakoznak benne állandóan vagy ideiglenesen, az valóban teljességgel közömbös.

Azonban az első lépés az igazság felé az, hogy mindenkinek megadjuk a gondolatszabadságot. Ez egyszersmind legjobb orvossága az ember gondolatainak, ha orvoslásra szorulnak. Mert a nézetek értéktelensége akkor lesz nyilvánvalóvá, ha nyugodtan léphetnek a világ elé. Sok ember csak akkor veszi észre, hogy micsoda elhibázott holmiba van beleragadva, ha ellenmondás nélkül kirakodhatik. Ha azonban időelőtt gyógyítási kisérleteket alkalmazunk, akkor védi ezt a silány lomot és görcsösen kapaszkodik bele. És akkor újra kárt okoztunk.

Mért érzi sok ember, mintha korlátok között szorongana és mért hajlandó a megátalkodásra? Mert észreveszi, hogy nem bánunk jóhiszemüen szabadságával és önállóságával. A gondolatszabadság az egyedüli emberhez méltó állapot és mindenkinek megvan az a joga, hogy ezt bennünk megtalálja.

És éppen azoknak, akik azt hiszik, hogy náluk van az igazság, éppen azoknak szent kötelességük, hogy a tévelygők bizalmát megnyerjék. Aki maga is vitatkozik és tolakodó, annak nem hihetjük el, hogy az ő birtokában van az igazság s az nem is szerzi meg soha a bizalmat. De bizalom nélkül nem lehet az igazság hatalommá.

Ez a nagy munkatér, ahol nem tanusíthatunk elég önmegtagadást. De, ha csak néhányan is, erősen megvetjük itt lábunkat és tisztán látunk, akkor nemsokára az egész közösség birtokában lesz az igazság.

A gondolatszabadság eredete.

A gondolatszabadságot egy nagyon egyszerű meggondolás annyira magától értetődő dologgá teszi, hogy az ember bámul, mennyi időre volt és van még szüksége ennek az igazságnak, mig érvényre jut.

Mindenki könnyen beláthatja, hogy az ember egészen másvalami, mint nézeteinek összege. Azért nem is lehet annyira fontos, hogy milyen nézetei vannak az embernek. Nevelés és mindenféle életmód szabja őket ránk, de az egészséges ember kinő belőlük, mint a gyermekruhából.

Különösen a világnézetek! A világ előtt bizonyára nagyon közömbös, hogyan nézzük őt. Itt van és olyan, amilyen, de nem olyan, amilyennek mi nézzük. Nekünk a világnézet a véletlennek vagy életünk történetének az eredménye, tehát szintén eléggé közömbös. Aki az embert nézetei miatt szeretné vagy gyülölné, az összetévesztené a formát a tartalommal és nagyon műveletlenül viselkednék.

Minden világnézetnek lényegéhez tartozik az is, hogy felette tökéletlen, mert hiszen mi csak nagyon csekély részét nézhetjük a világnak. S nem alkothatunk értékesebb itéletet a világról, mint amilyet alkotunk a nagy városról, ha azt padláslyukból szemléltük. A világnézetekért folyó harcz tehát hóbort, melyben sok a komikum.

Ámde kivánatos az emberre, hogy egyéni életében is fejlődésen menjen keresztül. Tehát ha helyesen akar fejlődni, nézeteit nem egyszer kell megváltoztatnia. Tudvalevőleg nem tartozik a ritkaságok közé, hogy valaki egy év leforgása alatt a legellentmondóbb gondolatsorokra jut rá. Vannak ateisták, kik buzgó keresztényekké fejlődnek és viszont. Mindazonáltal ugyanazok az emberek maradtak. Melyik állapotában szeressem tehát az embert? Talán abban, melyben úgy gondolkodik, mint én? Hiszen akkor arról tennék bizonyságot, hogy nem őt szeretem, hanem magamat és a fajtámat.

Sőt az is esztelen vállalkozás, hogy nézetekről csak vitázzunk is. Aki már vivott valaha ilyen szóharczot – ugyan ki nem tette ifjabb éveiben! – az emlékezik arra, hogy a szóharcz sohasem járt a kivánt eredménynyel, hogy az ellenfél lehangolódott, vagy legalább is nekihevült fej és mélyreható elhidegülés lett a következménye. A vitatkozás útja rossz út, mert nem emelkedik a gondolkodás korlátain túl. Nekünk azonban létre, nemcsak gondolkodásra van szükségünk. Tehát a gondolkodás szabadsága az egyedüli, emberileg bölcs álláspont, amelyen egymáshoz jutunk.

Azonban egyszersmind az egyedül lehetséges isteni álláspont. Ha egyáltalán van Isten – milyennek kell lennie érzületének? Mindent átölelő léleknek kell lennie, akiben minden emberi lélek hazát és apai szivet talál. Tehát még a legellentétesebb gondolkodók is.

Ugyan melyik emberen nyugszik leginkább az isteni tetszés? Bizonyára az igaz emberen. Minél jobban törekszik az ember az igazságra, annál jobban keresi Istent, akármilyen legyen is igazsága. Az őszinte emberé lesz Isten tetszése.

Képzeljünk el hát két különböző lelket. Legyen meg mind a kettőben ugyanaz a törekvés az igazságra. Az egyik nevelés vagy fejlődés következtében a bibliában, mint az igazság csalhatatlan forrásában való hithez jutott el. Az életben valószinüleg buzgó tagja lesz egyházának és az igazságra való törekvése egyházias, vallásos irányban működik. Minden esetre rajta nyugszik a lélek legmélyéből fakadó meggyőződése nyilvánulásán a legmagasabb én tetszése. Ha ez az egyházias lepel nem volna is utolsó megnyilatkozása az isteni igazságnak, mégis ez az itélet hangzanék el fölötte: Az igazságra való további törekvésed folyamán mindenesetre fölébe fogsz nőni. Egyelőre igaz vagy.

De elképzelhető éppen igy egy másik lélek is, ki szintoly odaadással viseltetik az igazság iránt, ki azonban születése vagy életpályája következtében éppen ellenkező fejlődési irányt vett. Mi az igaz? kérdezi ez és legkomolyabb meggyőződése alapján azt feleli: Csak ami megérthető! Minden más agyrém. Becsületes ateizmus, materializmus vagy más ilyenfajta a hitvallása.

Hogyan itélné meg őt a legmagasabb én? – Mindenesetre nagyrabecsülné őt becsületes igazságszeretetéért. Ez a szellem persze nem láthat egyelőre a materialisztikus-ateisztikus lepel fölé. De ez nem baj. Bizonyos, hogy úgy halad rajta keresztül, mint ahogy átmegyünk egy völgyön. Kutatása közben egyre szélesebbkörü igazsághoz jut el. A nézetek időlegesek, nem örökkévalók. Egyelőre nagyon igaz ember. Talán éppen ateizmusa értékes alkotórésze lesz fejlődésének.

Mindkét esetben egyformán méltóak a szeretetre mindketten. A nagyobb tetszés azon nyugszik, aki komolyabban és hivebben keresi az igazságot. A másik azonban, aki talán buzgóságból csökönyösödik meg nézeteiben és téveszt utat, jobban rászorul az ápolásra. Neki gyöngédebb kiméletben lesz része. Elképzelhető tehát, hogy ugyanaz a szeretet különbözőképpen nyilatkozik meg.

De ha egyik vagy másik nem becsületes a meggyőződésében? – Mégis ugyanolyan szeretetben lesz része, mert ember, szellem, az örökkévaló énnek gyermeke. Igazságtalansága pedig betegség. A beteg gyermeknek ápolásra van szüksége. A szeretet tehát kétszeresen gondos ápolásban nyilatkozik meg, hogy őt helyes utra vezesse.

Mit tegyünk hát? Csatlakozzunk ehhez vagy ahhoz, alkossunk jobb vagy bal pártot, törjünk egymásra tüzzel, vassal vagy ujságczikkel, üssünk rajta egymáson többé-kevésbbé titkos leshelyekből? Mit szólna ehhez az örökkévaló én? Azt mondaná: ostoba emberek. Sok időre van szükségetek, míg lelkemet megérzitek, értelmemet megértitek, mig Isten és az emberek igazsága megérint benneteket.

Nem esetleges gondolkodása, hanem léte adja meg az ember értékét. Az Isten részéről tehát korlátlan a gondolatszabadság. Vannak ateisták, kik közelebb állanak Istenhez, mint sok keresztény és viszont hitbuzgók, kik ki vannak zárva az ő közösségéből és vannak, akik ma reggel vagy este jöttek, s országában mégis a lakodalmi asztal körül ülnek. Csodálatos, hogy ma ezt még nem értettük meg!

Az égből állandóan gondolatszabadság árad az egész világra, a rosszakra és jókra, az igazakra és igaztalanokra. Véghetetlen türelemben van rábizva egész lényünk a fejlődésre. És ez ismeri a czélt s igazságot. Ez napfényre hozza az igazságot és minden gondolatalakulat csak arra való, hogy az igazság minél tündöklőbben ragyogjon. Minden gondolatalakulat, úgy az igenlő, mint a tagadó.

Szellemünk történetét – s ez az igazi története az emberiségnek – mindig az vitte előbbre, hogy nagy lelkek függetlenítették magukat az uralkodó gondolatoktól és új utat kerestek, a maguk útját. Az emberiség minden nagyja ezért volt gyülöletes a vallás előtt s ezért volt mind vallástalan. Egyik sem inkább, mint Jézus. Azonban mindegyik, kiváltképpen Jézus, gondolatszabadságot teremtett maga körül és sokak számára, mert egyedül ez az alapja a lelkek megbékülésének és az egyedüli állapot, mely méltó az emberhez és megfelel Istennek. Azért győz egyre jobban a gondolatok szabadsága. Ez töri utját a legnagyobb bizonyossággal az igazság országának.

Az új erkölcsiség.

A megbékülés azonban nemcsak a gondolatszabadság érvényesülésén alapul. A gondolatszabadság utat nyit feléje, de nem teszi teljessé. Az igazi megbéküléshez új erkölcsre van szükségünk.

Az erkölcs, mely ma valóban kormányoz és uralkodik az emberen, még mindig a régi: Szeresd barátodat és gyülöld ellenségedet! Ez volt a pártoskodás erkölcse. Az ember kereste a magához hasonlót és ezen az alapon elhatárolt körbe zárkózott. Esetleg a családot, a népet, a nyelvet, a szint stb. kereste, vagy lelki értelemben fogta fel a dolgot, kereste az egyforma vallási formákat és gondolatsorokat, vallásokat alapított és hitelveket állított fel. De mindez egynemüségek köréből kizárt minden mást. Végtelen sok szakadék van az emberiségben és éppen az értékes és erős lelkek pazarolnak el sok életerőt az egymás elleni küzdelemben.

Nincsen olyan erkölcsünk, mely utat nyitna az ember megbéküléséhez és mégis semmire sincs annyira szükségünk, mint a közösségre, mely nagy czélunk felé vezet, mely a lélekben van. Ha mindazt a nagyszerü erőt, mely tényleg megvan az emberben, többé nem egymás ellen, hanem egymásért használhatnók fel, akkor fejlődésünk is gyorsabban menne végbe.

Ha visszatekintünk, már most is megállapíthatjuk, hogy mennél magasabbak lettek a fejlődés formái, annál gyorsabban haladt előre az alakulás. Mi lenne, ha a lélek rengeteg ereje érvényesülhetne és kibontakozhatnék! Az emberiség számunkra a léleknek az anyagban való megnyilvánulása. De ha közelebb akarunk jutni a nagy czélhoz, akkor megbékülés legyen a jelszó.

A régi erkölcsnek, mely még ma is uralkodik, egy másik hibája a jókra és rosszakra való osztályozás. Mindaddig, mig jó és rossz embereket, dolgokat, cselekedeteket és ilyféléket ismerünk, mindaddig nagyon alantas állásponton vagyunk. Hisz a lélek útjának legalsóbb lépcsője volt az, midőn a jó és rossz ismeretes lett. Mi azonban a legmagasabb fokokat akarjuk elérni. Akkor pedig a jót és a rosszat messze magunk mögött kell hagyni.

Mindenütt, ahol a jó és a rossz uralkodik, melegágyra talál a farizeus és a képmutató. Semmi sem akadályozza azonban annyira a lelkek megbékülését, mint a jónak és rossznak lelki bilincsei. Ma még egyetlenegy vallás sincs, mely a jó és rossz erkölcsiségén felülemelkedett volna. Már ebből is következik, hogy a vallásoknak el kell bukniok, ha az emberiség valóban el akarja érni nagy czélját.

A vallásokat természetesen nem szabad sutba dobni. Erre a tömeg egész bizonyossággal, az egyes ember pedig valószinüen még soká nem elég érett. De a nagy alakulásnak fölibük kell nőnie és olyan állapotot kell teremtenie, melyben egy dúsgazdagság messze maga mögött hagy minden vallási dolgot. Ma nagyon nyomorultak vagyunk vallás nélkül. Egykor majd nagyon kicsinynek látja magát az ember vallásával és abban a jónak és rossznak szegényes erkölcsével, szemben az újjal, a nagygyal, melynek alakulnia kell és mely ki fog alakulni.

Az új erkölcs először is nem ismer jó és rossz embert. Ilyen a valóságban nincs is. Csak ember van. Van továbbá nem kész ember a valóságban és igazi ember a jövendőben, mely rajta van azon a képen, mely mindnyájunknak szeme előtt lebeg.

Ha mindenáron különbséget akarunk tenni a mai, még nem kész emberek között, akkor különböztessünk meg alakulókat és nyugvóponton állókat. Ez azonban nem jelent értékitéletet, hanem csak megfigyelési értéket. Az az ember, aki ma nyugvóponton áll, nem marad mindig ott és a keletkező embernek esetleg hamar kell nyugvópontra kerülnie. Nagyon valószinü, hogy mindkét állapotra szükségünk van és az is lehetséges, hogy teljesen nyugvó állapot egyáltalában nincsen. Minden esetre képtelenek vagyunk bárki fölött értékitéletet mondani. Egyikünk sincs készen.

Az új erkölcs fölötte áll minden pártnak. Nem ismer családot, népet, nyelvet, szint, vallást, hitelvet, jót, rosszat. Csak embert ismer.

Tudja, hogy az ember lélek, tehát a legmagasabb tökéletességű lény csirájában és keletkezést hord magában; hogy van egyetlen, mindent átölelő lélek, kinek mindenki egyaránt kedves, egy apai sziv, mely minden különbség nélkül, minden időben, mindenki előtt nyitva áll.

Ezek nem hittételek, melyeknek elismerését követelné vagy feltételezné. Nem ismer semmiféle tant, tételt, gondolatszövedéket. Ezek fejlődési formák, állapotok, melyekbe belenőttünk, fokok, melyeken az új igazság, mint életerő lépett elénk s töltött el minket.

Az új erkölcs nem valami tan más tanok mellett, hanem egészen más valami, egy új világ, mely a régit, mint kovász hatja át és semmit sem enged fenmaradni, ami fennáll, mert minden elkorhadva összeomlik.

Az ember egyuttal uj lelki szemekkel néz, sugarakkal, melyek nem tapadnak a test felszinéhez, hanem egyszerüen keresztülhatolnak rajta és a belsőt éppen úgy megvilágítják, mint a külsőt. Tehát az emberben, mint emberben, először a lélek fenségét látjuk meg. Az élet gyümölcsei vagyunk, csakhogy nem vagyunk érettek. Még nem. De megérünk, isteni fenséggé leszünk. Az anyag csak sík, melyen megjelenünk.

Aki ezt látja, azzal a tisztelettel kezeli a többieket, mely méltó az isteni lélekhez. Ez a tisztelet az új erkölcs érzülete. Nem tapad többé külsőségekhez, vagy a jóhoz és rosszhoz. Meghajol az Isten fensége előtt, mely a lélekben megnyilvánulni törekszik.

Ez nem valami meggondolás vagy bölcs tanítás, hanem az új igazságtól való közvetetlen áthatottság, mely az alakulásnak egy új fokán jut bensőnkbe. Nem is megszokás vagy a nevelés eredménye – oh szent együgyüség, mely igaz embert akar tenyészteni és az emberré válásról fecseg, sőt irányítani is akarja! – Ez óriási erő, mely egyszerüen belép az emberiségbe, még pedig az egész emberiségbe, miközben egyesek egyelőre organumoknak vannak kiszemelve. De nem volnának azok, ha az erő nem lépett volna az összesség elé.

Ez az egyik: a tisztelet az ember fensége iránt, A másik az a tudat, hogy egység vagyunk. Általában az egység megismerése jelöli meg létünk keletkezési haladását. Hogy az anyag egy, az erő egy, az élet egy és hogy mindez is egy, tudniillik lélek, mely mint anyag, mint erő, mint élet mutatkozik és nyilatkozik meg, az korunkra egyre erősebben nyomja rá bélyegét. Már pirkad az egység tana mindenfelől a lelkek előtt. Lesz idő, amikor nem lesz tanítás, hanem az embernek tudatos élménye és felismert állapota.

Mi emberek vagyunk csak igazán egység; hogy a vérnek vagy származásnak egysége vagyunk-e, az nem fontos. Az a fontos, hogy a léleknek és fejlődésnek egysége vagyunk. Ha azonban egység vagyunk, akkor világos lesz, hogy a mi igazi előnyeink nem küzdenek egymással, hanem szintén egységesek. Miért küzdünk egymással? Az enyémért és tiedért, a becsülésért és rangért, gondolatokért és véleményekért, formákért és külsőségekért, egyszóval csupa ostobaságért, melyek a létnek anyagi felszinén vannak és lényegünkhöz semmi közük sincs.

Ezek is mind olyan dolgok, melyeknek csak rövid, időleges értékük van és ideiglenes értékükben felismerendők. Aki ezt látja, az tudja is, hogy magas állandó előnyeink semmiféle ellentétben nem állanak egymással, hanem ellenkezőleg csodálatosan kiegészítik egymást egy valóban isteni egységességgé, amiből egy velejében más viselkedés következik az emberrel és törekvéseivel szemben. Ez az egészen új viselkedése az embereknek egymással szemben, és az új erkölcs, mely hivatva van arra, hogy történetünkben hatalommá legyen.

Természet és erkölcs.

E fejtegetések alapján magától értetődő, hogy mindaz, ami természetes, egyszersmind erkölcsös is. Az új erkölcs éppen abban áll, hogy az igazi természetet iktatja jogába. Ami erkölcstelen, az természetellenes is és viszont.

Uj viszonyunk az emberhez valódi természetének felismerésén alapul. Az ember legmélyebb lényege iránt való tiszteleten sarkallik, mert ez a lényeg mindenkiben értékes, még ha felszine az ellenkezőt mutatja is.

Azonban éppen ezért kikerülhetetlen, hogy az ember ne csalatkozzék másokban. A hit a minden emberben meglevő jóban, nemesben, nagyban nem zárja ki, hogy ne legyen előttünk érthető a nemtelen is, mely időről-időre gyakran uralkodik az emberen. Semmi sem volna ártalmasabb, mintha feltétel nélkül mindenkihez érzelgős kedveskedéssel és rajongással közelednénk, bizalommal eltelve. Vannak emberek, akikhez való minden viszonyunk éppenséggel végzetessé válhatik, mert az adott pillanatban a ragadozó állat jegyében vannak. Ezektől természetesen nagyon kell óvakodnunk.

Ha tudom, hogy valaki mégis megcsal engem, mihelyt valamiféle összeköttetésbe lépek vele, akkor egyszerüen megszakítom vele az érintkezést és semmi körülmények között sem engedem őt magamhoz közel. Sok ember számára a hallgatás az egyetlen nyelv, melyet megért. Különösen a fecsegőt, ki csak ugy csöpög mindig az erényességtől, téríti észre a hallgatás. Házunkat is el kell zárni és őrizni kell, ha kint tolvajok és betörők járnak. Mind e szükséges óvó intézkedések és rendszabályok mellett is hihetünk a másokban lévő jóban. Az ember türelmesen várja ezt a jót.

Más embereknél vissza nem utasítható feladatunk, hogy közbelépjünk és diadalra segítsük valódi természetüket. Ezek azok az emberek, kikhez nyitva áll az út, hogy lelkükhöz férkőzhessünk. Ide erőszakkal nem szabad betörnünk.

A mások igazi természete iránt való tisztelet tart vissza attól, hogy akaratuk ellenére is rájuk akaszkodjunk még akkor is, ha véletlenül szülei vagy testvérei vagyunk is.

Az uj erkölcs mindenkor szolgálatra kész a mások természetéért, sohasem érzékeny, hanem mindig a legjobbat keresi az emberben és minden körülmények között diadalmaskodik. Tudja, hogy győznie kell. De sohasem szorul rá, hogy másnak mutassa magát, mint a milyen. Ha valaki még nincsen teljesen benne – ma senki sincs, akit teljesen áthatott volna – semmiesetre sincs arra szüksége, hogy azt a látszatot adja, mintha már benne volna. Ha valaki haragos, akkor jobban közeledik az uj erkölcshöz, ha haragjának szabad folyást enged, mintha képmutatóan elfojtja.

Senki sincs ráutalva, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen, mert az uj erkölcs bensőnkből fakad és semmiféle erőszakkal vagy csellel nem lehet kivülről magunkra aggatni. Hogy másnak mutatkozzék az ember, mint amilyen és amilyen lenni tud, arra csak a vallásban van szüksége.

Ott szabad tere van a képmutatásnak, mert az ember a régi erkölcs bilincseiben van, a jónak és rossznak farizeizmusában. De nekünk arra már nincs szükségünk. Olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk és hiszünk a magunkban és az egész világban érvényre jutó nagy keletkezésben.

Ha valaki visszaesik a természetellenes állapotba, éppen ez a visszaesés és ennek következményei fogják legjobban előre hajtani. Mihelyt már senkisem tartja szükségesnek, hogy mások előtt másnak mutassa magát, mint ami, akkor a világ, bár nem lesz valami jámbor és szelid, nagy lépést tesz az igazi természet felé előre.

A fejlődési menet már most ugy látszik, az, hogy az egyes ember nem juthat előre az összesség nélkül. Mihelyt egyesek az igazi természet hatáskörébe jutnak, az annak a jele, hogy az összesség előre tör és ha viszont az összesség látszólag nyugvóponton vesztegel, akkor az egyes ember sem juthat előre.

Ezért mindenkinek nagy érdeke, hogy az emberiségre jó háruljon. Nincs jó az énre nézve, mely ne volna hozzáfüzve az összességhez, mert minden lélek egy nagy közösséget alkot. Előnyeik és hátrányaik minden körülmények között az összességre hárulnak. Tehát mindnyájan mindnyájukért felelősek.

Ez egyszerü, természettudományi igazság és amilyen mértékben lesz világossá, olyan mértékben növekszik meg az uj erkölcs, mely végeredményében nem más, mint a természetnek megfelelő viszony az emberhez. Azért semmiképpen sem erőszakolt és csürt-csavart, hanem a lehető legegyszerübb, gyermeteg helyzet. Aki azonban nem érti meg az emberi fejlődés természetrajzát, az az uj erkölcsöt sem szokhatja meg. Kisérletei az arczfintor benyomását teszik és kissé nevetségesen ütnek ki.

Az éppen a szép, a nagy, hogy a természetet sohasem lehet utánozni, sem eltagadni, kitör az a lélek erejével, mely benne működik és amely ő maga. Ha valaki természetellenesen él, akkor ez mindenütt érvényesül, még a jámbor köpönyegforgatáson és arczjátékon keresztül is. Ha azonban valaki valódi természetébe belenő, akkor minden csodálatos harmóniába kerül benne. Sőt még hibáit is fény ragyogja be és nagyszerüség sugárzik ki belőle, mely szétárad egész környezetére.

Minden a mi közreműködésünk nélkül, magától lesz következménye valódi természetünkbe való belenövekedésünknek. Az új erkölcs magától értetődő kifejezése az igazi természetnek, melyhez fejlődünk. A mily mértékben közeledünk hozzá, olyan mértékben töredezik meg és omlik szét minden gondolat- és formaalakulat, mely a régi erkölcsben gyökeredzik. Mindazonáltal azt kell mondanunk: Nem lényegben mások, csak fokozati, fejlődési különbözet van köztük. Még a tökéletlenség jelében állnak, mint egész mai lényünk, de minden előre megtett lépéssel egyre gyorsabban és gyorsabban kell romba dőlniök.

Azért minden formát és gondolatszövedéket nyugodtan tovább hordhatunk. Semmit sem kell félrevetni, mert a fejlődés maga rombolja szét. Ha idő előtt tépnők szét, az csak éretlenséget tanusítana és rögzítene meg.

Ez az ut azonban a lelkek valóságos megbéküléséhez vezet. Ha mindenki tudja, hogy tisztelettel néznek rá, ha az uj erkölcs álláspontján még hibáit és gyengéit is magától értetődő türelemmel, reményteljesen viselik el, ha egy gondolata vagy álláspontja miatt sem vetik meg, akkor az engesztelhetetlenség semmibe sem kapaszkodhatik bele és jogába jut az igazi természet.

Hogy fejlődésünk olyan lassan megy végbe és annyiszor vesztegel, ennek oka abban rejlik, hogy nem voltak olyan emberek, akikben az igazság nyertes lett volna. Ahol vannak ilyenek, puszta létükkel a legszélesebb körben segítik érvényesülni a természetet. Nincs szükség lármára, zajongásra és közösségek alakítására. Ahol nincsenek, ott minden terjesztési törekvés, irás, nyomtatás, népgyülés hiába való és üres szalmacséplés. Ezzel nem jut előbbre a lelkek megbékülése, csak a féltékenységet izgatja.

Hogy békülékenyen hassunk, nincs szükségünk hűhóra. Nincs szükségünk sem pártra, sem vallásra, sem hitelvekre, sem más emberekre. Egyetlenegy emberre van csak szükségünk: magunkra. Emellett semmit sem kell tennünk, csak uj, őszinte állást kell foglalnunk minden emberrel szemben, legelőször közvetetlen környezetünkkel szemben.

Aki azzal kezdi, hogy szélesebb körökre akar hatást gyakorolni, rossz uton jár. Befolyásunk nem a személyes, hanem a személytelen élet körébe esik. A helyes hatások öntudatlanul és önkéntelenül indulnak ki belőlünk és lelki egészségünk jelei.

Aki szükségét érzi annak, hogy az embereket összecsődítse, vagy hogy valami többé-kevésbbé csodálatos dologra birja és valamiféle lelki köpönyegbe bujtassa őket, annak rendszerint sejtelme sincs az uj lelki életről.

A legfontosabb, aminek körülöttünk keletkeznie kell, a mások gondolatszabadsága. Éppen bennünk kell rejlenie annak a lehetőségnek, hogy mások egész hibás gondolatvilágukat elénkbe rakhassák és ha ugy tetszik nekik, megint összecsomagolhassák, vagy ott hagyják. Ez a mi uj «nem»-ünk. Igenünket pedig egyetlen szabályba foglalhatjuk: Tiszteld és becsüld mindenki másban az embert és bánj vele végső czélod közössége szerint.

Ez azonban nem törvény, hanem magától értetődő lét. Egyszerü természetrajza az embernek, maga «az» igazság, többé nem pusztán «egy» igazság.

Ha azonban természetrajz, akkor azzá kell válnia; hogy előbb-e vagy utóbb, az egyre megy. Akkor egy olyan állapot, melybe többé nem egyes kimagasló lelkek jutnak, hanem általában az egész emberi nem.

Ez a különbség a természettudomány és a filozofia között. Ami természettudományilag igaz, az mindig igaz marad; ami csak filozofiailag igaz, az rendszerint megmásul.

A fejlődés igazságának bizonyítéka már régen megvan. A lehető legmegbizhatóbb bizonyíték, a történelem bizonyítéka. A fejlődésnek be kell következnie, mert megkezdődött és teljes folyásban van már évezredek óta. Nem is lehet másképpen. Nem baj, hogy ezer meg ezer emberi lélek borus szemmel tekint a jövőbe. A lélek fejlődése mosolyog rövidlátásukon. De hagyja, hadd maradjanak bizvást ezen az állásponton, mert a gondolatszabadság a legelső feltétel. De nem enged sem évezredet, sem évet, még egy napot sem elmulni anélkül, hogy alá ne ássa ezt a rémlátást.

De senki se csalatkozzék. A rém itt van, sőt nagyon sok rém. Aki azonban benne van a fejlődésben, az ne nézze, mert kikezdi a nézőt, hanem vigan és örömmel szegezze szemét a nagy lelki czélra és örvendezzen a nagyszerü fejlődésnek. Akkor aztán a fejlődés edényévé lesz, mely benne folyik át.

Mikor az első eleven sejt támadt, megvolt e földön a csira, a növény- és állatvilág, e véghetetlen élet számára. A rémlátók nem mertek volna ekkor az állatvilágra gondolni. Nem csoda tehát, hogy a léleknek ügyefogyott és nyomorék alakulási kisérleteiből nem birnak tökéletességet kiolvasni. Mégis megjön, mert meg kell jönnie.

Csodálatos felfedezést tesz még az ember az uj uton. Nemcsak, hogy igazán megbékülnek a lelkek ezen az uton, hanem fenséges sajátosságuk is felébred. Minden lélek egészen különös valami, olyan lény, mely ma még gyakran nem mer kibujni a polczok és fiókok egyféleségéből.

Minden vallás arra törekszik, hogy a lelkeket meghatározott formák közé erőszakolja és egyéni vonásaikat elfojtsa. Mihelyt azonban a gondolatszabadság és a mások léte és czélja iránt való tisztelet lesz alapföltétellé, az ember kinő mind e formákból és és mindenki azzá lesz, aminek lennie igazán kell: nagyszerü egyéniséggé. Mind e lelkek összege egykor harmónia lesz, melyben senki sem nélkülözhetetlen és senki sem azonos a másikkal, hanem mindenki szükséges kiegészítője az egésznek. Az emberiség arra van rendelve, hogy Isten megnyilatkozása legyen a husban, az anyagban. Isten maga megfoghatatlan, de nagyságát megéljük az emberiség történetében és alakulásában.

Jézus és az új erkölcs.

Valaki egyszer – persze háta mögött – így gúnyolta a szerzőt. Honnan veszi ez az ember azt az irigylésreméltó bátorságot, hogy ezekkel az ócskaságokkal, mint az ő legujabb bölcseségével hozakodik elő! Hiszen ez már mind megvan a kereszténységben.

Kár, hogy nem mondta szemtől-szembe! Azt feleltem volna: A történelemnek egyik legvégzetesebb tévedése, hogy Jézust összeköttetésbe hozza a kereszténységgel. Krisztusnak a kereszténységhez annyi köze van, mint Jézusnak a jezsuitákhoz. A nevét adta oda, lényegét nem.

Mindaz, amit az uj erkölcs, mint természettudományos szükségességet követel az embertől, mindenesetre benne van Jézus történeti személyében. Nélküle nem is tudnánk róluk.

A mindenesetre szükszavu forrásokban sehol sem találjuk nyomát annak, hogy Jézus valamikor is megkisérelte volna, hogy valami uj nézetet vagy tant erőszakoljon az emberre. Környezetében olyan gondolatszabadság uralkodott, amilyenben embernek még sohasem volt része. Egy példátlanul materialisztikus kor ateizmusa és egy megbokrosodott vakbuzgóság vallásos filisztersége, mindez zavartalanul szétterpeszkedhetett előtte, de szét is bomlott egész belső tarthatatlansága következtében. Éppen azért, mert szétterpeszkedhetett. Ilyen dolgok éppen azért töredeznek szét, mert a napvilágra jutottak, mint ahogy a szivós és látszólag áthatolhatatlan agyagréteg is szétomlik a levegőn.

Az igazi és őszinte gondolatszabadság nem erősíti, hanem szétrombolja, már puszta jelenlétével, a filozofiai és teológiai ábrándképeket. Az igazság erejében való rendíthetlen hiten alapul, melyet semmiféle gondolatkép meg nem téveszt, ha még oly erős és mély gyökere volna is. Mindezzel azt az erős bizalmat állítja szembe: Mindez meg nem téveszthet engem a ti nagy lelki czélotok felől, mely abban áll: legyetek és lesztek is tökéletesek, miként a minden lelkek atyja – a ti mennyei atyátok tökéletes.

Az ember Jézus által oly mértékben jutott érvényre, mint még senki más által. A koldus, a képmutató megint emberré lett általa, a nő hozzájutott szentséges emberi jogához és még ha ringyóvá aljasodott és lábbal tapostatott volna, még akkor is: Lélek vagy te és a lélek tökéletességére vagy hivatva és kiszemelve öröktől örökké. Jelened időleges és esetleges, talán valóban nagyon tökéletlen. Fejlődésed nem áll nyugton, mégha ma látszólag mocsárba süppedt is. Végső czélod miatt mellettem állhatsz és hitem erejével ma magam mellé állítlak, mint ahogy magamat temelléd állítottam, mikor az emberi fejlődésbe beléptem.

Azért Jézus környezetében nem is vitáztak. A lelkek kiengesztelődtek abban a nagy békében, mely belőle áradt. Még az se tévesszen meg senkit e nagy béke felől, hogy egyik-másik lélek éppen ő rajta töltötte ki egész dühét. Hiszen a düh nyilvánvaló vallomása az erőtlenségnek.

Ez volt az uj evangelium, amelyre a világ föllélegzett. Jézus volt az igéret és a világ jövőjének megélése. A tükör, melyben mindenki ott látta alakulási képét és ujjongva örülhetett neki. Az ut ehhez megdöbbentően egyszerü volt, oly egyszerü, hogy maig kevesen mertek rálépni: Nincs szükségetek formákra, sem vallásra; magatok álljatok oda, ugy, amint vagytok és mondjátok: Jó atyám a mennyben!

Ezt minden ember megérti. Egy ember sincs a földön, aki ne tudná, mit jelent ez a szó: atya. Az «atya» magasabb életegység. A legműveletlenebbnek, a legifjabbnak is elég képzete van erről. Ha valami hija van esetleg, azt bőven pótolja a fejlődés.

Jézus tehát kortársainak, az utána következő nemzedéknek rémületére a legegyháziatlanabb és legvallástalanabb ember volt, aki valaha ezen a planétán élt. A templomról azt mondta: Ezt a templomot tőlem lerombolhatjátok. Nálam minden gyökerestül megujul. Többet nem igen beszélt vallásról. De nem dobta félre; nem, csak teljessé tette. Hiszen a dolog nem is olyan nehéz. Kinőtt belőle, messzire fölébe nőtt.

Nehéz megérteni, mért hivatkozott a kereszténység uj vallási formáiban és sekély tanokért folyó végnélküli vitáiban Jézusra. Különben hát melyik kereszténység? A keresztény vallások száma – éppen ugy, mint a rossz lelkeké – légió. Mindezek a keresztény felekezetek uj vallások, éppen ugy, mint azok, melyek néhány jézusi gondolattal és tanítással vannak felcziczomázva, de ennek a léleknek igazi lényegét nem fogták fel.

Innen van, hogy a tömegben megvan a hajlandóság, hogy elforduljon a keresztény vallásoktól, mert nem akarja, hogy gondolatokkal és tanításokkal félrevezessék. Valójában Jézus-éhség ez, mely tudatosan vagy meg nem értve elüzi az embereket a kereszténységtől és egyéb vallásoktól.

A Jézus-éhség azonban éhség az igazi emberre, uj erkölcsére és nagy czéljaira. Jézus ezer meg ezer évvel megelőzte a fejlődést. Másként nem is lehet előre jutni, csak ugy, hogy az igazi fénynek sugarai egyes gyujtópontokon futnak össze, hogy láthatókká váljanak. Jézus az egész emberiség gyujtópontja volt, azért az embernek valódi haladása és minden természetes fejlődés, talán nem keresztény módon, de Jézusnak megfelelően fog végbemenni.

Azért maradt erkölcse mindig uj, habár gondolatai már évezredekkel ezelőtt, sőt már Jézus, már Mózes előtt is ki voltak fejezve. Hiszen nem gondolatok között mozog, hanem csak a történelemben és a cselekvésben.

Jézus gondolatai régiek. De hogy működése és lénye az emberiségben tért nyer, ez valami végtelen boldogító ujság. Ennek meg kell történni és meg is fog történni, azért a lelkek minden megbékülése, minden rejtélynek megoldása benne van. Ő azonban az ember fia. Az emberiség lelki jövője az ő igazságának megvalósulása.