Az emberiség jövője

Az olvasóhoz.

Prófétai kisérletet, remélem, nem vár tőlem a nyájas olvasó. Hiszen sok prófétája van korunknak, legalább sokan olyanok, kik úgy tüntetik fel magukat, mintha próféták volnának. Tárgyam mint időszerű elmélkedés ötlött fel bennem, mely abból az érdeklődésből sarjad ki, mely az emberre, mint olyanra irányul, – az emberre, amilyen, – nem amilyennek lennie kellene.

Ez sokszorosan elválaszt engem a kortársaim közt uralkodó irányoktól. Ők tulságosan kevésre becsülik az embert. Csak úgy veszik számba, mint körüknek, vallásuknak, különleges törekvéseiknek részesét. Az ember csak szám nekik, nem ember. Éppen csodálatos sajátossága, különálló léte megy veszendőbe, mihelyt valamely határozott törekvéshez csatolták, mint annak egyik tagját. Itt az ügy a fő, nem a személy.

Akit az ember mint ember érdekel, annak tulajdonképpen nem szabad semmiféle zárt párthoz csatlakoznia. A pártállás elzárja a hozzáférkőzést sok emberhez, akik pedig éppen olyan értékesek, mint azok, akikhez utat nyit. Mert az ember mind értékes. Aki azonban nem csatlakozik párthoz, azt nem értik meg. Mert a valahova tartozást feltétlenül megkövetelik. Azt hiszik, hogy csakis mint tömeg alkothatnak és az ember számukra csak egy részecskéje a tömegnek.

Ez előttem csak lassanként lett világossá, nehéz, belső küzdelmek után. Meglehetősen megismertem mindazt, amit a földön «kereszténynek» neveznek, mindebből nem egy dolgon keresztül mentem, sok dolgot átgondoltam, sokat ujra átéltem és ismerem gondolatmenetének legvégső következtetéséig. Egykor azt hittem, hogy ez az igazság, vagy itt kell megtalálni. Az igazság azonban sokkal feljebb van. Mindez nagyon derék és helyes dolog, de nem «az» igazság.

Volt egyszer valaki, aki az ember titkait ki akarta kémlelni, mert segíteni szeretett volna az embereken. Ekkor éber álmot álmodott, és belelátott nemünknek gyökereibe, bele egészen az emberiség paradicsomáig. De akkor az a benyomása támadt, hogy az emberről való igazság hét mennyországgal feljebb van, mint jelenlegi léte a bolygón, és amit látott, azt nem tudta szavakba foglalni. Semmi sem jellemzi annyira helyzetünket és vallási törekvéseinket, mint ez a kis történet.

Én is ismerem a ma emberét gondolkodásában és alkotásában. Nem lehet azt mondani, hogy azok a kérdések, melyek mozgatják, vallásos jellegüek. Világi szempontok nyomulnak elébe a vallásiaknak. Nevezetesen a tudományos gondolatsorok teljesen függetlenítik magukat az egyházi mérlegeléstől. Ez előnye a mi időnknek, az emberiségnek sejtelme a szabadságról, mely más bilincset nem tűr meg, mint azt, amelyet maga rakott magára.

Azonban számtalan olyan ember is van, kit a mai idők készületlenül találtak. Látják, hogy sok régi meginog és az ujat sem alakítani, sem megérteni nem tudják. Tanácstalanul ingadoznak erre-arra, bizonytalanok és könnyen dőlnek a tompa, ernyedt kétségbeesés karjaiba. Ezek az elpusztult és pusztulást tenyésztő kedélyek rettentő tömegben vannak.

És éppen rajtuk akad meg a szem. Vajon hogyan alakul az emberiség jövendője, ha a mi időnk, a legifjabb nemzedék látszólag annyi nyomát mutatja az elfajulásnak? Van-e valamilyen haladás, vagy vivmány, mely meg tud bennünket vigasztalni ama tömegnyomor miatt, mely oly sokat elzülléssel fenyeget? A nyomor bizonyára nemcsak a külső vagy testi viszonyokban van meg, számtalan embernek lelki és szellemi állapota is el van nyomorítva, minden vakító külsőség ellenére is.

Sok komoly ember tekint borus szemmel a jövőbe. Látszólag joguk is van erre. De aki csak borusat és nehezet lát, legalább ne beszélne róla. Elég idő van leszámolni vele, ha itt lesz. Az embernek vigaszra, erőre, örömre van szüksége az élethez. Nehéz harczát csak akkor harczolhatja meg, ha derült tekintettel nézhet előre.

Az nem olyan fontos, hogy milyen nézetünk vagy felfogásunk van erről vagy arról a dologról, vagy az egész természetről. Nézeteink felfogási képességünkhöz igazodnak. De mélyen járó különbség, hogy leigázottaknak vagy győzteseknek, szenvedőknek vagy cselekvőknek érezzük-e magunkat. Csak a derült ember találja meg helyes álláspontját az őt környező természettel szemben.

A jövőbe vidáman tekintőknek ajánlom ezt a kis irást. Nyájas olvasó, tanulj meg jókedvüen pillantani előre és ne vezessen félre sem az egyéni nyomoruságod, sem az általános nyomoruság. Csak a jókedvü ember győzhet, pedig a győzelemre vagyunk hivatva.

Teremtés és fejlődés.

Rendesen azt mondják, hogy a mai nemzedék elvetette az apák hitét, és gondolkodásában a legélesebb ellentétben áll a régiekkel. Azelőtt a világ teremtésében hittek, most a világ fejlődését akarja bebizonyítani a tudomány.

Pedig ez nem is olyan ellentét, mely teljesen kizárná egymást. Lényegileg tulajdonképpen csak a látás különbözőségéről van szó. A régiek, mint ahogy az egészen természetes, mindenütt a készet, a keletkezettet látták és ezért a változhatatlanság benyomását nyerték. Látták a kész növényt, az elhatárolt állatfajt, mely oly zárt, hogy más fajtával nem keveredhetik. Látták az embert olyannak, amilyen szemlátomást mindig volt, ameddig történetében vissza tudtak menni. Mindennek a késznek keletkezését nem képzelhették másképpen, csak a teremtési tettek által, tehát a világ teremtését és fennmaradását tanították.

Az ujabbak azonban pontosabban oda néztek, és észrevették, hogy a világ «fennmaradásáról» már nem lehet szó. Semmi nem maradhat fenn, mert minden állandó kialakulási folyamatban van és folytonosan változik. Nekünk azonban csak azok a változások tünnek szemünkbe, melyeket időmértékünkkel meg tudunk mérni, ez pedig tudvalevőleg nagyon kicsiny. Azért tartott olyan sokáig, mig az ember megtanult pontosabban látni.

Mi például nem látjuk a csillagok változását és sok álló csillagról beszélünk. Pedig egyikük sem áll megrögzítve, a fajok sem, vagy akár az ember léte.

«Minden folyásban van», mondotta már egy régi meg nem értett filozofus, de az új idő látta és megmérte ennek a kialakulási folyamatnak a gyorsaságát és ezzel uj világnézletnek törte utját.

A látás különbözőségei tudvalevőleg nagyon mélyrehatók. A mai festők másképpen látnak, tehát képeik is egészen mások, mint a régebbieké. Helyesen látni, a valót látni, a legnehezebb dolgok egyike, ami sok önmegtagadást követel, teljes odaadást az ügy iránt, a magunk gondolkodásának és érzésének háttérbe szorítását. És éppen az a nagyszerü a tudományban, hogy gyakorolta ezt az önmegtagadást. Ez tanította meg arra, hogy másképpen lásson és így többet látott, mint a régiek. Látta az alakulás folyamát, melyben pihenés nélkül zuhog tova a mindenség. Megértette, hogy nincs kész dolog, és a kialakulást fejlődésnek nevezte.

És vajjon nem volt-e igaza? Hiszen csak többet látott meg ezzel a valóságból, mely minket körülvesz. Hát a valóság talán nem isteni? Tehát előbbre haladt, előbbre haladt az isteninek megismerése felé. De még távolról sem látott meg mindent. Véghetetlenül sok felfedezni való van még, és minden felfedezéssel megváltozik szemléletünk, de legalább felvidulunk előrehaladásunk láttára.

Valami értékes kijelentést Istenről mellette, vagy ellene nem mond sem a teremtés, sem a fejlődés tana. Aki Istenben csak a teremtőt látja, éppen úgy nem érte el őt, mint az, aki a fejlődés okának ismeri el, filozofiai értelemben. Istent csak átélni lehet. Ki kell nyilnia szemünknek, hogy benne és általa éljünk. Csak ennek van értéke.

Ha emberek a világot az élő Isten nélkül akarják megérteni, hadd tegyék. Előbb vagy utóbb nyilvánvaló lesz a hiba. Ha az Isten minden létnek gyökere, akkor egyszersmind czélja is minden kialakulásnak és mindenki vigasztalanul áll magában mindaddig, mig el nem érte őt. De ennek a világnézlethez más köze nincsen, csupán a személyes birtokállomány kérdése, életkérdés, nem gondolat-kapcsolat.

A hit és hitetlenség, ami végeredményben nem más, csak egy alakja a gondolkodásnak, nem lehet sem értékes, sem értéktelen. Csak az a fontos, ad-e életerőt? Az embernek az élethez bizonyos erőmennyiségre van szüksége. Ha ennek birtokában van, akkor az kiragyog belőle, mint életboldogság és létének kinyilatkoztatásává lesz Istenben; ha nincsen birtokában, lassankint képtelenné válik az életre; világnézlete azonban olyan közönbös, akár ruhájának szine.

Az uj kor mégis nagy eredményt ért el, mikor a fejlődést meglátta és követte menetét, kialakulása nyomait összeállította és kikutatta. A fejlődés tana, a teremtés tanával szemben, haladás Isten megismerésében, de nem egymást kizáró ellentét.

Az embernek kötelessége, hogy minden haladásnak utána járjon, minden körülmények között az igazságot kutassa. Még akkor is, ha olykor-olykor hamis utra tévedt, a becsületes kutatási munka az egyedüli út, mely az igazságnak elvesztett nyomára visszatalál. Ha az emberek az igazsághoz vezető uton néha különböző eredményekre jutottak és azokhoz átmenetileg ragaszkodnak, az nem arra ok, hogy egymás ellen haraggal és czivakodással harczoljanak, hanem arra, hogy annál nagyobb buzgalommal kutassák magát az igazságot és minden körülmények között tiszteljék az igazság kutatóját.

A kialakulás folyama.

Minden folyamatban van, semmi sincsen készen, minden fejlődésnek van alávetve. Mi a fejlődés? Folytonos változás, melyre belső és külső körülmények hatnak.

Az előbbiekhez tartoznak az időjárás és táplálék hatásai. Belső hatások ott működnek közre a fejlődésben, ahol már lelkes lény ébredt fel, tehát az állat- és embervilágban. Itt a táplálék gondja és a védekezés kényszere magával hozza a lény lassú átalakulását.

Ez a fejlődés, a mi mértékünkkel mérve, oly lassú, hogy évezredek múltak el, mig az emberiség észrevette. Különösen két dolog figyelemre méltó benne.

Az egyik egységessége. Mindenütt ugyanazok minden képzeletet túlszárnyal. az alapelvek vannak keresztülvive, úgy hogy minden változás ugyanazt a gondolatot ábrázolja és ugyanazokból a szempontokból lesz érthetővé. Minden alakulásban nyilvánvalóan egyetlen lét működik, mely azonban egységes módon, de véghetetlenül sokféle alakban nyilvánul.

A második a fejlődés hézagtalansága. Sehol nincs hirtelen átmenet, vagy váratlan uj alakulat. Látszólag ugyan nem így van. A fajok mindenütt úgy látszanak, mintha alakulatok lennének. Ám, ha közelebbről vizsgáljuk is ott, hol kialakulásuknak nyomait követni lehet, nem is olyan elhatároltak, mint azt a látszat mutatja. Mindenütt vannak rendkivül finom, lebegő határok. A gyakorlatlan szem előtt rejtve vannak, de megvannak és feljogosítanak arra, hogy az alakulás folyamáról beszéljünk. A folyamnak sincsenek hézagai, ha olykor vizeséseket, örvényeket mutat is.

A látható világ, mely minket körülvesz, olyan mint egy tarka függöny, melyből az évezredek szárnyalása közben az egyik jelenség a másik után lépett ki, nem hirtelenül, hanem látható lassú kialakulásban.

Nyilvánvaló, hogy a legifjabb jelenség e bolygón az ember. Volt egy idő, amikor még nem voltak emberek, csak állatok. De voltak köztük emberhez hasonló állatok. Ember és ember között is nagy a különbség. Goethe, mint ember és a pápua, mint ember, már egyszerre fellépő különbözőségek. Évezredekre volt szükség, hogy egy Goethe keletkezhessék, ám azért a kevésbbé fejlett emberek háborítatlan megmaradtak. Éppen úgy, mint ahogy a fejlődésnek minden formája bántatlanul megmaradt egymás mellett.

De olyan elmék, mint Goethe volt, kell, hogy lettek legyen, mióta emberi történet van, sőt még régebb óta. Hatalmas szellem volt az, aki a tüzet az ember szolgálatába kényszerítette, aki kenyeret készített, aki a szántóföldet termővé tette, az állatot megszelídítette és a kocsit kitalálta, a fonalat szőtte, vagy még inkább az, ki a szót irásban lerajzolta és megrögzítette. Csak kevés emberi nagyság neve ismeretes. Pedig hosszú lánczokban sorakoznak évezredek folyamán.

Az emberi világ a legifjabb jelenség, mely e mögül a függöny mögül kilépett. Megismerhető története régi, de az állatvilág időszakának megmérhetetlenül hosszabbnak kell lennie. És az állatvilág előtt volt egy kor, melyben csak növényi élet volt. Ennek az időnek a hosszát mi már meg nem becsülhetjük. Olyan messze van mögöttünk, hogy a növények kialakulásának nyomai már nagyon elmosódtak. Rokonsági fokozataikról már alig tudunk valamit mondani.

És ezért mégis egységes és hézagtalan minden. Sokáig gondolkoztak azon, hol van a határ az állat és növény között. Azon is lehet gondolkozni, hol kezdődik a növény és hol végződik az ásvány.

Azonban minden életnek, bármilyen sokfélének mutatkozzék is, egyetlen egy egység az alapja, akár ember, akár állat, akár növény, mindegy: minden élő lény élő sejteknek összetétele. Az élő sejt az egyedüli épületkő, melyből minden élő organizmus föl van építve. Az első élő lény egyetlen sejt volt. Még most is vannak ilyen egysejtüek, mert a természetben lehetőleg megmarad egymás mellett mindaz, ami keletkezett.

Az eleven sejt alakulása hatalmas lépés volt a kialakulásban, de ez sem történt meg erőszakosan és hirtelen. A sejt elő van készítve a kolloid masszában, ebben a sajátságos, sem nem szilárd, sem nem cseppfolyós kocsonyás alakulatban; melyet organikus és anorganikus anyagok nemzenek. Az élő sejt ezzel van megtöltve, de magába zárt hártyával elhatárolt test. Csodálatosan egységes, megdöbbentően egyszerű és teljesen megmagyarázhatatlan az élet és az ő megjelenése.

Nyilvánvalóan előfoka már az életnek a kristály, ez a sajátságos szövedék, melyen egy szám uralkodik. A sejt megelevenedett kristály. Benne is vannak titokzatos kristályok.

A szilárd látható világnak túlnyomó tömege ásványi és jellegzetes rokonsági fokozatokat is mutat. Rendesen «holt» anyagnak nevezik. De az alkalikus föld, a nemes ércz, a vasércz, az ősanyagok is rokonságban vannak egymással, szakadatlan láncz, erőszakos átmenetek nélkül, mindenütt egység a sokféleségben.

Csodás alakulási folyam, hová mégy? Titok! Honnan jössz? A minden titkok titkából, az anyagból! Kicsoda, micsoda vagy? – Vagyok!

A legnagyobb titok mindenesetre maga az anyag, amelyben minden megvan, amiből minden szőve van. Az anyag nem mindig volt olyan, mint amilyennek ma látjuk. Igen-igen nagy része láthatatlan gázokból állott, melyek csak kapcsolatuk folytán lettek láthatókká. Amit mi anyagnak nevezünk, az egy láthatatlan világ titokzatos mélyéből lépett ki. Pl. A hydrogén láthatatlan. Az oxygén is. Ha összevegyülnek, a látható folyadékot, a vizet alkotják. Éppen igy láthatatlan a szénsav is, de a hydrogén, oxygén és szénsav minden élőnek épületkövei. Az anyag is alakulási folyamatban van. Senki sem tudja megmondani, hogy micsoda, senki sem tudja elpusztítani. Mennyisége mindig ugyanaz marad, csak alakjai vándorolnak szakadatlanul. Folynak.

Az anyag volt a hid az élethez; a lélekhez és szellemhez is. Mi az élet és szellem, azt nem tudjuk megmagyarázni, de minden pillanatban átéljük és tapasztaljuk. A fejlődés azt mutatja, hogy az anyag kapuján át lépett be a látható világba és itt érvényesült.

Az alakulás folyamatát, sőt az egész világot, nem magyarázni, hanem átélni kell. Nyilvánvaló, hogy minden létezőről csak az eleven benyomások lánczát kell kapnunk s ezeket a saját tevékenységünkre feldolgoznunk. Ne magyarázz, hanem élj! – ez a természet nagy parancsa.

Az ember és a kialakulás.

Az alakulásnak tarka sokféleségébe van beleszőve az ember is, a legmagasabbrendű élő lény csillagunk látható világában.

Az ember is a lét egységét mutatja testében. Minden, ami él, megannyi sejtállam. Az ember is. Tehát minden élő rokonságban van egymással és, amint azt már a biblia is tanítja, az anyagból származott. Az ember is. Hiszen nem is lehetne ura és üdvössége a földnek, ha nem volna vele vérrokonságban.

Mivel azonban minden rokonságban van egymással, azért a rokonsági fokozatok különbözők. Az állat- és növényvilág közti rokonság csak az élő sejt egységében rejlik. Ezzel szemben az állatvilágon belül a rokonsági viszonylatokat világosan meg lehet ismerni. Kétségtelen, hogy az egysejtü lény volt általánosságban az állatvilág kezdete. Minden későbbi élő lényt úgy foghatunk fel, mint az egysejtünek fejlődési fokát.

Nagy érdeme Häckelnek, a német természetkutatónak, hogy ezt pontosabb vizsgálódás tárgyává tette, sőt egy sajátszerű törvényét is állította fel a rokonsági fokoknak. Biogenetikus alaptörvénynek nevezi ezt és igy fejezte ki:

Minden élő lény csiratörténete rövid megismétlése családja történetének. Ez azt jelenti, hogy minden élő lény születése két fejlődési sor határvonala. Fejlődési menete a születés előtt még egyszer felsorakoztatja az első csirától kezdve valamennyi közvetlen ősét. Tehát minden élő lény valamikor egyetlenegy élő sejt volt, ez különböző módon alakult, mig a születéssel olyan élő lény nem látott napvilágot, ki fölébe nőtt minden ősének és most már hivatva van arra, hogy új, egyéni életet éljen.

A születés előtt az ősök élete egyszersmind előkészület a hosszú sor utolsó tagja számára, a születéssel megkezdődik az egyéni élet, mely nemcsak a fajtát mutatja, hanem az egyed sajátosságát is és talán csak azután tüntet fel észrevehető haladást a fajtával szemben, miután évezredeken át megismétlődött. Minden utána következő utódnak szintén meg kellene futnia születésétől fogva ezt az évezredes fejlődést és születése után a tovább fejlődött fajtát állítaná elénk. De az egyes élet hézag nélkül kapcsolódik bele az ősök lánczába, mely alakulását még feltünteti.

Tehát minden élő lény csiratörténetéből leolvashatónak kellene lennie, kik közvetlen ősei. Éppen igy az állatvilág csiravizsgálatában megismerhetőnek kellene lennie, hogy melyik helyen ágazódott el a fejlődés nagy vonala és mely lények vitték igazán előre és felfelé a fejlődést.

Igy is van. Ilyen vizsgálódások alapján állapították meg az állatok családfáját. Ha rá is szorul javításokra ez a megállapítás, annyi bizonyos, hogy ilyen munkálatokkal nagy eredményeket értek el planétánk történetének és kialakulásának megismerésében.

E mellett kiderült az, hogy az ember csiratörténete pontosan ugyanazokat a formákat mutatja, amelyekben az állatvilág mozog, csakhogy túlmegy az állatvilágon és a születéssel embert, nem állatot hoz létre. A földgöröngy, amelyből a hagyományok szerint az ember lett, úgy látszik, akkor már meg volt elevenedve. Mindazonáltal földgöröngy maradt, mert minden föld, minden anyag.

Hiszen nem is lehet ez másképpen. Igazán csak az uralkodhatik, aki minden alattvalóját után tudja érezni. Csak az működhetik boldogítóan, aki igazán megérti azt, akin uralkodik. A földön erre csak az ember képes, mert mindennek fölébe nőtt, magában pedig benne hordja az élőknek történetét. Ezek benne megvannak, tehát általa kell igazán élniök és boldogulniok.

A felületes ember előtt közömbös lehet, hogy holt vagy eleven anyagból alakult-e. A gondolkodó ember azonban bizonyos megelégedéssel veszi tudomásul, hogy ő az utolsó titok, melyet a csodás anyag leleplezhetett és hogy minden, ami ezen a bolygón van, az emberben személyes képviselőjére talál, hogy senkinek sincs jussa a földre, csak az embernek, a fejlődés czélja azonban nem lehet semmi más, mint az, hogy az embert valóban uralomra emelje.

Az embert az anyag szülte és az idő nemzette. De mi az anyag és mi az idő? Vizsgálódásaink számára rejtélyek. Belső megismerésünk számára azok a formák, melyekben Isten kinyilatkoztatta magát. Mind a kettő a láthatatlanból lépett elő és alkotásaiban lesz láthatóvá. Az ember pedig legifjabb fia az alakulás e hatalmasságainak.

Milyen eredményt jelent tulajdonképpen az ember? Nem szólva egyenes járásáról, ami méltóságát mutatja és fennsőbbségét az egész állatvilág felett, az embernek öntudatos, világos énje van. A planéta élete öntudatossá lett az emberben jelene, multja és jövője szerint. Ez az én ki tudja magát fejezni egy nyelvben, mely mindazt felölelheti, ami az ember élete körébe beleesik. Végtelenül fenséges, isteni méltóság, az élet hatalma sugározza be az embert, az ént.

De ez a méltóság apró kezdetekből sarjad ki. Ma is még követhetjük történetünkben az emberiség fejlődésének darabjait. Minden eredményt fáradságos munkával és vajudási kinokkal vivtak ki és ha ma tán magasabban állunk, mint az ezer meg ezer év előtti emberek, nem értük volna el ezt a fokot a fáradságos fejlődés ideje nélkül.

A világ igy olyan, mint egy életmuzeum. Minden növény- és állatfaj egy-egy fejlődési kisérletet mutat. Mindegyik remekmű a maga nemében, a fejlődés azonban egyre előbbre és előbbre tört, de összes kisérleti formáit meghagyta egymás mellett és ezzel a létnek és életnek olyan harmóniáját érte el, mely minden gondolkodó embert csodálattal tölt el.

Az előre hajtó ösztön.

Nagyon fontos, hogy az emberiség alakulási fokait ma még tisztán és világosan megismerhetjük minden egyes ember keletkezésében. Minden ember története alakulásának első pillanatától kezdve igen nagy jelentőségü, hogy megítélhessük úgy multját, mint jelenét.

Mert nem szabad azt hinnünk, hogy a fejlődés ma nyugton áll, vagy valamikor is nyugton állott. Minden azt mutatja, hogy az ember még koránt sem kész és a fejlődés kérdése nem csak azt kérdezi, honnan? hanem azt is: hová?

Feltünő, hogy ezt a kérdést senki sem tárgyalta természettudományi szempontból.

Figyelemreméltó most már, hogy az ember akkor, amikor megszületik, nincs birtokában azoknak az előnyöknek, melyekkel az állatokkal szemben rendelkezik. Még soká nem tud egyenesen járni, még nevetni és sirni sem tud az ujjszülött ember, éppen úgy, mint az állat sem és a világot átölelő nyelvéből csak egyetlen szótagot hoz magával, a nyelv csirasejtjét, amelyből sarjad a világ minden nyelve. A nyelvnek ez a nagyjelentőségű gyökere az «é». Ebből alakul ki a világ minden nyelve, éppen úgy, mint ahogy egyetlen élő sejtből nőtt ki minden élő lény.

A nyelv is úgy fejlődik, mint az ember. Először a magánhangzók alakulnak ki, azután lassacskán a mássalhangzók, ezek között utoljára az «r» és néhány nehezebb sziszegő hang. Azután következnek a szótagok, a névszók. A gagyogó ember még sokáig van azon a fokon, hogy csak durván sorozza egymás mellé a szótagokat és szavakat, – azon a fokon, melyről sok beszélt nyelv még ma sem jutott feljebb. Később lép elő az ige, mely az infinitivusból alakul és számtalan formahiba után eljut a helyes ragozáshoz. Végül megtanulja az ember próbálkozásainak befejezéséül az életnek, a világnak nagy főnevét, a fontos szót: az «én»-t, ezt a nemesi diplomáját az embernek, az örökkévalóság lehelletét, mely őt bevonja.

A nyelv a szellem teste. Ez is, mint az érzéki test, egyetlenegy sejtből sarjad. Mindenütt a fejlődés egynemüsége, egybehangzás és hézagtalanság, a lét egysége és az alak sokfélesége.

Az egyes ember nyelvének fejlődése nyilvánvalóan rövid megismétlése általánosságban az emberi nyelv család-történetének. Hogy az ember anyanyelvét megtanulja, legalább három évre van szüksége. De bizvást mondhatunk hat évet. Az egyenes járást az ember 12–15 hónap alatt tanulja meg. Nevetni és sirni már születése után hat hét mulva tud.

Ezek fontos fejlődési sorok, melyeken az ember csak születése után halad keresztül. Nyilvánvalóan az előbbi idő nem futja ki, hogy az ember megérjen. De az időtartam hosszuságából következtethetjük, hogy ezek a legifjabb fejlődési fokok, a régebbiek sokkal rövidebbre vannak fogva.

A legifjabb fejlődési fok kétségtelenül a nyelv, előbbről való már az egyenes járás, még előbbről a nevetés és sirás. Ezeknek a soroknak egyenlőtlen hossza alakulásuknak különböző koráról tesz tanuságot. Mig a csira a nagy fejlődést az egysejtüből a gerinczes állatig nehány hó leforgása alatt ismétli meg, az ujszülöttnek egy évre van szüksége az egyenes járás megtanulására, a nyelvre meg hat év kell. Tehát nem sok évezred előtt érte el a fejlődési folyamat ezeket az emberi előnyöket. Minden más alattunk álló élő lény születésekor meglehetősen készen van fejlődésével is és igen rövid idő alatt lesz önállóvá, ami jele annak, mennyire befejezett a keletkezése. Csak az ember mutatja magán az alakulás egész nagyszerüségét és még hosszú időre van szüksége, mig a maga lábán megállhat és nem szorul idegen segítségre.

Mi tehát a legifjabb fejlődési fokokon csak születésünk után haladunk keresztül és ezzel bizonyságot teszünk a keletkezés nagyságáról és hosszadalmasságáról. Azt is bizonyítjuk, hogy egy nagy alakulás közepében állunk s hogy az ember még korántsem tökéletes.

Ha majd egyszer igazán készen lesz az ember, nem is volna elképzelhetetlen, hogy mai létének tökéletlenségein még születése előtt megy keresztül és egy olyan lény kerül a napvilágra, mely éppen olyan hamar áll itt készen, mint az állat, anélkül, hogy születése után évekig tartó fejlődési folyamaton lenne kénytelen keresztülmenni, mig emberi mivoltához eljut. Ma az ember nagyon tökéletlen.

Ez éppen a különös. Mikor egy ember alakulásának minden fokán keresztül ment és testileg, szellemileg teljesen megérett, mégis mindnyájan egyetértünk abban, hogy tökéletlen. Állatokról és növényekről gyakran állítjuk azt, hogy tökéletesek és igazunk van. Nevezetesen tenyésztéseink igazán tökéleteset hoztak létre. Vannak virágaink és állataink, melyek az ember befolyása következtében sokkal tökéletesebbekké lettek, mint a milyenekké a természet csak valamikor is tehette volna őket. Ámde mind a mai napig még nem sikerült egy emberi nevelőintézetnek sem tökéletes embert létrehozni. És mindétig is hiábavaló lesz minden kisérlet: embert tenyészteni. A természet azonban maga el fogja érni az idő befolyása alatt.

Eddig tehát minden képes arra, hogy legmagasabb formáját megtalálja, csak az ember nem. Tudjuk és érezzük egészen világosan, hogy hijával vagyunk a mi különleges tökéletességünknek. Egészen világosan áll szemünk előtt az emberi tökéletesség, de nem vagyunk birtokában. Ez csak onnan eredhet, hogy a fejlődés egyenes vonala rajtunk megy keresztül, czélját azonban még nem érte el.

Az ember tökéletlensége tehát természettudományilag meg van okolva a fejlődés folyamatában. Ez az állapot szerencsétlenségünk is, meg szerencsénk is egyszersmind. Szerencsétlenségünk tökéletlenségünkön alapul, meg azon, hogy tudatában vagyunk ennek az állapotnak; szerencsénk pedig azon, hogy van egy előre hajtó ösztön, mely sohasem állhat nyugton, hogy tehát az emberi tökéletlenség sem lehet soha a végső, hanem hogy az ember számára is van egy tökéletesség, melyet el lehet érni és el is fogunk érni. Még nincs meg igazi emberi mivoltunk, de kétségtelen, hogy nem fog elmaradni.

Az emberiség paradicsoma.

A gondolkodók és törekvők mindenkor törték a fejüket a tökéletes ember problémáján. Éppen a mi időnkben vetették fel ismét nagyobb erővel az «Uebermensch» problémáját. Egyáltalában, melyik irányban keressük tökéletességünket?

Az ember azt hinné, hogy az Uebermenschnek legalább is az anyag legtökéletesebb formáját kellene mutatnia. A legerősebb egészséggel, leghatalmasabb erővel, legélesebb érzékekkel, legkorlátlanabb éghajlati alkalmazkodó képességgel kellene felfegyverkezve lennie.

De a tökéletességnek ez a fajtája csak kevéssel emelne bennünket az állatok fölé. Olyan tökéletesség volna, mely lényegileg az érzékiség körébe esik. Hiszen sok olyan törekvés van manapság, mely az embert valami különleges életmóddal a tökéletes érzékiségnek ebbe az állapotába akarja juttatni, természetes, nem izgató táplálkozással, fürdőkkel, testgyakorlással stb. Hanem azok az emberek, akik erre vetik a fősúlyt, idővel maguk is egy bizonyos izgalom nélküli állapotba jutnak, amelyen máris megismerszik, mennyire nem ebbe az irányba tart a mi haladásunk.

A tökéletességnek ez a foka bizonyára nem előttünk van, hanem sokkal hátrább, mögöttünk. Abban minden népnek régi hagyományai megegyeznek, hogy az emberi tökéletességnek állapota megvolt valamikor. Azonban lényegileg érzéki természetű volt.

A hagyományok azt mesélik, hogy az ember valamikor régen egészen tökéletes volt. Meztelen vala, de meztelensége nem volt szemérmetlen. Nyelve is volt, melylyel minden dolgot meg tudott nevezni, járása egyenes, élete szörnyű hosszú. Következésképen birtokában volt a nagy testi erőnek, tökéletes érzékeknek, kifogástalan rágó és emésztőszerveknek s a többinek.

Ez a lény nyilvánvalóan magasrendű alakulat volt e földön. Már meztelensége is ezt bizonyítja. A meztelenség két előnyre utal. Először is tökéletes szépségre, még pedig nem a szinek, hanem a formák és vonalak szépségére, mely gyapjú- vagy szőrmez nélkül akadálytalanul érvényesült. Másodszor tisztaságra. Az ember az egyedüli lény, aki meztelensége következtében magát teljesen tisztán tarthatja minden piszoktól és féregtől. Erre sem a hal, sem a rovar, sem az emlős nem képes. Ez előny és nyereség az élet kellemetlensége dolgában, amit kelleténél kevesebbre becsülnek.

Ezt mesélik a régi hagyományok az ember tökéletességéről. Ma azonban az a sorsuk, hogy nem igen találnak hitelre. Ez már magában véve is helytelen. A hagyományok legalább is fejlődési nyomok, a mód, ahogyan a nagy szellemek az alakulás folyamát és nyilvánulását felfogták. De természettudományi eszközök is állanak rendelkezésünkre, hogy a hagyományok szavahihetőségét megvizsgálhassuk.

Azt kell majd mondanunk: ha valaha volt az embernek paradicsoma, azaz olyan állapota, melyben a testi tökéletességet elérte, akkor ma meg kell találnunk annak nyomát minden ember fejlődésében. Mert ha igaz az, hogy az ember keletkezésében nyomát mutatja annak, hogy a legrégibb élő lény élő sejt volt, amint azt az emberi csira fejlődésében látjuk és hogy valamikor a legmagasabbrendü és egyetlen gerinczes állat a hal volt, akkor minden ember fejlődésében kimutatható az a rövidebb vagy hosszabb idő, amikor az ember paradicsomi értelemben tökéletes volt, ha egyáltalában volt valaha paradicsom.

És tényleg igy is áll a dolog. A mese a paradicsomi életről igaz, mert minden gyermekszoba megismétli rövid vonásokban. Apróságaink elbájoló s amellett szent mezítelenségben élnek, mely egyrészt elragadó formáikat juttatja érvényre – olyan formákat, aminőket az ember soha többé nem mutat – másrészt pedig testük gondozását teszi lehetővé. Nem nyugszanak addig, míg nem tudnak egyenesen járni és nem találtak ki és tanultak meg egy nyelvet, melylyel mindazt megnevezhetik, ami az ő világuk körébe esik. Tökéletes érzékeik vannak és – amint azt a születési jelentések ritka egyhangusággal bizonyítják – ép egészségben jönnek a világra; megbetegedésük és érzékeik elkorcsosulása már a mi gondozásunk idejére esik.

A gyermeki test általában olyan életteljes, amilyennek később már sohasem látszik. Legjobban csodálkoztam mindig a gyermek táplálkozása módján. Hiszen az emberi betegségek legeslegnagyobb része helytelen táplálkozás következménye. Rendszerint annak, hogy kelleténél többet eszünk. Ha azonban az anya tudatlansága kelleténél többet szán a gyermeknek, a gyomor egyszerüen nem veszi be és mindazt, ami a mértéken felül van, hamarosan kiadja.

De másban is mutatkozik az életnek ez a teljessége. A gyermek a legsúlyosabb betegségekből is könnyen kilábol, hacsak nem szorítják meg nagyon a természet hatáskörét a «kezeléssel». Ugyan melyik felnőtt lábolna ki olyan hamar a skárlátból, kanyaróból vagy tüdőgyulladásból, mint a mi kicsikéink! Minden sebe és sérülése játszva gyógyul; ha kihull a gyermek foga, rögtön uj nő helyébe. Ha nem ismernők az élet nyomorúságát, nehezen érthetnők meg, hogy annak a testnek, mely ennyire életképes és minden hiányt oly hamar pótól, valamikor meg is kell halnia.

A gyermeki testben mindenesetre megvannak a feltételei az emberfeletti életkornak. Ez teljesen megegyezik a régiek hagyományaival, melyek azt mondják, hogy ősatyáink életkora messze felülhaladt minden emberi mértéket. Aki már ápolt gyermeket, az megérti, hogy az ilyen hagyományok hitelessége nemcsak lehetséges, hanem valószinü is.

Azt senki se vesse ellene, hogy a halandóság a gyermekkorban sokkal nagyobb, mint bármely más korban. Ez még nem bizonyíték, mely előbbi állításunkat czáfolná. A legtöbb gyermek hanyagság és helytelen kezelés következtében hal meg. Azonkivül a gyermeki test egy már meghaladott fejlődési fokot tüntet fel. Tehát csak félig illeszkedik bele a mi körülményeink közé és annál több veszély leskelődik reá. A még alacsonyabban fekvő keletkezési fokok megfelelően kényesebbek és ezért még védő burokban vannak. Nem szabad tehát csodálkoznunk, hogy ha a születés után azok a fejlődési sorok, melyek már nincsenek burokban, hanem szabadon folynak le, oly sok veszélynek vannak kitéve és hogy a mai nemzedék már sokszor nem tudja, hogyan kell ezekkel a fejlődési mozzanatokkal elbánni. Mindazonáltal megtaláljuk bennük nyomait annak, hogy valamikor régen sokkal hosszabb volt az élet, mint manapság, éppen úgy, mint ahogy a bölcsességfogakból és a vakbélből következtetünk az ember nagyobb emésztési képességére, mely fok már mögöttünk van, noha éppen ez a két maradvány testünk leggyöngébb részei közé tartozik.

A testi tökéletességnek paradicsomi foka már bizonyára mögötte van az emberiségnek, mert mindenki ennek bizonyítékait hordja testében. Mindenki volt már egyszer, ha csak futólag is, a paradicsomban. Csakhogy a paradicsom ma már rövid átmeneti formává sülyedt alá.

Éppen a természettudomány igazolja a régiek hagyományait. De szintoly világos az is, hogy ez a kor már messze mögöttünk van és ha mögöttünk van, akkor olyan fejlődési fok, melyen már túl vagyunk. Nyilvánvaló, hogy ez nem volt a lét legmagasabb foka és a fejlődés egy felsőségesebb állapotba akarja helyezni az embert, mint amilyenben volt tökéletessége idején, mezítelen, paradicsomi ártatlanságában és hosszú életében. De akkor ne is sirjunk és jajgassunk azon, hogy elveszítettük a paradicsomot, egyáltalán ne nézzünk fájdalmas tekintettel hátra, hanem örüljünk, hogy keresztülgázoltunk azon, ami elmult és hogy a fejlődésnek ujabb foka elé haladunk.

Az új tökéletesség.

Ma természettudományi bizonyossággal mondhatjuk ki, hogy a mi alakulásunknak nem az a czélja, hogy tökéletesebb érzékekre és testi előnyökre tegyünk szert. Ellenkezőleg, életünk tartama rövidül, testünk ereje csökken, érzékeink élessége tompul, még pedig láthatóan.

Az ember sok mindenfélét okol ezért a hanyatlásért. Hogy életünk módja helytelen, hogy a húsétel az ok, az alkohol a hibás, a kultura a baj. Ebben sok igazság van, de végeredményben a vegetáriánusok, az antialkoholisták meg egyéb «természetemberek» sem élnek tovább, mint a többiek. Nem, a felelősség a fejlődést terheli, mely máson töri a fejét, nem az érzéki lény paradicsomi tökéletességén.

Mai tökéletlenségünk még mindig haladás a régi tökéletlenséggel szemben. Bebizonyosodott, hogy már nincs is szükségünk tökéletes érzékekre. Mi magunk sokkal jobban megjavítjuk őket, mint ahogy a természet javítaná meg nélkülünk.

Egy csillagász barátom beszélte nekem egyszer, hogy egy szibériai paraszt puszta szemmel látta a Jupiter holdjait és kérdezte tőle, hogy micsoda pontocskák azok a ragyogó csillag közelében. Talán egész Európában senkinek sem volt oly éles szeme, mint ennek a burjátnak. De mi ez ahhoz a pillantáshoz képest, melylyel a messzelátón keresztül belenézünk a világ megmérhetetlen távolságába, vagy amelylyel a mikroszkópon át a világ mérhetetlen kicsiségét is meglátjuk. És mi a messzelátó meg a mikroszkóp? Mesterséges emberi szemek.

Azután meghalljuk azt, amit a legmesszebb messzeségben beszélnek, amit természetes fül sohasem hallhatna meg. Szárnyakra sincs szükségünk, mert közlekedési eszközeink számára nincs távolság e planétán.

Magától értetődik azonban, hogy a mesterséges, élesebb szerszámok tökéletesbedése és alkalmazása a természetadta szerszámokat visszafejleszti. De ez nem is olyan nagy baj. Manapság megtanítják a némát beszélni, a süketet hallani. Sőt éppen a mi korunkban arra is van példánk, hogy egy vak és süketnéma nő olyan műveltségre tett szert, mely a középszerűt messze felülhaladja.

Uj tökéletességünk tehát nem az érzéki érettségben van, hanem egy véghetetlenül finomabb valamiben, egy anyagban, melyet soha senki sem sejtett volna, mely azonban az emberben és az ember által az érzékelhetőség látókörébe lépett és amelyet mi szellemnek nevezünk. Az emberben nyilvánvalóvá lett, hogy van még valami sokkal magasabbrendű dolog, mint az anyagi láthatóság, következéskép van egy sokkal tökéletesebb lény is, mint az érzékileg érett lény.

Ez egészen új, rejtelmes jelenség, mely így a láthatóság tarka függönye mögül a fejlődés útjára lépett és amelyet ugyancsak az anyag tartott sokáig elrejtve.

Az anyagból élet lépett elő. Mi az élet? Senki sem tudja megmagyarázni, azonban mindenki ismeri. Az anyagból lépett elő a szellem is. Állati alakulat nem tudott neki szállást adni, tehát a fejlődés tovább törtetett az ember felé és az emberben jelent meg a szellem.

Nyilvánvaló tehát, hogy a szellem és az élet a tulajdonképeni hajtóerő, egyszersmind rúgója minden fejlődésnek is, a látható anyag pedig csak agyag, melyet láthatatlan művészek formálnak és szemünk működésüket az anyag fejlődésének látja, amely pedig csak forma, melyben a szellem és élet megnyilatkoznak. Magukban véve láthatatlan erők. Tehát nyilvánulási formát kerestek az anyagban és az emberben előretört a szellem.

Mi azonban a szellem? Természetesen szintén meg nem magyarázott rejtély, de semminek sem az a rendeltetése, hogy megmagyarázzuk, hanem hogy átéljük. Ez a magyarázási viszketeg a főakadálya az életnek.

Voltak emberek, kik tagadták azt, hogy van szellem, mert vele szemben érzéketlen a kémiai mérleg, mely pedig a gramm tizedrészét is megérzi. De ez nem csoda. Micsoda a mérleg? Anyagiasult gondolat. A szellemnek van mérlege, de a mérlegnek korántsincs szelleme. De a mérlegen és minden eszközön rajta van a szellem élete.

Minden eredmény, amit az ember a maga tökéletességében elért, szellemről tesz tanúbizonyságot. A fejlődéssorokat egészen az emberig látszólag az anyag hozta létre, amint azt a régi hagyomány mély bölcsességgel hangoztatja, mely újra meg újra mondja: a földből sarjadt a fű, növény és minden állat. De azokat a fejlődéssorokat, melyek az emberiségben rejlenek, már nemcsak az anyagnak, hanem az emberben benne lakó, jellegzetes szellemnek számlájára is kell irnunk.

Ha már nem tudjuk megmondani, mi az anyag, feltehetjük, hogy minden mozdulatát, ugynevezett törvényét a szellem hatalma szabja meg, hogy az anyag végeredményében nem más, mint a szellemnek láthatóvá lett, legalacsonyabb rendű alakja. De az emberben láthatóan uralkodik valami önálló és ez segítette létrehozni az emberiség minden vivmányát, úgy hogy az előre irányuló fejlődés hasonlíthatatlanul gyorsabban megy végbe, mióta az ember fellépett.

A szellem mindenesetre magasabbrendű, tehát szélesebbkörű, mint az érzékiség. Az embernek előbbi tökéletessége érzéki világának körébe esett és anyagias természetű. Az ember volt a legszebb és legtökéletesebb földi alakulat; járása, széles kört felölelő nyelve természetes urává tette őt a földnek, de mégis csak azt tudta megnevezni, amit látott és mindaz, ami érzékiségének körén kivül esett, sötétségben volt.

Az emberi énben a szellem leadta névjegyét a földön, de éppen ezzel azt fejezte ki, hogy van egy magasabbrendű tökéletesség, mint az érzéki és a fejlődésnek kizárólagosan az a czélja, hogy ezt a magasabb és legmagasabb tökéletességet elérje.

Az első lépés.

Nehéz elgondolni, hogy a szellem miképpen vétette magát észre az emberrel. Bizonyára volt az embernek valamikor egy olyan korszaka, amikor ugyan mindent meg tudott nevezni, azonban csak azt, ami érzékeinek körébe esett. De az érzékfölöttire, a gondolatra – miképpen válhatott rájuk figyelmessé?

A világ szerkezetének megfelelően ez is csak a fejlődés útján történhetett meg. De az érzékfölöttinek megértésére hogyan kell – fejlődnünk?

Emlékszem egy gyermek folytonos kérdéseire, ki hallott valamit gonosz álmokról. Hetekig nem tudott megnyugodni azon, mi is az a gonosz álom, hol lakik, mit csinál, szerette volna ismerni egész természetrajzát és mindezekre a kérdésekre nem tudtunk olyan feleletet adni, melyet megértett volna.

Hasonló helyzetben kellett lennie egykor az embernek is. Bizonyára sejtette, hogy több veszi őt körül, nemcsak a látható világ, de hogy milyen az a másik, az a láthatatlan, azt nem tudta elképzelni a tökéletes földgöröngy.

Ekkor eljutott az első fogalomhoz. A régi hagyomány azt mondja, hogy ez a «rossz» fogalma volt. Semmi sem olyan valószinű, mint ez. Valamennyi fogalom közül legérezhetőbb a «rossz». A rossz tulajdonképpen félig anyagszerű, mert az érzékiség világában semmi sem oly érezhető, oly igazán szembeszökő, mint a rossz.

A rossz még testi alakot is ölthet és felléphet mint betegség, ellenségeskedés, háború és gyilkosság. A fogalmak közül a gonosz mindenesetre a legalsóbb fok, de a legalacsonyabb egy rengeteg nagy világban, a szellem világában.

Az ember nagyravágyásában tulajdonképpen tovább ment, nem akarta tudni, mi a szellem, a gondolat és a fogalom. És képes volt arra, hogy ezt ne tudja, mert még nem volt eléggé kifejlett rá, de tudni akarta, nemcsak azt, mi a «rossz», hanem azt is, mi a «jó».

A rossz nyilvánvalóan a «nem», de a fejlődés az «igen»-ből ered. A «rosz»-szal sohasem elégszik meg. A «jó»-t követeli. De a «rossz» valósággá lett, a «jó» fogalommá.

Ez már nagy lépés volt előre. Sokkal nagyobb, mint közönségesen hiszik a földön. Egy más lénynek sincs képzete a «jó»-ról, vagy a «rossz»-ról. Tulajdonképpen minden jó volt, amit a földön meg lehetett nézni. Jó volt, mert volt, az ember is jó volt és tökéletes, de ez a tökéletesség öntudatlan, czéltalan és kellem nélküli volt, tompa, gondolattalan természetesség, meztelen, paradicsomi ártatlanság. De az ember nyomára jutott az első gondolatnak és a fogalomképzés megindult. Ezzel olyan fordulat állott be, milyet ez a bolygó addig még nem élt.

Ezzel persze a legtökéletlenebb lénynyé lett az ember. Minden jó és helyes volt és változatlan maradt jóságában. Csak az ember hagyta el. Ez tulajdonképpen nem volt nála «hiba». Tökéletesebbé akart lenni, amikor belépett a fogalom világába és csak ekkor lett igazán tökéletlenné, mert látta, hogy ezzel a lépéssel egy egészen új létnek legalsóbb fokára került.

Előbb a legmagasabb fokon állt az érzéki világban, most pedig a legalsóbb fokon a szellemi világban. De benne előre nyomult a fejlődés. A legsilányabb tökéletlenségben állandó vigasza maradt az embernek, hogy egyedül ő benne van elhatározva a haladás. Minden más állva maradt érzéki jóságának fokán. Egyedül ő törtetett előre és tudatosan vagy öntudatlanul új létének teljes tökéletlenségét vette ráadásul.

Nem ő nyomult előre, de őt szorította az a rejtélyes lét, mely minden megjelenésében titokzatos czélt követ, mely – amit fel szabad tételeznünk – egy olyan tökéletesség, minőt ma még nem is sejtünk.

A fejlődésnek sok-sok létrafokot kellett meghágnia. Az már nagy eredmény volt, mikor az első folyékony és első szilárd anyag létrejött, amikor a láthatatlan hydrogén és láthatatlan oxygén az első látható vízcseppben egyesültek és az első sójegecz meg az első kavics megjelent. Ezzel megint el volt érve egy fok, az első kristály – egy szám lett láthatóvá. Hiszen a szám már fogalom, a szellem bizonyítéka. Azután jött az élet az első sejtben és végül az emberben az első öntudatos gondolat, a szellem az anyagnak, a húsnak és vérnek formájában.

Vajon megáll-e ez a rejtélyes előretörekvés utja közepén és otthagyja-e az embert a rosszban és a tökéletlenségben, egyszóval a legalacsonyabb szellemi fokokon, vagy pedig tovább halad és nem nyugszik addig, mig a végső czélt el nem érte.

Tulajdonképpen csak időre van szükség, semmi másra, csak időre. A győzelem bizonyos. És ha nem is látja meg közülünk mindenki a győzelmet látóérzékével, mégis legalább egy szeme a keletkezés hosszú lánczának és mint ilyen, szükséges és nélkülözhetetlen.

Ma tehát két tökéletesség között állunk. Az elsőt, az érzékit, a paradicsombelit magunk mögött hagytuk, az ujat, a szellemit még nem értük el. Ennek következtében mi vagyunk az egyetlen tökéletlen lények ezen a bolygón, kik csonkaságunkat és vajudási fájdalmainkat nagyon is érezzük, de egyszersmind az egyedüliek, akikben megvan egy olyan tökéletesség csirája, mely

Ennek az alakulási időnek szenvedései nem érnek fel azzal a nagyszerűséggel, melynek bennünk kell megnyilatkoznia és ma csak ez tölthet el minket örömmel és vigaszszal. A legboldogtalanabb lények vagyunk és egyuttal a legboldogabbak is.

Nagy boldogságunk már ma is abban van, hogy egyáltalán tudunk boldogtalanok lenni. Ki más tud e föld kerekségén boldogtalan, bünös lenni, mint az ember? Ezért aztán senki, sem a nap, sem a hold, sem valami csillag vagy élőlény nem tud olyan boldog lenni, mint az ember. Boldog az a nép, mely ujjongani tud! Boldog az az ember, aki nevetni és sirni tud! De hogy mivé lesz egykor az ember, – azt el sem lehet képzelni!

A jó és a rossz.

Két sark között fordul a mi alakulásunk. Ez a két legnagyobb ellentét, melyet ismerünk: a jó és a rossz. Többek, mint puszta fogalmak. Hatalmak.

Egyáltalában az a sajátsága a szellemnek, hogy nem fogalom, hanem erő. Ezért nagyon valószinü, hogy mind az, amit erőnek nevezünk – még az is, mi az anyagban rejlik – nem más, mint a szellem lendülése, vagy gondolat. Igen, maga az anyag is talán csak azért oly rejtélyes és érthetetlen, mert a szellemnek megtestesülése, melyet gondolatok mozgatnak. Ezeket a gondolatokat pedig azért tartjuk változhatatlanoknak, mert arasznyi létünkben változhatatlanokúl találtuk ki őket és mert még egyideig erőtlenül állunk velük szemben és ezért a magunk gondolkodása tette tette őket változhatatlanokká. Ha a szellemben hinnénk és nem az anyagban, akkor valószinüleg kiderülne, hogy az anyag a folyó, a hullámzó, a változó és hogy a szellem kormányozza gondolatai irányában. A létnek kell hogy legyen egy olyan foka, amelyen az anyag épúgy engedelmeskedik az egyes ember akaratának, mint ma az úgynevezett örök és megmásíthatatlan természeti törvénynek.

Egyelőre még nem vagyunk ennyire. Nincs is semmi értelme, hogy erről ábrándokat szőjünk. A valóság ugyis túlszárnyalná minden esetben. Mi egyelőre még egy alakulásban mozgunk, melyet két ellentét, a jó és a rossz kormányoz, melyek épp úgy hajtó erők, mint a pozitiv és negativ elektromosság. Hiszen az egész természet egységes.

Minden lépés előre, mit az emberiség megtesz, kiváltott ereje a jónak, de mialatt létrejön, belevegyül a rossz. A rossz az elégedetlenséget ereszti szabadjára az emberben, mert látja a tiszta jót és érzi, hogy szellemileg hozzátartozik és igy megint egy lépést tesz a jó felé. Még ott is, ahol a rossz látszólag mindent kizsarolt, csak a jó ereje terjed a talajban, mely végtére bizonyosan kihajt, többnyire ott, ahol nem is várják.

Az emberiség minden fejlődésében, mely azóta ment végbe, mióta a gondolatnak, a szellemnek világába belépett, ez a két hatalom működik és alakította történelmünket. Tehát az első gondolati dolgok, melyekkel érintkezésbe jutottunk, termékeny hatalmaknak bizonyultak. Micsoda erők működnek tehát a szellem birodalmában?

Ezt a magunk élete történetéből is láthatjuk. Ha az ember jót gondol, a jó uralkodó hatalommá lesz, melyben az ember egész környezete osztozik. A rossz gondolat meg rossz világot nemz az ember körül és a romlás hatalmává lesz. Tehát el sem képzelhetjük, milyen fontos az ember alakulása szempontjából az ő gondolatvilága. Minden gondolat erő, mely képes volna arra, hogy az anyagra átalakítólag hasson, mint a szélvész a hullámokra, ha rögtön nem tennék hatástalanná más szellemi erők. De felettünk mindazonáltal megtartja hatalmát és nagyon fontos, hogy az élet gondolatai, jó gondolatok környékezzék az embert és keletkezését és töltsék be lelkét, nem pedig rossz gondolatok, sötétek, feketék. Ezek nagyon hamar jelennének meg benne vagy körülötte bajok alakjában.

Másrészt azonban az is világos, hogy jövendő tökéletességünk magasabban áll, mint a jó és rossz, vagy hogy ebben ez a két hatalom a lét olyan harmóniájában növekszik, mely az ellentéteknek egymással való szembeszállását nem engedi meg. Tökéletességünknek a szellem világában olyannak kell lennie, mint amilyen volt az előbbeni tökéletesség a testiség világában. Tökéletes testi forma voltunk, tökéletes szellemi forma leszünk. Ebben a testiségnek is ujjá kell alakulnia, mindenek előtt teljesen a szellem hatásköre alatt kell állnia.

Tehát nem is beszélhetünk jó vagy rossz emberekről. Ilyen nincs is. A jó és a rossz az előre irányuló mozgás erői, de nem önálló szellemek, tehát nem emberek. Eszközök, nem személyek, szinek, nem lényegek.

Sehol sem értették meg az embert ott, ahol a jók és a rosszak osztályába sorozták. Ma ugyan mindent e mérték szerint osztályoznak egy bizonyos erkölcsi felfogás szempontjából. Innen van, hogy a legtöbb ember kesereg, hogy nem értik meg.

És nem is értik meg. Minden ember előtt ott lebeg egészen világosan a tökéletesség világában mutatkozó valódi alakjának képe. Továbbá mindenki egészen pontosan tudja, hol fogyatékos a tökéletesség valódisága és tudatosan vagy öntudatlanul szenved emiatt. Ha rossznak korholják, vagy, ami szinte még kellemetlenebb, jónak dicsérik, lényét mindkét esetben – félreértették. A tökéletességre rendelve és alakulásának mértéke szerint többé vagy kevésbbé roszszal van borítva, de lénye egészen más, mint a rossz vagy a jó.

Talán jobban meg lehet érteni ezt egy példán. Ha ma élne néhány tökéletes ember a föld hátán, valódi ember, olyan, amilyen mindnyájunk előtt lebeg bensőnkben, nem sok idő multán elárasztaná az emberiség tömegeit a tökéletesség világossága, mely mindenkit ellenállhatatlanul beragyogna, meggyógyítana, megmentene. Azonban, ha valódi emberek helyett csak jó embereket sikerülne nemzeni és mi többiek volnánk ezek mellett a rossz emberek, akkor elviselhetetlen helyzet alakulna ki, egy pártellentét, mely elképzelhetetlenül szörnyüséges volna, ha a «jó» emberek száma nagyon megnövekednék. Szerencsére ez sohasem állhat be, mert a jó és a rossz a valódi ember szellemi magaslata alatt áll.

Azt is megértjük, hogy a fejlődés lassú és éppen úgy szüksége van évezredekre, mint az élő sejt fejlődésének. Most már az a fontos, hogy az első lépés az érzéki tökéletességből a szellemi tökéletesség felé a «rossz»-nak gondolata volt. Innen van, hogy az érzékiség és a «rossz» közeli rokonai egymásnak. Mennél jobban közeledünk a szellem felé, annál közelebb kerülünk az érzékiséghez, annál közelebb vagyunk a «rossz»-hoz.

Ez oly érthető, hogy sok jóhiszemű ember azt gondolta, hogy az érzékiséget teljesen ki kell irtani, hogy megmeneküljünk a «rossz»-tól és közelebb jussunk a «jó»-hoz. Persze, ez nagy tévedés. Hiszen nem jó embereket kell tenyészteni, hanem valódi embereket kell létrehozni.

A valódi ember uralkodik érzékein, de nem irtja ki őket. A pusztán jó ember talán böjtől, zabolázza testét, a valódi ember istentiszteletté avatja az evést és ivást. A pusztán jó embernek mindenütt van nyesegetni, tiltani valója, egyre alapítja az egyletecskéket az ilyen vagy olyan baj orvoslására – a valódi ember életerőt fejt ki, szabadságot és erőt teremt maga körül és ebben a levegőben ellebben a halál minden árnyéka.

Egy azonban igaz. Hiszen minden állat- vagy növényfaj mutat visszaesést az ősi állapotba. Ezt atavizmusnak vagy csökevénynek nevezik. Az ember is mutat folytonosan és mindenütt ilyen visszaesést.

Csökevény ránk nézve az, ha az állati állapot mutatkozik. Ennek mértéke szerint leszünk anyagilag megkötöttekké. Az állat még egészen megkötött és megkötöttségében jó, olyan jó, amilyen jó az állat lehet. Megkötöttségében egészséges is, jól érzi magát, mert érzése pontosan megtanítja, mit kell tennie, mit kerülnie. Nem is akarhat mást, csak azt, amit kell. Ezzel szemben az ember alapja a szellem. Ez azonban korlátlan uralmat jelent az anyag fölött. Ma már képes arra, hogy mást akarjon, mint amit kell. Mivel azonban csak félig szellem, helytelenül bánik az anyaggal, «bűnt» követ el és ez lesz forrása szenvedésének, mivel valótlanság. A bajok féligazságaink kifejezői.

Az ilyen visszaesés minden egyes esetben a régi érzékiséget juttatja fokozottabb mértékben érvényre. Természetesen a «rossz» érzése van meg ilyenkor bennünk. Ahol igazi haladás van, ott a szellem kezében van a kormánypálcza és a vivmányok mind a «jó» zászlaja alatt sorakoznak.

Ma az érzéki és szellemi között a középen élünk, ezen alapul mindaz, ami jó és rossz bennünk, de nyilvánvaló, hogy a szellemlény diadalmaskodni fog az érzéki lény fölött. Akkor majd kiegyenlítődik bennünk a jó és rossz és megbékélésük egy sajátossága lesz a valódi embernek. Mért fog a szellem győzni? Mert a történelemben, amennyire azt ismerjük, folytonosan ért el eredményeket s mert a fejlődés nem állhat meg.

Szellem és hit.

Folyton csak a szellemről beszélünk és majd elfeledtük, hogy manapság végtelenül sok ember nem ismeri el, hogy van szellem. Nagyon ártatlan és ártalmatlan felfogás. Senkinek sem közönbös annyira, mint éppen a szellemnek. Ha ezek az emberek bizonyos idővel előbb éltek volna, azt mondták volna: szilárd anyag, cseppfolyós anyag ostobaság, ilyen nincs. Vagy egy más időben: eleven anyag – bárgyuság. Mért ne mondanák ma: nincsen szellem.

Ha van szellem, akkor neki árt legkevésbbé, ha azt mondják, hogy nincs. Mit tennénk mi, ha valaki tagadná létünket? Azt hiszem nem boszankodnánk ezen, hanem alkalomadtán megragadnók az üstökét és igy figyelmeztetnők barátságosan arra, hogy vagyunk. Meg szeretnék hivni minden ilyen embert vacsorára, hogy kocczintsak vele mindkettőnk egészségére. Ez oly kedves alkalom volna a megismerkedésre, hogy mint legjobb barátok válnánk el.

A szellem világában kevesebb volna a humor? Azt mondta egyszer valaki: Aki megteremtette a békát, – nem volt abban humor? A szellem egyszer elbájoló és lelkesítő módon fogja magát megismertetni. Aki azt hiszi, hogy a szellem nevében fel kell háborodnia azok ellen, akik a szellem létét tagadják és materialistának meg nem tudom minek szidalmazná őket, mindenesetre arról tenne tanuságot, hogy nagy a gyengesége és kicsi a hite a maga igazságában. Az ugynevezett materialistában sokszor több a szellem, mint haragvó ellenében.

Ha napvilágnál nézzük, nagy hálával tartozunk az ugynevezett materialista meggyőződésnek. Ez a meggyőződés a természet bizonyos irányu megfigyeléséből és az anyag vizsgálatából eredt. Senki sem tanított meg annyira, hogy pontosan és gondosan megfigyeljük a természet jelenségeit, mint az a tudomány, mely mindazt tagadta, amit nem tudott bebizonyítani. Régebben szivesen folyamodtak szavakhoz és hipotézisekhez, ha az érzékfelettiről volt szó és ezért évszázadokon át hamis képzetsorokban éltek. Most azonban minden megváltozott. Sokkal gondosabbak vagyunk megfigyeléseinkben és azért érettebbek a megismerésben, mint régebben. S ezért nem utolsó sorban tartozunk köszönettel a becsületes, fenkölten gondolkodó materializmusnak.

Van persze egy másik, gondolattalan, fecsegő materializmus is. Ez a törzsasztalok álláspontja, melyről nem érdemes beszélni. Éppen olyan boldog hitében, mint egy régebbi, de még ma is meglevő fajtája a régi hitnek, mely engedelmesen elgajdolt mindent, amit előénekeltek. Csak a szine más, lényege egyforma.

Az igazi materializmus nagy, leküzdhetetlen igazságszeretetnek volt a folyománya. Sok okunk van rá, hogy hálásak legyünk iránta kiméletlen vizsgálódásai miatt az igazság érdekében. Talán éppen ott működött leghatalmasabban a szellem, ahol a legbuzgóbban tagadták létét.

Egy föltétlenül bizonyos. Mathematikai bizonyítéka nincs a szellemnek, mert nem tudjuk megmagyarázni. A mathematika csak olyan nagyságokkal bizonyít, melyeket ő maga teremtett. A természetet, az anyagot, az életet, a szellemet azonban nem mi teremtettük, tehát nem is magyarázhatjuk meg. Megvannak és mi többet nem tehetünk, csak megjelenésük formáit irjuk le.

Az ember tudvalevőleg csak a tapasztalati tényeket ismerheti meg, csak ezekbe találja bele egy kissé magát. Hogyan volnánk képesek mi, kik félig anyag, félig szellem vagyunk s nagyon messze valódi tökéletességünktől, mely tisztán szellemi, – hogy volnánk képesek ma megállapítani azt, van-e szellem és mi a szellem!

Egy egysejtü lény nem állapíthatja meg, mi az élő és mi a holt anyag. Nagyon is kezdetén van az életnek. Az ember is nagyon a kezdetén van még a szellemnek. De azt nagyon jól meg tudjuk különböztetni, mi az élő, mert magunk mutatjuk az élet legmagasabb formáját.

Ennyi bizonyos. Ha a fejlődés egyáltalában a megkezdett uton megy tovább, egyre jobban kell érvényre juttatnia a szellemet. Épp úgy, ahogy az élet az anyagban megjelenni törekedett és egyre magasabb formákat vett fel és máskép nem is cselekedhetett, mert egy magasabb törvénynek engedelmeskedett, – épp úgy cselekszik majd a szellem is. Csak ily módon és igy a legjobban lesz észrevehetővé és nyilvánvalóvá.

Ugy látszik, hogy a szellemben, mint a lángban, megvan az az eleven törekvés, hogy tanuságot tegyen magáról az anyagban. Egyre észrevehetőbben fog szemünk elé nyomulni. Minden emberi gondolat, szerszám, egész történelmünk bizonysága a szellemi erő gyarapodásának, mely nekünk talán lassú, de állandó és biztos.

Igen, veti ellene ellenfelünk. Ezt mi is tudjuk. De mi egy olyan szellem létét tagadjuk, mely független az anyagtól. Mi tagadjuk az önálló életet, az önálló szellemet, azt a gondolaterőt, mely el van oldva az anyagi kapcsolattól.

De mi volna, ha mindaz, amit anyagnak nevezünk és annak minden nyilvánulása csak a szellem formája volna? Lehetetlen, hogy két homlokegyenest különböző ősanyag legyen, szellem és anyag, minden létezőnek alapjában egy nagy egységnek kell lennie, mert egységesen nyilatkozik meg. Szellem és anyag egykor majd úgy nyilvánul meg, mint egy világlét két eleme, akárcsak a pozitiv és negativ elektromosság, a jó és rossz és minden páros erő. A két sark-erőnek, a szellemnek és anyagnak együttműködését feltételezi a jelenségek látható világa alakulásában és fejlődésének soraiban és magában véve egység.

Ez egyre világosabbá lesz. Ha pedig valahol nem világos, az sem baj. Minden bizonynyal világosabbá lesz. Hiszen alakulási folyamban vagyunk, mely mindig újat, egyre nagyszerűbbet sodor szemünk elé és amely nem nyugszik addig, mig az ember megint tökéletes nem lesz.

Mért van jogunk ezt hinni? Mert tagadhatatlanul világos az emberiség, egész bolygónk történelméből, hogy mindig nagyobb és tökéletesebb áll elő a kisebből és tökéletlenebből. Mert az emberben felragyogott a szellem az első gondolatban, melyet sikerült elgondolnia és mert magunkban hordjuk az emberi tökéletességnek elpusztíthatatlan képét, mely nem nyugszik addig, mig valósággá nem lesz.

De sokkal fontosabb a kérdés: Mit tegyünk hát mi, emberek? Vitessük magunkat a keletkezési folyammal előre, a szellem felé és igtassuk bensőnkben a szellemet jogába az anyaggal szemben, tartsuk erősen a tökéletest gondolatainkban és tagadjuk meg, vessük el a tökéletlent. Semmiféle munka nem hiába való ezen a területen és minden ember hivatott munkatárs és értékes segítő. Előbb csak a természet működése volt ez, mely teremtett, ma az emberben a szellem is munkába állt, mely minden egyes embert méltányol és megbecsül, mint munkatársat.

Nagy a jelene az embernek, ennek a lénynek, mely keresi valódi tökéletességét. Sokkal nagyobb a jövője az emberiségnek. Egy szóval lehet meghatározni: a szellem uralma az anyag felett, az igazságé a hazugság felett, a tökéletességé a tökéletlen felett. Egyedül jogosult és jutalmazó tartalma minden egyes ember életének, hogy magát és minden erejét ennek a czélnak szentelje. Mi vagyunk ma a legfontosabb emberek, akiken keresztül halad minden erő az emberiség jövendője felé. Mi vagyunk ma minden tökéletességünk mellett pótolhatatlan szeme az alakulás hosszú lánczának, mely nélkül egyáltalában nincsen czél. A minden időkben élő nemzedéktől függ az ember jövője.