Az emberiség jövője

A társadalmi nehézségek.

A vallási bajok, melyekre fejlődésünknek az igazi lelki lényhez vezető utján akadtunk, nagyok ugyan, de nem legyőzhetetlenek. Van egy megbékülés, mely minden vallási ellentétet kiegyenlít. Ott tanyázik az ember énjében, valósága meg abban van, hogy mindenki másban tiszteljük és becsüljük az embert és ugy bánunk vele, mint aki belsőleg egyenrangu velünk.

Még nagyon messze vagyunk attól, hogy ez az igazság diadalmaskodjék az emberek között, de mégis már kezdjük megérteni, és sohasem szabad megriadnunk az időleges «soká»-tól. Idő végtelenül sok van, de nincsen sem hosszu, sem rövid idő, ha az isteni gondolatot természetrajzilag kell keresztülvinni. A fődolog, hogy ezt az igazságot elérjük és minden bizonynyal el fogjuk érni, ha egyáltalában megvan ez az igazság. Hogy kezdjük megérteni, az megvalósulásának kezdete bennünk.

Minden isteni és természetrajzi dolog ugy van berendezve, hogy csak a tények és a fejlődés nyelvén, tehát egy óriási szemléltető oktatás utján lesz érthetővé. Amint világossá lesz, abban a pillanatban felszabadul az emberiségben az erő, mely nem nyugszik addig, mig a czélt el nem érjük.

Az irányok, melyekben az ember ereje működik, változnak, idővel megbénul a buzgóság, de nyugvás sohasem áll be.

Mennél homályosabb a czél, annál változatosabbak a kisérletek, melyek el akarják érni és mivel mindegyikben megvan a hajlam, hogy magát tartsa jogosultnak, könnyen támadnak ellentétek. Találkoztunk velük a vallás területén és láttuk, hogy minden vallás kisérlet, mely az emberiség lelki czéljaihoz akar közelebb jutni, de, sajnos, kivétel nélkül tökéletlen kisérlet valamennyi.

De nem a vallási nehézség az igazi nehézség. Egészen más rejtélyek mozgatják korunkat, nem a vallásiak. Bajaink lényegükben társadalmi természetüek.

Még a fajok és nemzetek ellentétei is elhalványulnak a társadalmi rétegek ellentétei mellett. Mintha ma minden embert hirtelen lázongás kapott volna el, mely minden eddigi társadalmi rendet és felfogást romba akar dönteni.

Aki azonban erősen szegezi szemét a fejlődésre, az az életnek egy mozdulatától sem retten meg, bármilyen legyen is. Minden mozgás életről tesz tanuságot. Csak a mozdulatlanság elrettentő.

Sőt semmi sem örvendetesebb, mint ha az emberek előtt világossá lesz, hogy a vallás a maga ellentéteivel még korántsem meríti ki a szükségletet és törekvést, hogy előbbre jussunk. A mozgás sokkal szélesebb körü, mint ahogy a vallások sejtik. Minden állást, minden kort és nemet, sőt minden egyest megragad, még az élet legjelentéktelenebb kicsiségeit is.

A vallás alól több-kevesebb szerencsével az emberiség nagy tömegei vonták ki már magukat. A társadalmi mozzanatokat senki sem kerüli ki. Hullámai belecsapnak minden egyes ember életébe. Hogy megkezdte mozgását, azt nagy eredménynek kell tartanunk.

Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy a haladásnak mindenki tetszését el kell nyernie. Éppen azért, mert kicsiből és tökéletlenből ered, a legtöbb ember aligha ismeri el haladásnak. És ha el is ismeri, nem mindig telik benne kedve.

Sok kényelmet rombol szét, ledönti a fennálló viszonyokat és az általános felbomlásnak és megrendülésnek benyomását teszi. Nem látszik a régi kapcsolatok folytatásának, hanem fölforgató, veszedelmes és romboló rohanásnak. Ezért rémülnek meg sokan. Pedig csak látszik ilyennek.

Korunkban két nagy ellentét követeli fenyegetőleg a társadalom ujjászervezését. Ezekkel a szavakkal jelölhetjük meg: megkötöttség és szabadság. Az ember lelki lénynek érzi magát, tehát nincs inyére a megkötöttség. Mert a lélek lényegéhez hozzátartozik a szabadság.

A szabadságra való törekvés ma oly erővel ébredt fel, hogy minden más csekélységnek látszik mellette. Jelszóvá lett tehát: A vallás magánügy. Aki ezt a szót szállóigévé tette, aligha fogta fel értelmét teljes mélységében.

Eddigelé a vallás követelte magának az első helyet, mert azt állította, hogy ő az emberiség legfontosabb ügye. Ez tévedés. Nem az emberiség ügye. Ami jó benne, az az egyes emberek belső életére tartozik, ám adják meg neki ők azokat a külső következtetéseket, amiket helyeseknek tartanak.

Az emberiség főfontosságu ügyei a társadalmi rétegek sorsa és életkörülményei, a lélekben való előrehaladás minden viszonylatban és nem csoda, hogy korunkban mindenünnen felhangzik a kiáltás: szabadság vagy megkötöttség. Nyilvánvaló, hogy az éhség a szabadságra felébredt és ez jó. Nem is nyugszik addig, mig ki nem elégül.

Kétségtelen, hogy az emberiség tökéletességben való jövője a létnek csak egy formáját ölti fel: a teljes szabadságot minden ember részére. Hogy kell megvalósítani a czélt, azt majd a jövő mondja meg, de hogy megvalósul, az bizonyos. Az ember tökéletességét el sem képzelhetjük másként.

Az emberiség álma.

A szabadság régi ábrándja az emberiségnek. Először a Tigris partján álmodták meg és aki megálmodta, az előtt oly rettenetesnek tetszett, hogy másnap reggel egy szót sem mert szólni róla.

Összehivta tehát jövendőmondóit és varázslóit, hogy velük mondassa el és hitelesíttesse a szörnyüséget, mit nem akart felséges nyelvére venni. Egyetlenegy alattvalója volt csak képes és elég bátor arra, hogy leleplezze előtte a nagy igazságot. Oly kiméletesen tette ezt meg, hogy még nagyon sokáig nem értették meg szavainak mélységes értelmét. Maga a király is aligha fogta fel azon a napon a jóslat teljes jelentőségét.

Egyike volt a legnagyobb uralkodóknak, kik valaha a trónon ültek, hős a háboruban és járatos a béke művészetében. Nehéz megmondani, hogy mint hadvezér, vagy mint építő volt-e nagyobb. Az építőművészetben mindenesetre nagyobbat alkotott.

Ilyenekre van szüksége az emberiségnek, ha boldogulni akar. Ilyen uralkodó nélkül nem megy a dolog. Ez volt az ő erős meggyőződése. Ha mindig lesz ilyen ember, mint ő, akkor előbbre jut a világ; ha nem, akkor minden tönkre megy.

Vajjon oly fényes lesz a folytatás, mint ő alatta? Ez a kérdés izgatta őt népe és népének jövendője szempontjából. Büszke volt alkotásaira és sikereire, de azt is akarta, hogy ez a fény megmaradjon.

Ilyen gondolatok közben elaludt és akkor álmodta azt a rettenetes álmot, hogy az idő hovatovább az uralomnak rosszabbodását hozza magával és hogy az emberiség utja éppen nem az, amit ő gondolt és amire törekedett. Amit legszilárdabb meggyőződésével alkotott, azt a fejlődés mind halomra döntötte. Az fáj legjobban az embernek, ha látnia kell, hogy minden egészen mássá lesz, mint amit ő jónak tartott, vagy amire törekedett. Ez mindenkivel megesik, aki nem érti meg a fejlődés lelkét.

Pedig nagyon egyszerü. Nabukadonozor a szabadságról álmodott. Mennél jobban nő a szabadság, annál kisebb lesz a királyság. Nabukadonozor alatt senki más számára nem volt szabadság, csak az ő számára. Még csak az kellett volna, hogy egy halandó az övéhez mérje felemelt fejét. Szétmorzsolta volna őt pusztán e gondolatért. Azért volt ő koronás feje minden királyoknak. Ily korlátlanul soha többé nem uralkodott senki.

De már ő utána megsápadt az uralom fénye, már csak ezüstnek látszott. A perzsa nemesség tudniillik ráeszmélt arra, hogy benne is van valamelyes emberi méltóság, mely nagyon jól megfér az uralkodónak magányos fensége mellett. Követelt tehát bizonyos osztályképviseletet és részesedést az uralomban és szabadnak érezte magát az uralkodó mellett. Tehát a kormányzás korlátoltabb és nehezebb lett, mert voltak emberek, kik megizlelték a szabadságot.

És ez éppen sajátsága a szabadságnak. Aki egyszer megizlelte, az mindig megkivánja. Igazában meg sem lehet magyarázni a szabadságot, mint ahogy semmit sem magyarázhatunk, amiben a világon érték és erő van. De mihelyt az ember megéli, megragadja őt a szabadság és többé el sem ereszti.

Ennek következtében egyre alább szállott a királyi uralom nagyszerüsége és végtére is már nem volt sem arany, sem ezüst, hanem silány agyag. Az emberiségnek egyre több rétege fedezte fel emberi méltóságát és követelte a szabadságot.

Korunkban a szabadságmozgalom az egész emberiséget megragadta. A munkás a legutóbbi évszázadban felfedezte emberi méltóságát és szabad akar lenni. Már a nő is teljes szabadságot követel magának, korlátlant. Nem akar az az édes madárka lenni, kit aranyos kalitkában tartanak, hanem szabad, a maga teljes értékében értékelt ember. Hiszen vannak még felcziczomázott babuskák, kiket a férfi tart magának. A természetben sehol sem találunk durva átmeneteket. Ezek is hamar lehetetlenné válnak a komoly nők körében. A nő is szabad akar lenni – legyen is.

Természetes ilyen körülmények között egyre terhesebbé lett az uralkodás és kevésbbé irigylésre méltó az uralkodók helyzete. Aki ma uralkodni akar, az számtalan alattvalójának felelős cselekedeteiért és mulasztásaiért s e felelősség alól fel nem oldja őt semmiféle felségsértési paragrafus.

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között összeomlott Nabukadonozor szeme előtt az uralkodási história. Végtére is, ami ily gyenge agyaglábakon áll, az nem is állhat fenn.

És emellett megtörtént az a csoda, hogy az emberiség nem ment tönkre. Az a régi király becsületes meggyőződéssel hitte, ha a népek, a tömegek nem éreznek nyakukon egy erős kezet, nem állhatnak fenn. Ma is még sokan hiszik ezt. Az egész emberi történetet ez a hit kormányozza.

Mindenki, aki valami tekintetben fölébe van helyezve másoknak, aggódva törekszik arra, hogy alattvalóitól a szabadságot amennyire lehet elvonja vagy legalább is teljes erővel korlátozza. Károsnak tartja és azt hiszi, hogy a teljes, korlátlan szabadságban tönkre megy az ember. Apai uralomnak hivják ezt a jóakaró hatalmaskodást.

De ime! Jött az emberiségre valami egészen uj dolog és fölébe nőtt királyságoknak, birodalmaknak, fölébe minden erőszaknak s kihevert minden bukást, ugy, hogy az ember már nem is gondolt a régire. Nem a régi világnak megjavulása, hanem valami egészen vadonatúj dolog, egy uj világ váltotta fel növekedésében a régit.

Ez az emberiség álma, melyet az a régi király megálmodott, a szabadság álma. És mióta ezt megálmodta, harmadfélezer év folyt le és ha visszatekintünk erre az időre, azt kell mondanunk: Az álom ugyan nem vált valóra, de közelebb jutott a megvalósuláshoz.

Sok szabadság támadt az emberek között. És tárgya már az általános elmélkedésnek és leplezetlen törekvéseknek. Még korántsem értük el, de mivel már sok embert ragadott meg és nem ereszti őket, a maga teljességében meg fog valósulni. Nyilvánvaló, hogy a szabadság lényeges alkotóeleme a fejlődésnek. Tehát nem mehet veszendőbe, hanem egyre dicsőségesebben kell kibontakoznia.

A gondolat, mint a szabadság hordozója.

A szabadság sokkal több, mint az emberiség álma. Okvetetlenül szükséges gyarapodó fejlődéséhez. Már a gondolatszabadságon, a nehezen kivivotton is látjuk, milyen fontos maga a szabadság. Láttuk, hogy a lelki irányok megbékülésének egyedüli, valódi alapja.

Hogy milyen fontos a szabadság, arról nem is kell beszélni. Nem arról van szó, hogy megállapítsuk, vajjon vér és származás szerint egység-e az emberiség, hanem arról, hogy lélekben való egységét szem előtt tartsuk és mindenkinek megadjuk a lelki szabadságnak azt a mennyiségét, amely mellett szabadon és önállóan kibontakozhatik. Semmi esetre sem kellene engedni azt, hogy bárki is kárt szenvedjen társadalmunkban gondolkodása miatt.

Természetesen ehhez az is hozzátartozik, hogy senki se törekedjék arra, hogy gondolatait másokra ráerőszakolja és azok szabad önmeghatározását megkösse. Nagy erre a kisértés. Mert számtalan lélek van, ki nagyon szereti, ha valamiféle gondolatalakulatba öltöztetik. A tömeg mindig hajlandó tudomásul venni azt, «hogyan kell gondolkodni», a műveltek meg készek a legujabb és legszebb nézetmennyiséget ellenállás nélkül elfogadni.

Hogy az erősebb lelkekre nézve nehéz kisértés, hogy mint felettes lelki hatalmak lépjenek fel és uralkodjanak a védtelen tömegen, az magától értetődik. Ennek a kisértésnek a vallások kivétel nélkül alá vannak vetve és a lelkiekben olyan hatalmi körökké lettek, melyekben a szabadság alig mozdulhatott meg. Ha valóban az emberiség jóltevői lettek volna, felhasználták volna előnyös helyzetüket arra, hogy a hatalmi körükbe eső embereket gondolkodó, önálló emberekké neveljék. De éppen a gondolkodástól rettegnek mindnyájan.

Ebből is láthatjuk, hogy a keresztény vallásalakulatoknak semmi közük sincs Jézushoz. Mert ő egészen más volt. Ő gondolkodni tanított.

Különös, hogy Jézus sohasem mondott ki meghatározott tanokat. Mily szivesen fogadták volna el ezeket az emberek! Ha katekizmust, vagy ilyesvalamit irt volna, micsoda műve volna ez az emberiségnek! Megaranyozták és imádták volna kéziratát, ha birtokukban lett volna. És birtokukban is lett volna. Egy Rómában, egy Konstantinápolyban, egy Moszkvában és mindegyik az egyedül valódi lett volna. Ismerjük ezt. De hát nem hagyott hátra ilyesfélét.

Mikor a törvény elé hurczolták, először tanai felől kérdezték ki a teológusok. Előzőleg mindig leskelődő kérdezőket fogadtak, hogy hálóba kerítsék. De hiába! Nem voltak tanai. Ha valami meghatározott gondolatsort fejtett volna ki, egyedül ezért akasztottak volna pört a nyakába a korabeli teológusok. De neki nem volt. Minden keresztény vallásnak van szilárd tana, melyet hivőikre ráerőszakolnak, Krisztusnak magának azonban nem volt.

És mégis hatalmasan tanított. Elmélkedésre birta az embereket. Nem a művelteket. Hiszen azok nem gondolkodnak. Annyi tudásanyagot gyürtek bele fejükbe, hogy a legtöbben gondolkodni is elfelejtettek. Jézus először a műveletlen tömegeket tanította meg gondolkodni, nagyon egyszerü, czélravezető módon. Történeteket beszélt el nekik az ő életükből, mindennapi eseményeket és helyzeteket. Aztán hozzátette: Éppen így van az a mennyországban is. És ezzel gondolatot váltott ki. Azt kérdezgették magukban: Hát a mennyország olyan mint a mi mindennapiságunk? És senki sem kapott rá kész feleletet, hanem a kérdés ott maradt gondolkodásában és leste a feleletet. A mindennapiság egyuttal beletolódott a szokás fásultságából a gondolkodásba. Igy hát Jézus nem gondolatalakulatokat tanított, hanem gondolkodást. A gondolkodás pedig ut az élethez és szabadsághoz.

Jézus még ahol határozott utmutatásokat adott, ott is kényszerítette az embereket gondolkodni. A hegyi beszéd nemcsak uj erkölcstan, de mindenkitől, aki belemélyed, elmélkedést követel. Innen van, hogy minden lehetséges és lehetetlen próféta hivatva érzi magát, hogy éppen a hegyi beszédre vonatkozólag nagyképü tudálékossággal álljon elő. Fel szeretnék menteni az embereket a gondolkodás alól. Nem sejtik, mily kegyetlenül gunyolják ki önmagukat. Hogy segítségükre sietnek a Jézus gondolatainak, ezzel azt bizonyítják, hogy éppen a fődologban értették őt félre.

Még most is azt követeli, hogy minden egyes ember elmélkedjék. Senki sem élhet s lehet szabaddá más helyett, tehát senki sem veheti el mástól a saját gondolkodást. Van például Jézusnak egy parancsolata: Ha valaki megüti jobb orczádat, nyujtsd neki a balt. Ezt gondolat nélkül betű szerint nem lehet követni. Először is ezt maga Jézus sem tette meg, hanem nagyon komolyan felelősségre vonta azt, aki őt megverette. Tehát csak különleges körülmények között érvényes e parancs. De, hogy melyek ezek a körülmények, azt mindenkinek magának kell megállapítani. Ezt általánosságban nem lehet megszabni. Tehát kénytelen mindenki gondolkodni és magáért helyt állni.

Ezért nem parancsolta meg Jézus soha tanítványainak, hogy meghatározott tanokat vigyenek be a világba. Nem tanokat, hanem erőt. Gyógyítsátok meg a világ betegeit. Hirdessétek az Isten jóságát minden embereknek. Erre majd felfigyelnek az emberek, megtanulnak gondolkodni és kérdezősködni, hogy maguk lábán, az Atyának közvetetlenségében járjanak utjukon.

Egyáltalában az egyetlen ut, mely az emberekhez visz: hogy jót hozzunk nekik. A tanokat meg sem értik. Az ember csak a tapasztalati tényeket érti meg és ha valaki mégis tanítani akarja őt, csak arra készteti, hogy gondolat nélkül, értetlen dolgokat mondjon utána. Még a legszebb tanok sem használnak a tömegnek.

De ha jót hozunk elébe, ingyen és szerető őszinteséggel, azt megérti. Azért értették meg Jézust, mindenki megértette. Egyetlenegy tant sem adott, de adott életet, erőt, az Atyának közvetetlenségét. Hogy mindenki számára, kivétel nélkül, ut nyilt egy szivhez, mely örökké szeret s teszi ezt minden közbenjárás és vallásos körülményesség nélkül, a lélek szabad önállóságával, – ez volt az ő sajátossága.

A viták a tanok felett csak akkor törtek ki, mikor az igazság lelke elmenekült, mikor Krisztus elment s helyébe a kereszténység lépett. Mert az igazság nem tan, amelyhez szabhatjuk magunkat, hanem az élet összege.

Ezzel pedig eljutottunk a szabadság lényegéhez. A szabadság sem gondolat. A gondolkodással támad, de az életnek egy formája, egy állapot, amelybe az ember belenő s amelyből hosszu időre soha többé ki nem eshetik.

Az megtörténhetik, hogy egy nehezen kivivott szabadság valami módon egy időre megint elvész. A történelem számtalan példát ad rá. De sohasem vész el véglegesen. Az uj szolgaságban erő gyülemlik meg, mig annyira fel nem szaporodik, hogy minden bilincset széttör.

Azért a krisztusi szabadság sohasem megy veszendőbe az ember számára, ha még annyi keresztény vallás akarja is megkötözni. Kitör, mint a folyó, mely elé gátat vetnek; és nem is lehet gátat vetni eléje. Ugy látszik, közel van az az idő, mikor megint előlép és ledönt minden korlátot.

A szabadság lényege.

Sokat beszéltek és vitatkoztak a világon a szabadság lényegéről. Végtére mindenki meg fog egyezni abban, hogy a szabadság lényege szerint az ember szabad elhatározó képessége, «szabadakaratuság». Az embernek, mint léleknek olyannak kell lennie, hogy törvényét önmagában hordja s nem kell azt kivülről kapnia. Hű maga iránt, független kifelé, ez a szabadság igenje és nemje.

Alapjában a szabadságnak tiszta természettudományi jelenségnek kell lennie, mely a keletkezés magasabb fokain következetes szükségszerüséggel lép fel, mint ahogy a létnek alacsonyabb fokain az élet lépett a megjelenés valóságába.

Ezért tehát éppen ugy nem lehet megmagyarázni a szabadság lényegét, mint az élet lényegét. De megjelenésének formáját le lehet irni. Uj formája az életnek, mely a létnek csak magasabb fokain ébredhet fel, ott azonban okvetetlenül felébred. Tehát semmi rendszabály vagy akadály nem használ a természeti erővel, a szabadsággal szemben. Ha az ember igazán a lélek felé halad előre, támadnia kell a szabadság egy állapotának, mert enélkül a létnek csak alacsonyabb formája lehetséges.

A szabadság, mint önrendelkezés és önkéntesség a legnagyobb mozgási képességet feltételezi. A legnagyobb mozgási képesség azonban a lélek nyilvánulása. Ez egy tisztán természettudományi megfigyelésből következik.

A szilárd anyag mozdulatlan és csak olyan változásoknak van alávetve, melyeknek oka kivülről jön. Amint az anyag cseppfolyóssá lesz, már mozgási képességet nyer, folyékonyságának foka szerint. A cseppfolyós anyag már bölcsője az életnek, ennek a mozgó és mozgást teremtő állapotnak. Ha pedig az anyag még finomabb formát vesz fel és gázzá lesz, növekszik mozgékonysága, mert minden gáz arra törekszik, hogy az egész elérhető tért betöltse. De ha még megmérhetetlenebbül finomabbá lesz és esetleg, mint lélek vagy szellem lép fel, akkor mozgási képességének is fokozódnia kell. A szellem mozgási képességét nevezzük szabadságnak.

Bizonyára nincs meg az anyag és szellem kettőssége, mint lényegében elütő alkotórészei a létnek, hanem az anyagi világ csak megjelenési formája a szellemnek. Az anyagot a szellem sűrített állapotának foghatjuk fel. Sűrűségének foka szerint csökken mozgási képessége.

Tehát az élettel még, magában véve, nem jár együtt a szabadság. Első kezdetei még anyagilag tulontul megkötöttek. Az életnek, a psychenek magasabb lelki fokain sincs még teljes szabadság. Önkényes helyváltoztatás van, másban azonban megkötik hatalmas természeti kényszerek, melyek minden szabadságtörekvéssel szemben megkövetelik jogukat.

De ott, ahol felébred a szellem, gyarapszik a mozgási képesség és lázadás támad minden uralkodó hatalommal szemben, legyen az belső kényszer vagy külső erőszak. A pusztán psychikus embereknek tehát még sejtelmük sem volt a szabadságról. Az első fogalmak erről a gondolatoknak, a szellemnek ébredésekor alakultak bennük.

Hosszu ut volt ez, fáradságos és sokszor vereséggel járó harcz, melyen az emberiség haladt. Még korántsem vivta meg ezt a harczot, tehát a szabadságot sem küzdötte ki, de megnyeri a győzelmet és a valódi, igazi szabadság a tiszta szellemnek éltető levegője, lesz győzelmi bére. Megéri, hogy évezredeken át verejtékesen küzdjön érte az ember.

Mindenütt hát, ahol szabadság támad, ha még oly csekély is, ez annak a jele, hogy a szelleméletben valami haladás van. A fejlődés mértéke szerint természetesen sok foka van szellemi mozgási képességnek. A szabadság azonban nem magában vett, hanem a czélnak megfelelő mozgási képesség. Az előre való fejlődés egy állapota az életnek, az ember igazi létének pályáján.

Mennél kevésbbé szabad és mozgó az emberiség, annál távolabbra van czéljától. Mennél közelebb jut czéljához, annál nagyobb a mozgási képessége, szabadsága, tökéletessége.

Azon nem kell csodálkozni, hogy ennek az előre való mozgásnak évezredekre van szüksége, hogy világosan felismerhető haladást mutasson; hogy az emberek szabadsága először kietlen álma volt egy, a maga korát messzire megelőző nagy szellemnek és csak nagyon lassan-lassan virradt fel a tömegek előtt és még akkor is hosszu időre van szüksége, hogy valósággá legyen.

Az már emberi sajátság, hogy történetünkről csak nagyon keveset tudunk. A multat történetileg megitélni csak érettebb éveinkben vagyunk képesek. A magunk élményeiből kell megszereznünk az alapot az összehasonlításra. Csak élményeinkből ismerhetünk meg valamit, ami volt vagy ami lesz.

Tehát történeti tudatunk ifju éveinkben, amikor történetre akartak minket tanítani, nem volt más, mint csatáknak és a királyok neveinek puszta felsorolása, meg nagyon sivár évszámok. A küzdelemnek igazi belső kapcsolatát meg sem birtuk érteni, mert politikai tekintetben túlon-túl éretlenek voltunk. Mestereink nem is voltak azon, hogy megérjük. Tanuló koromban a XIX. század elvileg volt kizárva a történeti tanításból. Miért? Mert ebben a században fejlődött a szabadság a népek széles rétegeiben.

Ha az ember maga is viaskodott a szabadságért, csak akkor ért meg valamit az előbbi nemzedékek keletkezéséről. Azt tehát a történeti tanítás nem közölheti a tanulókkal, csak a saját, érettebb élettapasztalat, mely a multat nem a tanító, hanem az élet szemével nézi. Azért csak nagy későn és hiányosan látunk valamit a nagy király álmának beteljesedéséből.

Valamit azonban mégis látunk, amit az elmult idők nem láttak. És ez elég jelentős. Látjuk, hogyan ragadta meg száz év óta a szabadság gondolata a nagy tömegeket. Ennek következtében előbb nem is sejtett mozgási képességre tettek szert a tömegek és oly fékezhetetlen szabadságtörekvés fogta el őket, hogy sokan visszarettentek tőle.

Igazán olyan félelmes? Látszólag talán, sok nyilvánulásában bizonyára, de egyetlen orvossága: Nem szabad megállni, hanem tovább kell haladni a szabadság utján. Akkor aztán minden a czélnak megfelelően alakul.

Hiszen a fejlődés sem áll meg. Gyakran megy keresztül, még pedig manapság is, nehéz átmeneti időkön. De az ilyen időkre is szükség van. Velejárnak a küzdelemmel, mely nélkül nagyot kivivni lehetetlen. Csüggedésre csak akkor volna ok, ha nyugvó ponton látnók magunkat. Hiszen vannak mindig állapotok és emberek, akik mellett érintetlenül halad el a fejlődés, mert nem alkalmasak rá. De ahol kemény a harcz és ahol valami nehézség küzködik, biztosak lehetünk abban, hogy ott hatalmasan munkálkodik a fejlődés. Itt benne van az ember az élet árjában. Itt már nem szabad megrettennünk. Az, ami napjainkban egyre hatalmasabban akar és fog is keresztültörni, az nem csekélyebb valami, mint a mi lélekben való igazságunk, az emberiség szabadsága.

A szabadság rejtélye.

A szabadság mozgási képesség, az életnek magasabb formája. Éppen ezért minden ember számára szinte leküzdhetetlen akadályok tolulnak megvalósulása elé. Az olyan nagy kincset, milyen a szabadság, bizonyára régen törekedett volna elérni az ember, ha meg lett volna a lehetősége. A tömegek nem is mertek törekedni a szabadságra, az uralkodó természetüek pedig minden uton-módon gondoskodtak arról, hogy ilyen gondolatok gyökeret ne verhessenek.

A nehézség tudniillik a következő: Az egyes ember mozgási képességének nem szabad akadályoznia a másét. Ha mindenkinek teljes mozgási képessége van, ki oltalmazza a gyengébb természeteket az erősebbek ellen, ki száll síkra azok jogaiért, akiket éppen a mások mozgási képessége korlátoz?

Éppen azért, mert az emberiség még nem érte el tökéletességét – és még nagyon sokáig nem éri el – ki nem kerülhető egy kisérletnél sem, mely a szabadságot meg akarja valósítani, hogy sokan kiméletlenül meg ne rövidüljenek jogaikban és előnyeikben. Mindaddig, mig az emberiségben puszta gondolatalakulatokról volt szó, csak vallási nehézség állt elő. De a szabadságban valódi életviszonyokról van szó. Itt tehát társadalmi bajok támadnak.

Nagyon jellemző, hogy a vallásháboruk és hitviták korára immáron a mélyenjáró gazdasági és társadalmi kérdések kora következett. Azért a jogosultságért, hogy az urvacsorát két szin alatt lehessen kiszolgáltatni, bajosan indítanának ma háborut. Ma a munkaadók és munkások jogának, a világpiaczon folyó versenynek kérdései és több ilyen probléma foglalkoztat bennünket. Mindezek a kérdések szoros kapcsolatban vannak minden ember szabadságának megvalósulásával és nagyon könnyü belátni, hogy még csak kezdetén vagyunk e kérdések megoldásának és hogy még nagy harcz fog folyni ezért az emberek között.

De általánosságban majd azt kell mondani: Bármilyen nehéz legyen is a megoldás, teljes mozgási képesség illeti meg az embert minden különbség nélkül. Ha teljes gondolatszabadságot adtunk minden egyes embernek és láttuk, hogy csak igy lehet elérni a lelkek egységét és békéjét, akkor társadalmi tekintetben is le kell vonnunk a következtetést és meg kell adnunk mindenkinek a szabad önrendelkezés és önálló mozgás jogát, hogy minden idegen erőszakkal szemben teljesen szabadnak és biztonságban érezze magát, akár szegény, akár gazdag, akár magasan, akár alacsonyan áll is. Legyen meg a szabadsága, hogy minden körülmények között ő saját maga lehessen.

De állapotaink csak akkor lesznek tökéletesek, ha az ilyen szabadság érvényesítése által sem az egyes, sem az összesség nem szenved kárt, vagy nem részesül megszorításban. Nabukodonozor idejében csak egynek volt igazi szabadsága, a többi mind mozdulatlan tömeg volt. Volt tehát egy arany fő. Nekünk azonban aranykorszakra van szükségünk.

Ez sokkal nehezebb, mint amilyennek az első pillantásra látszik. Kicsoda szabad közülünk? Ha valakinek meghatározott hivatása van, többé-kevésbbé függ előljárójától. Az előljárók nem mindig tehetséges és jóakaró emberek, hanem olykor törtetők és hiu üresfejüek.

Ha pedig az ember kivonja magát előljáróinak hatása alól és szabad, független helyzetet küzd ki magának, gyakran kerül a nagy tömeg uralma alá. A művész, az író vagy bármely más hivatásu egyén, ki közvetlen kapcsolatban van a tömeggel, függ a divattól és a tömeg gondolkodása sokszor jobban befolyásolja az embert létében, mint egyes előljáróinak erőszakossága.

Nemcsak mozgási képességünk, hanem gondolatvilágunk is gyakran függ másoktól. Számtalan ember van, ki egész életében egyetlenegy lépést nem mert maga megtenni, nem mert egyetlenegy gondolatot elgondolni, noha talán nagyon szeretett volna egészen szabad lenni és gyakran nagyon érzi nyomasztó helyzetét. Minden gondolatrendszer végeredményében tömegsírja az emberi szellemnek, mely máskülönben is akadályozza a szabad mozgást.

Ehhez járul, hogy a szabadság kérdése életkérdés ugyan, de a megkötöttség kenyérkérdés. Mivel pedig a kenyérkérdés létünknek minden viszonyát igen érzékenyen befolyásolja, azért látszólag nem oldható meg a szabadság problémája, mielőtt a kenyérkérdés kielégítően megoldva nincsen. Tehát a legszellemibb, ami csak elgondolható, a legkinosabb kapcsolatban van az anyaggal.

Ez különben ismertetőjele a szellemnek, ez a benyomulása az anyagba, a látható világba. Azt hiszem, hogy éppen ennek köszönheti az anyag keletkezését abban a formában, amelyben ismerjük. Bizonyára nem véletlen, hogy a legmagasabb fejlődés kérdése oly szoros viszonyban van a kenyérkérdéssel. Éppen azért, mert sok ember szenved, ki szabad szeretne lenni, ez annak a jele, hogy minden erőnket meg kell feszítenünk, hogy kielégítő megoldást találjunk, de egyszersmind jele annak is, hogy még nagyon messze vagyunk az ilyen megoldástól.

De figyelembe kell vennünk a dolog másik oldalát is. Képzeljünk el csak egy hadsereget és gondoljuk el, hogy a derék harczosoknak azt mondják: Legyen mindenek előtt teljes mozgási szabadságod és ápold egyéni életedet. Ezt követeli szellemed szabadsága.

Ennek a társaságnak nem szeretnék vezére lenni és az ellenség előtt ugyancsak siralmas szerepet játszanának ezek az egyéni hősök. Éppen, ha győzni kell, az engedelmesség a legfőbb erény, föltétlen alárendelése az egyénnek, tehát a megkötöttség. A hadseregnek egyetlen óriási eszköznek kell lennie, melyet csak egy akarat kormányoz és vág oda az ellenségnek teljes erővel, hogy összezúzza azt. Az elhatározó pillanatban természetesen nem szabad, hogy a sereg ápolt egyéniségek szétolvadó tömege legyen. Igy értéktelen volna.

De valaki talán azt veti ez ellen, hogy a hadsereg a szellemnek gyorsuló haladásával általában értéktelen és felesleges lesz, mert az ostoba hadakozásnak és az emberek kölcsönös egymásra törésének elsősorban kell megszünnie.

Ezt nem hiszem. Belátható időkig minden nagy nemzetnek állig fegyverben kell lennie. De ha nincs is úgy! Mindaz, amit az emberiség valamikor keresztül akar vinni, közös, nagy vállalkozáson fog alapulni. Minden vállalkozás sokak közös előrelépését jelenti, akár alpesi alagutat, akár gyárat, akár más valamit létesítenek is.

Az ilyen nagy munkához azonban munkaerők hadseregére van szükség, melyet egy gondolkodó és kormányzó fő vezet. Mindig a hadseregek álláspontján maradunk, szüntessenek meg bár örökre minden háborut. Minden vállalkozó tábornok, kinek akaratához kell igazodnia minden érdekeltnek, ha egyáltalában arról van szó, hogy valami hasznos dolog létesüljön.

Minden ilyen közös munka kenyeret ad minden egyes érdekeltnek, de minden ilyen cselekvés egyuttal meg is akasztja az egyes ember mozgását. Csak egy akarat kormányoz és mindenkinek egyetlen eszközzé kell lennie egy erős ember kezében és semmi körülmények között sem szabad senkinek külön mozdulatot tennie. Az engedelmeskedőt a legszükebb korlátok közé szorítja a parancsoló. De hol van akkor a szabadság?

Más tekintetben meg szerencse, hogy az emberek között vannak ilyen tábornokok. Az emberiség nem áll csupa egyforma fontosságu alkotórészből, mint véleményünk szerint az anyag, hanem nagy, összetartó tömegek állnak szemben egyes fejekkel. A tömeg sohasem képes arra, hogy egy lépést tegyen előre; minden időkben mozdulatlanul vesztegelne. Az egyesek, a kevesek ragadják előre és segítik a lét magasabb fokaira. Van nehány jó fej; ezeknek hatalmat kell kapniok a tömeg felett. Akkor a tömeg, ezeknek gondolataitól vezetve, mesterműveket alkot.

Igy volt az eddigelé. Még egyáltalában nem bizonyos, vajjon ugy alakul-e az emberiség jövendője, hogy a tömeg egyes, gondolkodó, teljes értékű egyéniségekre bomlik-e, vagy úgy marad-e, amint eddig, hogy minden jó, minden keletkezés egyesektől ered, kik létükkel a tömegeket a magasba emelik. Ezek akaratának kell kormányoznia, ha a sokak előbbre akarnak jutni.

Tehát szükséges, hogy a tömeget a kevesek akarata kösse meg, ha előbbre akarunk jutni. Nem kell-e akkor a haladásnak éppen a szabadságot kiküszöbölnie? Mert ha szabadjára eresztjük a tömeget, nem lehet szó alakulásról. Csak akkor, ha keveseké az uralom, háramlik jó sokakra. Tehát a sokaknak megkötöttségben kell maradniok és nem szabad egyéni mozgási képességüknek lennie.

Ez a szabadság rejtélye, mely nyomasztóbban nehezedik történelmünkre, mint azt sokan hinnék. Tudniillik ennek a helyzetnek ellenére a mi korunkban olyan féktelen szabadságtörekvés ébredt fel, hogy egészen uj és sokszor felette nehéz helyzetek álltak elő.

A tömeg nem türi többé a féket. Nevezetesen a munkaadó és munkás között lehetetlen a családi viszony. Azelőtt a vezetőnek az alárendeltek tömegével szemben olyasféle hatalma volt, mint az apának, amit jósággal és szigorral érvényesített és aminek következtében teljes mértékben igénye volt azok bizalmára, akiket vezetett. Akkoriban az alkalmazott tágabb értelemben családtagja volt a vállalkozónak, a családi életnek jogaival, de egyuttal minden kinos következményeivel.

Ennek ma már vége van. A tömeg már morogva ismeri el az egyesek felsőbbségét és mint valami elnyomó hatalom előtt, ugy hajol meg előttük. A gondolat erejével egyuttal szembeszáll az ököl ereje és mint ellenséges pártok, nem mint a haladás tényezői, állnak egymással szemben a vállalkozó szellem és a dolgozó tömeg.

Ez korunknak égető kérdése, sokan éppen ezért emlegetik a régi jó időket és panaszkodnak, hogy a világ egyre bajosabbá, egyre rosszabbá lesz és az ilyen fejlődésben nem birják meglátni a jóra vezető, észben való haladást.

A rejtély megoldásának reménye.

Ha vizsgáljuk az emberi viszonyokat, melyeket még nagyjában sem láthat be közülünk senki, akár a jelenről, akár a multról van is szó, magunkban először is arra kell gondolnunk: A fejlődés nem tud nyugton állni, sem hátrafelé nem mehet, következésképpen előre megy, tehát a jóra vezet. A világ eddigi folyása, de meg az elvi meggondolás szerint sem győzedelmeskedhetik az, ami csekélyebb értékü vagy rossz. Csak a jó és tökéletes uralkodhatik huzamosabb időig és érvényesülnie is kell.

Mindenesetre vannak a természetben képletek, melyek a fejlődés nyugvását jelentik, melyből nincs ut kifelé. Ezek a fejlődés utjának mellékvonalai. Vannak emberi csoportok is, melyek nyugvó pontra jutottak és láthatóan visszafejlődnek. Ezek az emberiségnek azok a részei, melyek valahol és valahogyan elhibázták a fejlődési vonalhoz való csatlakozást. Az is lehetséges, hogy a jelen pillanatban mi is erre a sorsra jutottunk. Senki sem mondhat erről bizonyosat. Ez azonban nem valószinü, még pedig azért nem, mert jelenleg minden kulturnemzetben, melyek az emberi fejlődésnek zászlóvivői, a szabadság kérdése oly égetővé vált és mivel nem nehéz belátni, hogy ez a kérdés az embernek a szellem felé való fejlődésével a legszorosabb kapcsolatban van. Tehát el kell ismernünk, hogy a mozgás folyójának a sodrában vagyunk.

Mindazáltal semmi esetre sem szabad rettegnünk attól, hogyan hegyeződnek ki ezek a viszonyok. Az emberek jobb belátása a legsulyosabb helyzetben sem juttatja végletekbe a dolgot, még ha itt-ott szikrába pattan is a nagy feszültség. Ez sohasem odázza el a czélt.

Sőt szükséges, hogy ha valami tökéletest akarunk elérni, előbb teljes mértékben legyen nyilvánvalóvá a tökéletlenség. Másrészről azonban azt is látjuk, hogy mi tulajdonképpen kezdetén állunk a szabadságfejlődésnek. Odáig jutottunk el, hogy egész terjedelmében látjuk ezt a kérdést. Ezzel még nem értük el magát a lényeget, csak oly közel jutottunk hozzá, hogy tisztán látjuk magunk előtt.

Minden emberi alakulás olyan, hogy kicsiből nő ki, alulról, nem pedig nagyból és felülről. Igy volt az a gondolatszabadsággal is. Nem e föld hatalmasságainak ajándéka és jótéteménye volt, hanem egyes fejekből indult ki és érvényesült, bár egy világ szállt vele szembe. Ma sem lehet egyszerüen behozni az óhajtandó gondolatszabadságot. De az egyes ember mondhatja: Ahol én vagyok, ott gondolatszabadság van. Körülöttem egy ember sem kénytelen eltitkolni nézetét vagy gondolatát félelemből, de azért teljesnek még sem lehet mondani.

Az ilyen ember messzeható hatalom, belőle, mint a magból, nő ki a világ számára a jó.

Talán hasonló viszonyban állhatunk a szabadsággal is. A fődolog az volna, hogy nem kellene megijednünk, bármiképen nyilvánul is a fékevesztett szabadságtörekvés. A tömeg olyan, mint a csorda. Ha a csordát tavaszszal a legelőre csapják, nehány napig majd megkergül, de csak rövid időre. Azután nagyon jámbor lesz és szelid a szarvasmarha, mely magától értetődőnek találja szabadságát és nem él vele vissza. Az ember is hozzászokik majd, hogy helyesen használja szabadságát. A szabad ember mindenekelőtt igaz emberré lesz és aki igaz, az istenes uton jár.

De a rejtélyt egyáltalában csak az egyes ember oldhatja meg, sohasem a tömeg. A szabadság alapjában véve mégis csak szellemi állapot, tehát olyas valami, ami mélyen az ember bensőjében van. Azt nem lehet kivülről hozni, ha igazi. A bensőből kell kinőnie.

A szabadság lényege az önrendelkezés. A szabadságnélküliség és szolgaság abban áll, hogy akaratunk, azaz belső világunk más, mint a minket környező világ, kivánságaink hadi lábon állnak viszonyainkkal. Mihelyt igy van, minden dolog kinoz és fáradságot, bajt érezünk. De ami kinoz és fáraszt, az bennünk van. A dolgok teljesen közömbösek. Olyan fontosságuk van, amilyent mi adunk nekik. Ha erősebbek vagyunk, mint a dolgok – arra valók vagyunk, hogy mindenen uralkodjunk – akkor nagyszerü a világ. És minden, mintegy a maga jószántából, alkalmazkodik, mintha alárendelné magát az erős szellemnek. De ha a dolgok fejünkre nőnek, akkor a világ természetesen siralom völgye és alig érdemes élni. Aki a világnak és a benne való életnek nem tud örülni, arról tesz bizonyságot, hogy nem számolt le a dolgokkal és azok föléje kerekedtek.

Minden bennünk magunkban van, semmi sincs rajtunk kivül. Nehéz munkát végezhetünk, nagy bajokat állhatunk ki és mégis ugyanakkor telve lehetünk leirhatatlan megelégedéssel, csekély nehézségek pedig gyakran elviselhetetlen bilincsekké lesznek.

Ismertem asszonyokat, a nép leányait, kik a legsúlyosabb viszonyok között, szegénységben, a munka terhe alatt roskadozva egész sereg gyermeket neveltek fel s amellett vidámak és elégedettek voltak. Ugyanazok valamiféle szolgálati viszonyban nem tudták eltürni a legcsekélyebb kényelmetlenséget sem, ami minden háztartással együtt jár. De a rejtélynek megoldása nagyon egyszerü. Az előbbi esetben szabadok és szolgálatkészek voltak, az utóbbi esetben szolgálók és kelletlenek.

Milyen viszonyok között alkalmazkodik akaratunk viszonyainkhoz? Mihelyt belátjuk, hogy mindennek olyannak kell lenni, amilyen. Aki valamely dolog szükségességéről meg van győződve, hajlandó lesz arra, hogy azt magára vállalja és ezzel a dolog könnyüvé lesz. Minden baj megszünik, mihelyt hajlandókká válunk, mivel akkor szabadok vagyunk és aki szabad, az vidám is.

Igy van ez a nagy dolgokban is. Az emberekre az fontos, hogy tudják, hol van önkényüknek határa. Ez a mások jogaiban van. Mihelyt megtanulják, hogy a mást ugy tiszteljék és ugy becsüljék, mint saját magukat, akkor önrendelkezésüket arra fogják felhasználni, hogy maguk korlátozzák magukat és tökéletessé legyen az, ami ma, mint törvény és szabály nagyon tökéletlen. A korlátok pedig, melyeket magunk állítottunk magunk elé, nem akadályai a személyes szabadságnak.

A szabadság igenje és nemje.

A szabadságnak ugy, mint sok természeti erőnek, két eleme van, melyeknek együtt kell működniök. Az egyik külsőleges, a kényszer nélküli mozgás lehetősége. Ez az, amit a népek évezredek folyamán a szabadságból elértek. Ez nagyon fontos. A kifelé való, egyre nagyobb mozgásszabadság nélkül sohasem nevelhetünk belsőleg szabad embereket. Ezek a szabadságok az uj életerőnek nemje, a külső forma, melyet még meg kell tölteni mélyebb tartalommal.

Teljesen hiába fáradoztak a zsarnokok és tenyésztők, még a vallási nevelő intézmények is, hogy az embert, lehetőleg kevés mozgási szabadságot engedve neki, előbb «belsőleg» fejleszszék. Igy csak képmutatókat és szolgákat lehet tenyészteni. Ezt minden gyermekszobában láthatjuk. Ki növekedő gyermekének nem ad egyre fokozódó mértékben teljes mozgási szabadságot, mindenkorra elvesztette őt és azonfelül még becstelenségre is csábította.

Erről a külső szabadságról álmodott egykoron Nabukadonozor és megrettent tőle. Egy zsarnok sem értheti meg, ha máskülönben még oly nagy is. Hiszen a szabadságok csak kicsi és külső dolgok, de elől kell járniok és nem szabad őket akadályozni. A szabadság igenje, ez a belső szellemi lényeg, csak akkor keletkezhetik, ha külső, szabad állapotok utat építettek hozzá.

A szabadságok előlegezett bizalmat jelentenek. Felkelti az emberben a nemes ösztönöket és nem szabad megvonni, még ha vissza is éltek vele alkalomadtán. Természetesen a bizalommal végül mégis visszaélnek. Nem is csoda, mert honnan jön az ember? De amilyen mértékben tartják fenn még a visszaélések ellenére is, olyan mértékben váltja ki az igazi, jó szellemi természetet is és segíti az ember nagyszerüségének nyilvánulását.

Az észbeli fejlődés történelme is ugy folyt le, hogy mindig előbb alakult a mozgási szabadság, melylyel sokszorosan visszaéltek és csak azután nőtt bele az embernek mélységes léte ebbe a keretbe.

Természetesen a dolog nem ugy megy végbe, hogy az ember korlátait egyszerüen, hirtelen le kell dönteni. A külső szabadságnak is izről-izre kell nőnie és még sokáig lesz szükség törvényre és hatalomra, hogy felebarátaink védelmére őrködjenek. Ha a szabadság teljes mértékben volna itt, akkor fölöslegesek volnának. De korunknak egyre fokozódó törekvése, hogy mindenféle szabadságot teremtsen a nép minden része számára, nagyon egészséges tünet, mely megfelel a fejlődésnek, amilyennek annak lennie kell. Azért senkinek sem kell megijednie, ha itt vagy ott vad mozdulatokban jelenik is meg. Ezek a mozdulatok nem maradnak meg sokáig és eltünnek, mint a gyermeki illetlenség.

De ezek a külsőségek mégis csak külső oldalai a szabadságnak. Maga a lényeg, a szabadság hatalmas igenje, a szellemen alapul, természetes nyilvánulása magának a szellemnek, az élet üdítő levegője, melyet hoz és magából kiáraszt.

A belső szabadság az embernek önuralmában növi ki magát. Ez a szellemi hatalom, mely az embert testileg és lelkileg egyensulyban tartja. Ez az, amit a biblia egyes helyeken «örök élet»-nek nevez, olyan állapot, amelyben erő, egészség, mint az élő forrás, kimeríthetetlenül özönlik ki szakadatlanul belülről a legutóbbi létnek láthatatlan és titokzatos mélyéből és szabályozza az alacsony anyagiasságnak és a lelki érzékvilágnak minden mozdulatát és az embert magasztos nagyságba öltözteti, amelyet csak a tiszta szellem hozhat létre. Nem tudni, honnan jön, hová megy, de világosan érezzük hatalmát és nagyságát.

Az embernek ez az önuralma kifelé eleven erőknek áradatában nyilatkozik meg, melyek az élet e parancsának engedelmeskednek. Tiszteld és becsüld mindenki másban az embert és ugy bánj vele, hogy egység a szellemben. Ez nem formula, nem is valami vallási parancs, hanem a szellemi szabadságnak önkéntelen megnyilatkozása, mely mindenütt szabadítóan és nemesítően hat. Isteni bánásmód, csak ebben élhet az ember, azonban nem működhetik, ha nem előzi meg a szabadság teljessége.

Hiszen az embernek egész fejlődése csupa szabadságokon épül fel. Mintha ez volna a feladat: A mindenség milliárd csillaga közül, ime, tiétek ez a szép bolygó kisérletező helyül létetek megvalósulására. Én, a mindenség nagy építőmestere, látszólag nem törődöm veletek, csak bizom bennetek. Nem történhetik más, csak az, hogy a czélnak megfelelően az élet, a szellem felé haladjatok, mert ennek csirája bennetek nyugszik és ez az a hatalmas őserő, mely titeket hajt.

De jöttek a hatalom emberei erőszakosságukkal és szabadság nélküli állapotokat teremtettek és amikor látták, hogy alkotásuknak romba kell dülni, megrettentek és elbujtak, még arra sem birták magukat elhatározni, hogy megadják az igazságnak a tiszteletet. De hiszen ez nem baj. A történelem megtette ezt és megteszi még ma is szemünk előtt. Csak türelem, egy kevés emberfölötti és örökös türelem és nagy czélját el fogja érni; semmiféle politikai, erkölcsi vagy vallásos erőszak nem tarthatja vissza.

A külső szabadulás napjait egykor fel fogja váltani a belső elmélyedés kora, és egyre fokozódó mértékben halad majd az emberiség. A lassú fejlődés idejét megszakítja majd egy-egy rövid uj életlökés és mind a kettő előbbre visz minket. Igy volt ez eddig és igy lesz ezután is.

Csoda-e, hogy a nagy alakulásnak időre van szüksége? Az a csoda, hogy egyáltalában végbemegy. Nem tudjuk, mennyi időre volt szüksége a földnek ahhoz, hogy az első élő sejteket létre hozza. Nagyon alapos okunk van hinni, hogy ez nagyon hosszu idő volt, a mi időmértékünk szerint. A fejlődés már régóta uj életutakat vágott, mert helyet teremtett a szellem, az élet törvényei és a szabadság számára. Hogy még nincs befejezve – busulnunk kell azért? Ujjonganunk kell azon, hogy támadhat ilyen, belülről eredő, alulról, a legkisebb kezdetekből felnövekedő keletkezés és nem kell azt földöntuli csillagokból és megfoghatatlan világtávlatokból behurczolni és hogy a szabadság alakulásában a két meghatározó őserő van működésben, éppen ugy, mint egyéb természeti jelenségeknél.

A szabadság megvalósulása.

A külsőleg megadott mozgási képesség és a belsőleg teremtett megkötöttség a két alkotó ereje a szabadságnak. Ha az emberben megvan a teljesen szabad mozgásnak lehetősége és ha sikeresen érvényesítheti akaratát természetes és hozzá közel eső kötelességeinek teljesítésére, akkor működése és egész lényege egyre nagyobb mértékben fogja magán hordani a tökéletesség bélyegét, belenő az embernek, a szabad szellemnek igazi lényegébe.

Akkor aztán minden, amire magában vagy másokkal együtt vállalkozik, vidám és kellemes ténykedés lesz. Minden arra mutat, hogy az ember vállalkozásai nem csökkennek, hanem nagyobbodnak. Mindig egy-egy fő gondolkodik majd és ezer meg ezer kéz fogja közös munkában a gondolatot valóra váltani.

De mindennek egészen más képe lesz, mint most. Mindenki magáévá teszi a vezető szellem gondolatát és a maga gondolatával, saját akaratából tölti be helyét a közös alkotásban. Már nem a kenyérkérdés fog dönteni, hanem az akarat kérdése, nem a megkötöttség, hanem a szabadság.

Képzeljünk el megint egy hadsereget, melyet egyetlen akaratnak kell vezetni. Kimélet nélküli fegyelmezéssel esetleg lehet akaratlan egységgé tömöríteni verejtékes fáradság árán, ugy hogy minden katona tompa engedelmességgel álljon azon a helyen, ahová állították. De ilyen nyers tömeggel még igy is felette bajos diadalt aratni. Hiszen mesterségesen lelketlenített emberek.

Ha azonban ugyanez a zárt hadseregtömeg telve van lelkesedéssel és minden katona azt akarja, amit hadvezére akar, ha örvendező öntudattal áll helyén erejének legjavával, a maga gondolkodásából és szabad akaratából, akkor ezeknek az embereknek nem lehet ellenállni. Még ha sok tompa elméjü tömegember volna is e sorokban, azokra is ráragadna és magával sodorná őket társaiknak lelkesedése. Aki e világon diadalt aratott, ilyen katonákkal vivta ki.

És mindamellett sok ebben a nyers, az emberhez méltatlan erőszak. De ha az ilyen népek ezzel az emberi felfogással növekednek fel: Tiszteld és becsüld mindenki másban az embert, – akkor minden borzalmas és vértől csepegő háborut elemészt a lelkesedés maga.

A léleknek lényege külsőképpen is kifejezésre jut az emberben és nem maradhat rejtve. Gyakran jutok el egy püspöki városba. 6000 lakosa van, hat kolostora és 12 temploma. Tehát nem egy tisztelendő urat láthatnak ottan. Egy nagyobb egyházi körmenet alkalmával vagy fél kilométer hosszu menet telt ki belőlük. Látni itt szellemtől áthatott arczokat, olyan embereket, kik életüket vitték bele az ügyükbe. Ezek igazi, lelkes harczosai a vallásnak és egyháznak. Látni megátalkodott alakokat, kik látnivalóan nem boldogultak a gondolkodással és akiknél ennek helyébe a vakbuzgóság lépett és lelki mámor pótolta a lelkességet. Veszedelmes állapot. Vannak köztük kedélyes, barátságos aggastyánok is, kik szivesen veszik, ha köszöntik őket és csókolják kezüket. De tömegben az ismert, nem nagyon kedves képet mutatják, nyomott, formátlan fejökkel, ahogy rosszmáju festők örökítették meg őket boszantásul.

Némán, gondolatokba merülve néztük a látványosságot. Akkor azt kérdezte barátom: Hogyan magyarázod meg magadnak ezeket az alakokat? Sem a bő táplálkozás és esetleges tétlenség, sem a nőtlenség nem okolja meg eléggé ezt a jellegzetes formátlanságot. Akkoriban nem tudtam neki megfelelni. De ma nem tudom másképp elgondolni, mint hogy a nevelés az okozója, mely arra törekedett, hogy az egyéni gondolkodást agyonüsse és amelynek természetes következménye a husnak tultengése, mely mértéktelen táplálkozás nélkül is ilyen alakokat nemzett. Valamerre kell nőnie az embernek. Ha elzárod a szellem utját, akkor a hülye alakulatnak kell kifejlődni.

Azért nem hiszek én a papság végleges győzelmében, bármily parancsoló is ez a hatalom, hanem hiszek az emberiség és a szabadság győzelmében. Ha itt a kezdetek nagy mértékben vannak meg, származnak az előbb említett rendek és ezekkel együtt megváltást nyer az utóbbi is.

Inkább hiszek a munkás győzelmében. Minden ember munkás, ki kezét és fejét oda adja, hogy az emberiség számára hasznosat alkosson. Aki dolgozik, az a lélek utján jár, a haladás pályáján és a dologtalanok mind kiirtatnak. Még a legnagyobb tőke sem lesz képes a dologtalant sokáig fenntartani. Nemzetsége feloszlik és eltünik.

De a dolgozó embernél, kire valami kötelességet szabtak, arról van szó, hogy lelkének egész erejével ragadja meg munkáját és először is belsőleg mesterkedik. Ez aztán szabad munka lesz, ut a szabadság és tökéletesség felé.

Képzeljünk csak el egy nagyobb munkáshadat, pl. egy hajógyár munkásait, kik a vezető főtől le az utolsó inasig lelkesednek munkájuk iránt, kik munkájukba belevitték egész lelküket a régi szállóige értelmében: navigare necesse est vivere non necesse est, mit ma így fordíthatnánk: a haza jövője a tengeren van – mire képesek az ilyen emberek, ellentétben a kedvetlen, békétlen munkástömegekkel, kik sötéten és zárkózottan állnak a vezetőkkel szemben!

Természetesen ezt a szabad, vidám tevékenységet feltételezi az, hogy mindenki uralja ez igazságot: Tiszteld és becsüld mindenki másban az embert és bánj vele legmélyebb lényegetek egysége szerint. A legalsóbbrendü munkatársnak is éreznie kell, hogy mint embert tisztelik és úgy bánnak vele. Nem a munkásság működési eredményét kell egyoldaluan figyelembe venni, hanem a vállalat belső értékének kell érvényre jutnia a különböző lelkek közös együttműködésében.

Kétségtelen, hogy az ember és az igazi szabadság érvényesülésével rendkivüli mértékben fog emelkedni az ember munkájának eredménye. A szabad ember sokkal többre lesz képes, mint a kényszerített szolga, mert a szellem uralkodik mindenen, a szolgában pedig szunnyad a szellem.

Innen van, hogy a mi szabadságérzettől áthatott korunk sokkal többet alkot munkálkodással, mint a régi jó idők. Többre megyünk, mint apáink. Ennek az az oka, hogy több szabadságot izleltünk meg, mint amennyit a régi czéhrendszer megértett és hogy a szabadság fokozza az ember erejét, mert magasabbrendű élet.

Hogyan jutunk el a szabadsághoz.

Csak ismerné valaki azt az utat, mely csalhatatlanul elvezet a szellem szabadságához! Nem sokan, nem kevesen, hanem mindenki azon járna, mert mindenki vágyódik titokban utána. Azonban a szabadság, a szellem is beletartozik, éppen ugy, mint az élet, abba a nagy birodalomba, melyet természetnek nevezhetünk, habár a természet csak szó a létnek arra a nagy titkára, mely Istenből buzog.

A szabadság ugy támad, mint az élet, mert egyik formája az életnek. Hogyan támadt az élet? Egy napon támadt egy, támadt millió élő sejt. Előbb volt egy kocsonyás, nyálkás massza, de ebből a masszából hártyával elhatárolt sejtek – alakultak. Ki csinálta őket? A föld hozta létre.

A föld? Tehát az anyag. Az anyag? Igen, mert az anyag nyilvánulási formája a szellemnek és a szellem az élet. Tehát keletkezett az élet.

Egyetlenegy anyagrészecske sem nyult bele az élet körébe. Hiszen nem is tudott erről semmit. De az élet működése megragadta őt, mihelyt annyira jutott minden, hogy lehetővé lett az élet.

Igy van az a szabadsággal is. Egy ember sem mondhatja: Most szabad akarok lenni. Egy korszak sem határozhatja el: Most virradjon meg a szabadság napja. Megvirrad, ha eljön az ideje. Magában véve az, amit mi szellemnek nevezünk, meg van kötve ugy az egyes emberben, mint az egész emberiségben. Egyikünknek sincs szabad akarata, csak sejtelmünk van róla. Tényleg a megkötöttség állapotában cselekszünk. Azért törekedtek az irányadó szellemek arra, hogy fenntartsák a megkötöttség állapotát, mert szükségszerüséget láttak benne. Hanem valami él, valami fejlődik közreműködésünk nélkül: a szabadság. Nem siettethetjük, szorítsuk, toljuk bár, fel nem tartóztathatjuk, ha elébe állunk sem.

A szabadszellemű, izgató iratoktól féltek mindig legjobban a zsarnokok. Ezért találták ki a czenzurát, a lelki határsorompót. Egy barátommal történt meg, hogy mikor átlépte az orosz határt, kigöngyölték szappanát a papirosból, mert egy darab külföldi ujságba volt csomagolva, mely talán (!) szabadszellemű volt. De a legszigorubb határsorompó is hiábavaló, ha szabadság «lesz». A szabadsággondolatok nem jönnek, mint lelki csiramagok idegen világból, a föld hozza létre őket éppen úgy, ahogy a föld támasztotta az életet. Mi sem nem alkotjuk, sem nem akadályozzuk őket.

Hogyan jutunk hát el a szabadsághoz? Legjobb, ha nyitott szemmel nézzük véghetetlen nagyszerüségét Istennek és az életnek, mely körülvesz minket. Ha engedjük, hadd ragadjanak meg a lelki áramlatok, melyek életünk levegőjén suhannak át. Akkor magunktól is odajutunk, mintha sasszárnyakon szállnánk, és mindenki jön velünk együtt. Szorosokon és sötétségen és járhatatlan helyeken keresztül visz az ut a nagy czél felé és a czélnak a neve: Isten gyermekeinek nagyszerü szabadsága.

Az emberiség jövője kétségtelenül a szabadságon, a tiszta lélek tökéletességén alapul. Minden silány értéket eltemetnek és maguk mögött hagynak ezek a lelki áramlatok. Végtelenül nagy az a czél, mely szemünk előtt lebeg. Baj az, ha nem érjük el nagyhamar? És ki mondhatja meg, hogy sok vagy kevés idő telik-e bele? Ki tudja, hogy a fejlődés nem megy-e egyre gyorsabb menetben végbe, aszerint, amint tudatosabbá lesz? Üdvösségünk talán közelebb van, mint gondolnók. De ha késik is, várjuk bizakodva, várjuk egyre. Bizonyos, hogy eljön és itt marad.