A rendőrségnek is külön minisztere volt, Madarász László. A milyen tehetséges és jellemes politikai egyéniség az öcscse, József, olyan üres alak volt a rendőrminiszter.
A ki ismeri Debreczent, tudni fogja, hogy nem kellett ott soha a rendet fentartani; fentartja az maga magát. Aztán nem is állott a miniszter rendelkezésére egyetlen konstábler, se gyalog, se lovon, csendőrről pedig csak a mitológia beszélt.
Hanem azt megtette a rendőrminiszter, hogy valamennyi külföldről érkező hirlapot, a miket a képviselők és mágnások megrendeltek, a postán lefoglaltatta; még csak a lapszerkesztőknek sem engedett át belőlük egy számot sem. Így aztán a közönség a külföldi eseményekből nem tudott meg egyebet, mint a mit a hivatalos Sürgöny közölt s azok között Magyarországra nézve legérdekesebb volt a kaliforniai aranybányák fölfedezése.
No meg aztán a titkos tudósítások szemléletben tartása is a rendőrminiszter hatásköréhez tartozott. Voltak neki hites ügynökei Budán, Pesten, a kik mindennap küldték a chiffrirozott jelentéseket, sánta koldus üres mankójába eldugva, csizmatalp közé szorítva, s azoknak a kibetüzésével egy egész hivatalnokosztály foglalkozott.
Különösen érdeklődtek a titkos tudósítók azoknak a főuraknak és politikai nevezetességeknek a viselt dolgai iránt, a kik Windischgrätznek meghódoltak. A hazaárulók száma szaporodott. Előre ki lett rájuk mondva az itélet.
Némelyik azok közül aztán csak megjelent egyszerre Debreczenben; annak nagyon igazolnia kellett magát addigi jártáról-keltéről.
Egyszer aztán egy, a szokottnál is tartalmasabb titkos értesítést bocsátott a minisztertanács elé a rendőrminiszter, melynek számos adatai végén ez volt olvasható: Schodelné pedig a németek bevonulása óta mindennap látható Windischgrätz lakásán.
Ez a bomba Nyáry Pálnak volt szánva. Madarász gyülölte őt: útjában állt, fölötte volt.
Azt mindenki tudta, hogy minő régi gyöngéd viszony áll fenn Nyáry Pál és a Nemzeti szinház első operai primadonnája között. Schodelnénak a nyáregyházai kastély régóta otthona volt.
Ha tehát Schodelné naponkint ellátogat Budán Windischgrätzhez, az annyit tesz, hogy Nyáry Páltól, a belügyminisztertől, álutakon küldött tudósításokat hord hozzá. Akkor Nyáry Pál áruló.
A minisztertársak mind megdöbbenve néztek az arczára: az pedig csak egyre megtartotta oroszláni mosolygását.
– Csak egy hiba van ebben a tudósításban, – mondá nagy flegmával – az, hogy Schodelné január elseje óta itt van Debreczenben s azóta ki nem mozdult innen.
A rendőrminiszter mérges lett.
– De hogy nincs nekem erről tudomásom, rendőrminiszternek?
Hát úgy, hogy Schodelné nem ment a városházára szállást keresni, hanem egyenesen beszállt az öcsémhez Buzás Pálhoz, a ki debreczeni háziúr.
– De hogy te nekem sem szóltál arról, hogy Schodelné itt van? – mondá Kossuth.
– Nem ám; mert akkor nem tehettem volna meg azt az indítványt a szinésznők fizetéseinek kiadatása iránt.
Milyen szép vonása ez Nyáry egyenes jellemének!
Madarász boszusan vágta az asztalhoz a titkos tudósítást.
– De nagyobb baj van itten; – mondá Nyáry – ha a te titkos tudósítódnak a többi adatai is mind ilyen igazak, mint a Schodelnéről szóló, akkor egy elhinni való szó sincs bennük.
Hát persze hogy nem volt.
Nem látták azok a tudósítások se Budavárát, se koldus mankóját, se zsidó csizmatalpát: ott fabrikálták ezeket a flamingók Debreczenben.
Én neveztem el a rendőrminiszter hivatalnokait flamingóknak, azokért a nagy lobogó veres tollakért, a miket a kalapjaik mellett viseltek.
A Nemzeti szinház művészei aztán azzal fejezték ki a magyar kormány iránti hálájukat, hogy szinielőadást rendeztek a sebesült honvédek javára. Ha jól tudom, Don Cæsar de Bazant adták. (Zsufolt ház volt: Jókainé játszotta Maritanát, Kovácsné a spanyol hidalgo feleségét, Gazzellát.) A darab végén pedig a kórus elénekelte a lengyel ritmusu dalt: «Búsul a lengyel hona állapotján» s melynek végsora így hangzik: «csak a magyar s lengyel küzd a szabadságért». A közönség tapsolt és sírt.
Okos emberek között.
Megérkezett Almássy Pál is Debreczenbe. Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke, nem jött el; félrevonult a birtokára. (A miért aztán először a diadalmaskodó magyarok akarták felakasztatni, azután meg az erőt vett osztrákok; ezek ott tartották fogva a Neugebäudeban. Irtóztató dolgokat tudott elmondani az itteni tapasztalatairól, a miket én nem irok le: egy tengert meg lehetne vele mérgezni! Pázmándyt még évek mulva is felriasztották álmából azok a rémlátások.)
Almássy Pál volt a képviselőház alelnöke.
Eszményi szép férfi-alak: ölnyi magas termet, szabályos idomzattal; szelid, komoly arcz, szép metszésű szájjal, sugárzó kék szemekkel (bálványa a hölgyvilágnak). Nyáry Pál tréfálkozva mondá róla: «Ha az ellenségeink mind kiirtják a magyarokat, ennek a csontvázát tegyék el a muzeumba, hadd lássa a késő világ, milyenek voltak az elmult magyarok».
És e mellett igazi úr volt, földbirtokai után százezer forintnyi jövedelemmel, sokat utazott, Európa legelőkelőbb diplomatáival összeköttetései voltak (majd később sokat fogok még róla beszélni), nagy látkörrel birt s a magyarországi viszonyokat is alaposan ismerte.
Debreczenben megjelenésével nemcsak az országgyülést tette működésre képessé, de maga körül tömöríté a hazafiaknak azt a szétszórt tömegét, a kiket okos embereknek nevezünk.
Mert hát ilyenek is voltak. S csak akkor vették észre, hogy milyen sokan vannak, mikor összetalálkoztak Almássy Pál uri termeiben.
Ott jöttek össze Nyáry Pál, Duschek, Patay József, Kemény Zsigmond, Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Csengery Antal, Zichy Antal, gróf Andrássy Manó, s gyakorolták a kritikát a nagy emberek hibái fölött s közölték a magántudósításaikat a homályfedte eseményekről.
Ebbe a társaságba szereztem én megjelenési jogot a Sürgönyben megjelent czikkeimmel. Nyáry Pál e szókkal mutatott be a többi uraknak: «Ez az a fiatal ember, a kinek legnagyobb politikai bátorsága van a világon».
A többi honatyák és államférfiak ellenben a «Fürdő»-nek nevezett vendéglőben tartották az összejövetelüket, a hol szorgalmatosan kártyáztak, de nagyban. Egy szónoki diadalairól hírneves képviselő és kormánybiztos egy éjszaka egy itcze aranyat elvesztett a makaón; az az itcze arany azért volt rábizva, hogy menjen ki Galicziába s vegyen rajta gyutacsokat a honvédek fegyvereihez. Hát nem lett gyutacs. Se baj. Tudnak a honvédek szuronynyal is harczolni.
Egy nevezetes alakot kihagytam az Almássy társasága közül: Csernust. Egy adatot akarok róla följegyezni. A szabadságharcz előtti évben lett végrehajtva a pest-budai lánczhid felszerelése. A nagy hidtartó lánczokat huzták fel a gránit-oszlopokra, gróf Széchenyi István maga a Duna közepén horgonyzó gőzhajóról nézte az érdekes műszaki munkát. Az első nehéz láncz szerencsésen el lett helyezve és bekapcsolva. Tömérdek közönség bámulta e remeklését a gépészetnek mind a két parton. Még akkor nem volt kőpart, a szeméthalmon egész a Duna vizéig le lehetett hatolni. Következett a második láncz felvontatása; a csigák csikorogtak, a gépfogak kattogtak, mikor már a hidláncz az oszlop magaslatáig fel lett emelve, akkor egyszerre eltörött a kapcsoló fogantyu s az óriás láncztömeg onnan a szédületes magaslatból egyszerre lezuhant a Dunába. Oly rettenetes volt a zuhanat, hogy a kétfelé csapó hullámhegyek egyfelől elborították a gőzhajót s a kéményén betódulva, kioltották a katlanból a tüzet, másfelől pedig kizudultak a partra s végigsöpörve rajtuk, a Dunába sodorták a közel talált nézőket. Azok között volt Csernus is. De nem vesztette el a lélekjelenlétét, belekapaszkodott egy tölgyfahajó kötelébe s a második hullámcsapást is bevárva, szerencsésen kimenekült a partra, ismerősei segítségével. Ott azután tréfára fogta a dolgot, a latin proverbiumra hivatkozva: «Quem dii pendere jubant, non mergitur aquis.» (A kit az Isten akasztani szánt, nem fulhat a vízbe.) Jóslattá lett ránézve a közmondásos babona.
Ebbe a társaságba kerültem én az új év kezdetén Debreczenben.
Hát biz ez egészen más világrész volt, mint a Pillwax-kávéház «közvélemény-asztala».
Hát bizony, a kik a pillwaxi közvélemény asztalánál estenkint összeültünk, mind tüzesvérű fiatal emberek voltunk, kiket eleinte az a közös törekvés egyesített, hogy a magyar költészetnek új irányt, új szellemet adjunk, a magyar nép lelkületében rejlő kincseket napfényre hozzuk; harczaink voltak az ósdi pedantériával s a mesterkélt szalon-irodalommal. Később aztán az új politikai élet föllendülésével mi is magasabb szférákba csapongtunk, nem számolva a régi, bevett fogalmakkal. Petőfi határozott republicánus volt; dolgozószobájának falait az első franczia forradalom vezéralakjainak remek kőrajzú arczképei ékesíték. Ezek az arczképek most is megvannak még nálam; Petőfi utolsó útja előtt házigazdájánál hagyta azokat, a derék hazafi Nagy Józsefnél, a kinek a fia volt Nagy Imre, a Nemzeti Szinház megsiratott nagy drámai művésze, ki halála előérzetében az ereklyéket nekem adományozta.
A többi asztaltársak is mind demokraták és szabadelvüek voltak; a ki iró köztük, az mind humorista s a humorista előtt nincs tekintély. Éltető elemünk volt a franczia szellem. A franczia nemzettől vártuk a korhadt ó-világ rombadöntését, nem gondolva rá, hogy mi lesz azután. Hugo Viktor, Beranger volt az orákulumunk. Párisban járt barátaink, Irinyi József, Dobsa Lajos voltak a tekintélyeink. Az utóbbi a februári forradalomban is jelen volt s elhozott magával egy darab foszlányt a Grévepiaczon elégetett királyi trón mennyezetéből. Mi csináltuk a magas politikát. Semmi sem volt előttünk lehetetlen. Magyarország függetlensége, önállósága, Lengyelország helyreállítása, népszabadság!
Márczius 15-én, 1848-ban, a mozgalom megindulásakor, egy irótársunk, Sükei Károly (erősen dadogó szónok), ezt az emlékezetes mondást örökíté meg a köztéren: «Nem kell most hallgatni az oko-ko-kos emberekre!» Ez megmaradt jelszavunknak.
Most aztán egyszerre beleestem egy más planétába (mint Klimius Miklós), a hol csupa okos emberek laktak. S mintha az új atmoszférában magam is átalakultam volna, én is okos embernek hittem magamat. Ez még nem lett volna baj, de mások is azt hitték felőlem. Komoly nagy politikusok, mint Kazinczy Gábor, Kovács Lajos arra ösztönöztek, hogy ne engedjem ezt az én nagyrahivatott tehetségemet kárbaveszni. Indítsak meg egy napilapot, hasonlót a Márczius 15-iké-hez.
Hogy mi szükség volt erre, azt meg kell magyaráznom.
Az országgyülés és a kormányközegek radikális pártjának, mely Madarász miniszter körül csoportosult, volt egy eleven, nagyhatásu orgánuma, a Pálffy Márcziusa. Ez folyton csipkedte, vágta, gyanusította ezt a czelebritásokból álló hazafi-csoportot, a mely Nyáry Pál és Almássy Pál társaságát képezte. Ennek a támadásnak a visszaverésére kellett megindítani egy hasonló elevenségű napilapot.
Napilapot megindítani! Halljátok ezt mai kor szülöttei? Mi kell egy napilap megindításához? Először is egy tőkepénzes konzorczium, mely aláir félmillió alapítási tőkét. Azután egy főszerkesztő, egy főmunkatárs, tizenkét segédszerkesztő, egy nagy helyiség, rotácziósgép, reklám!
Az ám. Volt hozzá, a hogy Beranger énekli a Bon Roger Bontempsról: «un coffre et rien dedans». Szerkesztő, vezérczikkiró, tárczairó, ujdonságiró magam egy személyben. Nyomda is csak egy volt Debreczenben, a Csáthy-é, a melyben nyomtatni lehetett, mert a városi nyomdát lefoglalta Madarász. Azért a lap mégis csak megjelent egy szép estén, Debreczeni Esti Lapok czím alatt. Ezer példányban nyomtattuk s adtuk a számot három krajczárért. Mind egy szálig elkelt. Ötven forint volt a bevételünk. Ebből huszonöt került a derék Csáthy kezébe nyomdai előállításért, huszonöt forint maradt nekem magamnak. Soha életemben nem voltam így honorálva.
S ez így ment nap-nap után. Az én kis lapom állandó közönséget hódított. Volt aztán már munkatárs elég. A velünk egy véleményű képviselők hordták hozzám a czikkeket, az érdekes ujdonságokat; táborkar képződött körülöttem; derék harczosok segítettek a küzdelemben. Humorom, lelki erélyem felelevenült, mertem mindent: szemébe mondani a hatalmasoknak a gyöngéiket, feltárni az elkövetett hibáikat, védelembe venni az igaztalanul üldözötteket, elveket megellenezni.
Hanem ennek aztán lettek következései. A radikális párt lapjai mindannyian nekem estek, kikiáltottak hazaárulónak.
És nekem meg kellett érnem, hogy a dicsőséges 1848. márcziusi napok évfordulóján hazaáruló legyen a nevem.
Pedig akkoriban nem volt az olyan tréfás ingerkedés, mint manapság. Az ilyen czimért a vésztörvényszék elé kerülhettek, a kikre azt rákiáltották.
És az a nő, a ki engemet 1848 márczius 15-ének estéjén a hazafiui diadal mámorában, a dicsőség nimbuszától körülragyogva megszeretett, bálványává emelt: még akkor is, ilyen sárral megdobált, sasoktól megtépett alakban sem szünt meg szeretni s a hogy osztozott dicsőitésemben, úgy osztotta hiven az elrágalmaztatásom balsorsát.
Ő biztatott, hogy ne rettenjek vissza.
Nehéz próba.
Egyszer aztán a legkedvesebb barátom sértett meg az ellentétes hirlapban. Szivig ható seb volt, a mit a belém lőtt nyil okozott. Futottam vele, mint a sebzett szarvas. Mit lehet tennem? Párbajra nem gondolhattam, mert nem volt becsületsértés, csak a politikai jellem volt megtámadva. De mikor az fáj legjobban. Hisz én nem voltam a reakczió zsoldosa, mint az, a kivel azonosított a legjobb barátom.
Nyáryt akartam fölkeresni, a ki a nagy piaczon lakott. Lehorgasztott fővel bandukoltam végig a keskeny pallón. (Még akkor Debreczenben ez volt a gyalogjáró: két szál deszka, mellette feneketlen sár.) Egyszer csak utamat állja egy szembejövő alak. Akkor vettem észre, mikor előttem állt. Vasváry Pál volt. Egyike a márczius 15-iki vezéreknek; daliás alak, termete, arcza Achillesre emlékeztet. Egyenruha volt rajta: inkább szinpadias, mint katonás; széles karimáju kalapján hátralengő veres strucztoll és arany paszománt, aranyzsinóros fűzöld mentéjének gallérját és karmantyuit lángvörös plüs prémezé, szegélyezve arany paszománttal, a mi őrnagyi rangot jelez, oldalán hosszu lovassági kard, kézvédő kosárral. Ezt a kardot dobbantá elém, a tokja végével megütve a pallót, mikor szembekerültünk.
– Nem szeretem a sápadt arczokat!
Ez volt a megszólítása hozzám. (Az én mondásom volt ez valaha!)
Biz az enyém elég sápadt lehetett.
Azzal szóhoz sem engedett jutnom, megragadta a kezemet; ő beszélt és felelt helyettem is.
– Mivé lettél? Hová hagytad magadat elszédíttetni a gyáva lelkek, az okoskodók által? Nem! Nem! Te nem változhattál így meg. Gonosz varázs tart álomban. Ébredj fel! Tépd széjjel a bűvlánczokat. Te a mienk fogsz lenni, a régi, a dicső, a magasztalt költő. Én kezet nyujtok neked, mely kiszabadít a hinárból. Tehetem azt. Én a Rákóczy szabadcsapat vezére vagyok, őrnagyi ranggal, a hadügyminiszterium által felhatalmazva táborkarom tisztjeinek kinevezésére. Még egy századosra van szükségem; tégedet teszlek azzá. Kész egyenruha vár reád. Lesz jó mokány-paripád. Aztán megyünk együtt a szép Erdélybe, a lázadást leküzdeni, magyar hazánkfiait felszabadítani. Csapatunk nyomról-nyomra növekedni fog. Ott találod a pillwaxi, a népgyülési lelkes fiukat mind egyesülve. Diadalról diadalra fogunk sietni. És te le fogod köszörülni nevedről azt a rozsdát, a mi a politikai küzdelemben hozzá tapadt. Ne adj rögtön választ. Gondolj végig azon, a mit mondtam. Teremtsd ujjá magadat! Nem ujjá, de azzá a régivé, a ki voltál. Estig elvárom a válaszodat a városházánál. Talán magadat. A viszontlátásig.
Azzal megszorította a kezemet nagy izmos tenyerével s tovább ment.
Nagy kisértés volt ez!
Levetni rólam ezt a kényszer-zubbonyt, a mit a politikai meggyőződés szabott reám! Mert hiszen én is csak úgy szerettem a hazámat, a magyar nemzetemet; én is csak úgy rajongtam a dicsőségért, én is csak úgy gyülöltem az idegent, az ellenséget, a zsarnokságot, mint minden fiatal ember. És aztán fölvenni azt a pompás egyenruhát, felkötni a kardot, lóra ülni, kergetni a futó ellenséget, bevonulni felszabadított városokba, uszni a diadalmámorban! A helyett, hogy itt usznám a politika feneketlen fertőjében, összemarva mérges viperáktól, skorpióktól! Csábító ábránd!
E találkozás után felmentem Nyáry Pálhoz.
Elmondtam neki, hogy találkoztam Vasváry Pállal.
Ismerte őt jól a márcziusi napokból. Azt is tudta, hogy mi járatban van itt most. Szokott bizalommal közölte velem, hogy a magyar kormány elhatározta a fellázadt móczok kibékítését. Azoknak a vezérei, főképp maga Janku, hajlandók az egyezkedésre. A kormány Drágoss képviselőt, ki maga is román nemzetiségü, teljhatalommal küldi ki, hogy a lázadó oláhokkal kösse meg a békét s vegye őket rá a lefegyverzésre, a mi által Bemnek az erdélyi hadműködése nagyon megkönnyebbülne. Ennek a békekövetnek rendelte a kormány, szavainak nyomatékául, a két rendelkezésére álló szabadcsapatot, a Vasváryét és a Hatvaniét. Most mind a két csapatvezér azért van idefenn Debreczenben, hogy az utasításokat s a szükséges költséget átvegye. Mind a kettőről elmondta a véleményét: Vasváry Pali egy jólelkű rajongó, hanem a Hatvani egy veszedelmes kalandor. Nem is csinál belőle titkot, hogy ő az igazi forradalmár, a kinek ez az egész országgyülési politika nem tetszik. Ő lesz hivatva ezt gyökerestül kiirtani. A legelső diadalmas csata után, melyet ki fog vívni, azonnal Debreczen ellen fordul, szétkergeti az országgyülést a kormánynyal együtt, kikiáltja a respublikát s megteszi Madarász Lászlót elnöknek.
Ezeket mondta el nekem Nyáry s még csak a szivarját sem vette ki ezalatt a szájából.
Ekkor aztán előhozakodtam neki a Vasváry Pál ajánlatával, hogy ő engemet megtesz századosnak, fellovasít, akkor én is mehetek a hadi séta-útra.
Erre Nyáry kivette a zsebóráját s azt mondá:
– Nézd csak, öcsém, nem tudnád megigazítani az órámat? Nem jár.
– Nem biz én; nem tanultam én az órásmesterséget.
– Hát a kapitányságot tanultad?
– Bizony nem én.
– Hát lovon ültél már?
– Gyermekkoromban, hintalovon.
– És azért mégis gondolkozni tudsz azon, hogy lóra ülj s vezényelj egy egész századot a csatába?
Nagyon le voltam forrázva.
– Édes öcsém, egy kis kadét többet ér a katonaságnál, mint a legnagyobb poéta. Engem a szülőim gyermekkoromban tüzérnek akartak neveltetni. Nem állottam rá. Most már bánom nagyon. Ha kitanult tüzértiszt volnék, milyen hasznot tudnék vele tenni a hazámnak. Már csak maradjunk meg a mellett, a mihez értünk.
Nyáry szavai segítségemre jöttek. Még volt valaki, a kinek az itéletét be kellett várnom: a nőm. Siettem a szállásomra.
A nőm otthon volt s hivatásszerűen a konyhai dolgok után látott: kávét pörkölt. Azzal fogadott, hogy éppen most járt itt Kovács Lajos, engemet keresett; arról beszélt, hogy a Márczius 15-ikében ellenem intézett kemény megtámadást nem szabad megtorlatlan hagynom. Hivatkozott Kossuth jelmondatára: A ki minket kővel, azt mi mennykővel! Egy levelet is hagyott hátra a számomra. Zárt levelet. (Van is egy asszonyra nézve zárt levél, a minek a borítékjára a férje neve van írva.) Néhány sor volt beleírva, a mit a megtámadásra kell visszavágnom. A levelet szó nélkül a zsebembe dugtam. Aztán elmondtam a feleségemnek Vasváry Pállal való találkozásomat s azt az ajánlatot, hogy fogadjak el nála kapitányi állást s menjek vele Erdélybe, harczi diadalokat aratni. Az asszony az alatt a pörkölőből kiöntött kávét két összeborított tányér között rázogatta, hogy a pálhái lekopjanak róla.
Mikor azt mondtam, hogy kedvem volna az ajánlatot elfogadni, az én feleségem hangosan felkaczagott azon az ő hasonlíthatatlan harangcsengésű hangján s azt mondta oda nekem: Móricz, te félsz!
Mindenre készen voltam, csak erre a kaczagásra nem. Mikor egy asszonynak azt mondja a férje, hogy ő lóra fog ülni, megy a trombitaszó után véres csatamezőre, olyankor a szerető feleség a nyakába borul, sürü könyeivel áztatja az orczáját, zokogva rebegi: «Ne hagyj itt, ne menj el!» Ez meg a szemem közé nevet s azt mondja: «Hiszen te félsz!»
Hát persze, hogy félek! Félek ettől a ködös levegőtől, melyben akasztófa-hurkok, guillotin-tilók függnek a fejem fölött, melyben mérges nyilak röpködnek körülöttem; itt a politikai tűzpontban a terrorizmus üli orgiáit; farkasvermek fölött járunk mindannyian, a kiket mérsékelt politikusoknak bélyegeztek meg. Ez itt a harcz, de csunya harcz; a háboruban is van harcz, de az szép.
No hát nem félek!
Az első dolgom volt Vasváry Pálnak levelet írni, a mi körülbelül így hangzott: «Ha egyszer annyira jutunk, hogy a hazának szüksége lesz az én két öklömre is, akkor fogom a puskámat s beállok Klapka seregébe közlegénynek; de tiszt nem leszek, mert nem értek hozzá.» Ezt a levelet magam elvittem a városházára s átadtam Vasváry ordonánczának.
Azután hamarosan a szállásomra: fogtam a két térdem közé a kávémalmot s megőröltem a mokkát, a mit a feleségem pörkölt. Ez az én hivatalom volt.
Csak azután vettem elő Kovács Lajosnak a levelét s végigolvastam a tartalmát.
Jól van…
Ha te engemet nyillal, én mérgezett nyillal.
Elvittem az iratot a nyomdába.
Ez volt életemben az egyetlen rossz tett, a mit soha meg nem tudok bocsátani magamnak; a minek emléke egész életemen át kisértett; a minek veres fonala végig huzódik élményeimen egyik válságtól a másik kig; a mi megboszulta magát rajtam következményeiben, a minek jóvátételét életem föladatává tettem, de még akkor sem bocsátottam meg magamnak. Hasztalan iparkodtam a lelkemet okoskodásokkal megnyugtatni, hogy ez kényszerített önvédelem volt; nagyba ment a játék, fejet fej ellen koczkáztattunk. Hajótöröttek voltunk, kik ketten menekülnek egy szál deszkán; kettőnknek nem elég ez: vagy te taszítasz le engem a tengerbe, vagy én téged! – Nem nyugtatott meg, hogy én jutottam el a partra.
És ezzel aztán meg volt izenve a kérlelhetlen harcz a mérsékelt hazafiak s a forradalmi férfiak között: harcz a késdöfésekig.
Ezt a harczot részletesen leirja báró Kemény Zsigmond debreczeni élményeiben; majd én is elmondom, a mi részleteket tudok felőle. Vagy Madarász és az ő táborkara morzsol össze engem, vagy én morzsolom össze őket! – Én? A senki! A semmi!
Az Esti Lapok szerény félivecskéje történelmi faktorrá nőtt fel.
*
Vasváry Pál pedig haladt előre a hadak útján, a maga Rákóczy szabad csapatjával, melynek törzsét képezték a derék pillwaxi fiuk, a muzeumudvari szónokok, a lelkes barrikadőrök; mindnyájan el voltak látva jól dupla vadászpuskákkal és kardokkal. A móczok hegyei közé kellett előhatolniok.
A móczok voltak az ellenforradalom legkegyetlenebb szövetségesei, ők pusztították el Abrudbányát, Zalathnát, a honnan kiirtottak minden magyart és németet; ők gyilkolták le a tizenhárom Brádyt. Vezérük volt Janku Ávrám, a néptribun. Stratégiai tekintetek arra birták a magyar kormányt, hogy kisértse meg a lázadó móczok kibékítését, rakják le a fegyvert, térjenek hegyeik közé vissza. Szép szónak s még szebb valóságnak az oláh sem tud ellenállni. Drágoss, biharmegyei képviselő, volt a kormány teljhatalmu képviselője, a ki elvállalta e feladatot s maga felkereste Janku néptribunt a móczok táborában.
Az ő kiséretéül rendelte a kormány a Vasváry- és Hatvani-féle szabadcsapatokat. Vasváryt előreküldték Vidra felé, a hosszu Bihar hegygerincz sziklás útján, Hatvani az oláh táborral szemközt foglalt hadiállást. Egynéhány ágyuja is volt.
Drágoss békéltető kisérletének teljes sikere volt. A fellázadt móczok vezéreik felszólítására lerakták a fegyvert s pópáik szavára készek voltak a hűség esküjét is letenni a magyar kormánynak.
Minden jóra fordult volna, ha a felfuvalkodott Hatvanit meg nem szállja az ördög: a nagyravágyás ördöge. Neki nem békés kiegyezés kellett, hanem véres diadal. Az ő terve az volt, hogy egy győzelmes csatában egyszerre hadvezéri nagysággá emelkedve mint triumfátor vonuljon be dandárjával Debreczenbe s ott azután megalkossa a radikális kormányt s maga adjon irányt a világtörténetnek. – Az őrjöngő ember, mikor már a móczok lerakták a fegyvert, egyszerre közéjük ágyuztatott. Ez nem volt magyar emberhez, nem katonához, nem becsületes emberhez illő tett! Rettenetes lett a megtorlása. – A móczok legelébb is a békéltető követet, Drágosst tépték szét izekre, azután ujra felragadták a lerakott fegyvert: Hatvanit körülfogták, pocsékká zuzták, maga is ott veszett: s vele együtt Madarász Lászlónak a pretoriánus gárdája. Dicstelen kudarcz, melynek még elsiratója sem akadt.
De ugyanakkor veszett el Vasváry Pál is, a Rákóczy legiójával.
Ott, a Bihar hegygerinczén, egy kimagasló sziklatoronynál lőtték le a lováról, mielőtt a kardját kihuzhatta volna s aztán a mindenünnen körülfogott csapatját lemészárolták az utolsó emberig: hirmondó sem szabadult meg közülök. A halottakat egy halomra hányták s kőrakással betakarták: az a síremlékük.
… Tiz év mulva ott jártam e gyászos helyen, néhány jó barátommal, ugyanazon oláhoktól kalauzolva, a kik e harczban részvettek; – már ekkor békés jó emberek voltak. Azok vezettek el a kőhalomhoz, mely Vasváry Pált és a pillwaxi fiukat takarja.
Nekem is ott kellene közöttük lennem.
Ha akkor a feleségem ki nem kaczag!
Biz ott volnék együtt a többivel.
Mindenki, a kit az útja elvisz mellettük, dob rájuk egy követ.
«Azt» legalább nem érezném «most».
Bizony félünk.
Én már bevallottam, hogy féltem. Kemény Zsigmond még jobban elmondja, hogy mindnyájan féltünk, kivált mikor a «martialis törvényt» keresztülvitte Madarász az országgyülésen, mely rögtönitélt halállal sújt midenkit, a ki az ellenséggel összejátszik. Ez a törvény a mérsékelt honatyák s azoknak az ujságírója ellen hozatott; mégis egy szegény püspökladányi gazdának kellett benne keresztülakadni, a ki egy osztrák katonatisztnek a bőröndjét szállította Szolnokba a szekerén. Rajtakapták, vésztörvényszék elé állították; hasztalan védekezett szegény ember, hogy nem tudta, kié a bőrönd, hogy katonatiszté; hasztalan hivatkozott rá, hogy három fia szolgál a honvédségnél, bizony főbe lőtték azt a «martialis törvény» értelmében.
De hát nem volt nekünk egyéb félni valónk, mint egymástól félni? Hát az ellenségtől nem féltünk?
Volt is valakinek tudomása arról Debreczenben, hogy még ellenség is van a világon! Ugyan honnan tudtunk volna felőle valamit? – Postajárás nem volt a Tiszántúl (geografiailag «innen»). A kormány ugyan küldött minden hadparancsnokhoz egy-egy tollfogható poétát, hadi tudósító czimmel (én elneveztem őket «hadi pacsirtáknak»), a kiknek ott jó dolguk volt, együtt vacsoráltak a táborkarral, de hogy valaha egy közülök valami tudósítást küldött volna a magyar kormánynak, arra ugyan nem volt eset. De hogyan is küldtek volna? A futárt elcsípi az ellenség, megtalálja nála az eldugott levelet, felakasztják. A hadvezetőknek is egyéb gondjuk volt, mint a debreczenieket hogylétükről értesíteni, csak a derék Perczel Mór írt egy levelet a kormánynak, melyben valamennyi politikust mind hazaárulónak nyilvánít s szörnyen fogadkozik, hogy az egész dandárával egyenesen Debreczenbe fog nyomulni s ott mind valamennyinek hátrafelé fordíttatja a fejét. A sors szeszélye nem engedte e biztatását beváltania a druszasága miatt, mivelhogy először az egyik druszájánál, «Mórnál» verték meg, azután meg a másik druszájánál, «Berczel»-nél.
Debreczen a szélrózsa minden irányában fedetlen volt: egy svadron ulánus összefogdoshatta volna egy éjjel az egész kormányt és országgyűlést.
A kitől legközelebb lehetett félni, az volt Schlick tábornok. Ő ott állt a Tisza mellett, fél napi járóra Debreczenhez s nem állt vele más szemben, mint egy szétzilált tömeg magyar. A mi tüzérfőparancsnokunk ugyan okos sztratagémát vélt elkövetni, a mikor a tiszafüredi hidat felgyújtotta. Hej, áldotta is érte Nyáry Pál! Leégetni az álló hidat, mikor végtől-végig be van fagyva a Tisza: ott jöhet át rajta az ellenség, a hol akar! S ha a jég olvadni kezd, hogy megy vissza a Tiszán a saját hadseregünk?
Olyan napok voltak ezek, a mikor Schlicknek egy ideájába került volna, hogy a magyar kormányt elfogja. De erről a rémes eshetőségről csak egy nagy emberünknek volt sejtelme: a rendőrminiszternek. Az ő számára ott állt a városháza udvarán éjjel-nappal befogva a négylovas szekér, hogy a mint a veszedelem jelentkezik, egyszerre vágtasson Galiczia felé, a merre szabad az út. Hogy útravalóval is ellátta magát, arról már nyiltan beszéltek még az országgyűlésen is, a hol kérdőre fogták, minek váltott be ötszáz aranyat a kereskedőknél? (Nyolcz-kilencz forint volt akkoriban az ára egy körmöczinek Kossuth bankókban.) Hanem hát ez csak a «minor summa» volt; majd a nagyobb tételről beszéljünk a Zichy-féle drágaságok napirendre kerültével.
Mi tehát nem tudtunk semmit. Hát hiszen a struccz fejének is jó dolga van, mikor eldugja a homokba.
Mit tehet ilyenkor a bús magyar? Előveszi a pasziánszkártyát s kiveti rajta, hogy győznek-e a magyarok? Hol ki jön, hol nem jön ki. Az asztalon nem vetheti a bús magyar a kártyát, mert ott a feleség rétestésztát nyujt; hanem az ágyterítőn. Hát a mint már harmadszor is bukik a Napoleon grandpatiance, kemény kopogtatás hangzik az ajtón, kisérve kardcsörömpöléssel. Ki jön hozzánk látogatóba? – Egy nyalka főhadnagy. Nem is ismerünk rá. – Csak a mikor kezet csókol a nőmnek s engemet megölel, akkor rivallunk fel: «hisz ez a mi Marczi fiunk! A kisebbik Lendvay Márton!» De hogy is ismertünk rá, mikor most már bajusza van. A bizony! Romeo elment katonának s lett belőle «pik-auf» főhadnagy.
– Honnét, édes Marczi fiunk?
– Hát a Klapka táborából. Hírt hozok a kormánynak a csatatérről. Jó hírt. Visszavertük az ellenséget a Tiszánál, most mi vagyunk odaát.
De azt a csókot nem lehetett volna megszámlálni, a mi a Marczi piros ábrázatját érte ennél a mondásnál: Megvertük az ellenséget!
Az első diadalhír! Hogyan történt? Miként történt? Azt azután a Marczi adta elő. Az ellenség már nyomult előre a befagyott Tisza jegén. De a magyar sereget most már nem az öreg «Kóficz» vezette, hanem Klapka. A honvédek szuronyszegezve rohantak az ellenségre s ott a jéghátán mérkőztek vele össze. Az ellenség vére festette meg a jeget: visszaverték a mi eddig űzött honvédeink az osztrák veterán katonákat minden vonalon s most az egész hadtest a Tisza tulsó partján foglal már állást, támadásra készen.
Hogyan történhetett meg ez a csoda?! Nem az, hogy a magyar honvéd jól verekszik, mert az nem csoda; hanem, hogy a magyar honvédet jól vezénylik, ez volt a nagy csoda!
Ennek a nyitját is megadta a mi Marczink.
Egy ütközet után, melyben csak a tüzérségünk és a huszárságunk viselte magát vitézül, Klapka, a vezér, egy temető árkában harmincz honvéd tisztet talált elbújva, a kik onnan lesték a csata kimenetelét. Klapka rögtön elcsapta valamennyit s helyükbe a szolgálatot híven teljesítő őrmestereket és káplárokat nevezte ki hadnagyoknak, főhadnagyoknak és századosoknak.
Azok az árokba bujók mind a honatyák protekcziója mellett tiszti rangra emelt ficsúrok voltak: az ő gyávaságuk, tudatlanságuk volt az oka az eddig vallott kudarczoknak.
Néhány nap mulva a hivatalos Közlöny igen érdekes tartalommal jelent meg. Az első kolumnától kezdve az utolsóig, mind a négy oldalon, apró betűkkel szedve, csupa merő tiszti kinevezések. A magyar fővezérek kidobták a hadsoraikból azt a sok kényes járdataposót, a kiket kegyosztás tukmált a hadseregre s helyettük kinevezték a tizedeseket, őrmestereket vezénylő tisztekké.
Radikális kura volt, de bevált!
Görgey-adomák.
Jött azután több hirmondó is a magyar táborból, még Görgey seregéből is.
Schodelnénak volt egy fia, a ki egy huszárezredben szolgált, mint főhadnagy, az került fel Debreczenbe, valami üzenettel a hadügyérséghez. Természetesen meglátogatta Nyáry Pált is.
Nyilt titok volt Nyáry Pál viszonya Schodelnéhoz: évtizedek tették azt tartóssá. Nyáry bizonyára nőűl is vette volna Schodelnét, ha az az akadály nem lett volna közöttük, hogy a művésznő férje még élt, imitt-amott lakozván a külföldön, a hol nem lehetett ellene válópört indítani.
Csak akkor került elő, a mikor Schodelné meghalt, akkor aztán élt is férji jogaival.
Schodelnének egy idősebb fia is volt, de ez még a mult évben főbelőtte magát. Az ideálisták azt mondják, hogy boldogtalan szerelemből, a reálisták ellenben, hogy boldogtalan adósságok miatt.
A Schodel-fiú aztán sokat tudott beszélni Görgeyről, a kinek a kiséretébe volt beosztva, különösen arról a szigorú fegyelemről, a melyet a fővezér egész hadseregénél fentartott. Azon a fárasztó hadmeneten, melyet Budától a bányavárosokig vezényelt, megkövetelte a honvédtisztektől, hogy ki-ki ott masirozzon a közvitézi élén s kiadta a napiparancsot, hogy senki a tisztek közül a tábort kisérő podgyász-szekerekre fel ne üljön.
Itt Schodel még egy drasticus sanctiót is elmondott a parancs ellen vétkezők büntetésére, de ezt a legilletékesebb körök megczáfolták, bár akkor közbeszéd tárgya volt: most nem jegyzem fel.
Maga a fővezér mindig nyeregben ült s végignyargalta az egész felvonuló hadoszlopot. Az ellenség hol elől támadt, hol hátul; ő mindig ott, a hol nagyobb a veszély.
Volt egy híres fekete paripája, másfél marokkal nagyobb minden rendes lónál, azon vágtatott egyik csatából a másikba. Szárnysegédei, nyargonczai alig birtak a nyomába érni.
Mikor aztán késő éjszakára megpihenhettek valahol, hirtelen elköltött frugális vacsorára, akkor sem következett a magyaroknál hagyományos poharazás. Az asztal más czélra szolgált. A tiszt uraknak (mintha nem gyalogoltak, nem lovagoltak volna eleget egész nap) még be kellett bizonyítaniok, hogy mint tudják átugrani az ebédlőasztalt félkezükre támaszkodva. Mind megtették. Hiszen kitanult tornászok voltak Görgey táborkari tisztjei. Végül aztán maga a fővezér mutatta meg, hogyan kell ezt csinálni. Ő előbb a hüvelyk újjára, majd a mutató ujjára támaszkodva vetette át magát az asztalon keresztül. Ez imponált a katonáknak.
Egy hátvédi csatában, melynek czélja volt a hadsereg felvonulásának biztosítása, maga is ott volt Görgey, az ellenség támadását visszautasító huszárcsapatot vezetve. Kiséretében volt szárnysegéde, a kit nagyon szeretett. Egy ellenséges kartácslövés, mely a lovasság közé csapott, azt szétzilálta, de egyszersmind Görgey hadsegédének lovát is leütötte; az összerogyott s lovasát is maga alá szorította. Görgey rögtön leugrott a lováról; a ló elfutott; ő maga a hadsegédéhez sietett, hogy azt kiszabadítsa a lova alól. Akkor látta, hogy a lovas maga is halott, egy kartácsgolyó a homlokát fúrta át. Elszomorodva állt meg kedves fegyvertársa hullája előtt; észre sem vette elbúsultában, hogy az úton fölfelé közeledik egy ellenséges lovascsapat. De ott volt közelében egy vén huszárja, az figyelmeztette a veszélyre.
– Tábornok úr, a svalizsérek jönnek! Meneküljön.
De a ló elfutott a visszavonuló huszárok után.
– Üljön fel tábornok úr az én lovamra! – mondá a huszár. Értem nem kár, ha levágnak.
– Csak maradj a lovadon, – mondá Görgey, – nyújtsd a kezedet, aztán vágtass.
Azzal megfogva a kezével a huszár kezét, a vágtató paripa mellett oly óriási szökésekkel haladt Görgey előre, melyek a huszár ló ugrásaival egyenlők voltak s néhány percz mulva utolérte a huszárjait. Ott azután a lovát is megtalálta. Mikor aztán éjszakára pihenőt tartottak, Görgey a csákóját lecsatolva fejéről, észrevette, hogy az keresztül van lyukasztva egy kartácsgolyó által s kirepült rajta.
– Miért nem két ujjnyival alább? – mondá szomorúan a magyar fővezér.
Egy derék ütközetben, a hol az ellenség ágyúütegei erősen tüzeltek a harczvonalban felállított honvédekre, Görgey odalovagolt eléjük, nem törődve a feje fölött búgó tekékkel. «Ne féljetek, fiúk! – biztatá a fiatal harczosokat – Csak minden tizedik golyó talál, csak minden huszadik halál!» Abban a pillanatban egy ágyúgolyó elsodort egyet a honvédek közül. «És ha talál, az a legszebb halál!» S a honvédek kiállták bátran az ágyútüzet, mig a magyar ütegek elhallgattatták az osztrákot.
Görgey kezdett mindnyájunk reménysége lenni.
A debreczeni Esti Lapok.
A debreczeni Esti Lapok történelmi nevezetességű tény volt. Még az országgyűlésen is tárgyalták. A kormány radikális tagjai követelték pörbe fogatását, a képviselőház megtagadta. Megvonták tőle a postai szétküldést, követelték a pénzbeli biztosíték letételét (a melyet egy lap sem tett le), rossz hírét költötték.
Jelenleg egyetlen egy példány van meg belőle az egész világon, a Nemzeti Muzeumban; a többit sietett mindenki elégetni, a kinek birtokában volt. Kemény Zsigmond sokszor ír emlékirataiban az Esti Lapokról; az én nevemet három ponttal meg egy ipszilonnal jelzi (…y). Mikor ő ezeket a memoárokat írta, akkor még javában folyt a nagy inkviziczió: nem akarta, hogy a hatóság kezébe kerülő jegyzeteivel engemet kompromittáljon. A haditörvényszék elé állított képviselők hosszú sorban azzal védekeztek biráik előtt, hogy ki-ki az Esti Lapok munkatársának vallotta magát.
Ilyen Esti Lapokat pedig nem tudott a haditörvényszék kezeügyébe kapni. Egyetlen példány létezett belőle s az a közvádló Kossalkó János birtokában volt. Kossalkó János az abszolutizmus régi hive volt; de jó szív, becsületes lélek. Azt mondá Kazinczy Gábornak: «Ha én ezt az egyetlen példányát az Esti Lapoknak a haditörvényszéknek által adnám, mindazokat, a kik az Esti Lapok munkatársának vallják magukat, bizony súlyos várfogságra itélnék; hisz az Esti Lapok még jobban buzdította a magyar nemzetet az ellenállásra, a hadsereget a vitéz küzdelemre, mint a többi lapok s abban ugyan még csak árnyékát sem találni az osztrákokkal való egyezkedésnek.» Kossalkó tehát dugaszban tartá a maga egyetlen példányát s a haditörvényszék csak azon lapok után itélt, melyek szakadatlanul hazaellenes, ellenforradalmi irányzattal vádolták a lapomat s – valamennyi vele tartó képviselőt (de sok munkatársam lett egyszerre!) felmentette. Csak Kemény Zsigmond nem hivatkozott, nem mentegette magát az auditor előtt azzal, hogy ő is írt az Esti Lapokba. Nem irt, de eszméket adott.
Kossalkó Esti Lapok példánya csak az ő halála után jutott hagyatékképen a Nemzeti Múzeum könyvtárába, a hol most örök álmát aluszsza. Legyen neki könnyü a por.
De abban az évben, melyből emlékeimet tarlózgatom, kevésbbé volt nyugodalmas sorsa az Esti Lapoknak.
De hát nem is akarta, hogy nyugodalmas legyen.
Két párt állt szemben egymással: a mérsékelt, a törvényesség, az alkotmány alapján álló, – s a radikális, a diktatúra után törekvő.
S olyat még nem látott a világ, hogy a mérsékelt párt legyen a támadó s a radikális a kétségbeesetten védekező.
Mert azok bizony már a kétségbeesés eszközei voltak, a miket Madarász ellenünkben használt.
Először keresztülvitte a marcziális törvényeket, melyek szerint a legkisebb gyanúokra vértörvényszék elé állíthattak minden hazafit; s a ki egyszer ott állt, annak már lőttek!
Azután elhatároztatá a képviselők purifikáczióját. A mely képviselő nincs jelen az országgyűlésen, az hazaáruló, annak a neve kitörlendő a képviselők sorából. (Ha ezt manapság vennék gyakorlatba!) Így lett Pázmándy Dénesből, Ghyczy Kálmánból hazaáruló.
Azután kinevezett Madarász ötven flamingót rendőrminiszteri hivatalnoknak. Ezeknek az volt a dolguk, hogy bejárják a vidéket s különösen a magyar hadcsapatokat s mindenütt elhireszteljék, hogy a debreczeni országgyűlésen egy áruló párt grasszál, mely az osztrákkal mindenáron kibékülést s a magyar hadsereg elárulását tervezi.
Itt most félbe kell szakítanom az Esti Lapokról szóló feljegyzéseimet, hogy egy piaczi jelenetről emlékezzem meg.
Egy fagyos februári napon, a mint a megírott czikkekkel a zsebemben, bandukolok a nyomda felé, nagy népsokaságot látok a piaczon. Nem csak látok, de hallok. Iszonyú lárma volt ezer meg ezer polgár torkaszakadtából. S a zsivajt magyarázták a felemelt öklök, melyek nem csak furkós botokat, de sőt baltákat, fejszéket és taglókat is forgattak a fejek fölött. Ilyennek én Debreczen népét még soha sem láttam.
Az összetódult néptömeg között látható volt egy félfödelű hintó, melyben egy férfi ült, bundájába rejtett arczczal; a bakon egy kocsis, a kinek nagy baja volt a lovaival.
Megszólítottam egy kurtasubás polgártárst:
– Vajjontén mi történjék itten?
– Voltaképpen semmi sem történjék, csak éppen az áruló Földváryt óhajtja a nép darabokra tépni.
Földváry volt az eszéki várparancsnok, a ki a rábizott várat, ostrom nélkül, védelem nélkül feladta az osztrákoknak, holott Mészáros Lázár előadása szerint még 2400 mázsa lőpora volt. Most ezt hozzák fogva Debreczenbe.
Ez még a debreczeni flegmának is sok volt.
Én láttam ezeket a dühtől lángoló arczokat, hallottam azokat az ádáz szidalmakat: soha e jelenetet el nem fogom felejteni. Osztozni akart a nép ennek az embernek a vércseppjein.
Ekkor egy hatalmas délczeg alak tört magának utat a néptömegen keresztül. Ismerte mindenki: utat nyitottak előtte. Besze János volt, a nép kedvencz szónoka. Felhágott a hintóba s mig egyik kezével a néptömegnek csendet inte, a másik hatalmas tenyerét rátette a halálra keresett fejére, kinek csak a prémes süvege látszott ki a bundagallérból. És aztán megszólalt azon a hatalmas dörgő hangján, melyet az egész piacz meghallhatott.
– Polgártársaim! Ezen ember itt oly országos nagy gonosztevő, a ki nem érdemes arra, hogy az önök tiszta kezei magukat az ő vérével bemocskolják! Ennek a bakó keze által kell kivégeztetni, itt ezen a piaczon; rémítő példaadásul minden hazaárulónak! Engedjük őtet át a büntető igazság kezének!
S a debreczeni nép becsületére mondhatom, hogy ezen szónoklat után egyszerre elcsillapult a népharag: a fejszék, balták eltüntek a kurta subák alá. A hintót a nagy delikvenssel és Besze Jánossal együtt engedték rendén behajtani a városháza kapuja alá. Földváry még azután hosszú életet élt. Jó ember volt, csakhogy éppen nem találta fel a puskaport.
Bem apó.
Igy nevezték el a katonái.
Őt is árulónak kiáltotta ki az ultrák sajtója, mikor Bécs ostroma után Budapestre menekült s egy fanatikus lengyel agyon akarta lőni, de golyója csak surolta a vezér fejét. A magyar kormány mégis kinevezte őt az Erdélybe küldött dandár fővezérének.
És Bem ezzel a hirtelen szervezett hadcsapattal két hónap alatt visszaszerezte Erdélyt, megverte Urbán tábornok hadseregét, kiűzte az orosz segédcsapatokat, szétkergette az oláh lázadókat s elfoglalta Nagy-Szebent.
És minderről a hazafiak egy szót sem tudtak ott Debreczenben két hónapig! Február 28-án találjuk az első tudósítást a lapokban Bem viselt dolgairól. Azt bizonyosan valami futár hozta, nagy kerülővel, Bukovinán keresztül, akkor aztán egész mondakör képződött a kis szürke generális alakja körül.
Január közepén már Erdély közepén járt Bem tábornok, győzelmesen előnyomuló hadseregével. Ő maga kitünő vezér volt. Nagyon jól tudta használni az ágyúit; ha látta, hogy tüzérei nem jól czéloznak, leszállt a lováról s maga irányozta az ágyucsövet. Egy csatában az osztrák gyalogság, arczvonalba sorakozva, erős sortüzeléssel tartá fel a honvédeket. Bem egy huszárcsapattal rohamot indított az osztrák gyalogság ellen. Urbán seregének leggyakorlottabb csapatja volt az, egy zászlóalj gránátos. Ezek a lovassági roham ellenében egyszerre négyszöget alakítottak: az első sor térdepel, a második előrehajol, a harmadik áll s az elébbi vállán keresztül czéloz fegyverével, gyilkos tüzelésre s vitéz szurony-csatára elkészülve. Ekkor a huszárcsapat hirtelen kétfelé szárnyal s a mögötte vágtató-repülő ágyuüteg rágyujt a kartácstüzelésre a tömegbe verődött gránátosok közé. «Oesterreichische Taktik», mondja Bem a táborkari tisztjeinek. S ezuttal jól bevált az. Az ágyutüztől szétrobbantott gránátosokat «rajta magyar!» kiáltással rohanják meg a honvédek: a szép gránátos zászlóalj felében ott vész a szuronyharczban s a csata végén a diadalmas honvédek úgy kerülnek vissza, hogy mindeniknek a fején ott ágaskodik a nagy medvebőr süveg.
Az öreg nem félt a fegyvertüztől. Úgy járt a legsürűbb golyózáporban, mint a méhész a dongó méhei között: tudja, hogy őt nem szúrják meg. Az ellenségnél is az volt a hit, hogy Bemet nem járja a golyó.
No ha a golyó nem, majd talán a kard! – Egy osztrák dragonyos tiszt, három közvitézzel elrejtőzött egy hid alá. Az út azon vitt keresztül, melyen Bem tábornok közeledett a felvonuló magyar hadsereggel. Mikor a hid közelébe ért a vezér, egyszerre előrohant a mély árokból az osztrák kapitány s kivont karddal rohanta meg az elől lovagló tábornokot. Azonban ép oly gyorsan útját állták Bem táborkari tisztjei s a vakmerő dragonyos tisztet és három társát kegyetlenül összevagdalták: meg is ölték volna, ha Bem el nem csitítja őket. «Ne bántsátok a vitézeket! Bár nekem volnának ilyen merész katonáim!»
A vakmerő dragonyos tiszt neve volt Hepberger Oszkár: méltó, hogy a neve följegyeztessék: jó katona volt. (De a magyarok mégis csak jobbak voltak, a kik összevagdalták.)
A magyar tisztek között, kik Bemet e megtámadásnál hősileg megvédelmezték, ott volt a mi most is közkedveltségű czimboránk is: doktor Csatáry Lajos, a ki még most sem ijedne meg két svalizsértől.2)
A piskii hídnál mégis csak megcsipte Bemet egy gonosz csatatéri darázs. Az ellenség heves sortüzelése között osztogatá parancsait s a közben a felemelt kezén szétzúzta a középső ujját egy puskagolyó. A tábori felcser rögtön ott termett a vezérnél, segédeszközeivel. Bem le sem szállt a lováról az operáczió alatt. «Se baj, mondá, csak egy fölösleges ujjammal kevesebb». – S engedte a szétroncsolt uját amputáltatni – s aztán folytatta a vezénylést.
Tudott kedélyes is lenni a hős vezér. Egyszer eléje hoztak egy elfogott szász legionáriust, vitéz tagját annak a nagyszebeni legiónak, mely magát «Löwen-Legionnak» nevezte s jelvényül oroszlánt viselt a sisakján. A fiatal vitéz nagyon meg volt illetődve s nem birta balsorsa fölötti könyeit visszatartani. Bem apó megvigasztalta a jámbort. Az ő ismeretes lengyel selypítő kiejtésével mondá: «wájnye nyikt májn lyiber Lyöwe» s szabadon bocsátá haza a mamájához a kedves fiút.
Ha furcsa volt Bem apó német beszédje, még furcsább volt a német hallása. Mikor a magyar kormány a nagyszebeni diadalnap után megküldé Bemnek a vitézségi érdemrendet, annak az átadásával Németh ezredest bizta meg (Németh Berczi képviselőnek az atyját). Az mondott is neki – ékes német nyelven – egy szép frázisokból összeállított dikcziót, a mit az öreg ellenvetés nélkül hallgatott végig. Csak midőn vége volt a beszédnek, akkor mondá: «nagyon sajnálom, hogy nem birom a szép hangzatos magyar nyelvet és így egy szót sem értettem belőle», Tehát a lengyel vezér azt hitte, hogy ez a huszárezredes most magyarul szónokolt előtte – a kiejtése után. Ekkor azután az ezredes elővette tarsolyából az irást s abból igyekezett a szöveget lehető német akczentussal előadni. De mikor odaért benne, hogy «die tapfere polnische und deutsche Legion», rácsapott az öreg az irásra:
«Ik (leirhatatlan szó) auf die polnisze, und deutze Legion! Nur der Ungar und der Szekler ist Soldat!»
Németh ezredes aztán nem tehetett mást, mint hogy (tiz évvel öregebb volt Bemnél) megcsókolta azt a magyar szabadságért megcsonkított drága kezet…
… De legemlékezetesebb mondása (egyuttal tette) volt Bem apónak, a mit a piski-hid előtti nehéz ütközetben hangoztatott:
«Ist die Brukken ferloren, Siebenburgen ferloren.»
Ezzel fordította meg az egész hadjárat sorsát.
A többi fel van jegyezve a történelemben.
Hősök.
A mig Bem Erdélyt visszahódította, az alatt Görgey is végrehajtá azt a csodával határos kerülő had-utját a bányavárosokon keresztül felső Magyarországig s onnan le a Tiszáig, folyton harczolva hol elől, hol hátul támadó ellenséggel, egy helyütt régi bánya alagutján át kerülve meg az ellenség erős hadállását. Bekoronázta a hadjáratot a branyiszkói szoros emlékezetes megostromlása, mely egyike a legremekebb hadmüveleteknek. Guyon Richárd (az angol nemes) volt ott a vezér, Schultz ezredes az alvezére. Ez a kitünő katona a császáriaktól lépett át a magyar hadseregbe, egészen süket volt, csak az ágyuszót hallotta meg, hanem kommandirozni tudott. Branyiszkó elfoglalása után első dolga volt a városban bált adni s arra a város előkelőségeit meghívni. Dob, trombita volt elég a tánczzenéhez. Mikor legjobban folyt éjféltájon a táncz (tisztjeink úgy járták, mintha nem is ők vették volna be aznap az ellenség tizenkét hadállását, hegynek fölfelé rohanva), jön sietve a segédtiszt s jelenti, hogy az ellenség az éj sötétjében rohamot intézett a táborozó csapatok ellen: ágyuzás hangzik… «bocsánat, hölgyeim, – mondta Schultz – egy kis kontratánczunk lesz, tessék addig fagylaltozni, mindjárt visszajövünk.» S azzal hirtelen felkötötték kardjaikat a vitézek és siettek oda, a hol az ágyu dörög. Rövid időn elhallgatott az, az éjjeli támadást visszaverték, a tisztek visszatérhettek a bálba: «No már most hölgyeim, folytathatjuk a tánczot, hogy volt hogy?» Ez a Schultz sok érdemet szerzett a hadjáratban, magyar előnevet kapott a német mellé, Báthory.
Még többet tudott beszélni a szájhagyomány Guyon Richárdról, a ki a csatamezőn nem ismerte ezt a szót: «lehetetlen». A melyik tisztje azt mondta a rábizott feladatra, hogy az lehetetlen, annak pisztolyt szegzett a homlokára s aztán mindjárt lehető lett.
A mint Görgey serege egyesült Klapkáéval, a magyar kormány rögtön Debreczenbe hivatta Guyon Richardot s megbízta Komárom vára parancsnokságával.
Komárom várában baj volt. Rémhirek jártak Makk tüzérfőparancsnok árulási szándékáról s Majthényi várparancsnok ingadozásáról.
A mult nyáron alkalmam volt Majthényival személyesen találkozni. Kossuth küldött hozzá azzal az üzenettel, hogy küldjön haladéktalanul gyakorlott tüzéreket az Ausztriába betörő magyar hadsereghez.
Soha sem felejtem el azt a képet, mely akkor elém tárult. Szülővárosomat láttam – háromnegyedrészben leégve: a város tornyai mind tető nélkül meredeztek a romtömeg közül, egyedül a kálvinisták tornyának veres fedele állt még épen. A dobogóhid is le volt égve s a hajóhid a szőnyi csillagháztól egyenesen a várhoz vezetett; magánfogatnak csak felsőbb engedély mellett volt szabad rajta átmenni, gyalog kellett átmennem. És én nekem nem lehetett a rommá dőlt szülővárosba bemennem; nem volt szabad megnéznem, hogy hát a mi házunk nem égett-e le? Az édes otthon! – Nem égett le – akkor. Éppen annál a keresztutczánál találta a határát a pusztító tüzvész. Sietnem kellett: minden óranegyed drága volt most. Más oka is volt annak, hogy nem lehetett annak a háznak az ajtaján belépnem. Az az én erőszakos szivem, mely választani tudott a szerető és az anya között. Egyenesen a várba siettem, felkerestem a várparancsnokot: átadtam neki Kossuth levelét. Olyan közel vitte a szeméhez, a mennyire az orra engedé. Soha sem láttam a Majthényiénál nagyobb orrot. S a fiziológusok azt mondják, hogy a nagy orr a hűség szimbóluma.
Azt mondta a várparancsnok, hogy csak forduljak meg a sarkamon s menjek vissza, a honnan jöttem: tüzért nem ad kölcsön, az egész várőrségben ezek az egyedüli katonák; a többi ujoncz, nemzetőr, az utóbbiak szörnyen zúgolódnak, hogy ők nem állják ki ezt az ostromot; nem az ellenség ágyutüzét, mert az még nincs, hanem az irtóztató sok poloskacsipést a kaszamátákban. (Tény.) Én tehát elmehettem egyetlenegy pattantyus nélkül.
No hát ennek a derék Majthényinek az arczában nem talált Kossuth elég lavateri garancziát: kinevezte helyébe Guyon Richárdot.
Az eszéki vár példája elijesztő volt.
Másnap aztán valamennyi Debreczenben megjelenő hirlap mind hozta homlokán az örvendetes hirt, hogy Guyon Richárd kineveztetett Komárom városa parancsnokának. Csak az Esti Lapok nem hozta.
Tyhű! De dühös lett erre a vitéz tábornok. Odarohant Nyáry Pálhoz. Szidta a kormányt, meg az ujságirókat: «Már most hogy jussak én be Komárom várába, mikor az ujságban kihirdetik, hogy engem neveztek ki várparancsnoknak?»
Hát biz erre az élelmes ujságiró nem szokott gondolni, annak csak arra van gondja, hogy a publikumnak érdekes ujdonsággal szolgáljon, a mi megéri a három krajczárt.
Az aztán egy valóságos regényfejezet, hogy mi módon tudott Guyon Richárd Ó-Gyalláról a körülzáró ellenségen keresztül a várba behatolni.
Ott persze a legziláltabb állapotokat találta. A parancsnokok elnézték, hogyan foglalja el az ellenség az ujszőnyi monostori magaslatot, a honnan aztán a bombáival eláraszthatta a várost és a várat. A hajléka romjaiból is kiűzött lakosság a «czigánymezőn» tanyázott, vásári sátorokban: odáig nem értek el a bombák. A tiszt urak pedig bálokat rendeztek a várban, a bombamentes kaszamáták termeit használva fel a mulatságra. Az ellenség bombázhatott, a hogy kedve tartá. Egy ilyen alkalommal gyujtá fel egy bomba a mi eddig épen maradt apai házunkat. Maga Guyon sietett oda a honvédekkel az égő ház tetejét leveretni, hogy a plafond be ne égjen. Az osztrák schrapnellel lövöldöztetett a bátor tüzoltókra.
A vidám tisztekkel pedig azt tette Guyon, hogy ő is bált rendezett a számukra; de nem a rekedt levegőjű bástyabolthajtások alatt, hanem fenn a bástya tetején, teljes kivilágítás mellett, török muzsikával. Az ellenség lőhetett a tánczolókra a bombáival és gránátjaival, a hogy csak az ágyu torkán kifért. Igy szoktatta hozzá a gavallérokat az ágyutűzhöz.
A socialismusról.
Szemelvények a Debreczeni Esti Lapokból. Saját czikkeim.
Nyiri levél.
Ides kedves drágalátos uram öcsém.
Minthogy maga rászabadított, hogy most már a postán is irhatok, hát többször alkalmatlankodom ezután a leveleimmel. Ha tetszenek, jó, ha nem tetszenek, gyujtson pipára velük.
Hát a mint kijöttünk az Egyenlőségtül, beültünk egy kávéházba, melyiket Körnek hínak, és a melyik tulajdonképen fürdő.
Egy ideig csak néztem, hogy játszanak ott a haza atyjai. Egy-egy marék aranyat tettek fel olykor egy blattra, s egyik-egyik kormánybiztos elvesztett egy ülő helyében annyit, a mennyit egy hadsereg három-négy nap alatt megbír koplalással.
Volt ott egy katonatiszt, kitől egy képviselő elnyert egy óra alatt kilenczezer pengőt. Képzelem, hogy várják ezt a tisztet most a hadseregnél; az ezred pénze volt, a mit elvesztett.
Egy úr ült ott mellettem s iszonyú vörös toll lévén a kalapja mellett. Kérdém tőle, hogy hát ő nem vesz részt ez ártatlan mulatságban?
– Soha! felele ő nemes páthosszal: még kártyában sem akarok játszani királyokkal, mert én republikánus vagyok.
– Az Isten éltesse! ugyan magyarázza meg én nekem, mi az a respublika?
– Respublika az, midőn nincsen király és Madarász László a rendőrminiszter.
– Tisztelem az urat. És ez másutt is így van?
– Elannyira, hogy respublika lehet királylyal, de nem Madarász nélkül.
– Hát ez a vörös toll is azt jelenti, kérem alássan?
– Nem! Ez többet jelent. Ez a vörös republikánusok jelvénye.
– De hát mitől légyenek azok vörösek?
– Nevezik őket hegyi pártnak is, socialistáknak, föderalistáknak és communistáknak.
– Mi ezekről a természethistóriában semmit sem tanultunk. Nem világosítana fel róluk?
– Szivesen, socialisták vagyunk mi, kik azt tartjuk, hogy minden ember testvér.
– Akkor nekem meg sem szabad házasodnom, nehogy a testvéremet vegyem nőül.
– Természetesen. Igaz proletáriusnak nem is szabad tisztességes nővel ismeretségben lenni.
– De hisz ez conspiratio lesz az emberi nem ellen.
– Oh dehogy, csak az asszonyok emancipatiója. Ne legyenek ők többé a férjeiknek rabszolgálói, hanem szabad legyen nekik is hivatalt és vörös pántlikát viselni, háborúba menni, magukat képviselőknek választatni, sarkantyus csizmát viselni s más afféle.
– Hát a gyerekeket ki fogja nevelni?
– A státus.
– Még tán szoptatni is a státus fogja?
– Biz igen. – Továbbá föderalistáknak neveztetünk mi, kik respublikákat akarunk alakítani a nemzetiségek követelései szerint.
– Hm! Hát aztán ha egy országban négyféle nyelvű emberek laknak?
– Az mind külön respublika fog lenni négy elnökkel.
– Hát ha egy vármegyében van négyféle nyelvű népség?
– Abból a vármegyéből is négy respublika lesz, négy viczispánnal.
– De kérem, ne haragudjék rám: hát ha egy faluban van négyféle nyelvű lakosság?
– Abból is négy respublika lesz, négy biróval.
– Értek mindent. Hát azok a communisták kik legyenek?
– Mi vagyunk azok, kik azt tartjuk, hogy minden ember vagyona közös.
– Üm! (E szavakra a zsebemre tettem a kezemet s kezdtem odább húzódni a rendkívüli férfiútól.)
– Mert nem illik, hogy egyik embernek sok legyen, a másiknak semmi. Tehát attól, a kinek sok van, elveszszük, s felosztjuk annak, a kinek semmije nincs.
– Hátha az úr aztán a maga részét itt egy blattra felteszi s elveszti, akkor az úrnak megint semmije sem lesz.
– Akkor megint ujra osztozunk.
– Vagy – úgy?
Én is szedtem nagy hirtelen a sátorfámat s uzsgye fóré elosontam onnan, nehogy valaki ilyetén szent elveknél fogva a köpönyegemet elvegye, s azóta, ha találkozom az utczán vörös tollal, ha nyakig érő sár van is, átgázolok a tulsó oldalra.
Mérei Mór nem egy ember: Mérei Mór két ember.
Egyik Mérei Mór a pecsétőr, másik Mérei Mór az őrnagy.
Mérei Mór az egyik kezével pecsétel, másikkal a hazát védi. Egyik zsebébe a pecsétőri, másikba az őrnagyi fizetést sepervén.
Nemrég történt, hogy Mérei Mór felölté nemzetőrnagyi pléhgalléru dolmányát, tetejébe a szőke kaputot s elméne Duschekhez, ki a minden pénzeknek az ő őriző sárkánya, ülvén az ország kincsein s oppugnálván mindenkit, a ki azokhoz akar nyúlni.
– Uram, én Mérei Mór vagyok, a pecsétőr, kérem a fizetésemet.
Azt megkapta, el is tette.
Ekkor a pecsétőr leveti a szőke kaputot, mondván: «van szerencsém Mérei Mór urat bemutatni, az őrnagyot, kérem a fizetésemet».
– Kérem alássan, mond a thesaurorum magister, erre most nem érek rá, hanem holnap majd inkább. Ne is méltóztassék magának fáradni, csak küldjön el egy káplárt a zászlóaljából azért a kis pénzért.
Hosszú lőn erre a képe mindakét Mérei Mórnak, a pecsétőrnek szintúgy, mint az őrnagynak.
– Kérem alássan, csak egy akkorka kis káplárt küldjön el a zászlóaljából, mint a kis ujjam, ne nagyobbat, annak is kiadom.
Mérei Mór – az őrnagy – azóta nagy gondolkozóba esett, ha valjon voltaképen létezik-e a világon olyan zászlóalj, a melyikben ő az őrnagy?
*
Magyarázatául szolgál ennek a szatirának az a tény, hogy a kormány a hozzá hű képviselőket, a kiket a miniszteri hivatalba nem tudott tenni, kinevezte őrnagyoknak.
Hogy az ilyen darázscsipésnek mi lett a következése, azt elképzelheti, a ki tudja, hogy Mérei Mór felesége volt Kossuth Lajosnénak legbensőbb barátnéja (a hogy ezt Kemény Zsigmond is felpanaszolja).