Az én életem regénye

A Dembinszky-epizód.

Nehéz ezt a zűrzavaros szakaszát a magyar szabadságharcznak megérteni, ha azt az utókori szemlélő a krónika nyomán fürkészi. A végén kell kezdenünk ezt a történetet, hogy világosságot derítsünk benne.

Volt a magyar hadseregnek egy lengyel hadvezére s annak egy hadjárati terve, a mit senkinek sem akart megmutatni, még a parancsnoksága alatt levő hadtestvezetőknek sem.

Miért kellett ezt a lengyel hadvezért, Dembinszkyt, a magyar hadsereg élére állítani, mikor itt volt már Görgey, a ki zseniálisan végrehajtott hadművelésével bebizonyította hadvezéri hivatását s a kit a hadsereg bálványozott? Hát erre rövid a felelet. «Épen azért». Kossuth féltette tőle a hatalmát. Ezért kellett Dembinszkyt behozni s az ő főparancsnoksága alá rendelni Görgeyt, Klapkát, Damjanichot, Perczel Mórt.

Görgey alávetette magát a kormányelnök rendeletének s napiparancsában engedelmességre hívta fel a hadsereget a kinevezett hadparancsnok iránt, «ki, mint állíttatik, nagy győzelmeket vívott ki és folytonos diadalok között őszült meg».

Görgey bizonyosan jól ismerte az 1831-iki lengyel forradalom történetét s így nem a «mint állíttatik» szóban, mint inkább a győzelmek és diadalok emlegetésében található az irónia. Dembinszky, mint dandárparancsnok, valódi hősi ellenállást fejtett ki Osztrolenkánál túlnyomó orosz haderővel szemben s a vesztett ütközet után, midőn a fővezér elestével az egész lengyel ármádia a porosz határon átmenekült, ő a maga dandárjával az egész orosz haderőn keresztül nagy kerülővel eljutott Varsóba, a mit a hadászat diadalszámba vehet. – Csakhogy ugyanazt a bravúrt, a mit Dembinszky megtett egy dandárral, Görgey végrehajtotta egy egész hadsereggel. Aztán Dembinszky hadi ténye nem használt Lengyelország és a szabadság ügyének semmit: az orosz csak elfoglalta Varsót; míg Görgey hadviselete egyenlővé tette a magyar hadsereget az osztrákkal, képessé a döntő mérkőzésre. És végül Dembinszky megőszült ugyan 31 óta, de nem diadalok között, míg Görgey ugyan nagyranőtt folytonos csatákban s a fiatal hadseregnek fiatal vezérre volt szüksége.

Legnagyobb baj volt az, hogy Dembinszky teljesen ismeretlen volt a rábízott hadsereg mivoltával; nem ismerte annak alkatrészeit: ki a régi katona? ki a honvéd? ki az önkénytes? kik azok a vörös sipkások? és mit lehet rábízni az egyes alvezérekre? Különösen nem ismerte pedig a terrénumot, melyen hadjáratot kellett megkezdenie; csak a térképen számította ki a terveit.

Így vezette az ötvenezer főnyi magyar hadsereget (melyben elindulásakor 7000 huszár volt látható egy csapatban; egy kis földrengés volt, mikor az megindult).

Már a diszpoziczióknál sok hibát követett el a fővezér. De azt mind helyrehozta a hadsereg lelkesedése. Kápolnánál esett meg a derék ütközet Windischgrätz hadseregével. Katonáink, honvédeink derekasan nyomultak előre, tűzérségünk remekelt, huszárjaink vitézül harczoltak az ellenség nehéz vasasregementjeivel. S mikor legnagyobb lelkesedéssel halad előre a magyar hadsereg, Dembinszky egyszerre csak takarodót fúvat s mintha minden ponton meg volna verve a hadserege, visszavonulást parancsol a Tisza bal partjára; még pedig olyan irányban, a hol út nélkül, mocsarakon, árkokon keresztül kellett a seregnek ágyúival, podgyász- és élelmi-szekereivel, ezer veszedelem között átgázolni; a honvédek a vállukon czepelték a sárba rekedt ágyúkat; élelmezésről persze szó sem volt.

Erre a megfoghatatlan manőverre valamennyi magyar hadtestparancsnok fellázadt s felmondta Dembinszkynek az engedelmességet. Görgey a maga hadtestével, Dembinszky parancsa ellenére, átvonult Tisza-Füredre; a parancs úgy szólt, hogy Görgey hadteste maradjon Poroszlón az üldöző ellenség feltartóztatására; egy keskeny töltésen kellett volna felállani a seregnek, jobbról-balról árvíz; az ellenség leágyúzhatta volna védtelenül.

Teljes volt a felháborodás a magyar tisztek között.

Az országos biztos, Szemere Bertalan, mint ilyen és a kormány tagja, haditörvényszéket hívott össze s arra beidézte Görgeyt és Dembinszkyt.

Görgey hidegvérrel mondá el (tubákos szelenczéjéből egyet-egyet szippantva) nehéz vádjait a fővezér ellen, előrebocsátva, hogy ha ő volna Dembinszky, Görgeyt rögtön főbelövetné.

Dembinszky e vádak alatt dühös volt, felugrált a székről; de egyebet nem hozott fel állása védelmére, mint azt, hogy ő az egész visszavonulást előre kiszámított haditerve szerint intézte.

Görgey erre azt kivánta, hogy közölje a fővezér ezt a haditervét két magyar tábornokkal. Dembinszky ettől még dühösebb lett: «Senkivel sem! És ha a sipkám tudná a haditervemet, azt is a tüzbe dobnám».

(Én Nyáry Páltól hallottam Dembinszky ezen mondásának indoklását is, a mit Kemény nem jegyzett fel. Azt mondá: «én egy titkárt hoztam magammal, a ki megérkezésem napján minden rábizott irataimmal átszökött Windischgrätzhez»! – Hát a következtetés volt a hibás: azért, hogy egy éhenkórász ficzkó árulóvá lett, a lengyel hős a magyar hadvezéreket is képeseknek hitte az árulásra.)

Ezt a kivánságot megtagadva, Dembinszkyt a kormánybiztos Szemere letette a fővezérségből s helyébe Görgeyt nevezte ki a magyar seregek fővezérének.

… A szolnoki diadalmas ütközet után, melyet Damjanich és Vécsey vívtak ki s melyből több érdekes adat van nálam feljegyezve, aztán Dembinszky is előadta a maga rejtve tartott haditervét. – E szerint az ő stratagémája az volt, hogy ő megütközik Kápolnánál Windischgrätz-zel. Úgy tesz, mintha verve volna s visszavonul a Tisza mögé. Windischgrätz üldözni fogja egész hadseregével. Ezalatt Szolnoknál előtör Damjanich, kiveri az ottani hadállásából az osztrákot, Dembinszky aztán a Tisza balpartján dandáronkint utána küldi a tiszai sereg zömét, míg az Windischgrätz hátába kerül, elvágja annak az útját Budapest és Bécs felé s kapituláczióra kényszeríti a körülfogott osztrákot.

Hát ez igen szép haditerv volt a mappán. Csak az volt a főhibája, hogy nem ismerte a tervező a Magyar-alföld viszonyait. Hogy itt hóolvadáskor, tavaszviznél a Tisza balpartján az utak járhatatlanok; azokon ágyúval végiggázolni nem lehet. Ezt az ordináncz káplártól is megtudhatta volna, ha – kérdezte volna.

De még nagyobb hibája volt e tervnek az, hogy az ellenség nem egyezett bele. Windischgrätz dehogy üldözte a magyar hadsereget a Tiszáig. Kápolnától megsürgönyözte Bécsbe: «Sieg über Sieg!» A magyar sereg meg van semmisítve – s azzal szépen visszahúzódott a gödöllői, isaszegi halmokig. S ezzel Dembinszky terve teljesen megzápult.

Görgeynek merész föllépése, valamint Szemere intézkedése nagy felháborodást keltett Debreczenben.

Akkori emlékeimet megerősítve találom Kemény Zsigmond emlékirataiban. Kossuth nagy indulatba jött: a táborba készült indulni, barátjai előtt fenyegetőzve, hogy Görgeyt főbe fogja lövetni (Kossuthnak volt már akkor rendes lövészekből álló testőrgárdája, mely útjában kisérte); Kossuthné pedig kétségbe volt esve. Sírva mondá Batthyány Kázmérnak: «oda vagyunk, az az istentelen Görgey megöleti az én Lajosomat».

Nagy és általános volt aztán a meglepetés, mikor harmadnapra Kossuth visszatért a táborból (mely már akkor a Tiszántúl foglalt hadállást) s rögtön zárt ülést hirdetve, abban a képviselők előtt Dembinszkyt a legsúlyosabb kifejezésekkel illetve, jelenté, hogy a fővezérséget Görgeyre bízta.

«Mi történhetett a táborban, hogy Kossuth ennyire kénytelen lőn maga-magát lealázni? Azt én nem tudom». Így ir Kemény Zsigmond.

Hát én tudom.

Székely Józsi irótársunk segédtiszt volt Görgey mellett, ő beszélte el.

A flamingók a táborban is azt a hírt terjesztették, hogy ha Kossuth Görgey kezeügyébe kerül, onnan élve meg nem szabadul, ott orvgyilok vár reá. De Kossuthnak volt bátorsága Görgeyvel egy födél alatt aludni. Csárda volt biz az: a benyilót rendezték be Kossuth számára éjjeli nyughelyül. S az ilyen útféli csárda ajtajának a závára nem valami biztos. Éjjel valami neszt hall Kossuth az ajtaja előtt. Fölkel, kitekint az ajtón. Hát ott látja Görgeyt a földön aludni, bundába takarózva, keresztben fekve az ő ajtaja előtt. Maga a fővezér volt az, a ki Kossuthot éjszaka megőrizte.

Ez lehetett az oka a nagy kedélyfordulatnak.

*

Ebben bizony megnyugodott az alsó és felső ház. De nem a legfelsőbb ház: az asszonyok háza. Kossuthot könyzáporok fogadták odahaza. Igy maga fölé emelni Görgeyt!

Két nap mulva aztán Kossuth megint titkos ülést hivott össze s ott kodiczillusát adta az előbbi rendelkezésének. Ő Görgeyt csak a kápolnai ütközetben harczolt hadsereg fővezérévé nevezte ki, de nem egyúttal a Damjanich, Kiss Ernő, Vécsey vezénylete alatt egyesült aldunai hadseregévé is. Minthogy azonban a két hadseregnek mégis kivánatos az egységes vezénylet, tehát ezennel kinevezi mind a két hadsereg fővezérévé Vetter tábornokot. És így Görgey megint kapott egy fölötte álló parancsnokot, a kinek engedelmeskedni tartozik.

A képviselők a zárt ülésben nagyot hallgattak erre az előterjesztésre. Senkinek sem volt disznószíve az ellenmondásra.

Vetter különben igen derék katona volt, nagy szervező tehetség, a ki, ha Görgey alatt szolgált volna, mint alvezér, még fényesebb nevet vívott volna ki magának. Azt is el kell róla ismerni, hogy helyzetével nem élt vissza s Görgeynek a hadműveletében nem akadékoskodott.

A katonákat azonban meg kellett nyugtatni. Erre tudvalevőleg a legczélszerűbb módszer az ünnepélyes parádé, kitüntetés, feldíszítés.

Az országgyűlés elhatározá, hogy magyar katonai érdemrendet alapít meg, mely áll egy ércz-babérkoszorúból, közepén a kettős kereszttel, hármas halmon; az elsőrendű aranyból, a másodrendű ezüstből, veres szalagon. Honvéd hadastyánaink mellén ma is látjuk még ez utóbbiakat tündökölni.

Ezen érdemrendek ünnepélyes kiosztására hívta össze Kossuth az összes magyar tábornokokat Debreczenbe. Ráértek. A szolnoki nagy diadal után Windischgrätz herczeg azt mondá, a mit a székely góbé: «csak hallgatom, hogy mi puffog oda hátul: egyszer hátra nézek s akkor látom, hogy engem ütnek».

Tehát együtt voltak mind a tábornokok a városháza tanácstermében, teljes díszben, csak Görgey nem volt ott. Számára egy asztalkára volt letéve az elsőrendű koszorús érdemjel, melyet majd a czeremóniánál jelenlevő képviselők fognak neki deputáczióban helyébe vinni.

Hát egyszer csak betoppan a terembe maga Görgey, úgy, a hogy a parasztszekérről leszállt, a hogy a katonái látták a táborban. Lábszárain czombig érő csizmák, hegyes sarkantyúval, térdig sárosak, mentéjén az arany gallér veres a kopástól, a két könyökén két tenyérnyi folt, tiltul odaöltögetve; feje kopaszra nyirva, orrán szemüveg.

Láttára mindenki elbámult, legjobban maga Kossuth. Nem várták az ünnepségre. Pedig Görgeyt nem a parádé hozta ide, hanem az új hadművelet tervét jött közölni Kossuthtal.

De Görgeyt is meglepte ez a fényes társaság: félrehúzódott a nagy kályha mellé, a hol egy ismerősre talált, Kovács Lajos képviselőre, a ki rövidesen értesítette őt nem csak a mai ünnepélyről, hanem a tegnapi zárt ülésről is, melyben Vetter fővezérré kinevezését elhatározták.

Egyik tábornok, Kiss Ernő, iparkodott Görgeyvel beszédbe elegyedni; de Görgey tudomást sem vett róla. Kiss Ernő méltatlankodva panaszolta Kovács Lajosnak, hogy még csak meg sem akarta őt látni: «hab doch hundertzehn Kanonen vom Feinde erobert».

Kossuth, egy orátori szépségekben gazdag szónoklattal vetett véget e feszült helyzetnek s aztán következett az érdemrendek kiosztása. Kossuth mindegyik tábornoknak sajátkezüleg tűzte a mellére a kitüntetés jelvényét.

Utolsónak maradt Görgey. Azt Kossuthnak kellett fölkeresni.

A többi kitüntetett hősökhöz mind intézett a kormányelnök egy megillető hangzatos mondást. Görgeynél suttogásra szállt alá a hangja, de a mögötte álló képviselők hallották azt: «az Istenért, ne nehezteljen rám». – Görgey hidegen meghajtotta magát és hallgatott.

Még aznap visszatért a táborba.

Ezt a jelenetet mindenki megtudta.

… Van egy régi magyar közmondás: «a kibékült jó baráttól őrizz meg, Uram, minket!» – Hát még a kibékített s újra megharagított jó baráttól!

A szolnoki ütközetből.

Ez volt a szabadságharcz egyik legfényesebb fegyverténye.

Egy erős hadállás, melyet széles folyóviz véd, melynek mind a két partját erős sánczokkal, ágyútelepekkel megrakva, az osztrák hadsereg legjobb ezredei tartják megszállva, a két fortifikáczió híddal összekötve; hogy ezt a bevehetlennek látszó hadállást egy forradalmi hadsereg néhány órai harcz után rohammal bevegye, ez csaknem egyedülálló a hadviselések történetében.

Huszárainknak nem kellett híd, hogy a Tiszán átkeljenek, átusztattak rajta lóháton; a magyar honvédek nem sok lőport vesztegettek, mindjárt rohamra mentek. A szegedi ujonczzászlóaljnak még nem volt puskája, csak kasza volt a kezében, s ezzel a kaszával rohanták meg az ellenség ágyúütegét. Fél karjával eltakarta a szemeit a honvéd, hogy ne lássa a gyilkoló tüzelést, s levágta, a kit kaszája ügyében talált, elfoglalta az ágyúüteget.

S a mit a vörös sapkások, a III-ik zászlóalj vitézei elkövettek a harczban, az egy hősköltemény. Ők rohanták meg szuronyszegezve a szolnoki utczai harczban az osztrákok legkeményebb hadcsapatját, a Hardegg-kürazirokat és a Zagyvába szoríták. El is hullt közülök hatvankét jó vitéz.

De az osztrákok halottainak száma, kiket a győztes magyarok eltemettek, ezernyolczszázkilenczvenre ment; sebesültjeiket egész szekérsor szállította Pestre.

Egy foglyul esett osztrák tiszt így szólt: «Olyan rohamot látni, mint a vörös sipkásoké volt, elfelejthetetlen; azok a szikrázó szemek, azok a megölő arczok, az ellenállhatatlan szuronydöfések leirhatatlanok».

Egy ősz lengyel őrnagy pedig, ki a magyar hadseregnél szolgált, ezt mondá:

– Én sok és nagyszerű csatákban voltam. Részt vettem a lipcsei ütközetben, küzdöttem a Borodinónál, Osztrolenkánál; de oly viadalt, mint itt, nem láttam sehol. Én ismertem Napoleon ancienne garde-ját, a lengyel lándzsásokat; de ezek túltesznek rajtuk. Az valami emberfölötti, valami neme a szent dühnek, a melylyel ezek az ellenségre, a halállal szembe rohannak.

Ennek a zászlóaljnak az első századát Gyurmán Sándor, a Közlöny szerkesztőjének a testvére vezette. Ezek foglalták el a legelső ágyúkat az osztrákoktól.

Az ütközet után Damjanich végig lovagolt a vörös sipkások hadsora előtt, kalpagját levéve előttük. Nem volt szokása a beszédtartás, de most mégis mondott egyet:

– Fiaim, kevesebben vagytok, mint ez előtt fél nappal. Megérdemelnétek mindnyájan, hogy tisztekké legyetek. De hol volna akkor nekem a harmadik zászlóaljam?

Azután azt kérdezte a vezér a vitézektől, hogy kik voltak azok, a kik az ágyútelepet elfoglalták? Kitüntetés vár reájuk.

– Kötelességünket teljesítettük, semmi egyebet! – kiálta egy a legények közül és senki sem állt elő a kitüntetés elfogadására.

Hát még a huszárokról mennyi hőstettet írt fel a napok története! Arról az őrmesterről, a ki egymaga tizenkét vasast levágott, s ezért ott a csatatéren azonnal hadnagygyá avattatott a fővezér által. Beszéltek róluk azok az irtóztató sebek, miket ellenfeleiknek osztottak. Egy vasas tisztnek úgy volt keresztül szúrva a mellvértje, hogy a kard hegye a hátán jött ki; egy másiknak a sisakja koponyástul kétfelé hasítva.

Sokáig fenmaradt az a repülő mondás, a mit a rohamra induló huszár bocsátott az égnek: «No most uram Isten, aztán ne segíts se nekünk, se a németnek, te csak nézd, hogy mit csinál a huszár!»

Az ütközet után egy osztrák tábornagy neje is menekült az országúton. Egy huszárcsapat utólérte a hintóját. Az úrhölgy könyörgött, hogy csak az életének kegyelmezzenek s váltságul odakinálta az ékszereit. «Csak tartsa meg az asszonyság a drágaságait – mondá a vezető káplár – mi csak azért kisérjük a hintaját, hogy más ne bánthassa.» S elkisérték, míg veszélyen kivül volt.

A Szolnoknál elfoglalt fegyverekkel Damjanich egy utász- és két gyalogezredet szerelt fel. Úgy kellett a magyaroknak elébb az ellenségtől elvenni a fegyvert, hogy harczolhassanak.

De meg kell emlékeznünk a szolnoki ütközetnél a lengyel légióról is. Ez nem az a lengyel légió volt, melyről Bem apó oly lenézőleg nyilatkozott. Ezek krakkói fiúk voltak, a hogy a csatadaluk hirdeté:

Vitézül verekedtek a szolnoki csatában. Hanem az a cservena csapicska rossz védelem volt számukra. Mind a fejükön kapták a kardvágást.

A szolnoki ütközet után az elébb említett lengyel őrnagynak mondám: «A lengyelek jól harczoltak, sokan kaptak közülök sebeket».

Azt felelte rá szomorúan: «A lengyelek kaptak sok sebeket és kapni fognak még több sebeket és nem is fognak egyebet kapni, mint sebeket».

… De hát mi magyarok kaptunk-e egyebet, mint sebeket?

A gyémántos pör.

A szolnoki diadal s az erdélyi győzelmi hírek után nagy volt a vigasság Debreczenben. Bem kiűzte az orosz segédcsapatokat Erdélyből, elfoglalta Nagy-Szebent, Brassót, csodákat művelt. Volt okuk a debreczenieknek a jó kedvre.

S a jó kedv állandó tárgya volt «Ő» maga, a hatalmas rendőrminiszter, Madarász László.

A képviselőházban egy remekül megrajzolt karrikatura járt kézről-kézre (szerzője gróf Andrássy Manó volt), mely a félelmetes minisztert ábrázolta orangutáng alakjában, híven torzított arczvonásokkal, fején tollas kalabriai kalap, jobb kezében «forradalom» felirású zászló, baljában guillotin, mig a két alsó keze egy felnyitott ládából ékszereket, gyöngyfüzéreket emelget ki. A ládára Zichy Ödön neve volt felírva.3)

Úton-útfélen beszélte minden ember ezt a casus-t.

Hogy azokban a rettegésteljes napokban, melyek fenyegető hírekkel aggaszták a kormánytagok keblét, az elővigyázatos rendőrminiszter nemcsak a négylovas szekeret tartotta készen a megugrásra, hanem egy kis útravalóról is gondoskodott. Ott voltak azok a ládák, a mikbe a hazaárulásért kivégzett Zichy grófnak a drágaságai helyeztettek el. Azok között volt az a híres kilencz attilagomb, melyek mindegyike egy-egy tízezer forintot érő solitair-gyémánt volt. A ládák závárai le voltak pecsételve az elkobzást végrehajtó kormánybiztos által az ország pecsétjével. A gyémántok étui-je azonkívül külön is lepecsételve.

Csodálatos véletlenből, a drágaságokról fölvett hivatalos lajstrom ott felejtetett Pesten.

Hát egy félelemteljes éjszakán ezeket a rendőrminiszter őrizetére bizott ládákat feltörték, a pecséteket felszakgatták, a gyémántos-tokot is felnyitották.

A veszély aztán elmult, a félelem is megszünt; nem kellett világgá futnunk; – de itt maradtak a feltört ládák, a leszakgatott pecsétek.

Följegyzésre méltó, mennyi mindenféle furfangot kifundált a miniszter, hogy ezt a turpisságot eltakarja. A «válogatott czigánylegények» között nem akadt olyanra, a ki a szálkát az ő lábából kihúzza s a magáéba szúrja.

A titok már kipattant. Az «Esti Lapok» szőnyegre merte hozni a kérdést, hogy mi történt a Zichy-féle kincsekkel? Madarász kinálta a ládákat Duscheknek, de ez nem fogadta el.

Az országgyűlés elejbe került a dolog.

Ekkor Madarász azt eszelte ki, hogy határozati javaslatot nyujtott be a képviselőháznak, miszerint a Zichy-féle ládák felnyitandók, hogy az azokban található «res, servando non servabiles» nyilvános árverésen elkótyavetyéltessenek.

A «tartás közben el nem tartható» tárgyak alatt értik a prémeket, posztóruhákat. – Ilyenféle a ládákban nem találtatott. De voltak drága ékszerek, tömérdek remekművű ezüst dísz, gazdag aranyozással. Ezeket ütötték dobra.

Kazinczy Gábor is vett az árverésen egy igen szép akhát burnótszelenczét aranyfoglalattal, s a kit megkinált belőle tubákkal, értesíté, hogy ez «res, servando non servabilis».

A remek ezüst tárgyakra azonban nem akadt vevő, azokat tehát elküldték az érczolvasztóba, s a gyönyörű franczia művészremekekből olvasztottak aranynyal kevert ezüstöt (tehát pénzverésre alkalmatlant), a hogy ezt a hirlapilag hivatalos kimutatásból rendén megérthetjük.

A kincsládák felnyitása tehát a képviselőházi határozat által el lett simítva, úgyszintén az esetleg eltünt drágaságok kérdése is szerencsésen megoldva – az árverés és beolvasztás által.

De fenmaradt a legkényesebb kérdés: hát a gyémánt solitair-gombok lepecsételt tokját ki nyitotta fel?

Ez volt a kérdés, melytől az «Esti Lapok» képviselőpártja nem akart eltérni, ennek a tisztázását követelte az országgyűlésen és a hírlapjában.

Ez ellen kellett Madarász Lászlónak magát védelmezni minden tőle kitelhető módon.

Ezek miatt a gyémántok miatt kellett az országgyűlésnek meghozni a vésztörvényeket, melyek a hazaárulókat, az ellenséggel czimborálókat halállal sújtják. Ezekért a gyémántokért kellett a purifikáczió eljárást behozni, mely olyan nagy alakokat, mint Ghyczy Kálmán, Pázmándy Dénes, mandátumaiktól megfosztott s neveiket a haza ellenségei közé lajstromozta; ezekért a gyémántokért kellett a képviselőházat feloszlatással fenyegetni, hogy aztán az alkalmatlan hazafiakat, kiket nem véd többé a képviselői immunitás, a vésztörvényszék elé lehessen állítani és kivégeztetni. Ezekért a gyémántokért kellett Madarásznak a márczius 15-ike mellé még egy új szolgalapot teremteni, a «Debreczeni lapok»-at, mely az úgynevezett békepártot folyvást a legocsmányabb vádakkal tetézte.

Kossuthot is egyre ingerelték e párt ellen, mely épen nem volt párt, hanem csak a korrekt hazafiaknak önkénytelen összetartozó társasága.

Kossuth arra határozta el magát, hogy személyesen látogatja meg a magyar tábort, mely már csatakészen állt a Tisza mögött. Elébb megjelent az országgyűlésen s tartott egy fulmináns szónoklatot, mely tele volt fenyegetéssel mindazok ellen, a kik a hazát elárulni szándékoznak. A képviselők egymásra néztek; melyik hát az, a ki a hazát el akarja árulni? Beszédét azzal végezte, hogy ha a táborból visszatérve, más országgyűlést fog itt találni, mint a mostani, fel fogja oszlatni a képviselőházat. Ezzel távozott.

S pár nap mulva Kossuth sürgönyt küldött Nyáry Pálhoz, melyben értesíti, hogy a Klapka táborában nagy az elkeseredés, különösen a táborkarnál az Esti Lapok ellen, a mely az ellenséggel való kiegyezésre s a hadsereg elárulására izgat; utasítja Nyáry Pált, hogy azonnal indítsa meg a szigorú vizsgálatot.

Nyáry Pál a szigorú vizsgálat helyett közölte Kossuth levelét az Esti Lapok hiveivel.

Általános volt a felháborodás e méltatlan vád miatt; a Kazinczy-klub elhatározta, hogy Klapka tábornokot fel kell világosítani e vád alaptalanságáról. De mikor aztán arra került a sor, hogy ki legyen hát az a bátor férfiú, a ki ezt a felvilágosítást megcselekedje, akkor erre a nehéz feladatra senki sem vállalkozott.

– No, ha senkinek sincs bátorsága, hát majd lesz nekem! Én vagyok az a kipontozott ipszilon (....y) Kemény Zsigmond emlékirataiban, a ki rögtön összepakolta az Esti Lapok eddig megjelent összes számait s egy tiszteletteljes levél kiséretében elküldte Klapkának, arra kérve a hős vezért, hogy kegyeskedjék átnézni ezeket a lapokat s megjelölni, hogy melyik czikkben található az a hazaárulás és a hadsereg elleni izgatás.

Klapkának ugyan egyéb dolga is volt ekkor, mint hirlapokat átolvasgatni. Mészáros Lázár hadügyminiszter április 6-án hivatalosan jelenti, hogy Görgey vezénylete alatt Klapka és Damjanich tábornokok a Jellachich vezénylete alatt álló császári sereget, reggeltől késő estig tartó ütközetben, keményen megverték Tápió-Bicskénél s Tápió-Ságig űzték. A nap hősei ismét a 3-ik és 9-ik zászlóalj, a 19-ik sorezred 3-ik zászlóalja s a lengyel légió voltak.

(Ezen a napon ment végbe az az általam leirt «Párbaj a csatatéren» Sebő huszárhadnagy s az óriás termetű Riedesel vasastiszt között, mely ez utóbbi elestével végződött.)

De azért a hős hadvezér még e sorsdöntő, fegyverzajos harcz-viharos napokban is tudott időt áldozni az igazság megvédelmezésének.

Az ütközet napjaiban keltezett levele, melyet válaszul hozzám intézett, így szól:

Klapka levele rám nézve a megváltás, a feltámadás csodatevő szózata volt.

Hát nem vagyok hazaáruló! Nem ellenséggel czimborázó! Itt a magasabb itélet. Ez letörli rólam, mint Éliás próféta keze, a rágalom bélpoklosságát, melyet üldözőim rám kentek. Ki vagyok mentve a gyalázkodás kőhalmaza alól, melyet a fejemre szórtak. Büszkén emelhetem fel az arczomat, vallhatom be az elveimet: a nevem tisztára van mosva.

Klapka hős vezér e levelével épp úgy sánta-bénává verte a debreczeni ellenségeinket, mint a dandáraival Isaszeghnél az osztrák ellenség hadait.

Kossuth azt írta levelében a honvédelmi bizottságnak, hogy a diadalnap éjén ugyanabban az ágyban aludt Gödöllőn, a melyben megelőző napon Windischgrätz herczeg töltötte az éjszakát.

Hanem aztán most már mi sem ismertünk irgalmat.

Madarásznak le kellett bukni a hatalom polczáról. Le is bukott, csúfosan. A gyémántpörben kiküldött országgyűlési vizsgáló-bizottság kimondá rá a «sikkasztás» vádját. És Madarász nem várta be a bírája elé idéztetést; elmenekült híradás nélkül Debreczenből.

Az általa kinevezett hivatalnok-sereget, szám szerint hatvan vörös tollas flamingót, az utána következett miniszter, Szemere Bertalan mind szélnek eresztette.

Az én kis lapomnak a pártja felülkerült. Én olyan nagy embernek hittem magamat, a milyennek azóta soha többé álmodni sem mertem. (Ekkor töltöttem be a 24-ik esztendőmet.)

A nagyságomról képzelt ábránd nem soká tartott.

A Kossuth által tervezett ápril 14-iki országgyűlési határozat a Habsburg-dinasztia trónvesztéséről ezt is szétpukkantá, mint a szappanhólyagot. S ha még csak ezt pukkantotta volna szét! Hogyan ment keresztül ez a határozat, annak én szem- és fültanúja voltam.

Ott voltam a képviselőház üléstermének a karzatán, láttam a kavargó csoportokat, aggodalomtelt arczokat, itt-ott hevesen vitatkozó ellenfeleket.

Kossuth megjelent s elfoglalta kormányelnöki székét. Napirenden volt az ő indítványa, melyet a szószékről kellett volna előadnia. De mielőtt az emelvényre felment volna, előállt Besze János és stentori hangjával felszólítá a képviselőházat, hogy ehhez az ünnepélyes nyilatkozathoz költözzék át a református templomba.

Nagy ellenmondás felelt ez indítványra; de Kossuth vette a kalapját s jelt adott a templomba-menetelre, előre indulván. Erre azután a képviselők is kénytelenek voltak utána menni.

A nagy kálvinista-templomban már akkor volt négyezer főnyi sokaság. A képviselők elvesztek a néptömeg között. A «tisztelt ház» szétmállott a «hívek gyülekezetében».

Én Nyáry Pál mellett álltam, a kinek nem jutott ülőhely a padokban. Egy oszlopnak támaszkodtunk. Nem láttam én ez ülésen se elnököt, se jegyzőt. Ez nem országgyűlés volt, hanem templomi gyülekezet. Csak az volt hátra, hogy urvacsoráját osztogassanak benne. Valaki rákezdte, hogy «Im béjöttünk nagy örömmel!» De azt nagy hamar elcsitították.

Aztán Kossuth ment fel a kathedrára s előadá a gyülekezetnek a határozati javaslatát.

A debreczeni kálvinista-templomnak olyan pompás akusztikája van, hogy minden szót kétszer hallani meg benne: a visszhang megduplázza.

Kossuth hangja (igen szép hangja volt) csattogott és dörgött. Nyáry Pál azt dörmögé: «Kiabálj, kiabálj! Mentül jobban kiabálsz, annál kevésbbé értik, hogy mit beszélsz.»

Én ugyan egy szót sem értettem belőle, pedig minden szót kétszer hallottam.

Ellenmondásról szó sem lehetett. Hát szokás a templomban a prédikátornak ellenmondani?

Ezzel aztán a békepárt agyon volt ütve. Jött az «inevitabile fatum». Ez volt a revanche a békepárt diadaláért Madarász felett.

Hej, Zichy Ödön! de rettentő boszút álltál a te halálodért! Ha a te gyémántjaid nem lettek volna!

Kossuth a trónvesztési határozatot azzal az indokolással vitte keresztül a megelőző napon tartott zárt űlésben, hogy ezt a hadsereg követeli s ha az országgyűlés nem fogja kimondani, a hadsereg fogja proklamálni. Azt is felhozta, hogy a nemsokára összehivandó veronai kongresszus határozatait meg kell előznünk, nehogy ott intézzék el Magyarország sorsát.

Másnap, e végzetterhes határozat kimondása után, megérkezett Debreczenbe mr. Brown Angliából. A kanczellár lord Palmerston izenetét hozta magával Kossuthhoz. A vékony hártyapapirra irott okmányt a pomádés-döbözének a fenekében elrejtve csempészte be az osztrák rendőrök vizsga szemei elől. (A hogy ezt Kossuth titkárától, Rákóczy Jánostól hallottam.)

Palmerston (nem sajátkezűleg, de londoni magyar megbizott által) azt tudatta Kossuthtal, hogy a küldiplomáczia semmi ellenvetést nem tesz, ha a magyarok az osztrákok fölött a harczmezőn győzedelmeskednek s az osztrákoknak bárminő súlyos föltételek mellett a békét diktálják, hanem ha az Ausztriától való elszakadást s a dinasztia detronálását találnák kikiáltani, akkor bizonyosak lehetnek felőle, hogy Oroszország fegyveresen interveniálni fog; s ha az nem lenne elég, Poroszország is be fog törni készen tartott haderővel; a diplomáczia nem engedheti meg a monarchia szétbontását.

Ez irat átolvasása után Kossuth arczán galvanikus rángások vonultak át.

– Már késő! – Mondá. – A trónvesztés a tegnapi ülésben elhatároztatott.

– Azt vissza kell vonatni! – sietett a válaszszal az angol megbizott.

Kossuth ennek is előhozta a veronai kongresszust.

Az angol nagyot bámult. Soha senki nem hallotta a veronai kongresszus tervének hírét.

(Ezt Kossuth már januárban elmondta nekem; ő azt valami kis olasz hírlapban olvasta s elhitte, a mi az ujságban van.)

Mr. Brown felkereste még az országgyűlés kiválóbb alakjait, azoknak elmondá, hogy minő izenetet hozott az angol kanczellártól s egyenesen felszólítá őket, hogy a detronáló határozatot, formahiba miatt, semmisítsék meg, különben Magyarország el van veszve. A tisztelt hazafiak vakarták a fejüket, de bátorsága egynek sem volt ezt a merész lépést megtenni.

Aztán kiderült, hogy a hadsereg nem követelte a trónvesztés elhatározását.

Mikor Bem Erdélyben meghallotta az országgyűlés e határozatát, azt mondá: «Jetzt heiszt’s «finis Hungariæ.» Wir werden uns noch schlagen, als gute Soldaten, aber Ungarn ist nicht mehr zu retten.»

Még nagyobb kavarodást idézett elő e határozat a nagy hadseregnél. A főtisztek tömegestül készültek lemondani. Elébb Görgey sietett Debreczenbe, azután Klapka. Mind a kettő felkereste a békepárt vezérférfiait, arra unszolva őket, hogy országgyűléssel semmisíttessék meg az április 14-iki határozatot. Ezek bölcsen azt felelték, hogy nekik csak egy nyakuk van, azt nem dughatják a guillotin alá.

Minden reménység Szemere Bertalan felé fordult, a kit Kossuth (most már kormányzó) megbizott az új miniszterium elnökségével. Szemere egészen a mi emberünk volt: európai műveltségű diplomata. Ő tette le Dembinszkyt a fővezérségből, mint kormánybiztos, ő nevezte ki helyébe Görgeyt; ő független politikus volt, nem tartozott Kossuth bálványozóihoz. Tőle vártuk, hogy az ország szekerét helyes kerékvágásba fogja hozni.

Nagy volt azután az elbámulásunk, mikor Szemere Bertalan az ő kormányelnöki programmjában azt hirdette ki ország-világnak, hogy ő republikánus.

Barátai, párthivei ijedten rohantak hozzá, számon kérve, hogy miért tette ezt?

– Hát Kossuthot túl kell liczitálnunk!

Az igaz, hogy túlliczitáltuk vele.

Tehát azért, hogy a túlvérmes, nagyravágyó Kossuth valahogy meg ne tehesse magát Magyarország királyának: a higgadtvérű hazafiaknak ki kellett kiáltani a respublikát.

Mindjárt indítottak is meg egy nagy lepedőhírlapot e czimmel: «Respublica» s annak a szerkesztői és munkatársai lettek, a kiket mi mindig a legokosabb embereknek tartottunk. Azok még Petőfit is túlliczitálták.

Néhány komoly hazafi még nem adta föl a küzdelmet, azok között volt Nyáry, Kovács Lajos, Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond és Pázmándy Dénes, a kit hazaárulási váddal hoztak Debreczenbe, de itt fölmentették. Klapkával főztek ki egy merész tervet. E szerint Klapka egy tartalékhadtestet gyüjtött volna össze Debreczenben, s aztán ennek a haderőnek az oltalma alatt lehetett volna az országgyűlésen az április 14-iki határozat megsemmisítését keresztülvinni.

E tervnek azonban neszét vette Kossuth, s egy szintoly merész sakkhúzással meghiusította azt. Kormányzói hatalmánál fogva elrendelé az országgyűlés színhelyének áttételét Debreczenből Pestre s ennek következtében elnapolta a képviselőházat négy hétre. A bankóprést is előre küldé, a nélkül pedig nem lehetett rezervát rendezni.

Így aztán megmaradt a «decheance-act», az április 14-iki határozat történelmi okmánynak, Magyarország függetlenségi emlékiratának.

Most már, ötven év mulva, beszélhetünk nyugodtan, igazságosan arról, hogy hiba volt-e e függetlenségi határozat s csupán Kossuth Lajos által elkövetett hiba volt-e az?

Eszembe jut most Bem tábornoknak egy mondása, melyet az érdemrend megküldése alkalmával örökített meg, igy szólván Németh ezredeshez, ki az elsőrendű katonai érdemrendet feltűzte az öreg szürke kabátjára:

– Zagen Zie dem Kossuth, er zoll mir keine Orden schicken, zondern er zoll schicken Geld für meine Zoldaten, und die Unabhängigkeit zoll man makken, aber nikt da von sprekken.

Tehát nem a «makken» volt a hiba, hanem a «sprekken».

De hát nincs-e valamennyiünknek részünk ebben a hibában? Képviselőknek, iróknak, uraknak, parasztoknak, az egész magyar nemzetnek?

Ha elolvasom most azokat a lapokat, a miket azon időkben lángoló lelkem olvadt lávájával töltöttem meg, el kell ismernem, hogy a szenvedélyek szításában senki sem tett túl rajtam.

A legokosabb emberek is csak átkozódni tudtak.

Aztán a harczmezőn is egyik diadal a másikat követte.

Perczel Mór bevette Szent-Tamás erősségét egy rohammal, azt a helyet, a honnan az ellenforradalom kiindult, s melyet egy évig hasztalanul ostromolt az egész aldunai magyar hadsereg.

Az isaszeghi ütközetre következett a váczi diadalmas csata, mely Gőcz osztrák tábornok elestével végződött. Utána rövid időre vívatott meg a nagysarlói döntő ütközet, mely Görgey és tábornok-társai dicsőségét bekoronázta.

Ez ütközet után azt mondá Görgei táborkara tagjainak: «Ne írjátok meg a debreczenieknek, hogy milyen nagy győzelmünk volt, mert ha ezt megtudják, még két nagy hatalomnak fogják megizenni a háborút».

És ez valósággal úgy volt.

Mi valamennyien mind azt hittük, hogy a magyar hadsereg legyőzhetetlen. Másodszor meg azt hittük, hogy a magyar hadsereg győzelmei lángra fogják lobbantani Európa minden szabadságra vágyó nemzetét. Hozzánk csatlakozik az olasz, a franczia, a lengyel; nekünk is lesznek hatalmas szövetségeseink. Ebben a hitben lobogtattuk a függetlenség zászlóját. Ki mert volna e diadalok után kibékülésről beszélni?

De a hibának legsúlyosabb osztályrésze magát az osztrák kormányt illeti meg. Hát mutatott-e az osztrák kormány legkisebb hajlandóságot a Magyarországgal való kiegyezésre? Nem maga zárta-e el az utat az oktrojált alkotmánylevél által minden kibéküléshez? Hisz abban Magyarország egyszerűen be lett olvasztva Ausztriába.

Bizonyára, ha hiba volt a «függetlenség» elhatározása, annak egy századrésze illeti meg Kossúthot, kilenczvenkilencz édes mindnyájunké s abból is az osztrákoké a kvóta öregebb része.

Hiba csak az volt, hogy nem siettünk jobban a «makken»-nel, a hogy elsiettünk a «sprekken»-nel.

Windischgrätz csak a nagy ütközet után vette észre, hogy őtet csak bolonddá tartja az az egy magyar dandár, mely naponkint támadást intéz Pest ellen, s aztán visszavonul, s hogy a magyar derék sereg ez alatt Bécs felé nyomul nagy diadalokkal. – Ekkor aztán ő is nyakrafőre takarodott, a merre utat látott: itt hagyta Pestet, a hová három hónap előtt azzal a szóval köszöntött be, sipkáját az asztalhoz vágva: «eccoce! Finita la comedia!»

Komárom alá megérkezve a főseregével, körülnézett az osztrák fővezér, hogy nem volna-e ez a vár egy kézcsapással elfoglalható, a mi helyreütné az eddig szenvedett kudarczokat. A Csallóközben ütötte fel főhadi szállását. Úgy illett, hogy a megyei hatóság tegye hivatalos tiszteletét a teljhatalmú potentátnál. A jó Aranyossy Dénes bácsi, mint a csallóközi járás főszolgabirája, volt az üdvözlő deputáczió vezetője, ki is ékes szónoklatra gyújtott rá a herczeg előtt, természetesen magyarul.

– Sprechen Sie deutsch! harsant rá a hatalmas úr keményen.

Erre aztán Aranyossy bácsi elővette a maga tudományát s hozzá kezdett:

– Euer Durchlauft…

– Da sprechen Sie doch lieber ungrisch.

Görgey pedig Weldent, Schlicket tönkre verve, ostrommal elfoglalta Esztergomot s aztán az ostromolt Komárom felmentésére indult. De Windischgrätz az ostromzároló sereggel együtt sem birt neki ellenállni. Pedig Görgey igen jól tudott vele beszélni németül – ágyuból. A monostori sánczokat a honvédek szuronyszegezve foglalták el, zsákmányul ejtve az összes nehéz kaliberü ostromlövegeket s azoknak vitéz védőit, hatszáz Deutschmeister-katonát, tisztjeikkel együtt. Ezek lövették egész télen át az úgy is romba dült, leégett, szerencsétlen várost. Windischgrätz ezzel letünt a katonai szinpadról. Rá nézve csakugyan finita la comedia volt.

Egy kis epizód emléke.

Komárom fölmentése s az osztrák hadsereg hanyatt-homlok visszavonulása után országszerte nagy volt a fellelkesedés. Honatyák, képviselők, kik a debreczeni országgyülésből távoltartották magukat, siettek előbukkanni eddigi menedékeikből. Az országgyülés négy heti elnapoltatása miatt azonban a Ház elnökéhez nem czímezhették a mentegető leveleiket, tehát egyenesen Kossuthhoz, a kormányzóhoz küldözték azokat.

Kossuth pedig (a miben igaza volt: ő Magyarországra nézve akkor már uralkodó volt) bizony nem bontogatta fel a hozzá érkező leveleket, hanem rábizta Rákóczy Jánosra, a titkárjára, hogy végezzen velük s aztán referáljon neki azoknak a tartalmáról.

Rákóczy Jancsi pedig arról volt ismeretes, hogy rendkívül erős volt a képzelőtehetsége. Ha kerékrefeszítették volna, sem lett volna képes valamit úgy előadni, a hogy az valósággal megtörtént. Bámulatos leleményességgel tudott igen érdekes párbeszédeket elmondani két olyan ember között, a kik egymást sohasem látták. Pestmegyei főjegyző korában megtörtént vele, hogy a másodalispán, Szentkirályi Móricz, félbeszakította a jegyzőkönyv felolvasását: «adja csak ide főjegyző úr azt a protokollumot, hadd látom, benne van-e, a mit most felolvasott, mert én nem hiszem, hogy bele van irva».

No hát, – Rákóczy Jancsi referált Kossuthnak az érkezett mentegetőző képviselői levelekről. S azokat aztán rendszerető ember szokása szerint beledobta a papirkosárba.

Azok között volt Vargha úrnak, az esztergomi követnek az episztólája is.

Vargha volt a legszebb férfi a világon, a kit láttam. És egyuttal a legvicczesebb. Még patvarista koromból ismertem s később egy regényemben megörökítettem az alakját. De ő maga is tudta, hogy milyen szép ember. – Hát az ilyen remek példányát a férfiui szépségnek bizony kár lett volna a bakónak adni. Vargha úr megőrizte magát odahaza az egész hajczihő alatt s ki nem mozdult Esztergomból.

Mikor aztán a magyarok Esztergomot elfoglalták, ő is sietett Kossuthnak a hűség fogadalmát levélben megírni, ráfogva magára, hogy ő csak azért maradt az osztrákok között, hogy azoknak a hadászati terveit kikémlelje s a magyar vezérekkel közölje; végül a Habsburg-dinasztiáról is elmondta a maga véleményét, mely ellenkezője volt a hizelkedésnek.

Az a levél is megtette a maga útját a kormányzó iróasztalától Rákóczy Jancsi papirkosaráig.

Mikor aztán feldültünk szekerestül, az osztrák vérbiróság természetesen sorba maga elé idéztette a magyar országgyülés volt képviselőit. Vargha úr is odakerült.

Hát ő neki egész könnyű volt a munkája. Csak azokra az osztrák stabális tisztekre kellett hivatkoznia, a kikkel az egész szabadságharcz alatt együtt whisztezett az esztergomi kaszinóban. Ártatlan ő, mint a ma született gyerek!

Mikor már egészen tisztára mosta magát s vigan bucsuzni készült, azt mondja neki az auditor-major:

«Herr von Vargha, ein Brief ist noch da.»

S azzal eléje tartja a Kossuthhoz irott levelét. Hát biz azt az én igen kedves barátom, Rákóczy Jancsi, ott felejtette a papirkosárban s így jutott az osztrákok kezébe.

Kapott is érte Herr von Vargha négy esztendei államköltségen való eltartást – a szép stilusáért.

Hasonló esete volt egy nagynevű és nagybirtokú magyar főurnak is, ki mindeddig meg tudta tartani a semlegességét, de a midőn a magyar fegyverek diadalnapja felragyogott, őt is rávitte a hazafiui lelkesedés, hogy a Budapestre visszatérő Kossuthot üdvözlő lovas bandériumhoz csatlakozzék s a kormányzó hintaja mellett lovagoljon. Mikor aztán balra fordult a szerencse, Haynau foglalta el a fővárost, a gazdag főurat elfogatni s a Nájgebájba záratni első dolga volt, a második pedig annak a pompás palotáját Budapesten elfoglalni s azt főhadiszállásul használni.

Egyszer aztán csak szabadon bocsátották a különben lojális főurat, mindössze egy kis birságot róva rá azért a kis lovaglásért: kétszázezer forintot. Akkor aztán Haynau is visszaadta neki a palotáját. S még azzal a brutális lovagiassággal is tetézte e kegyességét, hogy felszólította a grófot, mondja meg, mennyivel tartozik neki az eddig használt kvártélyért.

A magyar főúr föltalálta magát:

– Hát én velem fizettettek azért az egy szobáért az Új-Épületben kétszázezer forint szállásbért: számítsa ki a tábornok úr e szerint a kulcs szerint, hogy mennyi jár nekem öntől az egész palotáért.

Nem számította ki.

Ugyanennek a főúrnak az öcscse egy egész huszárezredet állított ki a saját költségén. Ezek voltak a szabadságharcz legvitézebb lovas katonái.

Visszatekintés.

Ápril 5-én még a republikánusokkal polémiáztam. Szeretem idézni akkori szavaimat, mert azoknak ma is aktuális értékük van.

«Egyike a legfülhasgatóbb szónokaitoknak egyszer, hol, hol nem, valami clubbconferentián azt mondta:

«Inkább akarok szabad szláv lenni, mint rabszolga magyar.»

Látjátok, itt van az éles, határozott demarcationális vonal köztünk és köztetek.

Minden politikai pártnak van egy idoluma, mely körül alárendeltebb eszméi forognak, melynek képét szivében, szineit szalagján viseli, melynek nevét neve mellett hordja, mely elvei között az uralkodó.

E politikai idol tinálatok a respublica.

Minálunk a nemzetiség.

Mi nem tagadjuk meg a ti bálványotoktól a felséges nevet, ti tagadjátok azt meg a mienktől.

Úgy vagyunk vele, mint a török a prófétákkal: elismeri, hogy Mózes is próféta volt, Krisztus is az volt, de neki első a Mahomed.

Nekünk is első Magyarország, azután a respublica.

S ha egyiket fel kellene a másikért áldoznunk, kimondjuk, hogy megtartani az elsőt választanók.

Kimondjuk, hogy mi a nemzetiséget imádjuk, nyelvében, ős jellemében, sajátságaiban, még dallamaiban is, imádjuk mindenek felett.

S ha kell érte türnünk, türünk érte mindent, még a megaláztatást is.

S nincs a világnak az a magasztos eszméje, mely ennek elvesztéseért nekünk kárpótlást nyujthatna.

Számunkra Magyarország földén kívül nincsen haza, életén kívül nincs élet.

Ti azt mondjátok, hogy a respublica eszméjeért megosztjátok a népfajokkal Magyarország földét, nevét, erejét: megtagadjátok, hogy magyarok vagytok; kerestek helyet, hol nem lakik magyar, de lakik szabadság.

Mi meg azt mondjuk, hogy inkább leszünk a börtönben, inkább a sirban, de Magyarországon, mint a szabadság levegőjében, de idegen földön.

A ti elveitek titeket boldogítanak, mert ha elvész is Magyarország, marad még a földön elég hely, hol szabad emberek laknak, nekünk hitvallásunk a veszteség esetére csak fájdalmakat ad, mert bennünket e nemzet minden fájdalmában osztozni kényszerít.

Ezért vagyunk mi féltékenyebbek népünk lételére, mint ti, ezért őrizkedünk mi koczkajátékot játszani, soha vissza nem nyerhető szentségre.

Ebben különbözünk mi tőletek.»

*

Ezeket az én szavaimat helyeselte akkor minden higgadt vérű hazafi – s két hét mulva elfeledte minden ember: csak én nem – soha – még ma sem…

Ismét Pesten.

A mint az osztrák fősereg elhagyta Pestet, nem volt nyugtom többé, látnom kellett az én imádott otthonomat, a szép fővárost. Szekeret fogadtam, hazasiettem. A feleségemet azonban még ott hagytam Debreczenben, előre sejtve a bekövetkező veszélyeket, a miknek őt nem akartam kitenni. Ő az alatt fölléphetett a szinpadon a sebesült honvédek javára adott darabokban.

Minő képe volt akkor a szép Pestnek?

A várost ketté vágta egy palizád-sor. A Nájgebájtól a hajóhidig volt leverve czölöp czölöp mellé; egy török háborúbeli palánk, lőrésekkel: arra való, hogy ha a pesti lakosság fel találna lázadni s ostrom alá venné a kaszárnyát, annak a helyőrsége fedett uton vonulhasson át a budai várba. Fölösleges munka volt; Pest nem lázadt fel, a horvát ezredek háborítatlanul vonulhattak át Pestről Budára.

Nekem rögtön akadt dolgom a fővárosban. A kiadóm, Heckenast felszólított, hogy vállaljam el a «Pesti Hirlap» szerkesztését, a hires «Pesti Hirlap»-ét, melyet Kossuth Lajos alapított, aztán Szalay László szerkesztett, majd Csengery Antal. Amaz ez idő szerint a külföldön járt a magyar kormány képviseletében, emez aktuális politikai szerepléssel volt elfoglalva, így jutottam én a legelőkelőbb magyar hirlap szerkesztéséhez. Azonban az Esti Lapok-at is fentartottam a mellett. Május végéig Debreczenben jelentek meg, azontul pedig Pesten az én felelős szerkesztésem mellett. A legtöbb czikket Ludassi Mór irta benne.

Ugyan csendes életem volt néhány napig. Se feleség, se jóbarát, se ellenség. Az Arany Sas törzsvendég-asztalánál egyedül ebédelhettem, vacsorálhattam. Az asztaltársak ki erre, ki arra. Az irók közül csak Vahot Imre maradt Pesten, meg Erdélyi János. Amaz a gyásznapok alatt is szerkesztette az ártatlan Pesti Divatlapot, ezt meg kinevezték a Nemzeti Szinház igazgatójának. Össze is különböztem vele a miatt, hogy Laborfalvy Róza szerepeit mind átruházta Szathmárynéra s azért szinházba sem jártam.

Esténkint a pesti Duna-part volt a közönség kedvencz sétáló-helye, Budára nem lehetett átjárni, mert az osztrákok kiszedték a hajóhidat s a lánczhidnak még nem volt talapzata. Onnan nézegettük távcsővel a bástyafokon sétáló tüzéreket s a lőréseken kikandikáló ágyucsöveket. Baj lesz ebből!

Szigligeti, a ki szintén hazaérkezett a családjához, megnyugtatta az aggódó jóbarátokat. Ő, mint végzett mérnök, bizton mondhatja, hogy az ágyugolyó egy olyan széles vizen, mint a Duna nem repülhet keresztül, mert azt a víz magához vonzza.

Egy szép estén aztán megczáfoltatott az állítása. Derült alkony volt, a Duna-part tele sétáló néppel, a midőn egyszerre a budai oldalon két ágyulövés dördült el s arra néhány percz mulva egy csapat fehérköpenyes, rézsisakos svalizsért láttunk a várba vezető uton felvonulni.

Az a két lövés Görgey előcsapatjának szólt, mely a bécsi kapu elé megérkezett; a lovasok a vérmezőn elhelyezett előörs katonái voltak.

Hogy miért jött Görgey Komárom alól Buda alá? Miért nem üldözte az osztrákok demoralizált derékseregét egész Bécsig, a hol ő diktálhatta volna a dinasztiának a becsületes békét, a midőn még az orosz intervenczió nem történt meg, a midőn még Haynau harczedzett dandárai nem jöttek fel Olaszországból, a midőn még ő egymaga rendelkezett az összes, százhatvanezer főre menő magyar haderővel? Ezekre a kérdésekre valóságos szakértő tekintélyek már annyi tintát elvesztegettek, hogy nekem kár volna azoknak a homályossá tételéhez hozzájárulni.

Egy kérdésre megtudtam Nyárytól a feleletet. Arra, hogy ha már Budavárát meg akarta ostromolni Görgey, miért nem hozott mindjárt magával ostromlövegeket Komáromból, minek fogott hozzá a maga tizenkétfontos tábori ágyuival, holott az osztrákoknak Budán huszonnégyfontos ágyuik s százhatvanfontos bombákat vető mozsaraik voltak. Hát ez úgy volt, hogy Görgey elrendelte az ostromágyúk elhozatalát, de Guyon, a komáromi várparancsnok, azt mondta, hogy ő ágyut nem enged a várból elvitetni, csupán a kormányzó rendeletére. Az pedig Debreczenben volt. A míg aztán az izenetvivő Debreczenig elkoczogott, onnan aztán megint visszadöczögött Komáromba, abba belekerült jó egy hét. Jó Henczynek, de rossz nekünk.

Arra a hirre, hogy Görgey megérkezett Buda alá, a pesti parton sétáló közönség nem állhatta meg, hogy egy kis éljenzést ne ereszszen meg, a minek azonban nagyhirtelen vége szakadt, a mint a budai bástyafokról két ágyulövést tettek a pesti sétálókra, melyek közül az egyiknek a tekéje egy asszonynak a lábát elszakította.

Hogy miért kellett Henczynek Szigligeti teóriáját a Dunán keresztül nem lőhető golyóról megczáfolni? – azt nem tudom. Egyéb oka nem volt rá, hogy a gyanutalan népcsoport közé lövessen.

Ez csak a bevezetés volt. A mint besötétedett, megdördültek a budai bástyafokon a bombavető mozsarak, s éjfélig szórták a granátokat a városra. Bezzeg át tudtak azok repülni a Dunán. A népség azért künn sétált az utczán. Érdekes látvány volt, a mint jött a tűzokádó szörnyeteg, ívet képezve a felhős égen, a kanócza prüszkölve szórta a tüzet, mintha ő taszigálná a bombát, míg az egyszer csak szétpukkant a magasban, villamfényt vetve a házakra. A bámuló közönség éljent kiáltott rá, azt hitte, hogy ez a bomba megzápult, korán robbant szét. Pedig az shrapnell volt, melynek az a feladata, hogy szétrobbanásával golyózáport és granátszilánkot szórjon alá. És csodamódon a százötven bomba egy embert sem sebesített meg a városban.

… Arra a hirre aztán, hogy Pestet bombázzák, rögtön hazajött a feleségem. Ha baj van, akkor itt a helye az ura mellett.

Meg volt hát az édes otthon s a viszontlátás öröme, a miről a poéták olyan szépeket tudnak zengedezni.

Próbáljátok csak meg, poéták, ezeket a gyönyöröket végig élvezni, úgy, hogy a tündéri éjszaka minden perczében egy bombapukkanás rázza meg az ablakokat, vérvilággal váltva fel az éjjeli mécses pislogását. Minden csókra egy lövés.

Rendesen éjjel kezdték el a budaiak a bombázást. Most már nemcsak shrapnell-gránátokkal lőttek, a mik a légben szétpukkannak, hanem százötven fontos bombákkal, a mik lecsapnak, úgy durrannak szét.

Egy ilyen bomba épen a Pesti Hirlap szerkesztőségének az ablaka alatt csapott le, ölnyi mély vermet ásva a földben s messze szétzúzva az utczaburkolat gránit koczkáit.

Görgeynek pedig még mindig nem voltak ostrom-lövegei, a Gellérthegyről meg a budai halmokról csak afféle tábori ágyúkkal csiklandozta a budaiakat. A svábhegyi vízvezetéküket ugyan elvágta, de megmaradt nekik a dunai vízvezeték, melynek a gépháza ott volt a budai Dunaparton. Ha ezt az épületet szét lehetett volna rombolni, akkor ki lett volna az őrség szomjaztatva, de ezt csak a pesti oldalról lehetett megkisérleni. Gondoltak is erre a magyar hadműszaki vezetők! Az ostromlöveg felállításának nagy titokban kellett volna megtörténni.

Május 15-én írtam ezt a levelet Kovách Lajosnak Debreczenbe:

«Barátom, Lajos!

Egy bomba épen most döntötte le a redout homlokzatát; a másik a lapom hivatala előtt fúródott a kövezetbe; a Trattner háza ég.

Minő költői toll volna az, mely e jelenetet le tudná írni. A szakadatlanul mennydörgő bombák, mik fejünk felett szétpukkannak, egy-egy gömbölyű fekete füstgomolyt hagyva maguk után a világos égen. Az ember azt hinné, hogy a pokol felül kerekedett az égen, s onnan támad reánk.

Minő nagyszerű volna e jelenet, ha Pesten nem volna.

A nép halálosan fel van ingerelve, nincs a szeretetnek egy szikrája többé, nincs a gyávaságnak egy cseppje szívében. Gyűlöl! Gyűlölete olyan, a mely örökségbe marad fiúról-fiúra, mint a vallás. Ez a gyűlölete az ellenségnek erősebb alap, mint a hazaszeretet.

Minő nagyszerű volna e tanítás, ha Pesten nem volna.

Nehány nap, vagy ha Isten úgy akarja, nehány hét után hallani fogjátok, hogy Buda elesett. A vár leégetve, védői leölve.

Én sírtam, mikor Pestre beléptem, sírtam, mint egy gyermek, ki anyját viszontlátja. Sírtam, mikor a szabadság háromszínű lobogóit láttam minden utczán, minden házon repkedni.

Ha Pestre jöttök, sírni fogtok ti is, tán más okból, tán keserűbb okból; de azért ha romokban fogjátok is találni az imádott várost, e romok fölött mindig ott fog lebegni a nemzeti zászló.

Sok seb van ütve már e nemzet szívén, de egy sem ilyen fájó, egy sem ilyen örök.

Gondolkodtok-e róla, hogy begyógyítsátok?

Sok áldozatot hozott a nemzet a szabadság oltárára, de egy sem volt ilyen nagy, egy sem ilyen nehéz, mint Pest pusztulása.

És senkit sem hallunk panaszkodni. Nem egy ember cselekszik itt: egy nép, egy Isten.

Háladatosak legyetek a magyar nép iránt, háladatosak legyetek Pest iránt, ha eljön a jutalom osztások ideje, mert a nehéz idők érdemei a népé és Pesté.

Én láttam, én hallottam, én éreztem, mit szenvedett Pest. Óh az több, mint egész Magyarország szenvedése. Mindennap morális hóhérpadra vonták lelkét, mindennap megölték és mindennap feltámadt újra. S a mit most szenved, azt Magyarország szenvedi.

Mennyit fog még szenvedni, azt az Isten tudja, de hogy azt honfitürelemmel fogja elviselni, az bizonyos.

A nőket kiküldtük a városból, de azért a férfiak helyt állanak; ennek tulajdonítsd, hogy eddigelé több mint ezer bomba-lövés közül, mely városunkat érte, csak egy bírt tüzet gyújtani, a többit rögtön, ezt is fél óra alatt elolták, pedig ilyenkor legerősebben lőnek az égő házra.

A megyeházat két bomba igen megrongálta, egyik a börtönt, másik Nyáry szállását ütötte át. Nyáry azelőtt félórával hozatta ki a rabokat (270-et) s vitte Pilisre.

Ha csöndesebb idők lesznek s mi azokat megérjük, fel fogjuk keresni a magas jellemvonásokat, mikkel Pest négy havi története tömve van, elkezdve a legmagasabb régióktól, le a napszámos családköréig.

Ha más jutalmuk nem lesz, ismerje meg neveiket, tetteiket a haza, az utókor.

Ti vészbiróságot állítottatok, ti a bűn megtorlásáról gondoskodtatok, mi egyszerű, köznapi emberek erénybiróságot fogunk állítani, mely az elfeledett, a nem ismert érdemeket jutalmazza meg: legalább egy dicsőítő szóval. Csekély jutalom; de jog a nagyobbhoz.

Mondd meg azoknak, kik a törvényeket hozzák, hogy a míg büntetéseket szabnak az árulókra, kiket – Istennek hála – ujjainkon felszámlálhatunk, ne feledkezzenek meg az áldozókról, kiknek neve «millió».

Mondd meg nekik, hogy a nemzet háladatos legyen fővárosa iránt.»

Egy napon aztán változtatott a budai nagy karmester a konczertprogrammon; nem este kezdett hozzá, hanem korán reggel. Hajnalban iszonyú robbanásra ébredtünk fel. Ott volt a lakásunk abban a házban, melyben most a Nemzeti Kaszinó van, mellette volt egy földszinti ház, melyben pék lakott, a kit úgy híttak, hogy «keresztes pék». A boltja czímerén egy fehér kereszt volt. Azt hittük, hogy ránk szakad a ház. Cselédünk rémülettől kikelt arczczal rohant be hozzánk, alig tudta kidadogni: «A keresztes pék»!

– Hát mi történt a keresztes pékkel?

Az történt, hogy a lecsapó bomba keresztültörte a háza boltozatát s épen a boltja közepére esett le. A pék feleségének, ki ott ült a sütemények között, még volt annyi ideje, hogy kifuthatott a boltból; de a következő pillanatban már szétpukkant a bomba s a bolt két falát az utczára és az udvarra kidöntötte. Ez közvetlen szomszédságunkban történt.

Elég okunk volt a megrémülésre.

Itt maradni valóságos istenkisértés volna továbbra. Hirtelen összegyömöszöltük egy kézi táskába, a mi legszükségesebb volt s azután futottunk.

– Hová?

A bombák utasítást adtak.

Ott durrogtak a magas égen kettő-három egy percz alatt. A bombapukkanás úgy esett az embernek, mintha jól, de jól hátba ütötték volna.

Tehát csak arra felé, a hová a bombák el nem érnek.

Ezúttal úgy látszott, hogy a Nemzeti színház volt a bombavetők czéltáblája.

Egy bomba épen a színház gazométerjébe zuhant le. Ha az szétrobban, rombadönti és felgyújtja a színházat. Az isteni gondviselés úgy intézkedett, hogy a gazométer épen meg volt töltve vízzel: a bomba megzápult benne. Ritka eset, mert hisz az égő kanócz még a víz alatt is tovább sistereg, s a bomba a tenger fenekén is felrobban. Ez az egy megbecsülte magát.

A szétpattant bombaszilánkok pattogva hullottak a házak cseréptetőire.

Mi futottunk a Stáczió-utcza felé. Bérkocsinak híre sem volt a városban.

A Stáczió-utczában volt egy szinészbarátunknak, László Józsefnek egy csinos háza, a hol néhanapján vidám estéket töltöttünk. Ő nála kerestünk menedéket.

Hanem aztán a bombák megtanítottak rá, hogy ott sincs biztos szállás, odább kellett költözni.

Utoljára találtunk a Kalvária mögött egy kis házikót, asztalosé volt, annak kibéreltük egy szobáját s abban meghúzódtunk.

Nagy volt a rémület! Hát bizony a bombák ellenében nincs hősködés. Nem hiszem, hogy Mars istennek is a lábaszárába ne szállt volna a bátorsága, ha Trója ostrománál bombákkal lövöldöztek volna s Apollót sem híná Homér «εκεβολος»-nak (messzedobáló).

Végig kellett várni, a míg a budai pasának elmúlik a bombázó-kedve.

Akkor aztán arra kellett gondolni, hogy az új háztartásban berendezkedjünk. Az ebédet csak meg tudta főzni Gertrud királyné, de éjszakára ágynemű kell.

Rá kellett szánnom magamat, hogy visszamenjek a Hatvani-utczai házba s a Kalváriához vánkost, párnát szállíttassak. Csak kapok egy szegény tótot, a ki a batyut utánam hozza. Dehogy kaptam. Mikor az ember a tenyerén hordja a pénzt, úgy keresi a szegény embert, akkor nincs szegény ember sehol.

Már úgy volt, hogy magamnak kell a batyut a hátamra vennem s úgy czipelnem végig a városon, a midőn egyszerre csak betoppan a szobámba az István.

Így hívták Nyáry Pálnak a huszárját. Egy levelet hozott Nyáry Páltól, melyben meghív, hogy menjünk ki hozzá Nyáregyházára s maradjunk ott, míg Budavár ostroma tart.

Soha örvendetesebb izenet nem jöhetett volna a számomra.

– A hintó ott vár a Két kék baknál – mondá az István.

Beljebb a városban volt még egy néhány vendégfogadó: a Fehér ló, a Fehér hajó, az Arany sas, de azok már a bombajárásba estek, oda nem volt tanácsos megszállni. A Griff épen szomszédos, a Hattyu átellenes a Nemzeti Színházzal. Ki mert volna odamenni? – Ellenben a Két kék bak-ok a bombák hordtávolán kívül esett, a város szélén. Siettem a nőmhöz vissza. Átadtam neki a Schodelné levelét, melyet hozzá írt, meghíva bennünket Nyáregyházára. Ő volt ott az úrnő.

Rögtön útra keltünk, délre megérkeztünk.

Milyen jól esett elmenekülnünk az ostromvihar pokolzengéséből! Falura! Az áldott falura, a minek örömeit gyermekkorom óta nem élveztem, akkor is csak rövid időre, az öreg apámnál.

Volt hát egy napom, a melyen tökéletesen megpihenhettem, nem jöhetett utánam se bomba, se kalamáris.

Nyáry Pál és Schodelné körülvezettek bennünket a mintagazdaságban. Milyen pompás svájczi tehenészet volt ott. Milyen merino-juhok! Gazdasági gépek a legújabb mintára. Aztán könnyű kocsin körüljártuk a szép nagy uradalmat. A repcze akkor virágzott, illata felverte a levegőt, a rozs a fejét hányta, a dohányt ültették, a répát gyomlálták. A kopár halmokat ültetett geszt koszorúzta. Gyönyörűen állt minden vetés.

Én alig tudtam kifejezést adni elragadtatásomnak.

Nyáry Pál pedig mélabúsan mondá:

– És mindezt már nem én fogom learatni s mindebből egy esztendő múlva nem lesz itt már semmi.

De rossz proféczia volt!

Miért kellett neki beteljesülni?

Csak egy éjszakát töltöttem az idyll és bucolica helyén.

Másnap reggel már visszatértem Pestre, nőmet otthagyva Nyáregyházán.