Visszacsalogatott a kalamáris, ez a pokol kéménye. Hisz lapszerkesztő voltam.
Itthon hagyott munkatársam, Ludassi Mór, azzal az örömhírrel fogadott, hogy megérkeztek már Görgeyhez Komáromból az ostromágyúk: az éjjel megkezdik a réstörést Budavár bástyáin.
Szép kis öröm lett ennek a vége.
A budai parancsnok, a mint megtudta a magyar ostromlövegek működéséből, hogy komolyan döngetik alatta a bástyát, annál fokozottabb dühhel fordult Pest védtelen palotái ellen, bombái, tüzes golyói sorra fölgyújtották a Dunasor emeletes házait, a mit azután Görgey azzal torolt meg, hogy ő viszont fölgyujtatá a budai királyi várat.
Éjjel, nappal tartott e rémséges ágyúhangverseny.
A város lakók nélkül maradt.
Valamennyi szinész és művésznő mind oda menekült László József házához, mely a lőtávolon kívül esett. A házi gazda barátságosan megosztotta vendégeivel az elemózsiáját, nekem is részem volt benne. De már alvóhelyet nem tudott mindenkinek adni.
Késő volt már az éjszaka s még egyre tartott a rombolás.
Egy szinésznőnek volt ideiglenes szállása a Kalvária mellett. Megszánt és meghívott magához éjszakára.
Volt egy régi jó barátnője a feleségemnek, a színház komikája, Kovácsné, az félrevont s komolyan megintett.
– El ne fogadja ön ezt a meghívást, nagyon sok pletyka és háborúság lenne belőle.
Hisz úgy sem fogadtam volna el.
Hát hová leszek egész éjjel.
Majd leülök a Kalvária küszöbére s onnan fogom nézni a titánok tűzi játékát.
S úgy tettem. Ezen az éjszakán a szabad ég alatt háltam s számláltam az ágyúlövéseket.
Ezen az éjszakán lett Budapest rommá lőve.
Álomnak elég nagyszerű volt az, alvás nélkül is.
Utolsó találkozásom Petőfivel.
Egy szép tavaszelői napon volt: Budavára dicsőséges bevétele után, Nyáry Pállal sétálgattunk Pest utczáin. Szomorú látvány volt: a háztetők bombáktól átlyukgatva, a gránit-utczaburkolat feltépve, széthányva: a Dunapart járhatatlan.
Az az egész palotasor, mely a magyar főváros büszkeségét képezte, végtől-végig leégve, összerombolva. A kormos falak ijesztően meredeztek fölfelé, egymásra hajoltak, mintha tanakodnának, hogy ki dőljön le elébb? Az egész utczasor üszkös gerendákkal, kőfaltörmelékkel borítva. A nagy vendégfogadók mind kiégett romok: a hol még nem volt a földszint leégve, ott az ablakok deszkákkal beszegezvék. Alig lehetett egy pár embert látni a romok között, a kik bizonyosan azon tanakodtak, hogyan kellene e romok eltakarításához hozzákezdeni.
Legijesztőbb képet mutatott a redout dunaparti része. Erre haragudtak legjobban a budaiak; hisz ennek a terme szolgált tanácskozóul a magyar országgyűlésnek. Azt alapjáig rommá kellett lőni. Most aztán kiegészítő része lehetett a másik felének, melyben egykor a német szinház muzsái honoltak, s mely még tavaly télen leégett. Néhol még füstölgött a pinczében a megolvadt réztető lávája, mely keresztül tört minden boltozatot. Ezt nem bírta eloltani a háromnapos meleg eső, mely Budavár bevételére következett, s melyre azt mondta Nyáry Pál, hogy «az az eső visszatéríti mindazt a kárt az országnak, a mit a háború dulása okozott».
Alig birtunk megválni ettől a nagyszerű panorámájától a palotaromoknak.
– Hát volt erre nekünk szükségünk?
Bizony bizony, mikor 1849. tavasz napján végig néztem ezen a Dunasoron, kedvem lett volna az első rom szegletéhez odavágni ezt az én bolond fejemet, melyben a szabadság eszméje megszületett, hogy szétszakadjon.
Hanem ha most végig nézek a két Dunasoron, akkor nem sajnálom, hogy még sem zuztam akkor össze ezt az én bolond fejemet.
Barangolás közben beszélgettünk Nyáryval a napok nevezetesebb eseményeiről, azok között volt a franczia külügyminiszternek: Druyn de L’Huysnak a parlamentben adott nyilatkozata az orosz interventio tárgyában Magyarországon. Diplomatai stilben orákulumszerű frazeologiával volt adva a válasz; de azért világosan megérthette belőle mindenki, hogy Magyarország az ez idő szerinti franczia kormánytól semmi pártolásra nem számíthat. Sőt ellenkezőleg, a franczia kormány sürgős figyelmeztetést küldött az európai udvarokhoz, hogy a veszélyes bonyodalomnak elejét venni törekedjenek. Bonyodalom itt nem lehetett egyéb, mint Magyarország függetlenségének kimondása s a magyar fegyverek győzedelme. S hogy az alatt az igéret alatt mit ért a franczia külügyér, miszerint a franczia kormány maga is kész erélyes rendszabályokhoz nyulni, azt meg lehetett tudni a római expedicziójából, mely által az olasz szabadságharczosokat a szent városból kiverte.
E közben eljutottunk a nagy Kristófig. A hatalmas tengergázoló szent kőszobrának talapzatára egy lepedő nagyságú plakát volt felragasztva, veres betükkel pompázó, melyet kiváncsi csoport vett körül. Mi is oda csatlakoztunk, megtudandók a plakát tartalmát.
Szemere Bertalan miniszterelnök rendelete volt az, melyben előre bocsátva indokait, a közelgő orosz inváziót, felszólít minden hazafit (talán arra, hogy fogjon fegyvert, sorakozzék a nemzeti zászlók alá? Nem biz az; hanem) hogy tartson e veszély elhárítására háromnapos bőjtöt, menjen a templomba imádkozni s induljon neki seregestül a bucsujárásnak keresztes proczesszióban. Így szoktak nevezetesen a patriárkális időkben védekezni a sáskajárás ellen. Harangszó is legyen bőséggel.
Nyáry Pál szomorúan csóválta a fejét, s hozzám fordulva dörmögé:
– Lengyelország halálszagát érzem.
E pillanatban hangos kaczaj hangzott fel mögöttünk.
Hátra tekintettünk.
Mi ráismertünk az alakra, Petőfi volt az.
Nagyon átváltozott az arcza. A szakállát nem borotválta rég; az egészen benőtte az arczát, valami gyürött fehér kalap volt a fején. Vitorlavászon zubbonyt viselt, a minőt a közkatonák kapnak, arra volt kihajtva a széles inggallérja; semmi katonai dísz, semmi kard az oldalán.
Mi ráismertünk, de ő ránk se nézett: fogai közt morzsolta: «fuimus Troës! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes.» Azzal megfordult s odább ment.
– Szegény bolond! – Mondá Nyáry, utána nézve. – Most ez a nyakravaló nem viselése miatt elvesztette a tiszti rangját, elvesztette a földet a lába alól. Ebben nyilatkozik meg a bolondok idiosyncrasiája, hogy az öltözetet nem türik a testükön.
Azután elmondá Nyáry, hogy mi dologban jár most Petőfi itten. Írt egy magyar marseillaiset, ezzel a czímmel: «Előre!» (Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre!) Ezt felajánlotta a magyar kormánynak, hogy nyomassa ki százezer példányban s oszsza ki a magyar honvédség között. Magának kivánt érte egy összeget. Ha jól emlékszem rá, tizezer forintot. Ha Nyáry Pál lett volna még akkor a miniszter, ő bizonyosan megadta volna a magyar Tyrtæusnak, s azzal Petőfi meg lett volna mentve a jövendő számára: kimenekűlhetett volna a külföldre, vihette volna magával Juliáját, Zoltánját s folytathatta volna ragyogását; hanem hát a tudósok miniszteriuma nem birt érzékkel a poéták fajsúlya iránt, Petőfi versét nem nyomatták ki, hanem adtak neki végkielégítésül ötszáz forintot. – No, hát ez épen elég volt zsákmányul a fehéregyházi muszkának.
Elválásunknál azt kérdeztem Nyáry Páltól, hogy hát ő nem jön-e el a mai díszlakomába a muzeumba?
Elmosolyodott rá:
– Tudod, hogy én vízivó vagyok. Se nem mondok, se nem iszom áldomásokat.
Mert hát ez a nap a vigasságnak volt szentelve.
Nagy Sándor tábornok dandára volt keresztülvonulóban a városon. A vitéz tisztikar üdvözlésére rendezett a főváros tanácsa bankettet, melyben részt vehetett minden igaz hazafi, a ki a két forintot letette; a katonák, mint vendégek. A díszlakomának a nemzeti múzeum nagy terme szolgált helyiségül, miután a nagy vendéglők mind rommá voltak lőve. A nemzeti múzeum csoda módon megmenekült a bombázástól. Ott visszapótolhatatlan kincsei égtek volna el a nemzetnek.
Ebéd ideje előtt itt gyültünk össze, várakozó közönség, a múzeum külső lépcsőcsarnokában.
Én odatámaszkodtam az egyik oszlophoz.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is oda támasztja a vállát. Petőfi volt.
Mondhatnám volt neki: – Héj Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor ezen a múzeumi lépcsőn! De csak nem szóltunk egymásnak semmit.
Azonban egy másik ismerős alak is kerűlt mellém. Régi pajtás a komáromi rajziskolából, a kivel együtt tanultuk Orbán Gábor uramtól a görög oszlopok kiczirkalmozását. Nagy köpczös, csontos, de különben lomha ficzkó volt. Brosenbachnak hívták, az apja Verpflegsobercommissär volt a komáromi várban; a fia hadnagyi egyenruhát viselt.
Egyszer csak nagy mozgalom támadt a múzeum lépcsőzetén, egy csoport egyenruhás alak tódult fölfelé, élükön egy vidámarczú, középtermetű aranygalléros főtiszt. Ez volt Nagy Sándor tábornok. Díszruhás magistratualis personák vezették, a kikkel élénken társalgott.
A várakozó közönség nagyon csendesen viselte magát.
Erre az én Brosenbach barátom hátrafordul s ránk rivall:
– Oes verfluchte Civilisten, könnt’s nid éljen schreien, wenn der General kommt!
Már hogy mi: Petőfi, meg én verfluchte Civilisten.
Petőfinek még erre sem mozdult meg az arcza.
Mi aztán igyekeztünk a felvonuló hadsereg nyomában előre törekedni az étkező asztalokkal megrakott múzeumi nagy terembe.
A patkóalakura formált asztalok egyikének a szögletében csakugyan sikerült helyet kapnunk, még pedig úgy, hogy a sors véletlen kegye által ismét összekerültünk három régi jó barátok; Brosenbach jutott az asztal végére, mi pedig Petőfivel az asztal két szegletére, egymással szemben.
Ekkor aztán csak meg kellett egymással ismertetnünk a neveinket.
Az én Brosenbach barátom olyan szíves volt, hogy visszaemlékezett rám a régi rajziskolai időkből.
– Aha, der junge Fant neben mir!
Nem az az egyik, hanem a másik.
Mi a rangom ez idő szerint? Mondtam neki.
– Tehát skribler!
Ő ellenben nagyra vitte a dolgát. Hadnagy a Verpflegsbranchnál, a hol az apja Obercommissär volt. Számtalan csatákban részt vett, s tömérdek szénás szekeret megvédelmezett. Elmondta, hogy mennyi küzdelemmel jár ez az ő hivatása. A prófunt süttetés a táborban, a széna, szalma fuvarozás: az örökös harcz «mit den verfluchten Bauern», kik különösen nagymesterek a zab elrejtésében a requiráló tiszt elől.
Mi eközben ültünk szemközt az asztalnál Petőfivel szép csendesen. – Két ismeretlen ifjú. – Mi sem ismertünk senkit, minket sem ismert senki. Új emberek voltak itten, mi meg az elmultak.
Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó czivilisták, a kik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. – Porrá lettünk s azt éreztük.
S ha még csak magunk lettünk volna porrá; de éreztük, tudtuk, hogy porrá lett velünk együtt minden, a mi lelkünknek drága: a haza, a szabadság, a nemzet, a dicsőség, a költészet, az egész világ! – Nincsen jövő!
És azután – egymást sem ismertük.
Tavaly még: – Lelkemnek megmaradt fele. Ma már: – Ki az az ember? Nem ismerem.
S miért igy?
Azért, mert én nőül vettem azt, a kit szerettem, – s a ki engemet oly igazán szeretett. – Igazabban, mint a «feleségek felesége» az ő halhatatlanítóját.
És ez alatt csak lepergett a diszlakoma a szokott rendben, egészen az utolsó mogyoró-dessertig, a mit kiki a saját fogával tört fel. (Még akkor volt foga a magyarnak.) S a kés-villa csörömpölés közben hangzottak a körmönfont toasztok mind a jelenlevő, mind a távollevő czelebritások felmagasztalására, a mi igen jeles viszhang volt Szemere Bertalan háromnapos bőjtrendeletére.
Engem émelyítettek ezek a toasztok, a mikhez átkozott rossz vinkót kellett innunk. Mikor a föld reng a lábunk alatt, mikor a romok a fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyük kárognak a fejünk fölött, akkor mi előállunk, dicsekedni, tömjénezni, hozsánnát, vivátot kiabálunk, poharakkal csörömpölünk, a helyett, hogy a véres kardot körülhordanók völgyön-mezőn, a riadót kiáltva:
«Fegyverre magyar! Itt az itélet napja!»
Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja azt, hogy a toasztok végén én is fölemeltem a poharamat s ezt a szót mondtam áldomás gyanánt:
– Én poharat emelek azokra a hősökre, a kik a szabadságharcz alatt még ezután el fognak esni.
Siri csend támadt e szavaim után. – Senki sem nyult a poharához.
Hiszen bolond egy toaszt is volt. Méltó az agyonhallgatásra. De mikor én belőlem úgy ki kivánkozott ez a mondás!
Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharát s odakocczintá az enyémhez:
– Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad.
… Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam.
… Négy hét mulva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában.
Fejjel lefelé.
Budavárát hát bevettük; de azalatt elvesztettünk mindent.
Hentzi elesett: de győzött.
Ránk, magyarokra nézve nem lehet átkozottabb alak nemzetünk történetében, mint ő. De mint katona, nagy volt. Az önfeláldozás teljes tudatával vetette magát a győztes ellenség diadalszekere elé. Az szétmorzsolta őt; de feldült.
A míg Budavárát ostromoltuk, azon nagy időhaladék alatt a vert osztrák hadsereg összeszedhette magát, Haynau feljöhetett veterán ezredeivel Olaszországból, az orosz hadsereg betörhetett az ország határain, a mik védtelenül hagyattak. Magyarországnak vesztett ügye volt már.
Ezentul most már emlékeimben csak a magam dolgával foglalkozom: az országos politikával nem bajlódom. Honnan is venném a hozzávalót. Egy ötven év előtti magyar ujságiró mintaképe lehetett a tudatlanságnak. Nem terjedt a mi látóhatárunk tovább, mint a szerkesztőség ablakából az átellenes ház sarkáig, a mire a kormány plakátjai voltak felragasztva. Szamarak voltunk mind. Én két lapot is szerkesztettem, hát dupla szamár voltam. A miket én akkor irtam és kinyomtattam, azokat most elolvasnom: felér a purgatóriummal.
De hát honnan vettem volna a bölcseséget? Az okos emberek mind eltüntek előlem: az országgyűlést május végén elnapolták, hazaküldték; a «békepárt» megtagadta, hogy volt valaha a világon. Négy heti pihenés lett a honatyáknak engedve. Majd négy hét múlva összejöhetnek ismét Budapesten. Be is ülhetnek a gyűlésterembe (a redutban), ülőhely van elég.
Egyetlen adminisztráló tehetség volt a szabadságharcz alatt a kormányban, Nyáry Pál. Azt leköszöntették, félretolták. De hogy ez a nagy tehetség ne maradjon tétlenül, gondoskodott róla Pest vármegye; megválasztatta alispánnak. Nyáry Pál elfogadta. Miniszterből viczispán. Ilyet sem produkál többet az új szekulum!
Tehát az én egyetlen orákulumomat, Nyáry Pált is elvesztettem, a ki nem jött fel Pestre, csak a megyegyűlésre.
Kossuth se jött el még. Eleget is lamentálnak az «Esti lapok» miatta. Görgey rommá lövette a budai királyi várpalotát, nehogy Kossuth azt találja választani rezidencziájának.
Az ország dolgai folytak, a hogy akartak.
Még egy mondását ide kell iktatnom Nyáry Pálnak:
«Úgy látom, hogy meg lenne ez az ország minden kormány nélkül is».
Mivelhogy minden parancsoláshoz két ember kell: egy okos ember, a ki parancsol, meg egy bolond, a ki azt megfogadja. S minthogy Magyarországon ilyen bolond emberek nincsenek, annál fogva minden ember előbb megkritizálja a kapott parancsot, aztán a feje alá teszi s nem hajtja végre.
Parancsolt a kormányzó, a miniszterek, az országgyűlés, a kormánybiztosok, a hadvezérek: – aztán mindenki tette azt, a mit jónak látott.
Én úgy éreztem magamat, mint a ki fejjel áll lefelé. S ha csak magam lettem volna így, de az egész világ úgy állt.
Egy pár óra a rendőrfőnöknél.
Végre valahára kapott Budapest, ha nem is kormányt, de legalább rendőrfőnököt.
Új volt ez az intézmény. Soha sem hallott ilyenről a magyar. Ez ideig rendőrfőnök volt a pesti városkapitány.
A rendőrfőnök közkedveltségű alak volt Budapesten, – Hajnik Pál; nekem igen jó barátom; a kiről fel van jegyezve a Nemzeti Kaszinó évkönyveibe, hogy egy este tizenkét pagát-ultimót mondott ki s valamennyit megnyerte. Szép magas, francziás szakállú uri ember volt, vöröses szőke. Ismerte alaposan a külföldi rendőri intézményeket, ezért lett rendőrfőnökké kinevezve.
Ez bezzeg másformán gyakorolta a hatalmát, mint a szerencsétlen két balkezű Madarász Laczi, a kit, ha megtámadott az ellenzéki ujságíró, frissen három új lapot fordított ellene, azokkal ágyuztatott a megtámadójára sarat, piszkot, rohadékot. – Nem úgy kell a fenegyerekkel bánni!
Pálffy Berczi is hazakerült Pestre Debreczenből, s itt is folytatta a Martius 15-ikét. A kormányváltozás után úgy tudta, hogy a bukott kormányt pártoló hirlapnak kötelessége az ellenzékre átmenni és aztán az új kormány tetteit, eljárásait, szándékait kritizálni, botlásait megróni. Ez így szokás Angliában.
No hát Hajnik Pali nagyhamar felvilágosította róla, hogy nem vagyunk Angliában. Nem iratott dementiket a félhivatalosban, nem beszélt az államügyészszel, nem hivatta össze az esküdtszéket, hanem brevi manu nyakon csipte a «Martius» szerkesztőjét s becsukatta a hűvösbe. Ott is hagyta.
Mi többiek ezt persze nagyon jó tréfának tartottuk. Hogy Pálffy Albert, a ki a mártiális törvények keresztülhajtását oly buzgalommal segítette elő, saját magán tapasztalja ki, hogy milyen derék dolog az, mikor egy hirlapírót a czikkeért egyszerűen becsuknak, hazaárúlás czímén, megkerülve a sajtótörvényeket. Most már elmélkedhetik fölötte. Így vélekedett erről minden okos ember, vagyis, az én mottóm szerint, rossz ember, a ki okosat tanácsol.
Én bennem azonban ismét megszólalt a jó ember, a ki bolondot tanácsol: «Ej ej, hát nem szégyenled magad, ilyen uton szabadulni meg az ellenfeledtől. Igaz, hogy halálos ellenséged volt; üldözött, hazaárulónak hiresztelt, vesztedre tört; – de azért mégis csak pályatársad, s a mi most vele történik, az igaztalanság, és a mi legfőbb, az sérelem a sajtószabadságon».
Akkor nem volt ám sem Otthon, sem Hirlapirók Egyesülete, mely ily esetekben erélyes föllépéssel segítsen a bajon. A régi magyar közmondás járta: «Ha kell, tedd magad; ha nem kell, bizd másra».
De hát kell-e?
Az utczán jártam: nagy néptömeg tódult a muzeum felé; mi lesz ott? Nagy népgyűlés. Besze János fog szónokolni, meg az osztrákok leghatalmasabb szabadságapostola. (Még akkor ilyen is volt Ausztriában.) Goldmarknak hítták. Én is mentem a tömeggel: hadd látom, milyen az a népgyűlés, én már elfelejtettem.
Láttam azon az emlékezetes lépcsőpárkányfalon a híres szónokokat megjelenni. Goldmark nagyszerű frázisokat bocsátott alá (természetesen németül), a minek az volt a czéljuk, hogy a népet üdvös borzongásba hozzák. Jön a muszka; nem csak jön, de már itt van. A fejünk fölött lóg. Rettenetes a sokasága. De még rettenetesebb a fegyverzete. A kozák a nagy dárdájával úgy tud hajítani, hogy három embert átspékel egyszerre. De még nagyobb a kegyetlensége. Azért minden ember siessen haza a feleségét, gyermekeit megölni, gyújtsa fel a házát, aztán álljon ki a kozák dárdák elé, magát felnyársaltatni, hogy az ártatlanul kiontott vér tengere az égre kiáltson.
No ez a beszéd nagyon elsavanyította a pesti publikum kedélyét. Hanem aztán jött Besze János; no helyrehozott az mindent. Dörgő hangjával közhirré tette, hogy nem olyan félelmes ám az a muszka, mint a milyennek a német sógor leirta. Nem rég egy csetepatéban két darab kozák ott hagyta a fogát a csatatéren. A lengyel vezér konstatálni akarta, hogy mivel élnek a muszka vitézek; felbontatta a hullákat. Hát mi volt a gyomrukban? Szecska. Már aztán, hogy ijedne meg a magyar az olyan ellenségtől, a ki szecskát eszik? Megtraktáljuk őket töltött káposztával s attól mind meghalnak. Aztán mi bajunk nekünk azzal, hogy a muszkának sok ágyuja van, nekünk meg nincs? Hisz mi az ágyu? Semmi sem, csak egy nagy puska. Ha egyszer elsütötték, akkor döglött állat.
Ez már tetszett.
Másnap mindezek a beszédek olvashatók voltak a pesti ujságokban.
Én azonban siettem a népgyűlésből a rendőrfőnökhöz. Ott volt a hivatala a szerviták kolostorában.
Az előszobája tele volt mindenféle kinézésű emberekkel.
Azokat mind a muszka fergeteg hajtotta ide. Mindannyian válogatott sztratagémákat hoztak magukkal, a kormánynak felajánlás végett.
Egy esztergályos olyan buzogányt készített, a melynek szegeivel egyszerre három muszkát lehet agyonölni: kettőt oldalt, egyet szemközt.
Egy tapeczéros golyómentes pánczélt ajánlt fel a kormánynak a honvédek számára.
Egy szinházdirektor (Fekete úrnak hívták) arra vállalkozott, hogy ő, mint régi vadász, össze fogja toborzani egy sereggé a haza valamennyi vadászait a muszkák lepuskázására.
Egy rézöntő pedig egy olyan rémséges röppentyűt hozott magával kóstolónak, a mely ott, a hol leesik, nem csak hogy szétpukkan, de olyan irtóztató fojtó bűzt áraszt maga körül, mely ötven embert megfojt. – No ezt kidobtuk a szobából, hátha itt talál elsülni a rakétája s mindnyájunkat megfojt.
Hajnik Pali kihallgatta valamennyit, s aztán adott nekik előleget a terveik kivitelére, egy pár százas bankót. Hiszen csak az kellett nekik. Hiszen százas volt elég: az előre kinyomatott urbéri kárpótlás összege, a mivel úgy sem tudtunk mit csinálni.
– No hát te mit találtál fel? – kérdé tőlem Hajnik Pál, mikor rám került a sor.
– Én nem találtam fel semmit, hanem arra kérlek, hogy bocsásd szabadon az elfogott kollégámat, Pálffy Albertet, hogy ha ma vagy holnap berukkol a muszka Budapestre, itt ne találja a börtönben, mert bizony felakasztja.
Erre a kérésemre rögtön szabadon bocsátá Hajnik az elfogott kollégámat.
A muszkák Magyarországon.
Idebenn volt hát a muszka! Az orosz czár kétszáznyolczvanezer embert küldött Magyarországra. Így kivánta azt Európa. A háborgó magyarok megzavarták az európai súlyegyent s azt félrebillenteni nem szabad. Még mást is elkövettek: lengyelekkel szövetkeztek, azokból légiókat alkottak; ez világos ok a beavatkozásra a muszkáknak.
Jöhettek: nem találtak ellenállást. A magyar deréksereg a Csallóközben időzött, várva Bécs felől az ellenséget. Paskievics zöme előtt nem akadékoskodott más, mint Dembinszky innen-onnan összegyűjtött hadteste, a ki valósággal a hátán hozta az ellenséget.
Idehaza a nemzet és a hadsereg vezetői viszályoskodtak egymással. A kormányzó letette Görgeyt a fővezérségből s kormánybiztost küldött rá, a ki őt elfogja, de a kormánybiztos maga is Görgey mellé állt, a ki nem akart Komárom alól kimozdulni, hogy a kormányt megoltalmazza.
Még az a szerencsétlenség is érte a magyar hadvezetést, hogy legvitézebb, legszerencsésebb hadvezére, Damjanich, szekerével felborult s eltörte a lábát. Ha ez a csatatéren történt volna vele, bizonyosan ő is úgy tett volna, mint Szuvaroff, a ki a meglőtt lábával szánkóra tetette magát s úgy vezényelte tovább az ütközetet. A magyar hadsereg a legjobb erejét vesztette el Damjanichban.
A muszkák dolgairól csak a kormánybiztosok futárai útján értesültünk.
Hogy hadcsapataik kitünőek, különösen a lovasságuk. Minden ezrednek ugyanegy szinűek a lovaik, egyiké csupa pej, másiké fekete, a harmadiké sárga; a testőrlovasságé fehér. Nagyszerű látvány, mikor úgy egymás mellé föl vannak állítva.
Az élelmet magukkal hordják s annak a számára lefoglalják a városban a templomot raktárul. Az ilyen templomból aztán alig lehet később kipusztítani a denevér-sereget. Az kiséri az orosz tábort nagy sokaságban. Nem mintha hozzátartoznék, hanem azért, mert a bőregérnek kedvencz csemegéje az orosz katonák tápláléka, a kétszersült, a mit azok zsákokba tömve hordanak magukkal. Azt a katonák mozsárban megtörik, üstben forralt vizbe öntik, tököt, hagymát aprítanak közé, azután a világításra szánt faggyúgyertya-csomót egy párszor a forró lébe mártogatják, a mitől a gyertya nem lesz rosszabb; de a leves egészen jó lesz.
Mikor a városba bevonulnak, elől mennek a kozákok, harsányan énekelve, kezükben nagy, érett uborkák, a miket hatalmas étvágygyal falnak.
Másfelől rémhírek jöttek felőlük. A hol a nép ellentállást kisért meg, ott kegyetlen megtorlást mivelnek. Egyesek hőstetteiért az egész helységen állnak boszut.
Egyáltalában nem volt szerencsés gondolat Magyarországon guerilla-harczot próbálni meg az oroszok ellen; a kik ezt tökéletesen kitanulták a kaukázusi hadjáratokban. A hol magyar guerilla-csapat alakult egy megyében, mielőtt az egy mozdulatot tehetett volna, mély, úttalan hegyszakadékon éjnek idején hátába került egy cserkesz-csapat s levágta, szétugratta a magyarokat ellentállás nélkül.
Losonczot porig leégetteté az orosz fővezér a guerilláink vitézkedése miatt s Miskolczot is csak az orosz vezér mellé csatolt magyar főuri kormánybiztos, gróf Zichy Ferencz menté meg a feldúlatástól.
Az volt az eset, hogy egy kívül eső tanyán két portyázó cserkesz az ott egyedül talált fiatal hajadonon brutális erőszakot követett el, mely miatt kétségbeestében a leány a kutba ugrott. Abban a pillanatban érkezett haza a bátyja az üres szénás szekérrel. Hirtelen lekapta a szekérről a petrencze-rudat s agyonverte mind a két cserkesz lovast. Azzal ment egyenesen az orosz fővezér főhadiszállására, magát följelenteni, mint a két cserkesz gyilkosát. Paskievics éktelen haragba jött erre s a gyilkost akasztófára itélte, a várost pedig, melyben ez történt, porráégettetésre.
Ekkor közbeveté magát a magyar kormánybiztos. Elmondá a parasztlegény vallomása után, hogy mi volt az oka a gyilkos tettének s kérte az orosz fővezért, hogy mielőtt súlyos parancsát végrehajtaná, tartasson ez ügyben vizsgálatot. Paskievics engedett a kérelmének s miután a kiküldött orvosok az öngyilkossá lett leány hulláját megvizsgálva, eléje terjeszték a rémtett okát, nemcsak Miskolcznak kegyelmezett meg, hanem a hős legénynek is, ki csak huga gyalázatát boszulta meg.
Sok ilyen eset van följegyezve az említett magyar főúr emlékirataiban, a mikbe, sok évtized multán, betekintenem adatott. E nagy idő multán én is más véleményt formáltam azokról a magyar főurakról, kik a bécsi kormány megbizásából az orosz hadparancsnokok mellé kormánybiztosokul rendeltettek. Ezek ott sem szűntek meg magyarok lenni, csak a forradalomnak voltak ellenségei, de nem a hazájuknak, melyről közbenjárásukkal sok súlyos bajt elfordítottak. – Legyünk igazságosak: elég volt, hogy évtizedeken át ez volt a szidalomszók legsértőbbike: «muszkavezető».
Be tudott volna jönni a muszka magyar urak vezetése nélkül is, s csak a dúlás, pusztítás lett volna nagyobb.
Hanem 1849-ben átok kisérte ezt a czímet.
Kezdete a végnek.
A négy hét letelt, mely az országgyűlésnek szünidőül engedődött. Az elnapoláskor az mondódott, hogy majd az új ülésszak Budapesten fog megkezdődni.
A honatyák fel is gyülekeztek Pestre, itt aztán azt mondta nekik Kossuth, hogy ő egy huszonnégy órára sem biztosíthatja őket az ellen, hogy a muszka itt terem a fővárosban, a hol senki sem állja az útját.
Ebben a honatyák nem találtak megnyugvást: felkeresték Perczel tábornokot, ki szintén képviselő volt és hadvezér.
Őt bízta meg a kormány egy tartalék-hadtest alakításával Pest alatt. Helyes választás volt; Szent-Tamás diadalmas elfoglalója érdemes volt erre, értett is hozzá.
Emberanyagban nem is lett volna fogyatkozás. A debreczeni országgyűlés, utolsó ülései egyikén, ötvenezer ujonczot szavazott meg a háború folytatására.
Ötvenezer ujoncz azonban még nem ötven ezred katona, ha egyenkint még olyan derék legény is valamennyi.
A vármegyék beszolgáltatták az ujonczilletményeiket.
Görgey, Klapka olyan okos rendszert követtek, hogy a hozzájuk küldött rekrutákat, a mint lenyíratták, azonnal beosztották a meglevő zászlóaljaikba; így aztán, ha egy új legény két régi honvéd közé soroztatott, muszáj volt annak is derék katonává átalakulni. Így soroztatott be a III. zászlóaljba (a vörös-sipkásoké) hatszáz oláh ujoncz Biharvármegyéből, a ki mind olyan derék honvéd lett rövid időn, mint a régi vörös-sipkások. Ez a katonai virtus suggestio útján.
De mit csináljon Perczel tábornok, a ki csupa ujonczokat kapott s a kinek nem voltak zászlóalj-keretei, a mikbe azokat beskatulyázza? Neki tisztek után kellett látni, azért időzött Pesten.
Mindezeket én egy hajdani jó pajtásom révén tudtam meg. Gergelyi Károly százados volt a vörös-sipkásoknál. Jogász korunkban tanulótársam Kecskeméten; műkedvelői előadásoknál ő játszotta a pörlekedő asszony-szerepeket-Később, az alkotmányos korszakban, királyi itélőtáblai biró és hétszemélynök lett. Közben pedig tizenhat ütközetben harczolt a hazájáért; megszolgálta becsülettel a vitézségi rendjelt. A komáromi táborból küldték Pestre aprópénzt átvenni. Fölkeresett, mint régi jó pajtást a szerkesztői barlangomban s elmondta, hogy milyen furcsául járt. Kossuthhoz volt küldve bizalmas levéllel, a mit személyesen kellett neki kézbesítenie. Valaki volt benn a kormányzónál; várnia kellett az elfogadó-szobában, míg reá kerül a sor.
Kivüle ott volt még egy pár előkelő tiszt, a kiknek az aranygallérja jelzé, hogy afféle tábornokok. A szögletben, az íróasztalnál ült valami fogalmazó-féle czibil.
Az egyik főtiszt köpczös, vállas volt, a másik szikár és magas, sűrű szürke szakállú.
A mint a zömök főtiszt a belépő századost meglátta, leereszkedő bizalmassággal lépett oda hozzá s a vállára veregetett.
– Ön százados a vörös-sipkásoknál?
– Igenis, a harmadik zászlóaljnál.
– Én biztosítom önt, hogy ha át fog lépni Perczel hadtestéhez, ott azonnal őrnagyi rangot fog nyerni.
Gergelyiben e hangra felébredt a kecskeméti diák. Nagy nyersen kivágta, a mi a nyelvére akadt.
– Köszönöm, tábornok úr. De a vörös-sipkásoktól egy káplár sem hagyná el a zászlóalját, hogy tiszti rangot foglaljon el a Perczel táborában.
Erre a főtiszt olyanformát mormogott, hogy «goromba ficzkó» s elfordult, odább ment; a másik főtiszt aztán, mintha vigasztalni akarná, a karja alá ölté a kezét az előbbinek s azt mondá: «No hát én beállok közlegénynek a huszárjaid közé».
Erre aztán a kecskeméti diák megint nem állhatta meg, hogy a markába ne nevessen; a miért egy szemrehányó tekintetet kapott a szürke szakállutól.
Nemsokára kijött a kormányzó szobájából a látogató, mire a titkár mind a két tábornokot együtt bocsátá be Kossuthhoz.
Az én Gergelyi barátom odalépett az íródeákhoz: «Ki volt ez a két főtiszt?»
Az íródeák fel se nézett az irásából.
– Az alacsonyabbik Perczel Mór tábornok, a magasabbik Mészáros Lázár, volt hadügyminiszter.
Az én pajtásom soha sem látta, tehát nem ismerhette a nagyhirű alakokat.
– Na, ezekkel ugyan alaposan elgorombáskodtam.
Aztán csak várt tovább az előszobában; a váróterem megtelt képviselőkkel, a kik fenhangon értekeztek azon téma fölött, hogy Pesten nem lehet megmaradni, hát akkor «quo vadis?»
Nemsokára visszatért Kossuth szobájából Perczel Mór egyedül. Azt rögtön körülfogták a honatyák azzal a sürgős interpelláczióval, hogy, ha Pesten nem lehet maradni, akkor hova menjenek.
A vitéz tábornok rögtön megfelelt az interpelláczióra:
– Menjetek, barátim, Kecskemétre. Én biztosítalak benneteket az iránt, hogy ott két hétig nyugodtan maradhattok a muszka felől.
A megnyugtató válasz általános helyesléssel fogadtatott.
– No már most, édes pajtásom, – mondá Gergelyi – te is csak szedd ám a sátorfádat s aztán iszkiri Kecskemétre! A muszka rövid proczesszust csinál az ilyen emberekkel, mint te.
Tehát «iszkiri» Kecskemétre! Ez a jelszó.
Ott még két hétig nem ér el a kozák dárda!
Igazán szép kegy a sorstól! Kétheti akasztófaszünet.
És azután? Ha Kecskemétről is tovább kell futni? Hová? De miért?
Van valami czélja a futásnak?
Éppen hónap elseje volt. Fölmentem a kiadómhoz, Heckenasthoz; bejelentettem neki, hogy tovább nem szerkeszthetem a Pesti Hirlapot. Átadta a félhavi díjamat, száz forintot, azzal elváltunk.
Onnan hazasiettem. Elmondtam a feleségemnek, – szégyenkedve és szomorúan – hogy minden ember fut már, nekem is futnom kell. Helyeselte. – De ennél a másodszori futásnál nem vihetem őt magammal; mert magam sem tudom, hol lesz annak a vége. A Debreczenbe menekülésnél még tudtam. – Ebbe is belenyugodott. – Csodálatos volt, hogy az orosz ellenségtől nem rettegtünk olyan nagyon, mint az osztráktól.
A feleségem azután gondoskodott az úti ellátásomról. A vadásztáskámba elhelyezett egy kenyeret, meg egy sonkát, a kulacsomat megtöltötte borral. Egy hétre el voltam látva. Azzal a vadászpuskámat a vállamra akasztottam s kibandukoltam a szolnoki vasúthoz. A feleségemet nem hagytam kijönni. Ne játszszunk érzékeny jeleneteket. Hisz úgy sem látjuk egymást soha többet.
Az a duplapuska volt az egyedüli fegyverem s én azt képzeltem, hogy majd azzal tudom magamat a kozák ellen védelmezni.
Volt egy jó, tenyérnyi széles damaszk pengéjű kardom, melyet az én jó sógoromtól, Vály Ferencztől kaptam ajándékba, ki hajdan tanárom volt, most pedig honvédtűzér Komáromban. Ezt a kardot én a szolnoki csata után elküldtem Damjanich tábornoknak. (Sükey Károly honvédhadnagy vitte el neki.) Így legalább a kardom harczolt, ha magam nem is.
Délre megérkezett a vonat Monorra. Tele volt menekülőkkel. Ott ki kellett szállni azoknak, a kik Kecskemét felé igyekeztek. Onnan aztán parasztszekéren (ha lesz) tovább.
Nekem megint csallóközi szerencsém volt. A vaskocsiból leszállva, a legelső arcz, melyet felém mosolyogni láttam, Nyáry Pálé volt. Bizony mosolygott ezúttal is.
De vele együtt ott volt Pestvármegye egész tisztikara, ott adva egymásnak közös találkozót: a Pestről és Pilisről érkezők, alispán, jegyzők, ügyészek, szolgabirák, esküdtek, pénztárnok, levéltárnok, valami huszonöt úriember. Jó ismerőseim. Ez mind Kecskemétre készült.
– Hová, Móricz öcsém? – kérdé tőlem Nyáry.
Én a tragikus helyzetnek megfelelő elkeseredéssel válaszoltam:
– Megyek meghalni a hazáért.
– Hát abban a vadásztáskában mit czipelsz?
– Egy kenyeret, meg egy sonkát.
– Hát minekelőtte meghalnánk a hazáért, elébb együk meg azt a sonkát.
Az indítvány egész Pestvármegye helyeslésével találkozott, a monori állomáson nem volt étkező. Én előadtam a feleségem által egész hétre szánt élelmi czikkeimet s azokat Pestvármegye stante pede elfogyasztotta. De meg volt érte az a jutalmam, hogy azontúl Pestvármegye vendégeül tekintettem.
– Majd én elviszlek a kocsimon Kecskemétig; – mondá Nyáry – de szállásra menj Szelesshez; mert hozzám nem jöhetsz.
A másod alispán Szeless Lajos volt, régi jó ismerősöm, az is külön meghítt – leendő szállására. Ez a fülembe sugta, mikor Nyáry hátat fordított: «nem ám, mert ott van már Schodelné.»
Én nagyot sóhajtottam, «mennyivel derekabb ember ő nálamnál, a ki elhagytam a nőt, a kit szeretek!»
Aztán előálltak a szekerek, csupa úri csézák, kiki felkapott az ülésébe; én Nyáry Pálhoz jutottam. Az ostor pattogott, a lovak vágtattak végig a poros országúton.
Én szerettem volna valami komoly beszédet kezdeni Nyáryval. Azt kérdeztem tőle, hogy mi a magyar kormánynak a legközelebbi teendőkre nézve a programmja?
A mire ő precziz megfelelt:
– A hogy a népdal mondja: «szalad a kutya Szeged felé, lóg a farka Buda felé.»
No ez ugyan világos programm.
Másnap megtartatott Pestmegye közgyűlése a kecskeméti városházán, a hol az elnöklő Nyáry konstatálta, hogy Pestmegye normális állapotban együtt van és működését folytatja.
Egy hunczut viczefiskális, a ki mellettem ült, azt dörmögé erre: «az ám, minthogy ő elhozta magával Schodelnét, hát a vármegye normális állapotban van.» De oldalba ütöttem érte!
Hát aztán csak adminisztrálgattuk Pestvármegyét Kecskeméten. Magam is részt vettem benne a naponkinti ülésekben. Az ilyen üléseket ugyan, ha közönséges emberek tartják, úgy hívják, hogy «ferbli»; de mikor a vármegye tartja, akkor ez adminisztráczió. Pénz volt, mint a polyva: – nem annyi, mint a polyva, hanem olyan, mint a polyva. Harminczkrajczáros, tizenötkrajczáros és hatkrajczáros bankók. Mikor az ember elvesztette a pénzét, még jobban örült neki, mint ha telenyerte vele magát. A másodalispán elnökölt, a ki a kritikus pillanatokban, a mikor a kapott kártyát gusztálta, Lortzing «Czár és ács» czimű operájából dúdolta a polgármester magándalát: «óh egy ily okos birót megcsalni nem lehet» s azzal behúzta a «czu» kasszát. – Nyáry Pál soha sem kártyázott.
Ez így tartott egynéhány napig.
Egyszer aztán azt vettük észre, hogy a mi asztaltársaságunk fogy: Pestmegye kezd a normális konstitucziójában megfogyatkozni. Már Schodelné is elköltözött Békés-Gyulára, egy ottani ismerősénél, Erkel Ferencz karnagy orvosdoktor testvérénél keresve menedéket. Nyáry is elment Kecskemétről.
Erre mi is összeszólalkoztunk Gerenday Ambrussal, hogy menjünk valamerre, a hol még a világ nincs bedeszkázva. Fogadtunk egy paraszt szekeret; a lovak gazdáját azzal vesztegetve meg, hogy nagy diadalhírekkel beszéltük tele a két fülét. Hogy verte tönkre Görgey Ó-Szőny alatt az egyesült muszka-osztrák ármádiát, szavamra mondom, hogy magunk is hittük, a mit tovább adtunk. Sőt igaz is volt benne sok.
Először Kis-Kőrösre rándultunk, majd azt sem találva elég jó központnak Pestvármegye számára, odább költöztünk – Akasztóra (ominózus egy név). Végre aztán csak be kellett rajtunk is teljesedni a népdal utasításának: eljutottunk Szegedre.
Nem volt ám az akkor a mostani paloták városa. Széles utczáin, piaczain legalább ezer szekér tanyázott, mely menekülteket szállított ide. Sokan ott is laktak a szekéren, a gyékényernyő alatt.
Itt már sok ismerőst találtam. Együtt volt az országgyűlés két háza. Nyáry Pálra is rátaláltam.
Sétaközben összekerültem régi, jó pajtásommal, Degré Alajossal, ki huszárszázadosi egyenruhában, de kard nélkül, botra támaszkodva, biczegett a sétányon végig. Ő beszélt nekem a jászfényszarui (vagy a stratégák szerint turai) lovassági ütközetről, melyben ő is sebet kapott egy kozák dárdától a bokáján. Perczel Mór tábornok intézett egy merész rohamot Paskievics serege oldalába. Tizenhat század huszárja volt és négy század lengyel dzsidása, tizenkét ágyúval, vele szemben ötezer muszka lovas, Tolstoy tábornok alatt, kinek újszerkezetű serpentin-ágyúi vannak, melyeknek golyói búgásukkal rémületet gerjesztenek. De a magyar lovasság csodáit mívelte a vitézségnek. Egyenkint verte szét az orosz huszárezredeket s a félelmes kozák dárda-erdőnek is közéje rontott. Egy öreg huszár egymaga tizenegy kozákot vágott le. De a lengyel légió is kitett magáért. A forradalmi dzsidások éppen a czári ulánusokkal kerültek szembe: hasonló fegyverzetűekkel. A mi lengyeleink parancsnoka volt Thworniczky ezredes, ki a roham előtt átadta a vezényletet a csapatjában közlegényként szereplő Dembinszky altábornagynak s arra ő vette a kezébe a közlegényi fegyvert, a dzsidát s előre rohant az ellenség közé: «megálljatok, majd én tanítalak meg, hogy hogyan kell a pikával dolgozni!» S egymaga kilencz muszka ulánust leszurt a viadalban.
Én szokva voltam Lojzi pajtásomnak a mondásait készpénzül fogadni. Pedig ezek százas bankók voltak.
S még aznap teljesen igazolva találtam e nagy szavakat, a midőn Nyáry Pált meglátogattam. Ott találtam nála Mészáros Lázárt (a volt hadügyminiszter és fővezért), ki csakugyan beváltá a szavát s Perczel huszárjai közé sorakozott közvitéznek. Ő is részt vett abban a nagy petekben, s daczára a szürke szakállának, maga is kioltotta egynéhány kozáknak az életmécsét. Mert a kozákdárda hatalmas egy fegyver, de mikor a magyar huszár félrecsapja a dárdát s aláfurakodik, akkor vége a hatalmának, a huszár kardja az erősebb fegyver. Így lehetett egy öreg huszárnak tizenegy kozákot lekaszabolni. A kozák nem szúrhatott a dárda csidjével, csak a nyelével üthetett. Az öreg hős nem restellte élő tanúbizonyságul megmutatni nekünk a saját hátát, mely a kozák dárdanyelek ütéseinek kék foltjaival volt keresztül-kasul léniázva. Dicsőséges foltok! Annyi halállal lettek megfizetve!
Az én nagy tervem.
Egy délelőtt kimentünk Degrével a Szeged alatt gyülekező magyar táborba. Nevezetes eset történt. A megelőző nap délutánján egyszer csak minden ok nélkül megvadultak a lengyel dzsidások paripái s mintha összebeszéltek volna, elszakgatták magukat a kötőfékeikről s vad iramodással futottak neki a pusztának. Egy egész svadron lova úgy elfutott, hogy vissza sem lehetett terelni. A huszárok is csak erőszakkal birták visszatartani a lovaikat, a mikre szintén átragadt a kimagyarázhatatlan rémlátás.4)
Ennek a csudájára sereglett ki a nép a táborba, sok ezernyi férfi. Különösen a menekülők ógtunk-mógtunk. Már hogy lehet a ló olyan ostoba, mint… mint mi vagyunk?
Hát mi nem futunk-e világgá egy ismeretlen rém elől, a kit még nem láttunk, csak ébren álmodó lelkünk látja az árnyékát a láthatáron.
Még egy ágyúdördülést sem hallottunk, még a kozák «hurráh» ordítása sem ütötte meg a füleinket, még is úgy vagyunk, mint az adomabeli ujonczkatona, a ki az ütközet előtt azt kérdezte a vén káplárjától: «Káplár uram! Mi az, a mi én bennem úgy reszket?» – «Az a szív.» – «No akkor én tetőtől-talpig szív vagyok!»
A szégyen lehúzta a fejemet.
Itt ácsorgok ezredmagammal, csupa épkézláb férfiak, lelkes hazafiak egy csoportban.
És mindannyiunknak itt van a nyakunkon a hóhér kötele, azt viszszük magunkkal, éjszaka is benne hálunk: a halálitéletünk oda van írva a homlokunkra. Csak a halál nemei közt van válogatásunk: melyik tetszik jobban, a bitófa-e, vagy az ágyúgolyó? És mi nem tudunk választani!
Ezeren meg ezeren csődültünk ide, a hol a harcz készül s nem tudunk egyebet, mint sápítozni, szitkozódni s még talántán imádkozni.
Pedig vannak közöttünk katonaviselt férfiak, nemzetőrök, obsitosok, híres puskások, bátor párbajvívók, duhaj betyárok, – aztán meg ideálista rajongók! Külön-külön mind legény a talpán; – csak együttvéve hasznavehetetlen tömeg? Hátha meg lehetne ezt fordítani?
Merész eszmém támadt.
Én ezt az ellenség elől futó polgársereget átalakítom fegyveres ezreddé.
Nem is olyan hóbortos volt az eszmém, mint a milyennek látszik. Hiszen tudom, sűrű tapasztalásból, hogy egy csapat derék, markos legény még nem zászlóalj; a ki nincs betanítva, fegyelmezve, glédába állítva, fegyverhez szoktatva, szakaszokra beosztva, vezényszóra tanítva, azt nem lehet ezrével a csatarendbe állítani; mert ha az megfutamodik, hát a többi sereget is magával ragadja. Ezt én jól meggondoltam.
De volt egy elfogadható ötletem.
E napokban kapitulált Arad vára, hosszú, kemény ostrom után. Ezerötszáz osztrák katona lerakta a fegyvert. Most ezt a helyőrséget fel kell váltani a magyarnak. Hát nem életrevaló gondolat-e, hogy azt az ezerötszáz vitéz, tűzben keresztelt honvédet hozzák ide Szeged alá a Perczel hadserege erősítésére, mi pedig, Szegeden lógerező mihaszna legények, vegyük markunkba azt az osztrákok által lerakott ezerötszáz puskát, aztán álljunk ki az aradi sánczokra; ott csak megálljuk a helyünket, ha vezényszót nem ismerünk is: a várvédéshez nem kell egyéb, csak szív és kar, az pedig mindnyájunknak van.
Elhatároztam magamban, hogy népgyűlést hívok össze s ott az én lelkes hazámfiai előtt kikiáltom a tervemet. Jogom, sőt meghatalmazásom van rá: Kossuth és Szemere egyenesen felhívnak mindenkit a proklamácziójukban, hogy alakítson önkénytes csapatokat. Éppen csak be kell jelenteni a városkapitánynál, hogy holnap (nem levén hetivásár) engedje át a nagy piaczot a népgyűlés megtartására. Úgy teszek.
Aztán – csak fejtetővel előre – beleugrani a vizbe: ez a főkérdés; hogy tud-e az ember úszni? – az mellékes dolog.
A mint a városba visszatértem délután, siettem a városkapitányt fölkeresni. A városházán nem találtam, a házánál sem volt otthon. Ott hagytam a névjegyemet, ráírva, hogy holnap reggel óhajtok vele sürgetős ügyben értekezni. Azt mondták, hogy kiment a sétányra.
Megpróbálkoztam vele: elindultam a sétányra városkapitányt keresni. Szamárság volt tőlem. Hisz nem ismerem személyesen e derék hazafit; egyenruhát pedig nem visel, a mi elárulja, hogy ő a városkapitány. De azért csak elmentem szerencsét próbálni. Hátha rátalálok?
Rá is találtam. De nem arra, a kit kerestem, hanem az én kedves pajtásomra, Zabolay Pistára, a kivel hajdan együtt juristáskodtunk Kecskeméten s aztán együtt műkedvelősködtünk; ő játszotta a primo amorozót a «Szerelem és champagnei»-ben. Szép, daliás fiú volt. Neki is volt valami hivatala Fehérvármegyében, úgy hiszem, tiszteletbeli viczefiskus volt.
A mint meglátott, odarohant hozzám, megölelt, összecsókolt.
– Jaj de szerencse, hogy rád találtam, kedves Móriczkám! Reggel óta kereslek, égen, földön és padláson.
– No hát mi jót hoztál, kedves Pistukám?
– Bizony a legjobbat hoztam neked! Elhoztam – a feleségedet…
… Utánam hozta a feleségemet Pestről!
Persze, hogy nekem sem kellett több városkapitány.
– Hol van ő?
Zabolay megmondta. Volt Szegeden egy köztiszteletben álló család, mely állt két éltes kisasszonyból. Ők voltak a legbuzgóbb pártfogói a magyar irodalomnak és szinészetnek. A mikor Laborfalvi Róza Szegeden vendégszerepelt, mindig ő náluk volt szállva. Most is odaszállt.
Az én barátom aztán elbeszélte utközben, hogyan került ide feleségemmel együtt. Fehér vármegye küldte fontos üzenettel Pest vármegyéhez (ibi, ubi) a saját úri fogatán. Pesten átkelve, eszébe jutott, hogy a feleségemet meglátogassa: nincs-e valami üzenete hozzám? Az asszony azt mondta, hogy üzenet helyett eljön ő maga utánam.
Az pedig nem volt tréfa dolog. A muszkák már benn voltak Pest-Budán, portyázó csapataik megszálltak minden körülfekvő helyiséget; Zabolaynak nagy kerülővel lehetett csak mellékutakon keresztülvergődni a hadaktól lepett területen; de szerencsésen keresztülosont rajtuk. Elhozta utánam a feleségemet. Megköszöntem neki a barátságot.
A feleségemet ott találtam a két hajlottkorú kisasszony házánál. A viszontlátás örömeit nem irom le. – Első feladat volt szállást keresni kettőnk számára; mert a tiszteletreméltó kisasszonyok házában soha szerelmes sóhajtás a napsugárban tánczoló port meg nem reszketteté. Estig találtam ilyen szállást s oda átköltözénk.
A feleségem aztán beszélt a muszkák bevonulásáról Pestre. A Kerepesi-úton jöttek, végig a Hatvani-utczán: valami orosz himnuszt énekeltek lóháton. Minden kozáknak a kezében volt egy nagy érett uborka, azt falta nagy gyönyörrel a zsolozsma közben.
(Ez az uborka volt a mi egyedüli szövetségesünk a kerek világon. Húszezer muszkát ölt meg – nem az ágyúgolyó, hanem az uborka. Minden faluban hagytak hátra egy temetőt azokból a halottaikból, a kiket a kolera lekaszált. Biz ez csunya öröm; – de hát ilyen a háború. Ha az Isten elhagyott, dögvész segíts!)
… Tehát megint belekapott a sors az én életpályám nekivadult paripáinak gyeplőibe! Én itt népgyűlést tervezek, kétségbeesettek légióját alakítani szándékozom s akkor a végzet ide hozza elém az élettársamat. Tudatja velem, hogy az életem nemcsak a magamé, hanem az övé is.
Hányadszor térít már vissza az utamból ez a láthatatlan kéz? – Ezúttal nem fogok neki engedelmeskedni! A mit elhatároztam, azt keresztülviszem.
A szálláskeresés közben találkoztam több ismerős képviselővel, azoktól nevezetes dolgokat tudtam meg. Országos ülést tartottak Szegeden; abban elhatározták, hogy az összes magyar hadcsapatok vezérsége Görgeyre bizatik. Görgey már el is indult Komáromból 32 ezer emberrel, 150 ágyúval Paskievicset megtámadni. Klapka Komáromban maradt 20 ezer emberrel Haynaut feltartóztatni. Ezzel idő lesz nyerve az aldunai seregünk összevonására, mely aztán Görgeyvel fog közreműködni. Így határozta az országgyűlés.
Ezt mind elmondtam a feleségemnek. Aztán előadtam neki a saját merész tervemet is. Én holnap népgyűlést tartok, önkénytes légiót szervezek, azzal bevonulok Arad várába, mint helyőrség. No ezen nincs mit megijedni egy hűséges feleségnek: sőt inkább az egy nagyon megnyugtató tervezet. Akár győzünk, akár vesztünk a harczok végkimenetelén, egy vár őrségének a sorsa biztosítva van: a kapituláló csapat életét megvédi maga a kapituláczió. Átláttattam az asszonyommal, hogy ez az én tervem valóságos életbiztosítási intézmény. Ő ezúttal nem nevetett ki s nem mondta a szemembe: «Móricz, te félsz!» Belenyugodott, hogy menjek hát a dicsőség véres mezejére; majd addig ő itt marad a jó öreg kisasszonyoknál, a kik igaz vendégszeretettel látják.
Én tehát reggel azon szilárd elhatározással keltem fel, hogy kemény leszek; ha ég, föld összeszakad is, megyek a magam útján, daczolok azzal a láthatatlan mennyei hatalommal, a ki engem minden módon meg akar tartani a késő idők számára.
Oh de rettenetesen meglakoltam e vakmerő gondolatomért! Oh milyen nagyot tudott ütni a fejemre az a láthatatlan kéz!
Te színes szappanbuborék! Azt képzeled magadról, hogy planéta vagy? Mert gömb vagy és repülsz?
Korán reggel föl kellett mennem a városházára. Az egyik kötelességem az volt, hogy bejelentsem a városkapitánynak a szállásom lakczímét: a mostani zavaros időkben az lévén a regula, hogy mindenkinek személyesen kellett jelentkezni a rend őreinél, nehogy kémek lopózhassanak a városba.
A városkapitány a nagyteremben fogadott, mely körül volt támogatva szekrényekkel.
Először elmondtam neki, a mit a szállásomról tudatnom kellett, arra egy kanczellista a kezembe nyomott valami czédulát.
Azután összeszedtem magamat, hogy egy nagy hazafias szónoklathoz kezdjek…
… De mielőtt egy szót kiejthettem volna, egy irtóztató robbanás rázta meg az egész épületet, mintha egy tűzokádó tört volna ki a közelben, valamennyi ablaküveg cserepekben zuhant be a szobába, a zárt szekrények ajtajai fölpattantak. Én vak rémületemben egy ilyen szekrénybe rohantam be s csak akkor vettem észre, hogy ez nem a kijáró-ajtó. Aztán magával sodort a menekülő hivatalnokcsoport, ki az utczára.
A szegedi lőpor-raktár robbant föl.
Az égen lángvörös felhőtömeg gomolygott fölfelé, sebesen taszítva szétágazó, vakító fényű tűzoszlopoktól, a felhőből sziporka-özön hullt alá, villámok pattogtak a méhében, lángküllők közt széttépett emberi alakok, ágyúk, kerekek kóvályogtak; az a szikra-zápor százezernyi izzó tégla volt, a villámok a szétpattogó bombák és gránátok. A megnyilt pokol, a maga rettenetes pompájában!
Az egész rémjelenetre olyan élénken emlékezem még ma is; bár a nagy légnyomás, mely fejemet összeszorította, mellemet lenyomta, egészen elkábított. Annyi ösztönöm volt, hogy a városház kapuja alatt meghúzzam magamat. A robbanás földrengető dördülése s a bombák égszaggató pattogása után következett az egyiptomi csapások egyike, a kőeső.
Ki ne emlékeznék egy pusztító jégeső rémséges hatására? Most jég helyett izzó téglák zápora hullott a rettenetes égből, a háztetők, az utczák, a piaczok recsegése követte, közzé vegyült az emberi jajkiáltás, az ökrök bömbölése, a lovak nyerítése, melyeket a mennyei parittyakövek lesujtottak. Hatvan halottja maradt a romboló kőhullásnak a piaczokon; a Tisza-parton talált szekereket, júhnyájakat a rettentő robbanás vihara a folyóba sodorta.
Egy izzó gerenda repült a füstfellegen keresztül, mint egy kilőtt, tüzes dárda, mint egy sárkány a város tulsó végeig.
S a kőeső zuhogása után következett egy folyvást növekedő moraj: az ezernyi szekérnek a robogása. Rohant valamennyi a város minden utczáin kifelé; általános futás állt be. Senki sem tudta, mi történt, csak azt tudta, hogy itt a világ vége!
Azt mondják, egy fogoly osztrák tüzér, a kit a tölténygyártásnál dolgoztattak, robbantotta fel a lőporgyárat. Elhihető. Az osztrákoknak voltak ilyen ördögi hősei. Az egyik volt Hentzy. Ennek a tette fölért egy vesztett ütközettel. Hatvan halott!
A halottakért is méltó a siralom; de nagyobb veszteség ránk nézve az, hogy az egész aldunai hadseregünk számára felhalmozott töltényeink mind a levegőbe repültek: nem maradt több, mint a mit tüzérszekereink s a közvitézeink tölténytáskái tartogatnak. Most már takarékosan kell bánni az utolsó töltényekkel.
A mint ki lehetett menni az utczára életveszély nélkül azonnal siettem a szállásomra, a nőmhöz.
Keresztül kellett mennem a piaczon. Az egész nagy tér fedve téglával, melyből itt-ott feketéllett valami elő: agyonütött emberek, lovak hullája.
No vitéz barátom, Jókai Mór, tarts most itten népgyűlést.
És még ha csak ez a kis veszedelem ért volna bennünket! Egy kis lőpor-raktár felrobbanás. – «Csigavér!» Megszokott epizód a hadviselés történetében. A katasztrófák lánczolata még azután következett, de nyomban.
Mit csinál olyankor a strucz, mikor már érzi, hogy a vadász közel érte? Eldugja a fejét a homokba.
Ilyen stuczmadár voltam én, voltunk sokan.
Mikor a szállásomra megérkeztem, a feleségemet teljes készülődésben találtam: a bőröndöt csomagolta az útra. Itt nem maradhatunk. Ott volt nála egy kedves jó barátnéja, a derék Zsófi. Kardalnoknő a szinháznál, aztán az én kedves iskolatársamnak, Kőrössy Sándornak a felesége. Sándor hadbiró volt a honvédségnél. Tehát katonaember. Mint ilyen járt odafenn – a más fejét keresve. Tudniillik a hadvezetés fejét. Ugyan jókor! Mikor a saját fejét sem találta senki.
A két asszony örült, hogy én előkerültem betöretlen fejjel, nemsokára a Sándor is betoppant. Átkozott jó hireket hozott a vezérkartól.
Kossuth visszatért Madarasról, a nélkül, hogy Görgeyvel találkozott volna. A két vezéralak nem tudott egymással megállapodásra jutni a hadvezetés dolgában.
Most azután Kossuth, félretéve az országgyűlés határozatát, mely Görgeyt állítja az összes magyar hadseregek vezérletére, kinevezte Dembinszkyt az aldunai hadsereg fővezérévé, rémületére az összes magyar hadvezéreknek. Perczel Mór összeveszett a beteg Damjanichcsal, Arad vára parancsnoksága fölött, fenyegeti Damjanichot, a magyar kormányt főbelövetéssel, erre a magyar kormány elcsapja Perczel Mórt a hadtestparancsnokságból. Tökéletes a konfuzió, hogy szebbet kivánni sem lehet.
De mindannyi baleset között legsúlyosabb az, hogy a jámbor Dembinszky elfogadja a hadvezérré kineveztetést.
Boldog Isten! Ha én elgondolom, hogy engem a pesti becsületes csizmadia-czéh megválasztott tiszteletbeli csizmadia-mesterré; de, ha valaki azzal a szóval jönne hozzám, hogy: no hát cselekedjek neki az ünnepekre egy pár kordován-csizmát, a hajamat tépném kétségbeesésemben; s ez a szerencsétlen generális elhiteti magával, hogy ő azért, mert kinevezték hadvezérnek, hát már most tud is hadsereget vezetni.
«Ez a végnek a kezdete!» – mondta rá az öreg Csányi.
– No, Sándor pajtás, most repültünk már a levegőbe!
Dembinszkynek a legelső intézkedése az volt, hogy a hatalmasan elsánczolt szegedi erős hadállást feladta s a harminczhatezer főnyi hadsereggel átvonult a Tisza bal partjára.
Fusson, ki merre lát!
Két hét mulva a haza romjai fejemre omlottak, s én ott maradtam alattuk eltemetve, egy névtelen semmi.
S az élő halott még hitt a feltámadásban: a haza feltámadásában.
S hite megvalósult.