Az én életem regénye

(1893.)

Az volt nekem a különös szerencsém fiatal koromban, hogy mindig volt az osztályomban egy nálamnál derekabb legény: néha kettő. Soha sem voltam első eminens; hanem második vagy harmadik. Mindig volt előttem valaki, a kit elérni, felülmulni, túlhaladni volt a nagyravágyásom, a mit sohasem láttam teljesülve. Hanem aztán, a kik mögöttem következtek, a kik viszont engemet nem birtak «leverni», azok is derék fiúk voltak ám: ugyancsak igyekeznem kellett, hogy a sarkantyúmat le ne tapossák.

Komáromban elsőnek ült előttem Szikra Ferkó. (A szabadságharczban elveszett.)

Utánam ült Csiba Sándor, Goda Sándor. (A szabadságharczban elestek.) Megmaradt csak a jó öreg Szücs Sándor, a ki most tanár ugyanabban a teremben, a hol hajdan annyit birkóztunk: ő volt köztünk a Sámson. Tassy Pali, Domján Ferkó, Thaly Sándor, Tóth Pista, ki pap lett, ki hivatalnok, Magyari Kossa Ferencznek a fia most képviselő kollegám; ő földesúr volt, Száky, Szalacsy szintén úrfiak voltak; Benke Kálmán anyja szegény özvegyasszony, Tuba atyja halász; őse a mostani országos képviselőnek; Tassy Pali kormányos fia.

A pozsonyi liczeumban előttem ült Schrőer Gusztáv (a professzor fia) és Stromszky Gusztáv (a püspök fia). Az utóbbi elesett a szabadságharczban mint honvédszázados: az előbbi nagy talentumú ember volt, nevezetessé lett, német lapot szerkesztett Pesten az ötvenes évek alatt.

A pápai kollégiumban is én voltam a harmadik eminens. Első volt Kerkápolyi Károly. (Szobatársak voltunk Klára uramnál.) Miniszter lett belőle. A második volt Gondol Gábor. Ebből lett miniszteri tanácsos. Egygyel alább Kozma Sándor, jelenben királyi főügyész (s a mi még annál is több, a mi Andronicusunknak az atyja), azután Gaál Péter, több országgyűlésen képviselő (ebből a klasszisból négy országgyűlési képviselő került ki), azután jött Orlay Petrich Soma, később hírneves festőművész, azon korban koszorúzott költő; azután Bárány Gusztáv, nagy tehetségű novellaíró, később polgármester; Maák Lajos, nagy humorista, később jóhírnevű budapesti ügyvéd; Molnár Ádám, a komáromi ügyvédi kar egyik legkitűnőbb tagja (tavaly halt meg); Somogyi miniszteri tanácsos. S valahol hátul, nagyon hátul ült (a mikor ült) mindnyájunk mögött Petőfi Sándor. Azt sem hittem volna, hogy valaha elejbém fog ülni s ott is marad örök időkig…

Egy derék kereskedő is vált a pápai társak közül: Szentmihályi Sándor, a ki egyike volt a legjobb tanulóknak. Tarczy Lajos természettani professzorunknak segéde a fizikai experimentumoknál. Ő volt a kiadója a képzőtársulatunk által szerkesztett «Tavasz» czímű almanachunknak, melyben Petőfi első költeménye s az én első novellám nyomdafesték keresztségében részesült. (Ecce ni! Nyomdafestékkel is lehet keresztelni!)

A jogi tanfolyamra a kecskeméti főiskolába kerültem.

Itt már csaknem valamennyi iskolatársam alakjára emlékezem, s el tudom mondani rövid szóval, kiből mi lett.

Első volt a klasszisunkban Polgár Náczi. Lett belőle kuriai biró, hétszemélynök. Utánam ült Gergelyi Károly. Ez is hétszemélynökségig vitte, miután elébb 1848–49-ben mint a veres sipkás III. honvédzászlóalj érdemrendes kapitánya tizenhat győzelmes csatát végigharczolt. Még egy harmadik kuriai biró is vált közülünk: Dobos Sándor, meg egy előkelő hivatalnok, azután valami három esperes: * Szalay Sándor, Munkácsy (egynek a neve nem jut eszembe; pedig a nyelvem hegyén van: igen derék ember és jó barát; no majd kisegít, ha látja, hogy kifeledtem a nevét: – nem az alakját. Tudom már: «Sipos».) Egy igazgató-tanár, * Garzó Imre, egy híres budapesti orvos, Váry Szabó István; több megyei czelebritás: * Bódis Laczi, Zabolay Pista, Hegedűs, * Kenessey, * Zseny, * Burgyán, * Sallay, Sass, egy híres ügyvéd Keményffy (akkor még Hartmann Pali), egy huszárkapitány, * Nagy Ferkó, egy mérnök, * Gyenes Pali, egy festő. * Muraközy Jani, egy gépész, * Gaál Józsi, egy gazdász, Szabó Józsi. A csillaggal jegyzettek mind honvédek is voltak annak idején. Két nevet legutóljára hagytam: az egyik Szántó Józsi, II-od éves jogász koromban első a padban, a másik Ács Károly, később híres nyelvtudós, huszonöt éves korában a szabadságharcz alatt Pestmegye alispánja, aztán halálraítélt államfogoly, évekig bebörtönözve, az alkotmányos korszakban képviselő, Budapest közéletében sokat emlegetett név: a kiről még több mondanivalóm is lesz.

Mindenekelőtt azonban a tanáraimról kell megemlékeznem.

Első sorban Vály Ferenczről, komáromi tanáromról, ki később Eszter nénémet nőül vette. Holtig tartó hálával emlékezem meg e kegyeletes alakra. Akkor még simára borotvált arczot viselt, mint egy katonatiszt s szépen csigákba göndörült gesztenyeszín haja volt. Tudományos képzettségében polyhistor, testi erejére athleta. Szépen tudott énekelni és a legtöbb régi melódiákat ő tőle tanultam. Mert az iskolán kívül a legnyájasabb ember volt, de a klasszisban rendkívül szigorú. Rhetorikát, poézist, logikát ő alatta tanultam. Latinul természetesen.

A studiumokon kívül egy privilegizált kötelessége is volt a három egyesült klasszisnak: a kántus. Mi kisértük ki szép énekszóval a temetőbe a kálvinista halottakat. Ez alól semmi úrfinak nem lehetett magát kivonni. Fizetés járt érte. Szegény sorsú halottnál két garas, előkelőnél egy ezüst tizes. Azt ott mindjárt a temetőben a markunkba számlálta Harmati uram, a kístermetű, ragyás képű orgonista. – Hát ez mulatságos dolog volt. A temetés után mi egy útbaeső borbélyműhelybe betértünk s ott a szerzett pénzt egy kis parázs halberczvelvin igyekeztünk egymástól elnyerni. – Persze másnap nem tudtuk a leczkét. – Egy szép reggel az én tanárom szokottnál is szigorúbb arczczal lépett be a tanterembe; a hóna alatt volt egy mogyorófa-pálcza. – Én, vesztemre, akkor az egyszer éppen első voltam a padban: a Szikra Ferkó második. Én hozzám intézte a tanárunk ezt a veszedelmes kérdést: «Voltál a borbélyműhelyben kártyázni?» – Már a pertu szólítás sem tetszett, máskor «domine Jókai» volt a czímem. Elkezdtem az ujjaimon számlálni, hogy én csak egyszer, kétszer, háromszor voltam ott, de nyomban puffogott is a hátamon az egy-kettő-három a mogyoróhájjal. Aztán következtek a többi diákok sorban. Még olyan generálquintet nem látott a világ. Hunnia nyögött, sírtak a bús magyarok. – Ekkor kaptam életemben először verést és utóljára. Az Isten áldja meg érte, a ki osztogatta. Belőlem kiverte a halberczvelvit. Bár még a tarokkot is kiverte volna valaki.

A komáromi felső gimnáziumnak olyan jó híre volt az én időmben, hogy Pozsonyból is ide küldték a német fiúkat tanulni – cserébe. Itt tanultak Stromszky, Laknek, Hakkenberger s mind a négy Zsigmondy (ezek a mi fiaink voltak, a Jókaiak helyett cserébe), Adolf, a híres doktor, Guszti, Pest-városi mérnök (az én cseretestvérem), Pali, pesti ügyvéd és Vilmos, az artézi kútfúró. (Mind a kettő később országos képviselő; elébb mind a három honvéd.)

Vály Ferencz tanáromnak a szellemi kiképzésen kívül arra is nagy gondja volt irányomban, hogy a jellemet idomítsa nálam. Én bizony petuláns, könnyelmű, veszekedő természetű suhancz voltam. Ő folyvást dorgált e miatt. Hát illik ez egy Jókai Móriczhoz? Egy Jókai Móricznak kivételes embernek kell lenni. Az ambicziómra igyekezett hatni. Mikor a logikát is elvégeztem, egy esztendőre elfogott az iskolától. Az alatt ő maga tanította nékem egyedül az első évi filozófiai kurzust. Kezembe adta a nagy pandektákat, Gibbont, Kantot, s azokból kellett magamnak excerptákul csinálni studiumot. Azután Rottecket és Buffont. Akkor szerettem meg úgy a természetrajzot és a históriát. A mellett olvastatta velem Byront, Hugo Victort, s hogy ne csak német fordításból ismerjem azokat, rászorított, hogy tanuljak francziául, angolul, Lemouton grammatikájából mind a kettőt: az utóbbi latin nyelven magyarázott. Hogy mindezekre időm legyen, kénytelen voltam reggel öt órakor fölkelni, még télen is, hóesésben odamenni az ő lakására: akkor már ő fenn volt és tanított. Máskor nem ért rá. Határozott iránya volt, hogy költőt csináljon belőlem. Írtam novellákat, verseket, színdarabokat s azokat előtte olvastam fel. Hozzá szoktatott a kemény kritikához. – A Károly bátyám praktikus eszű ember; ő ellenben azt kivánta, hogy képezzem ki magamat építésznek. Ez a szép hivatás. Arra is készültem. Orbán Gábor városi rajztanárnak minden architekturai tudományát végig kitanultam s olyan szépen fölépítettem – papiroson – Theseus templomát, hogy arra mindenki egyszerre ráismert, a ki csak valaha látta Theseus templomát. Így fejlett ki bennem a festészet szenvedélye. Tizenöt éves koromban már egy általam rajzolt arczkép (Tóth Ferencz püspöké) megjelent kőmetszetben; s a ki csak híres ember volt Komáromban, azt mind lerajzoltam tusban, punktirozva, aczélmetszés módra. Majd egy Siklósi nevű piktor vetődött oda, a ki megtanított akvarellbe és olajba festeni.

Ámde három múzsa sem volt elég, hogy a petuláncziákról leszoktasson. A mint a könyvtárból, meg a rajztábla mellől elszabadultam, utczu neki az udvarra a verekedésnek: betört orral, összekörmölt pofával kerültem haza. Én nem panaszkodtam, de annál inkább jöttek panaszra szegény jó anyámhoz az általam betört orral, lehasogatott kabáttal hazakerült gyerekek mamái. A jó Eszter néném nem győzte a kosztos diákoknak a kabátjait összevarrni.

– Legyen ön már egyszer komoly ember! – inte a tanárom. – Legyen ön magához méltó!

S hogy teljes sikerrel kényszerítsen rá a komolyságra, vett a számomra – egy czilinderkalapot.

Hát aztán nem az lett belőle hogy a legelső vasárnap teleraktam a czilinderkalapomat hólapdával, úgy hajigáltam agyba-főbe a kollégium-udvaron a kosztosokat!

S ha szidtak a megtépázott fiukért, azt feleltem, hogy «hiszen nem bántottam én őket, csak mulattattam.»

Ennek a patvarkodásnak azonban meg volt a maga természetes oka. Eddig suhancz-pajtásaim voltak, a kikkel együtt daloltunk, lapdáztunk, birkóztunk, a kollegium udvarán kertet csináltunk, virágokat neveltünk; most egyszerre kinőttem az iskolából, de azért megmaradtam gyereknek; a volt társaim elmentek Debreczenbe, nem volt se «meta», se «temetés», se «kert», magam maradtam; s most egyszerre azt kivánták tőlem, hogy legyek okos ember. – Hiszen jól van, nem bánom; reggel öt órától délután öt óráig leszünk okos emberek; de öt óra után még most is jól esik lehúzni az okosság szűk csizmáit s a bolondság mezítlábain szaladgálni: nekem.

Hát aztán az év derekán csak letettem a magánvizsgát Pápán a tanári testület előtt – fényes sikerrel. Most is meg van a bizonyítványom, aláírva minden tanár által: csupa «kitűnő!» S milyen lajstroma a tudományoknak! Ha most fognának belőlük vallatóra, csupa «secundát» kapnék.

*

A következő évben a pápai kollégiumba kerültem: fizikát tanulni. (Az én időmben a tanéveknek a kiválóbb tudomány szerint volt az elnevezésük, bár azokban párhuzamosan tanították is a többi tantárgyakat, filozófiát, történelmet; a mathezis a fizikához tartozott.) Tarczy Lajos volt a legkitünőbb tanár a főiskolában. Ő magyarázta a természettant és a felsőbb mathezist. Eleve ugyan arra volt hivatva, hogy a filozófiát tanítsa: arra készült a németországi egyetemen, a hová a superintendenczia költségén küldetett ki – ámde a mint haza került s elfoglalta kathedráját, akkor vették észre, hogy «Hegel» filozófiáját tanítja. Hanyatt esett ijedtében minden vaskalap. Elförmedt Bergengóczia: «mi a Kantunkat nem hagyjuk!» A Hegelistát lehúzták a kathedrából s megtették fizikai tanárnak. Annak is kitünő volt. Tankönyve ma is használható. Akkor ez volt az egyedüli nyomtatott fizika. Hát még az előadása! Azt élvezet volt hallgatni. Ő maga megteremtette a főiskola fizikum múzeumát s experimentácziói bűvészestélyek számba mentek. De az iskolán kívül is folyton gondja volt a tanítványaira. Nemcsak tanítónk, hanem nevelőnk, vezetőnk volt. Ő alapította meg a «pápai képzőtársaságot», mely az ő elnöklete alatt szépirodalommal és szónoklattal, részben komoly állami tudományokkal is foglalkozott. Ott találkoztam össze a már fenn elősorolt iskolatársaimmal és azokkal is, a kik felsőbb osztályokban jártak. E közös gyűléseken az összes tanulóság megismerkedett: együtt ült a theologus a juristával és a filozófussal. Valóságos fióktudós társaság volt. Minden héten volt gyűlésünk s azokon költeményeket, komoly értekezéseket olvastunk fel, azokat megbíráltuk; a jónak elismert műveket az «Érdemkönyvbe» való felvételre ítéltük; szerzőnek szabad volt azt sajátkezűleg beírni. Azután tartottunk nyilvános felolvasásokat, melyekre hölgyközönség is jött, sőt a katholikus tanárok is eljöttek, és végül jutalmakat tűztünk ki verses és prózai pályázatokra. A pályaműveket a magyar tudományos akadémia tagjai birálták meg, azok ítélték oda a pályadíjakat, melyekről elnökünk gondoskodott.

Ez alkalommal nyertük el mi hárman a három «arany»-as pályadíjat: Petőfi, Petrich Soma és én.

Meg kell vallani, hogy a szellemi kiképzésnek kiváló előkészítője volt a pápai kollegium.

Rettenetes okos embereknek neveltek bennünket. Nem volt se birkózás, se lapdázás, se táncz. Még a billiárdozás is öt forint büntetés terhe alatt volt megtiltva a diákoknak.

Én tizenhét éves koromban még nem láttam kávéházat belülről! Se tekeasztalt. – Más ilyenkor már rajta is hált.

Az egész iskolai év alatt, a mit Pápán töltöttem, nem láttam egy szép női arczot. Még csak nem is láttam, nemhogy verset írhattam volna hozzá. Csak úgy hallottam legendaképen Kerkápolytól, hogy van ám Pápán egy igen szép leány: Békássy Mari; de azt másutt nem láthatni, csak a színházban. A színházbajárás pedig csak a jogászoknak volt megengedve: a kisebb diákoknak ez tiltott paradicsom volt. A templomban sem láthattam a női szépségeket, mert a diákoknak a karzaton volt a helye, s az első padokat a theologusok és juristák foglalták el. Még a képzőtársaság szavalati ünnepélyén sem juthattam hozzá, hogy valami szép leány szemébe nézhessek: mert az olyan bölcsen volt elrendezve, hogy a nagy teremben csak a felolvasóknak volt szabad megjelenni; a társulati tagok a mellékszobában voltak konszignálva. Nekem ugyan mint pályadíjazott költőnek némi jogom lett volna a tribünhöz; de nem engedődött, hogy magam olvassam fel a novellámat; hanem helyettem felolvasta azt az első theologus diák: maga a kontraskriba, Demjén Ferencz, a ki sánta is volt, görbe is volt, szuszka is volt. Ez reprezentált engem az első debütömnél, ő róla ismernek engem a pápai leányok. – A kvártélyunkon ugyan volt egy kis piros képű leány, Klára uram Mariskája; de az még nagyon gyerek volt, s azzal csak arról szoktunk beszélni, hogy mi lesz ma ebédre.

Az egyetlen mulatságom az volt, hogy Gondol Gáborral együtt bebarangoltuk a Bakony-erdőt, azt is tudományos czélból, botanizálás végett s a fölfedezett pompás verátrumokat, turbán-liliomokat, dictamnusokat, áronvirágokat otthon papir közé szépen lenyomtatva, megszárítottuk; aztán botanikai albumot csináltunk belőlük. Még most is találok a Diószegim lapjai között egy-egy sisakvirágot, a mit a Tapolcza forrásánál szakítottam le. Még a színét sem vesztette.

*

Volt az iskolatársaim között egy Szilágyi nevű, a kiről a többiek azt beszélték, hogy hektikában van; nem viszi sokáig. Féltek vele beszélni. Engem a félelem kiváncsisága kötött hozzá. Elmondattam vele, mik a jelenségei a bajának s aztán mindazokat éreztem magam is. Azt a szúrást a mellemben, azt a folytonos égést a gégecsőben, azokat a sebes szívdobogásokat, azt a siránkozásig fajult túlérzékenységet, azt az izzadó kezet, azt a kifárasztó álmot, azt a fejnehézséget. Egész képzelt beteg lettem.

Naplóim, anyámhoz írott leveleim, ifjúkori munkáim, mind tele vannak ezzel a beteges képzelődéssel. Csupa lemondás az élet örömeiről, a halállal barátkozás, a túlvilági kaczérkodás. Mikor hazakerültem a tanév végeztével Komáromba vakáczióra, otthon alig ismertek rám. Meg voltam érve, mint a féregtől szúrt körte. És a mellett tele volt a szívem szomjasztó vágyakkal. Imádkoztam Istenhez, hogy csak tíz évig engedjen élnem; én ez idő alatt ezért a porhüvelyért, a mit elvesz tőlem, egy új borítékot teremtek a lelkemnek, a mi azt nem hagyja elenyészni soha! Pedig még azt sem tudtam, hogyan kezdek hozzá? Költő leszek-e vagy festő, vagy építész?

Itthon csak festettem. Lefestettem az anyámat, a nénémet, a sógoromat, a kis Mari húgomat, a Károly bátyámat.

Egyszer a mint a szent András tornyában harangoznak, én csak letettem az ecsetet, összetettem a kezemet s nagyot fohászkodtam. Épen a Károly bátyám ült arczképnek.

– Micsoda? Hát te harangszóra imádkozol? – kiáltott rám a derék puritán kálomista lélek.

Ő volt az, a ki észrevette, hogy az egész kedélyem beteg: egészségtelen idegzettől sinylődik. Radikális kúrát gondolt ki a kigyógyításomra. S mondhatom, hogy se Kneipp, se a rudnai csudapap olyan sikerteljes gyógyítást nem mívelt makacs betegséggel, mint az én Károly bátyám, mikor engem a pápai tudománygyüjtő kaptárból kimarkolt s elvitt magával Kecskemétre.

Honnan jött neki ez a szerencsés gondolatja, hogy én Kecskemétre menjek? Soha komáromi ember Kecskeméten nem tanulta a just. Az mind Debreczent vagy Pápát tartotta Mekkájának.

Nagyot is bámultak az ismerős czelebritások, mikor sorba jártam őket bucsúvétel végett s mondtam, hogy Kecskemétre megyek.

Tisztelendő Tüdős József uram rám idézte a Kistükör versét:

– No majd megtanul Móricz öcsém veres bort inni!

(A bort pedig akkor még utáltam, mint a mérget.)

De még jobban lepipált Kálmán Ferencz urambátyám (szomszédunk), a ki a következő példabeszédes verssel gazdagította az adatgyűjteményemet:

És én daczára ennek a hallatlan diffamálásnak, mégis elcseréltem Pápát Kecskemétért.

*

Meg kell hogy álljak egy pihenőre ennél a thémánál, mikor az én kedves Károly bátyámra visszaemlékezem. Ő nálamnál tíz évvel idősebb s annyira hasonlít arczban hozzám, hogy az idegenek megszólítják helyettem; csak az a különbség, hogy az ő haja és szakálla még nem szürke, mint az enyém s a fogai mind épek, míg az enyéim egy negativ kapitálist képviselnek. De azért ő mégis az én jó pajtásaim közé tartozik. Gyerekkoromban az egész komáromi kálvinista tornyot megfaragta a számomra élethű alakban, játékszerül; férfikoromban, nehéz válságok közt, igaz barátom volt: védett, oltalmazott, még olyanok ellenében is, a kiket szeretett; engem még jobban szeretett. Korán elhunyt apámnak vagyonát, becsületét, hivatalnoki jó hírnevét az ő ifjúi bölcsesége, erélye, tudománya tartotta meg a számunkra. Mikor a szabadságharcz letiportatott: én bujdosóba jutottam, a Bükk rengetegeiben lappangtam, ő utána járt, hol bujdosom s küldött nekem öt magyar aranyat, meg egy muszka grammatikát. Az öt magyar aranyat még most is őrzöm, hanem a muszka grammatikát: azt bizony – sajnálom – hogy elvesztettem.

Az én kedves Károly bátyám mindenféle talentummal meg volt áldva, különösen roppant emlékező tehetséggel: bizonyára híres nagy ember lett volna, ha olyan nagyon jó ember nem lett volna.

De hát mit akarunk? Hát nem nagyobb dicsőség Hegedüs Loránt, Sándor, Rózsika s a legifjabb Jókai Móricz nagyapjának lenni, mint az én nagy bolond könyvtáram, a mit magam írtam tele?…

*

Még egy kedves tanulótársam van, a kit a pápaiak közül kifelejtettem: Földváry Mihály, Pest-Pilis-Solt-Kiskunmegye alispánja; igaz, hogy előttem tanult egy klasszissal; de a képzőtársulat ülésein gyakran találkoztunk: ott hallottam tőle felolvastatni egy hatalmas filippikát a kártyázás szenvedélye ellen, mely mindnyájunkban tartós benyomást gerjesztett. Pápán nem láttam kártyát, se magam, se más kezében.

*

Egy rendkívüli zivataros éjszakán érkeztünk meg Károly bátyámmal Kecskemét alá. A mennykőhullás, égszakadás elől egy tanyára menekültünk be, s ott vártuk be az állás alatt, gyékényes szekerünkön az itélet elmulását. Kocsisunk nem mert leszállni, azt állítva, hogy ez zsiványtanya. Éppen akkor hoztak oda szarvánál fogva egy tinót. «Ez bizonyosan lopott jószág.» Meglehet pedig, hogy csak eltévedt bitang volt. A zivatar elvonultával aztán teljes holdvilág mellett barazdoltunk be Kecskemétre; tengelyig érő latyakban.

A régi Kecskemétről beszélek, a milyen ötven év előtt volt; a mostani már egészen modern czivilizált város. Akkor még a puszták metropolisa volt: a nagy falu, negyvenezer lakossal. A hosszú széles fő-utcza kezdetén nagy, tertyedt, gömbölyű tetejű nádpaloták fogadják az utast: a szárazmalmok; kétoldalt egyforma alakú földszintes házak elől rácskerítéssel vagy liciummal. A szekérzörgésre a kutyák felugrálnak a kapubálványra, onnan ugatnak alá. Az utcza fénylik a sártól, melynek nincs hová lefolyni. Kétfelül a házak mellett vonul végig a palló: két szál gerenda egymás mellé téve; a gyalogjárók azon kitérhetnek egymásnak, de meg nem előzhetik egymást, a mi az egész népet udvariasságra szoktatja. Hogy a szekerek, a sarat kerülve, fel ne másszanak a gyalogjáróra, közönkint köpczös fabakterek vannak melléje czölöpözve. Az egész hosszú utczán csak egyetlen egy ember kutyagol: ez az igazi bakter; minden utcza szegletén megáll és hörögeti: «éjfél után óra kettő, dicsértessék a teremtő». Ettől megtudakoljuk, hogy hol lehetne itt megszállani. «Csak odáig kell czammogni, a hol az a veres lámpás világít: az a cserepes.» Az egész városban csak a vendéglő volt cseréppel fedve: innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is: a «leveles» meg az «ürgés», de azok csak a hajtsárok és a tyukászok által látogattattak. Itt megszállottunk.

Reggelre kelve aztán sorba látogattuk a tanárokat, Karika János, Szabó Sándor, Tatay András tisztelendő urakat, a kik mind szép simára borotvált arczú férfiak voltak: a két első daliás, jól megtermett alak, mosolyra hajlandó arczok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony, sovány teremtés, tudományosságtól összeránczolt arczczal. Csak a negyedik: Siposs Imre tanár úr viselt tekintetes czímet és hatalmas bajuszt. Ő volt az én leendő specziális tanárom: a professzor juris.

Karika tanár úr távoli rokonunk volt: ő rögtön utasított bennünket egy tisztességes családhoz, a hol engem kosztra, kvártélyra elfogadnak. Egyenesen odamentünk.

Ez az a ház, a barátok klastromával szemben, a mi most Muraközy-ház név alatt ismeretes; akkor Gyenes Mihály városi mérnök háza volt: elől két szobával az utczára, a többi az udvarra néz, tágas ambitussal; a hosszú udvar túlsó végén a hátsó ajtó egyenesen a promenádra nyílik. Ez a hely nemrég még csunya posvány volt; a mióta Gyenes Mihály ide telepedett, az egészet feltöltette, szép nagy jegenyékkel beültette, s lett belőle kedvencz mulatóhely, hol a katonai zenekar muzsikált a publikum gyönyörűségére.

Bizonyára ennek a kis háznak a gazdája megérdemelné a monumentumot Kecskemét városa részéről, mert ennek az érdeme, hogy azok az ősi homokpuszták erdőkkel, kertekkel lőnek beültetve. Ez az ember hét millió fát ültetett el a kecskeméti határban.

Egyéb dologban is igen helyes eszű ember volt: úgy, hogy a kecskeméti polgárság egy időben őtet választotta meg városbirájának. Jól is viselte a hivatalát; mikor jöttek hozzá pörlekedő felek, leültette őket az asztalhoz, elővette a pohárszékből a kulacsot, fehér czipót, szalonnát s poharazás közben, szalonnázás közben szépen kibékítette őket. Minden eléje került proczesszus amica-val végződött.

Jó is volna, ha ez a rendszer lábra kapna; csakhogy akkor a prókátoroknak magva szakadna s akkor minek jöttem volna én Kecskemétre «jogot» tanulni?

Utóljára szépen kérték, hogy csak menjen vissza a régi hivatalába, az inzsellérségbe, s az neki is inkább kontentumára volt.

Derék, egészséges lelkű, igaz magyar eszű ember volt: a legaranyosabb kedélyű, a legszeretetreméltóbb púpos és törpe a világon, az ember elfelejtette a mindig vidáman mosolygó arczának azt, hogy olyan rücskös, s jóizű humora egy egész társaságot el tudott mulattatni. Becsületes lelkét még egy népdal is megörökíté, szépen expiálva vele termete hiányát:

És ennek a felesége volt a legszebb asszony a városban.

Igazi kecskeméti tipus: magas karcsú termet, hosszúkás arcz, barna piros színnel, kicsiny, csigametszésű ajkak, finom egyenes orr, vékony, meghajlott szemöldök, s aztán micsoda szemek! Csak az az egy hibájuk volt, hogy folyvást felülről látszott ki a fehérük, a hosszú fekete pillák alól, mint Mab királyné portréjának: mintha fenyegetné az embert.

Aztán volt két ideális szép leánya: az egyik Terka, hét esztendős, a másik Sárika, négy esztendős. (Ezt vette nőül az én iskolatársam, Muraközy Jani, de odáig még sok történt a világban!)

Kiegészítette a kedves családot a házigazdám unokaöcscse, Gyenes Pali, a ki nekem szobatársam volt: az az utczai szeglet-szoba lett a mi lakásunk. Ott írtam én az első nagy drámámat. Ott lettem én egészséges testű, ép kedélyű férfivá. Pali is velem tanulta a jogot és jól tanult; de a mellett a theologiát is tanulta, pedig mérnöknek készült.

Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam, Gyenes Pali, a mint az ágyból felkelt, egy nagy lapos követ, a mi lehetett félmázsás, elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel, egymás után többször, folyvást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszólítám:

– Mit csinálsz?

– A testemet edzem.

Az ötvenedik emelésnél hagyta abba.

– Felviszem százig; mindennap egygyel többet. Próbáld te is!

Hozzáfogtam. A tizedik emelésnél már elég volt.

– No, majd holnap kettővel többet.

Azután megmostuk a testünket hideg vízben, gyorsan felöltözködtünk s futottunk ki a promenádra a studiumokkal, a leczkét megtanulni. (Én már elkéstem egy pár nappal, azt is helyre kellett pótolnom.) Rohamlépésben vágtuk be a feladványt: ezt úgy megszoktam, hogy még most is csak járkálva tudok szellemi munkát végezni. Akkor nagy éhesen bevágtunk egy pohár tejet kenyérrel s aztán versenyt gyalogoltunk a kollegiumba.

Ott egyszerre jó pajtások lettünk valamennyien. A kecskeméti fiúk vidám, tréfás, nevető czimborák voltak; én egész új világban éreztem magamat közöttük.

Micsoda ép testű, egészséges arczú fiúk! Muraközy Jani (ilyen lehetett Herkules suhancz-korában), a kivel csak Kőrösy Sándor tudott megmérkőzni. (Ime Kőrösyt is kifelejtettem az iskolatársak lajstromából; gyengül az agy! Pedig de sokszor összetalálkoztak az életutaink egymással; nagy tehetségű, válságos időkben ő is derék, kiváló férfi lett, Debreczen képviselője, nekem különösen jó barátom.)

Mindjárt az első megismerkedés napján életbe lépett közöttünk az a kecskeméti kollegiumban divó szokás, hogy a melyik diák tud valamit, a mi kívül esik a kötelezett tantárgyakon, az a többit oktatja e tudományból – ingyen. (Lancaster systema.)

Muraközy Jani lett a tornamester, ő trenirozta a többieket, a temetőben volt a tornahelyünk, a jó puha porondon. Ő tanított bennünket karddal és tőrrel vívni, még pedig plastron nélkül! Hozzászokott a bőrünk a vágáshoz. Dicsekedés volt a kék-veres ütésfolt a karon és a mellen. (Egyszer Molnár Ádám mind a négy ujjamat keresztülvágta karddal – tréfából.)

Egy második diák zenészethez értett. Ez nekem nem kellett. De annál jobban tetszett a Gyenes Palinak. Ő kürtöt fújt, két unokatestvére primhegedűt és gordonkát játszott. Az utóbbi még hangversenyeken is produkálta magát mint szóló-játékos. Rendes zenekara volt az iskolának.

Egy harmadik énekmester volt. Ennek az alakját bele is hoztam az első regényembe mint «cantus præsest.»

A negyedik tánczolni tanított. Ez lehetett Nagy Feri. Tőle tanultuk a franczia négyest és a körmagyart, meg a magyar szóló-tánczot, a miről a mai kor gyermekének már ideája sincs.

Az ötödik tanította a franczia nyelvet. (Akkor még nem voltunk soviniszták.) Ez volt Szalay Sándor (teologus diák.) Az első leczkéjére én is felmentem, ámbár én már Hugo Victor Bog Jargal-ját olvastam eredetiben. Azon kezdte, hogy mindenekelőtt szerezze meg mindenki a könyvárúsnál «Poche úr» franczia dikczionáriumát. A mire én azt mondtam neki:

– Arra mifelénk úgy hívják a «Dictionnaire de poche»-t, hogy «zsebszótár».

– No, ha jobban tudsz francziául mint én, akkor ne jőjj ide az én hitelemet rontani.

Hanem azért jó volt az úgy. A fiúk csak megtanultak szépen minden rendkívüli tantárgyat – ingyen.

Engem pedig megtettek rajztanárnak. Értékesítettem a komáromi tanulmányaimat. Valóban értékesítettem. Mert később annyi magántanítványom akadt, a ki fizetett havonkint két forintot, hogy egész úrrá lettem. Ezek között volt Márton Ferkó is, ki irodalmi néven Abonyi Lajos, kiváló széptehetségű népszerű írótársam.

Közbe-közbe aztán «just» is tanultunk. Az bizony nem volt valami nehéz. Két kis kötet «Kövy». A ki azt is sokalta, felelhetett «Acsády»-ból, az csak egy kötet volt. A váltótörvényt nem volt muszáj tanulni, sem a csődtörvényt. Büntetőtörvény nem volt még. Azt megtanította a praxis. A «jus Romanum», az a rómaiak dolga; a jus ecclesiasticum a papoknak való. A jogphilosophiát pedig tanulja, a ki juris doctor akar lenni. Az én időmben a jurista-élet gyöngyélet volt. Az ember mindenre ráért s még a mellett szorgalmas tanuló hirébe is keveredhetett.

A fődolog volt az, hogy testben-lélekben életrevalókká legyünk. S most is azt mondom, hogy a kecskeméti rendszer nagyon jó rendszer volt. A ki akar, úgy is egész életén keresztül tanulhat, mint a jó pap, holtig.

Félesztendő mulva már elértem Gyenes Palit a félmázsás kő-emelgetésben; futásban, ugrásban versenyeztem a legjobbakkal, a páros birkózásban földhöz csaptam a zsidó Herkulest. A zsidókkal igen jó pajtásságot tartottunk. Gallia Fülöp a hangversenyünkön is énekelt. Ez volt az egyik motivuma annak, hogy az első darabomnak a tárgya «zsidó fiú». (Nem Gallia Fülöp, hanem Szerencsés Imre.)

A testedzést pedig utóljára annyira vittük Gyenes Palival, hogy a vetett ágyunkat ott hagyva, a puszta pallón aludtunk egy lepedővel takarózva; a rajztáblám szolgált fejemaljának. De olyanok is lettünk, mint a vasczövek, s a kinek máskor a szellő is megártott, télviharban, hófuvatban elszánkáztam a pajtásaimmal Szentesre a kaszinó-bálba, s a reggelig tartó csárdás után megint vissza Kecskemétre – hogy leczkét ne mulasszunk. Meg sem látszott rajtunk a korhelykedés.

Azután találtunk magunknak nemes mulatságokat. Alakítottunk műkedvelő társulatot, mely a színházban egész színdarabokat adott elő rendes belépti díjak mellett, a miből begyűlt jövedelmet az iskolai olvasókör könyvtárának megalapítására fordítottuk.

Eleinte egészen magunk jóvoltából telt ki az előadás, mint a régi klasszikus színpadokon, a nőszerepet is fiúk játszották. Gaál Józsi gyönyörű szép kisasszony volt; egy katonatiszt majd megbolondult érte, el akarta venni, nem hitte el, hogy diák. Később azonban a város hölgyei is bátorságot kaptak velünk együtt játszani; én már Simonyinak, a híres festőnek a húgával játszottam egy színműben (természetesen mint első szerelmes). Erre sem tanított bennünket semmi tanár. Tavaly még a színház ajtaján sem volt szabad belépnem, s most már a színpadot is elfoglaltam. S mire a második farsang bekövetkezett, akkorra már annyira emelkedett a renommém, hogy a juristaság a jogász-bálra engem választott meg előtánczosnak. Az a valami! Az a kitüntetés! Intézni a quadrillt, dirigálni a körmagyart, kommandirozni a kotilyont! És ennek én mind emberül megfeleltem. Magam sem hinném, ha ott nem lettem volna…

E közben pedig festettem olajba a portrékat. A kikre emlékezem Kecskemétről, a következők:

Legelőször a szép háziasszonyom maga, azután a szívem mágnese, a szép kék szemű, szőke hajú görög leány, Frankó Julcsa; majd a még annál is szebb, junói termetű, fekete hajú Matolcsy Mari. Azután Petőfi Sándor (kék kvekkerben, sárga gombokkal) kecskeméti színész korában; valamennyi professzorom és Szalay Sándor, Sallay Jancsi, Gaál Józsi, Zabolay Pista, Hartman Pali, és nem tudom még hányan. Följegyzem még, hogy a festett arczképekért «festék és vászon» árában öt forint tiszteletdíjat kaptam (kivéve Petőfit és a szép hölgyeket).

És ennyi fontos elfoglaltatás daczára jutott még időm írónak is lenni. Írtam ez idő alatt egy drámát, meg egy vígjátékot. Sőt egy lapot is szerkesztettem, humorisztikusat, nem volt kinyomatva, csak írásban sokszorosítva; az illusztrácziókat is magam rajzoltam bele. Még a czímére sem emlékezem.

De az egész alaphangulatát irodalmi tevékenységemnek a kecskeméti élet határozta meg. Házigazdám, a városi mérnök, gyakran elvitt magával a gondjaira bízott kiterjedt erdőségekbe parasztszekéren. Elkóboroltunk a Tiszáig, a Szikra csárdáig, a homokbuczkákon túl a Fehértóig. Én mindenütt új meg új népélettel találkoztam, a pusztákon, a karámokban, a csárdában, a halásztanyán. Megismertem a magyar fajt a maga őseredeti sajátságaiban, összejöttem pusztabirákkal, hadnagyokkal, a kik betyárt üldöznek, s futóbetyárokkal, a kik azokat kerülik. Megismerkedtem a népnek észjárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival, kifogyhatatlan humorával, hallottam a népmeséket a bogrács tüze mellett, a kukoriczafosztásnál, a szüretelésnél, láttam a híres «bika-harczot» s a «pünkösdi király» parádéját, a minek mind most már híre sincsen, meg azokat a pusztai párbajokat, a mik meseszámba mennek. Ezek mind úgy megörökítve vannak emlékezetem kristályhártyáján, mintha tegnap történtek volna.

És most végig jártatom emlékezetem bűvlámpája előtt a velem együtt élt alakok képeit, hányan vannak még meg? De soknak az alakján keresztül süt már a csillag, mikor elhaladnak előtte? Mivel vagyok jobb náluknál, hogy őket túléltem?

Egy könyv nem volna elég megírni, mit tettek, mit szenvedtek, a kik valamikor pajtásaim voltak; de a mit vétettek, azt leírni egy körömnek a lapja is sok volna.

*

Meg-meg eszembe jut egy pár iskolatársam, a kivel Kecskeméten jó barátok voltunk; az egyik egy kőrösi fiú volt (!) Farkas Elek, nagy gavallér. Az alkotmányos időkben országos képviselő. (A kecskeméti iskolatársaim közül is négy képviselő volt.) A másik Balassa (keresztnevét nem tudom). Hosszú hajat viselt, mint Liszt Ferencz; senkivel sem barátkozott, egész életében emberkerülő különcz volt. Hanem halálával egyszerre kitünő alakká lett: összes nagy birtokát iskolai czélokra hagyományozta, egész életében erre zsugorgott.

*

Nem hallgathatok el még egy adatot iskolai életemből.

Benne vagyok már úgy is a dicsekedésben.

De hát most van annak a szüretje.

Hát azt akarom még elmondani, hogy én már a gyerekczipők óta demokrata és liberális ember voltam, alkotmányos légkörben nevelve, ellenzéke minden önkénynek és zsarnokságnak.

A komáromi iskolában az a szokás volt behozva, hogy minden szombaton, a repeticzió napján versenyzés adatott az első és második eminens helyére. A tanító szavazásra bocsátotta a kérdést, ki érdemes az első helyre? S a kondiscipulusok titkos szavazással czédulák utján döntöttek. Néha szavazattöbbséggel én lettem az első, többször a Szikra Ferkó. Másodiknak aztán enyim volt az összes szavazat. Ez így volt egész a logikai kurzusig.

Mikor peniglen a grammatikai kurzust végzém vala, oda hozott a véletlen egy tiszamelléki, roffi nagy földesúrnak a fiát, a kit a subrektor egyenesen oda ültetett elénk az első padba.

Én azonban ekkor felemelkedém a helyemről s tiltakozó szóval megellenzém az önkény eme tettét: «Hallja, subrektor úr, nálunk az első helyet nem pénzért osztogatják. Mi a Szikrát választottuk meg elsőnek. Tessék a jövő repeticziónál az úrfinak megbirkózni velünk, ha levethet, vessen le; de addig nem adjuk át neki helyünket!» (Valék pedig ekkor hét esztendős fiú.)

S a világi hatalom kénytelen volt visszavonulni az én tiltakozásom elől.

Nagy eset volt ez! Még a püspök is megtudta. De megdicsért érte. Legalább én dicséretnek vettem. Azt mondta, a hajamat felborzolva, mikor iskola-vizitáczióra feljött hozzánk: «Urit mature, qui vult urtica manere.» (Korán csip a csalán.)

Hja, hát persze, «csalán». Csalán voltam, csalán vagyok most is. Csakhogy a csalánnak a fiziologiája azt tanítja, hogy vénségére megáztatják, megtilolják, megfonják, megszövik vászonnak (talán Deákné vásznának?).

No, megfonva még nem vagyok, de megtilolva már vagyok.