LEGKEDVESEBB KÖNYVEIM.
… Húsz éves koromban már állandóan Pesten laktam s tagja voltam a Petőfi által tervezett «tizek társaságának», a melynek irodalmi missziója volt, de nem kezdett hozzá.
Petőfi befolyása nagy tényező volt pályám kezdetén. Az ő fényes sikerei buzdítottak engem is. Bámulói voltunk mind a ketten a franczia romantikusoknak; azután Shakespearenek, Byronnak, Shelleynek; első műveimen észrevehető a Hugo Victor és Sue Jenő bálványozása; csakis a humorisztikus munkáknál érvényesül valami önállóság. Kerestem a rendkívüliségeket, a soha meg nem történteket. Ambiczióm volt olyan helyeken járni, a hol még Pegazus patkója nyomot nem hagyott…
*
… A legelső regény, a melyet olvastam, Scott Walter Ivanhoeje volt, magyar fordításban. Németül már tudtam jól: Pozsonyban tanultam meg, mint cseregyerek. (Az a szép szokás volt akkor, hogy a pozsonyi német családok komáromi magyar családokkal kicserélték a gyereket, fiút fiúért, leányt leányért egy pár esztendőre: ez volt a legjobb tanrendszer a nyelvtanulásra). Én azonban előszeretettel viseltettem az angol és franczia költők iránt. Tizenöt-tizenhatéves koromban megtanultam angolul és francziául grammatikából nyelvmester nélkül, hogy Boz-Dickenst és Coopert olvashassam eredetiben. A francziák közt első volt Hugo Victor, a kit megkedveltem. Boznak még akkor csak egy regénye volt nálunk kapható: a «Pickwick-klub», Coopertől az «Utolsó mohikánok», Hugotól «Bug Jargal» és «Han d’Island». Ezekhez jött később Sue Eugen, kinek exotikus regényei (többek közt a «Nő kékszakáll») végzetes szuggesztióval voltak a fantáziámra. Dumast legkésőbb ismertem meg a Trois musquetaires-ből. A mint azonban Shakespeare több művét megszerezhettem, Lear királyt, III. Richárdot, ez az olvasmány végkép holdkórosává tett a nagy irodalmi planétának. Jogász voltam a kecskeméti kollegiumban, Petőfi pedig szinész egy ott letelepült vándortársulatnál. Neki is jelent meg már két verse a lapokban. Együtt álmodoztunk elérhetlen dicsőségről és a mellett tanultunk angolul, francziául. Megtettük azt, hogy lefordítottuk Lear királyt és aztán rábírtuk a kecskeméti közönséget, hogy Shakespeare darabjára a szinházat megtöltse és tapsoljon Leár királynak! Az a túlvilági mámor, a mit a fölséges szellemóriás ihlete támasztott agyamban, mentheti azt a vakmerőséget, hogy én, a tizenhét éves gyerek, egy dráma írására vállalkozzam, (mindjárt a legmagasabbon kezdve), megírtam a «Zsidó fiú» czímű szomorújátékot, a melynek hőse «Emericus Fortunatus», II. Lajos király kincstárnoka, s azt beküldtem a magyar tudós akadémia drámai pályázatára. És a tudós akadémia ezt az én első művemet dicsérettel tüntette ki, sőt a pályabirák kisebbsége (Vörösmarty, Bajza) a százaranyas jutalomra ajánlotta. Ezzel alá volt írva vérszerződésem annak az édes ördögnek, a kit úgy hívnak, hogy «poézis», a ki elvisz bennünket abba az örökké égő lángba, a mely folyvást éget, de soha el nem hamvaszt…