Az én életem regénye

(1890.)

A magyar képzőművészetről akarok egy kis vázlatot karczolni, a hogy emlékezet és képzelem segít benne.

Ötven esztendőre tudok visszaemlékezni.

Ha maradtam volna a festői pályán, ez idén már az ötven éves jubilæumomon toastozott volna a fiatal piktorok Demosthenese, az én kedves Náczim. Tizenöt éves voltam, mikor nyomtatásban megjelent s a közönségnek átadatott a komáromi kálvinista püspöknek általam rajzolt kőnyomatú arczképe. S ugyanez évben kaptam hat ezüst forint tiszteletdíjat a szülővárosomban elhalálozott tudós Litteráty Nemes Sámuelnek halotti ágyán felvett arczképeért. – Ez a két minősítés adja meg az adeptusi rangot: – a nyomdakorom és a – honorarium. A míg az nincs, addig az ember csak dilettáns. – De még hátra van a felkenetés. – Mi kell a felkenetéshez? – «Olaj». – Hát persze hogy olaj. Az olajfestésre megtanított egy Komáromon átutazó vándor-festő: Siklósi Vastag Miklós: a ki városunkban étappeot tartott arczképfestés végett, s a mellett kálvinista tornyok számára csillagos gömböket aranyozott. Ő volt az egyedüli mesterem.

A ki tovább akart tanulni, annak Bécsbe kellett menni; ott volt festő-akadémia. Nekem azonban fiskálissá kellett lennem, hogy legyen miből megélnem. Maga a portrait-festés nagyon vékonyan ereszt. – Csak egy hírneves festő volt Magyarországon: Barabás Miklós. – Egy könyv jelent meg azon időkben, mely általános sensatiót keltett, Jósika Miklós történelmi regénye Mátyás király korából: a «Csehek Magyarországon», feldiszítve Barabás Miklós tíz darab aczélmetszetű rajzával. Most is előttem áll még, a mint Mátyás király lóhátról udvarol balkézre esküdött ideáljának az ablakban s a mint Elemér, a Sas, istenítéletben legyőzött ellenfelének vasmellére tapos. – Bennem az irigység ördöge küzdött önmagával; melyiket irigyeljem: az írót-e, vagy a festőt? Melyiket lehetne utólérni? – A vidéken az a legenda volt elterjedve, hogy Barabás ezeknek a képeknek az eredetijeiért tízezer forintot kapott! No, hát annak a kamatjából is úr lehet már az ember!

Volt ugyan még egy másik híres magyar festő is: Markó Károly; hanem az külföldön lakott s remekműveiről csak a világlátott utazók meséltek.

Mikor aztán Pestre felkerültem, már akkor népesebb volt a művészek berke. Barabáson kívül itt volt Kiss Bálint, a ki a Pesti Divatlap számára színezett rézmetszetű színpadi jeleneteket alkotott: Bornemissza Annát, III. Richardot; itt volt Varságh és La Castari, a kiknek a művészetét az utczán tanultuk megismerni. Igenis: a boltczímerekben. Ne tessék gúnyosan fintorgatni az orrunkat. Egy-egy új boltczímer epochalis esemény volt azon időkben. A «vőlegény», a «menyasszony», «Ypsilanti herczeg» remekül végrehajtott feladványok voltak; hát «Vénus és Ámor» az illatszeres bolt előtt! Maga Thán Mór sem tartotta ambitióját csorbítónak, hogy egy «szép juhásznéval» diszítse fel a «kigyótér» sarkát. Maga a Kigyó-patikának a «Boa constrictora» is remekmű.

Hát ekkor ez volt a mi műtárlatunk: s a boltos volt a Mæcenas.

Még egy felemlítésreméltó festőre emlékezem, de ez nem volt született magyar, olasz nevű: Marastoni. Ő adott oktatást fiatal kezdőknek. Viszonzásul ellenben mi is adtunk egy tehetséges festőt a külföldnek: Szathmáry Károlyt, ki szép tehetsége mellett is, nem tudván megélni hazájában, kivándorolt – Bukarestbe, ott azután méltányolták. Holtig ott maradt, mint tájképfestő.

Mikor nőmet elvettem, hozományul kaptam egy szép Barabás-festményt: Laborfalvy Róza arczképét, mely most is ott függ az ágyam fölött. A festmény most is oly szín-eleven, az arczkifejezés élethű, a draperia (fehératlasz) művészien kidolgozott. Ezt a képet Barabás kétszáz forintért festette.

Mikor aztán megismerkedtem Barabással, már akkor én regényíró voltam. Vahot Imre rajzoltatta le ábrázatomat a szépirodalmi lapja számára. Egész tárlatot képeznének azok az arczképek, melyeket Barabás Miklós crayonja kőre vetett. S ez a neme a művészetnek a legháládatlanabb, a kő hideg rajzlap s a vegyészeti szénplajbász lágy, mint a faggyú. Mesterkéz kell hozzá, mely azzal dolgozni tud: hibát kiigazítani nem lehet. És Barabás arczképei egytől-egyig a leghívebben talált alakok, melyekben lélek és jellem van visszaadva. Petőfi, Nyáry Pál, Lisznyay, Sárossy, Vahot, Vas Gereben; a Lendvayak, Egressy, Laborfalvy Róza, Lendvayné, Komlóssy Ida, Hollósy Kornélia és valamennyi mind, majd megszólal, olyan igaz.

És egy ilyen képet rajzolt Barabás – negyven forintért.

Nagy különbség a legenda tízezer forintos honoráriuma között.

Az alatt, a míg arczunkat crayonjával lekapta a művész, ott gyönyörködött a szemünk a szemközti falon egy nagy mithologiai műben, mely művészi conceptióval és fényes technikával volt megalkotva: Európa leányasszony bika-Jupiter hátára ül, udvarhölgyeitől környezve. Csak annyit tudok róla, hogy igen szép volt. Soha sem akadt vevője. Bizonyosan volt az ára ezer forint. S ezer forintért – hujjé! – tíz eleven ökröt lehetett kapni: nem pingáltat.

Majd eljött az időszak, a midőn az irodalom is elkezdett a művészettel gyöngén kaczérkodni. Én magam törtem meg a jeget: «Dalma» czímű spektáklis darabomnak vezéreskű-jelenetét kőre rajzoltatva Carnival. Ez is olasz-magyar festő volt. Ma is látható az ereklyéim között. Képnek nem valami jó; de mint jelmezes arczképek gyűjteménye, nagyon érdekes. – Ennek háromszáz forint volt az ára: fizette a «Délibáb».

Az pedig egész eseményt képezett, midőn egyszer Tomori Anasztáz az ifjú Than Mórnál egy nagyszabású históriai képet rendelt vala meg: a mohácsi csatát, a hajdani hős Tomori vezérrel. A díja volt nyolczszáz forint. Tóth Kálmán és én csaknem párbajig mentünk, hogy melyikünk adja a lapja mellett e festmény reprodukált képét. Végre mind a ketten adtuk: a Hölgyfutár kőre rajzolva, én fába metszve, a Vasárnapi Ujságban.

Szintén Tomori adott első lendületet a magyar szobrászatnak is. A negyvenes években ugyan nagy híre volt Ferenczy szobrászunknak, de annak genie-jét tudtomra egy szép síremléken kívül, semmi nagyobb mű nem tartogatja. Maga korán elhalt: a faraktár, melyben faragott művei álltak, leégett: a tűzben a márvány mészszé vált s miután a tűzoltók vízzel locsolták, ojtott mészszé mállott szét a művész egész életének alkotása. Tomori készítteté el elébb a «Katona», majd a «Lendvay» érczszobrait. Mind a kettő becsületes munka. A szobrász ezer forinttal lett díjazva egy-egy szobráért.

Az ötvenes években láttuk az első műkiállítást (a mennyire én emlékezem) a Diána-fürdő helyiségeiben. Markó festményein kívül, gyönyörködve láttuk Barabás erdélyi oláh lovagló fátáját és lakodalmas menetét, mely utóbbi legjobban van elterjedve sikerült kőrajzban a vidéken. Az idegenek közül egy velenczei festő képei tüntek ki: «Schiavonié», ki a női testet oly naturalismussal tudta megfesteni, hogy az ember a lúdbőrzést látta rajta. Ennek az «odaliszk»-ja is ott van minden előkelő korcsma vendégtermében a vidéken.

S a vidék műpártolása egyre növekedett. Nagyra kell becsülni annak a kornak a térfoglaló, érzékébresztő munkásságát, mely az országot népies, hazafias jelenetek képeivel elárasztotta. Barabás művein kívül, Vízkeleti tableauxi minden magyar háznál ott láthatók: Árpád fejedelemmé emeltetése, Mátyás király fogadtatása, Mátyás diadala Holubár fölött; Wagner Dugovics Titusza; Orlay Zách Felicziánja, Petőfije Debreczenben. Ezek még mind az ötvenes és hatvanas évek álmodozási korszakát töltik be. De szép álmok voltak. Kimagaslik közülök Madarász megdöbbentő nagy képe: a lefejezett Hunyadi László, Frangepán és Zrínyi s a Zách és leánya közötti jelenet, valamint Székely Bertalan Thököly bucsúja, Dobozija, Zrínyi Ilonája. Ezek évek során át voltak a szemünk előtt.

Kevesünk volt; talán nem is kitűnő; – de azt, a mink volt, meg tudtuk becsülni.

Ez, a mi «volt».

Már most tegyük a mérlegbe azt, a mi «van».

Képzőművészetünknek az álomvilágból felébredése alig tehető többre húsz, huszonöt esztendőnél.

Mi akkor kezdtük az iskolába járást, – komolyan véve – a mikor a nagy, művelt nemzeteknek már századok óta megállapított művészi iskoláik voltak.

És mennyit haladtunk? Csak huszonöt év alatt!

Művészetünknek saját palotája szűk már a kiállítható képek és szobrok befogadására. Száznál több a hivatott, a kiképzett talentum.

A szám nagy; de hát a minőség?

A birálónak kötelessége igazat mondani. Többet mondok: a birálónak nem szabad hizelkedni, palástolni.

De a művizsgáló, a mellett, hogy «igaz», lehet «igazságos».

A mi jelenünket ne hasonlítsuk az olasz, franczia, német, spanyol művészet jelenéhez. – Ez mi nálunk a jövő! Vegyük a mértékünket a saját multunktól, s tekintsük végig azt a pályát, melyet a jelen nemzedék meghaladt. Akkor nem lesz semmi okunk pessimistáknak lenni.

De azért optimisták se legyünk.

Vannak már eddig is fényes hírű művészeink, kiknek remekművei hódító körutat tesznek a világban; de én még azoknak sem akarok tömjénezni; még azoktól is követelek többet és nagyobbat. Követelem, hogy lángeszükkel emelkedjenek a nagy nemzetek óriásai közé, hogy teremtsenek saját iskolát maguk körül és különösen követelem tőlük azt, hogy teremtsék meg a magyar nemzeti művészetet, benső szellemében úgy, mint külsőségeiben: szerezzék meg a polgárjogot, a nemességet a magyar nemzeti felfogásnak az egyetemes művészi világban, a hogy kivívta azt a franczia, a német, a spanyol.

Ez a jövendő.

De, hogy a jövendőt megalapítsuk: pártoljuk, buzdítsuk azt, a mi már meg van, a jelent.

Tehetség, tanulmány nem hiányzik a nemzedékben; csak kitartás kell és nemes lendület.

És én látom a jövőben azt a korszakot, a mikor Budapesten is a jókkal fognak versenyezni a jobbak, s miként a szajnaparti világvárosban, nálunk is két «Salon» lesz, mely a pálmáért vitázni fog s a küzdelem által magát a pálmát neveli magasra.