A VARÁZS-ING.
(1893.)
Hogy Petőfi külső viseletében szerette az eredetiséget, az köztudomású adat. Egyszer Peleskei Nótárius-jelmezt viselt, majd meg virágos fekete tafotából varratott attilát. Hasonlóban járt kedvencz művésze: Egressy Gábor is, a leghíresebb magyar tragikus szinész; különbség csak az volt köztük, hogy a míg Petőfi bokában zsinóros-gombos pantalonnal egészíté ki a jelmezét, addig Egressy magas szárú, kordován csizmát viselt: a hangulathoz tartozott, beszéd közben félkézzel a csizmaszárat legyűrni, hogy a csizma torka ránczot vessen.
Hanem ezt senki sem találta különösnek. A mi időnkben minden ember úgy öltözködött, a hogy akart. A divatlapok csak női divatképeket közöltek, külföldi férfidivatot lefestve nem láttunk soha, csak díszmagyar ruhákat, kaczagányos vitézeket s a szabókat még akkor szabóknak hítták, nem konfekteseknek. Azokat az urakat, a kik párisi divatos ruhákat viseltek, «arszlánok»-nak neveztük. S iparkodtunk hozzájuk nem hasonlítani.
Vahot Imre a saját divatképei után öltözködött, attilájáról vitézkötés lógott alá, alatta piros mellény.
Vasvári Pálnak a magyarkájára emlékezem. Ez fűzöld zsinóros kabát volt, rendkívül bő, nyitott borjúszájú ujjakkal s ezeknek rózsaszin bélése volt; a szónoklat hevében az ujjakat könyökig fölhajtá.
Lisznyay Kálmán viktóriája kőnyomatban is meg lett örökítve: buzavirágszín, csipőig érő dolmány, veres hajtókákkal és három sor ólompitykével a mellén. Hasonló diszítés a karjain és oldalzsebein, hozzá darutollas turi süveg.
Sükei Károly inkább hajlott a keleti divathoz: egyszer piros fezt hordott a fején, másszor meg olyan hosszú czilindert, a milyent akkoriban csak Bukarestből lehetett hozatni.
Kuthy Lajos bársonyban járt. Illett neki: szép fiú volt.
Ellenben Bernát Gazsi, az örök humor letéteményese, tetőtől talpig feketébe volt pánczélozva, még az inge is fekete selyem.
Podmaniczky Frigyes az angol divatot egyesíté szerencsés összeállításban a magyarral. Bőséges kvekkert, magas inggallérokat és gomba idomú cserháti kalapot viselt.
Irinyi jeleskedett azáltal, hogy elegáns frakkot, fehér mellényt, fehér kasztor-kalapot viselt; de még az utczán is, csikorgó hideg télben semmi felöltőt, csak báli ruhát. Demonstrált a czivilizáczió mellett. Megbocsátottuk neki.
Csak Pálffy Albert tűnt ki a társaságunkból, quatre épingle divatszerű öltözetével, a mit kiegészített a még addig szokatlan monokli. De hát fidélis pajtás volt s a szép talentumáért elnéztük neki ezt a különczködést: hogy ő európai akar lenni.
A saját megkülönböztető jeleim közül csak azt az egyet említem fel, a mit egy akkori arczképemen találok megörökítve, hogy egy széles fekete nyakravaló úgy volt a nyakam körül csavarva, hogy az inggallérból egy csepp se legyen látható: a hogy a század elején viselték apáink. Aztán karbonári köpenyeget viseltem, büszkén általvetve balvállon, mint egy veronai nobili.
Ezzel merőben ellenlábas nézetet vallott Petőfi.
Ő neki meg semmi nyakravaló sem rontotta a termetét, hanem a helyett a széles, keményítetlen inggallérokat kihajtá az attiláján túl. Ez pedig ő neki illett nagyon.
Nem tudom, más észrevette-e, de én nekem egy-egy napon feltűnt, hogy Petőfinek hímzett gallérja van. Szép apró nefelejtsekből és szekfűkből fonott girland kanyarog végig a szegélyén.
Most már, hogy visszagondolok rá, kezd rémledezni előttem, hogy az a himzett inggallér mindig egy-egy nevezetes napot jelzett Petőfi életében.
Rávezet erre egy levél, melyet a napokban kaptam egy hajdani közös jóbarátunktól: Szücs Jánostól, a ki abban az időben, hogy Petőfi Dunavecsén időzött a szüleinél, ottani néptanító volt. Petőfi azontúl is nagy szeretettel volt iránta.
Itt írta a költő első szerelmének pacsirta-dalait, a «gyönyörüséges kék szemekhez».
Itt írta fel a nevét egy kis szoba ablakára (bizonyosan tűzkőhegyével: gyémántot ő nem hordott magán, azokat ő mind belül viselte). Azt az ablakot még most is őrzik: az idő beszivárványozta.
Az irigység, a szűkkeblűség akkor támadta meg Petőfit a legotrombább fegyverekkel. Ellenségei egész koalicziót csináltak ellene kritikáikban, melyekben a rosszakaratot még fölülmúlta a korlátoltság.
Petőfi mind ezek ellen azzal védte magát, hogy nem olvasta el a kritikákat; hanem írt újabb jó verseket.
Egyszer aztán megsokalta ezt a gyalázkodást egy derék magyar ember, a ki Petőfinek sem pajtása, sem ismerőse nem volt s névtelenül írt egy ellenreplikát a kritikusokra. Följegyzem a derék embernek a nevét, a ki tudtomra még említve nem volt: Dobroszkynak hítták. Ez a védelmi irat még a mi kedves, felejthetetlen Fischer Sándorunk figyelmét is kikerülte. Pedig abban meleg érzéssel és hideg észszel van visszaverve az egész támadása Császár Ferencznek és kritikus társainak. Ha jól emlékezem rá, az Életképekben jelent meg, mely lappal még akkor Petőfinek semmi összeköttetése sem volt.
Azt a lapot, melyben ez a sugalmazatlan védelem megjelent, megküldték Petőfinek; s ő ezt a védelmet felolvasta a szülőinek.
Az ellenkritikának minden alienája e szavakkal kezdődött:
«Császár Ferencz és hasonmásai azt állítják… újból: Császár Ferencz és hasonmásai…»
Csak hallgatja egy darabig a jó öreg korcsmáros, Petőfi atyja: egyszer aztán megsokalja a dolgot, nagyot üt az öklével az asztalra s elkeríti:
– Azt a poncziusát annak a hasonmászó Császár Ferencznek!
Petőfi ezt maga beszélte el nekem jó kedvében.
Tehát ebben a korszakban történt az, a miről Szücs János barátunknak mult évi deczember 22-én hozzám írt levele, egyszerű szép szavakban értesít.
A dunavecsei szép leányok összebeszéltek, hogy a városukban időző költőt valami emlékezetes ajándékkal meglepik.
Mi legyen az emlék, a mit leányszív kigondolt? Igazán nemesebb minden nemes ércznél, minden drágakőnél.
A dunavecsei szép leányok saját maguk termesztette lenből finom pászmákat fontak, azt maguk patyolatvászonnak megszőtték; saját maguk a Duna partján megfehérítették, kiszabták, ingnek megvarrták s annak a gallérját szép nefelejtsekkel, szekfűvekkel kihimezték. Ahány szál volt a patyolatban, annyi szerető szívnek a ragaszkodása; ahány virág, annyi hű gondolat.
Hadd szóljon maga a levél, a mit a régi jó barát írt:
«Dunavecsei rektor koromban több dunavecsei lányka összebeszélt, hogy lepjük meg Petőfit egy kis ajándékkal s úgy történt, a mint beszélték.
Szónokuk Petőfihez intézett üdvözlő beszédében ezt mondá:
«Ezt a kis áldozatot az ön versei dalolása közben mi leányok magunk termeltük, magunk fontuk, szőttük, a Duna partján annak a vízéből magunk fehérítettük s azután megvarrtuk; viselje ebben a mi szeretetünket sokáig.»
Erre Petőfi azt válaszolta:
«Nagyon szívesen veszem e drága ajándékot, a mit a ti saját kezetek készített. Lám, az Úristen is a maga emberségéből teremtette a világot; az embert pedig a saját képére teremtette. Csak az közelíti meg az Isten képét, a ki maga csinálja azt, a mi kell s csak azt bízza másra, a mi nem kell. Én is azt a verset, a mi nektek tetszett, magam csináltam, mint ti ezt az ajándékot. A ti dicséretetek nekem többet ér, mint az írótársaimé; mert azok azt várják, hogy visszadicsérjem őket érte. Hiszen titeket is feldicsérnélek én s elhirdetném országnak-világnak az én nagy örömemet s ezt a nagy megtiszteltetést; de nem teszem; mert az én ellenségeim mind azt hányják a szememre, hogy én csak olyan verseket írok, a mik a parasztoknak valók s ha megtudnák, hogy a dunavecsei szép leányoknak tetszenek a költeményeim, még titeket is legyaláznának.
Hát csak úgy magamban tartom a hozzátok érzett szeretetemet.»
Ennek az emlékben megtartott beszédnek minden igéje valóban Petőfire vall.
Aztán gyönyörködve fogta kezébe az ajándékot. Nagyon megtetszett neki a himzett inggallér, kivált a szabása.
«Ha meghalok, ebben temessenek el. És én most szeretnék meghalni. De csak úgy, hogy halljam, mit beszélnek felőlem halálom után? S aztán, ha hallanám, hogy azt mondják: «Kár volt Petőfinek meghalni! írt az jó verseket is!» akkor visszajönnék és tovább folytatnám, a hol elhagytam.»
Ezt az emlékezetes jelenetet, ezeket a szavakat jegyzé fel a költőről a régi jó barát, Szücs János, kinek húga, az ingvarró leánykák szónoka, még most is él s a költő szavait emlékében őrzi.
Ezt az inggallért láttam én Petőfinél nagy, nehéz, válságos napokon.
Hát miért ne lehetne a költő babonás? A költő babonája próféczia! S nem volt-e Petőfi prófétai lélekkel tele? Nem jósolta-e meg a végzetet? a nehéz időket? «Ebben temessenek el!» Azt mondá. S voltak napok, a melyekben azt hihettük, hogy a mikor hajnalra harangoznak, temetésünkre harangoznak. Ilyen napokon láttam a himzett inggallért Petőfi nyakán kihajtva.
Mért nem vette fel ezt a varázsinget a segesvári csata napján is? Az tán megőrizte volna?
Most hallhatja, hogy mondják: «Kár volt Petőfinek meghalni, írt az jó verseket is!» De ugyan soká várat bennünket a visszajövésével, hogy folytassa, a hol elhagyta…