Az én életem regénye

Abban a régi jó világban, a mikor még az ördögök is fehérebbek voltak, mint most az angyalok, a mikor még a lapszerkesztők nem mondogatták napról-napra tulajdon dolgozó társaiknak, hogy a magyar irodalom sűlyed, enyészik; a mikor a kritikusok, ha ütötték is egymás zsidóját, de a tulajdon magukét legalább nem, a mikor még az emberek a jövendők után sóhajtoztak, nem a múltak után, egyszóval a mikor még sokkal több volt a fiatal ember a világon, mint a vén, akkor láttátok megjelenni a magyar népéletben Petőfit, ezt az igaz fiatalság példányképét, a ki magában személyesítve hordta mindazon hibákat és erényeket, mikkel a félig tűz, félig szél ifjúkort szokták festeni a pogány kritikusok. A kritikus pedig mind pogány.

Petőfi nem úgy írta a verseket, mint más halandó ember fia, a ki elvárja, hogy előbb felszólítsák a szerkesztők, hogy írjon verset, azután kihirdetteti a hirlapokban, hogy írni fog: azután előfizetési íveket bocsát szét arra, a mit írni fog; azután kihirdeti, hogy a munka már sajtó alatt van; azután gondolkozik rajta, hogy mit írjon? azután nem talál semmi tárgyat, a miről írjon; azután ír arról, hogy milyen világ ez a világ, a miben semmiről sem lehet írni; azután ír semmiről igen sokat; azután hanyatt vágja magát és megpihen… Petőfi eltűnt időszakonkint Szalk-Szent-Mártonra, vagy Dunavecsére s pár hét múlva megint előjött és hozott magával egy-egy kötet verset. És annak a kötet versnek egy-egy strófája is többet ért, mint némely szépirodalmi lap egész évfolyama, – a szini réferádákat és napihireket is beleértve, a mik mai világban legbecsesebb költemények.

Egyszer tizennégy napi távollét után ugratott be Vörösmartyhoz, a ki rendesen első látogatása szokott lenni.

– Mit hozott? – kérdé az irodalom derék örömatyja, saját gyártotta szivarral kínálva meg az ifjú poétát.

– Egy kötet verset írtam «Felhők» czím alatt, – felelt röviden az ifjú költő.

– Csak amúgy kutyafuttában! – mondá rá a költők Mentora; s azóta rajta maradt Petőfin, mint ő saját maga beszélte el, hogy megint elkészült egy kötettel «csak amúgy kutyafuttában».

Tizenegy napig volt egyszer ismét távol Pestről s a mint visszatért, egy egész kész regényt hozott magával, melyet az úton készíte, a kocsiülésre könyökölve, csak amúgy kutyafuttában.

E regény hathatós czíme volt:

«A hóhér kötele»!!!

Irtóztató, embergyilkolással, véres boszúval teljes regény, melyben még a másvilágon is akasztják az embereket; de a miben mégis volt egy remek alak, Hiripi vándorszinészben, a ki inkább megérdemelte volna, hogy a regény hőse legyen, mint a többi.

A tizenegy nap alatt készült regényt felolvastatá Petőfi barátai előtt, ha jól emlékszem rá: Lisznyay Kálmán is ott volt, még pedig egy kád vízben ülnökölve.

A regény felolvasásával engemet tisztelt meg a költő, melylyel annyira meg volt elégedve, hogy felolvasás végén azt mondá: saját maga sem szavalhatta volna el azt jobban.

Tudni való, hogy ez igen rossz bók mind a kettőnk szavalati tudományára.

Hanem akkor más világ volt ám.

Most hasonló barátságos felolvasásokra először meg nem jelennének, másodszor szembe mosolyognának egy kicsinyt, hát mögött kicsúfolnák egymást; akkor a közös hibáért együtt lakoltunk, a közös dicsőségnek együtt örültünk; a mi persze ifjaknak megbocsátható ostobaság.

Ezt a hóhérkötelet elvitte Petőfi egy nagyobb, hirhedettebb irodalmi tekintélyhez, a kinek ajánlatára elfogadta annak kiadását Hartleben, a ki akkoriban a legnevezetesebb magyar műveket szokta kiadni. (Nem értettem alattuk a «Hétköznapok»-at.)

Hartleben gondolá, hogy egy ilyen kötet testvérek között is megér százötven forintot s Petőfinek nagy pénz volt ez akkortájban, nem is alkudott rá tovább.

Akkor azonban még egy saját fortélya volt a munkák kiadhatásának, a miről a mostani íróknak fogalmuk sincs: – az előleges vizsgálat.

Hajh! milyen áldott volt akkor a szerkesztők dolga; ha valami rossz verset nem akartak kiadni, csak azt mondták a szerzőnek: a censor kitörülte; szerző azzal megnyugtatva, hazament a vármegyéjébe martyrnak.

Petőfinek legelébb a censurán kellett keresztül vezetni regényét, mielőtt Hartleben százötven forintja megjelent volna; elvitte hát a munkát a jó R… úrhoz, a ki, azokra a víg időkre nézve, most is olyan ifjúnak tetszik nekem, mint a milyen véneknek látom ezeket a mi mostani savanyú gyomrú bölcseinket, a kiknek semmi sincs úgy jól, a hogy van.

R… időt határozott Petőfinek, a mikor újra visszajöhet a munkájáért, Petőfi pedig sürgette, hogy de csak hamar uram, mert periculum in mora.

A kirendelt napon megjelent nála másodpercznyi pontossággal.

R… igen szívesen fogadja, leülteti, megczirógatja orczáját, kérdezi, ha reggelizett-e már?

Petőfi kezdett nyugtalan lenni erre a hosszú bevezetésre.

– Ugyebár, a munkája végett jött, kedves fiatal barátom? – kérdé tőle végre a jó öreg censor.

Petőfi igenlé a kérdést; természetesen, hogy azért jött. Censorhoz nem jár az ember mulatni.

– Lássa, én nagyon, nagyon szeretném önt valamire kérni.

Petőfi kezdte nem jól érezni magát.

– Tudja, én azt a regényt nagyon szeretném, ha ki nem jönne.

– Úgy hiszem, hogy nincs benne semmi törvényellenes kifejezés! – bátorkodék a költő megjegyezni.

– Semmi, éppen semmi.

– A közerkölcsiség ellen sem hiszem, hogy vétettem volna.

– Oh, éppen nem. Hogy tesz fel ilyet?

– Vallási elvek sincsenek benne háborítva.

– Egy szóval sem.

– Tehát mi ellenzi művem megjelenését? – kérdé Petőfi végre, addig a határig érve, a hol meg szokott haragudni, elszaladni és bevágni maga után az ajtót.

– Az a baj, kedves ifjú barátom, – szólt szelíd szemrehányással R…, – hogy ez a mű nem méltó az ön nevéhez. Ön olyan szép dolgokat írt már, hogy ilyen gyöngét nem szabad világ elé bocsátania. Mint censor, megengedem kiadását, de mint önnek igaz jó barátja, nagyon kérem, hajítsa azt a tűzbe…

Petőfi mélyen meg volt hatva a jó öreg úr e váratlan szavai által; azonban hát ő is elmondá előtte egész bizalommal: hogy neki ezt a regényt, akármilyen gyönge, mégis ki kell adnia; atyja, anyja szükségben él; ő rajta is elfér ez a néhány forint, a mit kaphat érte; ugyanannyi ütleget is fog ugyan majd kapni a jó kritikától, de a szegény magyar író nincs abban az állapotban, hogy egy lapot is a tűzbe hajíthasson, a mit már teleírt.

A jó öreg censor elérzékenyülve szorítá meg akkor az író kezét s azt mondá hirtelen:

– Tehát tudja ön mit? kedves ifjú barátom. Ha önnek csak azért a százötven forintért kell az engedély a munka megjelenésére: én adok önnek százötven forintot. Tíz esztendő alatt visszafizetheti.

Petőfi elmosolyodott; lehetetlen volt többé indulatoskodnia; de azért természetesen csak azt felelte, hogy ha mindjárt ráakasztják a regénye czímére, mégis kiadja azt, hadd dühödjenek érte legalább majd a kritikusok.

A regény azután meg is jelent s újabb időkben akadt Petőfinek egy tisztelője, a ki még drámát is csinált belőle.

Hanem azt sohasem feledé el Petőfi és bizalmas barátai közt gyakran elmondá, hogy volt egyszer egy censor, a ki egy magyar költőnek meg akarta azon munkája árát adni, melynek megjelenését gátolni kívánta, a költő iránti tiszta jóindulatból.

Ilyen volt az a régi boldog világ. Még az ördögök is fehérebbek voltak akkor, mint most az angyalok.