EMLÉKEK A SZABADSÁGHARCZBÓL.
(1899.)
Úgy tűnnek ezek fel most előttem, mint egy nagy tüneményes álom. Ha igaz történet nem volna, azt mondanám, hogy regény.
De költői fantázia ezeket ki nem gondolhatta. A végzet isteni hatalma kellett ez évek történetének megalkotásához, tényezőkül rendkívüli nagy emberek egész táborkara, s maga e tábor egy csodákra képes fiatal nemzet s mindenek fölött egy felséges eszme, mely egy nemzetet lelkesít, s vezéreinek útját végig bevilágitja.
Az én életemnek is ez volt legeseménydúsabb korszaka, melynek hatása egész multamra kiterjedt.
Megkisértem ez átélt tapasztalatokat emlékezéseim, feljegyzéseim nyomán rendbegyűjteni, elkezdve ott, a midőn Jellachich bán betört Magyarországra a reactio hadseregével s hatolt ellenállás nélkül Budapest felé. Az ellene küldött magyar hadvezér, Feleki Ádám, a hátán hozta az ellenséget.
Az volt a sorstól feladott kérdés, hogy van-e a magyar nemzetnek karja és lelke hazáját, szabadságát hősi módon megvédelmezni, vagy elernyedten fogja a nyakát rabigába hajtani?
Nem lantpengetés kell mostan, hanem fegyverdörgés, kardcsattogás!
Felöltöttem a nemzetőri buzavirágszín egyenruhámat, a hosszan lengő veres tollas kalapot hozzá, a szuronyos puskát vállamra csatoltam s így állítottam be Kossuth Lajoshoz, felajánlani neki fegyveres szolgálatomat. Készen voltam az ellenségre induló nemzetőrök sorába állni.
A honvédelmi bizottság elnöke elfogadta az ajánlatomat. Akkor alakult hirtelen egy fiatal intelligens emberekből álló önkénytes csapat, melynek feladata volt Kossuthot a népfölkelést szervező útjában kisérni, személyét megvédelmezni, rendelkezéseit végrehajtani. Ennek a testőrségnek a tagjává fogadtak be engem. Ez volt az első érintkezésem Kossuthtal.
És aztán megindult a népfeltámasztó körút az országban, melynek teremtő szelleme Kossuth volt. Sok nagy időt megértem azóta, de ehhez hasonló napokat nem ismétel meg a történelem soha. Láttam azt a szellemóriást, a ki a népet felköltötte halálos álmából, hallottam a szavait, a mik hősöket teremtettek a békés polgárokból; hadsorok nőttek a földből elő; napok alatt százezer férfi állt fegyverben, zászló alatt, a haza védelmére halálban elszánva.
Mikor egyik nagy alföldi városból a másikba utaztunk, egy nehéz homokos útnál a szekereink sehogy sem tudtak előre haladni, Kossuth türelmetlen lett.
«Ifjak! Szálljunk le. Ott már a város tornya. Gyalog hamarább oda érünk.»
S azzal neki vágtunk a fenyérnek, egyenesen torony irányában tartva: Kossuth elől.
Alkonyat volt az idő: őszi tájék. Oldalt egy nyirfa-erdő látszott. Egyszer csak porfelleget látunk közeledni irányunkban. Lovasság jön.
Egyike a testőrbajtársaknak (Rákóczy János) azt mondja Kossuthnak: «jó lenne abba a nyirfa-erdőbe huzódnunk, hátha svalizsérek jönnek?»
– No és ha azok jönnek, mondá Kossuth, majd közéjük lövünk. (Ő maga kitünően tudott lőni és vívni.)
Hozzátette: «aztán csak közelre kell őket bevárni és jól czélozva lőni. Az ólom drága.»
Tizenketten voltunk. A lovas csapat látszott egy svadronynak. Körülfogtuk a vezért: őt utolsó csepp vérünkig megvédeni.
Nehány percz mulva aztán kibontakozott a porfellegből a közeledő lovas csapat: nem ellenség volt az, hanem előre küldött lovasbandérium az alföldi városból: a ki Kossuthot jött üdvözölni.
Az a város még aznap egy egész ezred lovas önkénytest állított ki, jól felfegyverezve, a haza védelmére.
Kossuth még aznap este sürgönyt küldött a népfelkelés eddigi eredményéről a pesti honvédelmi bizottsághoz.
A közös vacsora után Kossuth behítt a hálószobájába.
– Valamit akarok rád bizni, a mihez szükséges egy kicsit poétának és jó kicsit merész ficzkónak lenni. Neked még ma éjjel föl kell keresned Rózsa Sándort, a hirhedett rablóvezért: ott, a hol rátalálsz. Most kaptam a levelét, melyben ajánlkozik, azon esetre, ha a magyar kormánytól eddigi rablótetteiért bűnbocsánatot kap, az egész szegénylegény-csapatjával, a mi százötven főre mehet, a szabadságharcz zászlóját szolgálni, s egy szabadcsapatot alakítani, mely a lázadó ráczokat megtorolja. Ez pedig «duplex libelli dos» lesz; mert egy ilyen százötven főnyi vakmerő lovas betyár nagy zűrzavarokat okozhat a szintén rendetlen ellenség csapatai között, másfelől pedig ez a mi becsületes alföldi népünk szabadul meg a maga zsiványaitól, épen akkor, a midőn az összes férfi lakosság elhagyja a tűzhelyét, hogy táborba szálljon. Én elkészítettem már Rózsa Sándor amnestia-levelét, rád bizom, hogy vidd el hozzá.
– Vállalom.
– Hadd látom, milyen leleményességed van mint poétának: hogy kezdesz hozzá?
– Nagyon egyszerüen. Rózsa Sándor levelét valakinek idáig kellett hozni. Az a valaki itt vár a válaszra: s az elvezet engem a rablóvezér tanyájára.
– Helyes. Itt van az amnestia-levél. Beszélj Veressel. Nekem csak Pesten fogsz referálni, ha visszakerülök. Ha Pestre érkezel, keresd föl Nyáryt: mondd el neki, a mit tudsz. Eddigelé harminczezer harczos indul a Duna felé az ellenséggel szembeszállni.
(Veres Tóni volt Kossuthnak a titkára, Nyáry Pál pedig a honvédelmi bizottság tagja, mely a leköszönt magyar miniszterium helyét elfoglalta s a honvédség ügyét vezette.)
Veres Tóni átadott nekem uti költségre száz forintot magyar ötösökben, a miről én nem tudtam, hogy mire lesz szükséges. Hisz szalonna, kenyér, butykos ott volt a tarisznyámban.
Megtudtam mindjárt.
A szekérállás legsötétebb zugában, a hova az esküdtpógár elvezetett, állt egy kétkerekű laptika, annak a kettős rudja közé fogva egy gubanczos sörényű dikhencz. A gazdája ott bóbiskolt a kocsis-ülésben.
– Héj Kacska te! – kiáltott rá az esküdt pógár, a mire fölébredt. Nem a családi neve volt a «Kacska», hanem hogy a bal karja össze volt zsugorodva.
Én aztán megmagyaráztam neki, hogy nem kivánok tőle egyebet, mint hogy szállítson el engemet azonnal oda, a honnan ide jött.
– Hát aztán mi lesz a fizetség?
– Mit kiván polgártárs?
– Tíz pöngő elég lesz.
Az egész fogatja lovastul nem ért annyit.
Fizettem készséggel s fölkapaszkodtam melléje a bakra.
– Ejnye, polgártárs, nem tudott ennél a kétkerekű laptikánál különb szerszámot szerezni?
– De csakhogy van.
S azzal ráhuzgált a kötélostorral a befogott négylábu állatra s az tudta a kötelességét.
Sötét éjszaka volt, egy csillag sem fénylett az égen. A jegenyék az útfélen, a tanyák a pusztában nagy lassan maradoztak el mögöttünk. Egyszer megszólítottam a polgártárst:
– Messze vagyunk-e még Rózsa Sándortól?
– Rózsa Sándortól? – dörmögé vissza. – Hát tudom is én?
– Hát nem Rózsa Sándorhoz visz kend engem?
– Az árgyélusát! Nem ettem gombát?
– Hát há visz?
– Hát oda, a hova kivánta az úr, a honnan én jöttem, a topa betyárhoz.
Most lett aztán előttem világos a dolog. A Kacska nem érintkezik egyenesen a rablóvezérrel, hanem közbe esik még egy főudvarmester: így szokás ez a fejedelmeknél. Ez az a bizonyos topa betyár. Ez meg onnan nyerte az elnevezését, hogy a két lába feje befelé volt fordulva; annálfogva lóháton csak tett még egy emberszámot, mert a lábafejével át tudta szorítani a ló vékonyát; de gyalog nem tudott valami gyorsan szaladni.
– Mingyá ott leszünk má! Ahun van a hajléka.
Hajlék? Akárhogy erőltettem a szemeimet, semmi házformát nem tudtam kivenni a sík pusztán.
Nem ám, mert a topa betyár hajléka a földbe volt ásva. Putrinak hijják azt ott a vidéken.
Az egy igen lakályos épület: négy fala, pádimentoma az istenadta föld; teteje kukoriczaszár. De a lakója független úr. És bizonyosan boldog ember.
Ha ház nem volt is, de komondor volt; az messziről csaholva rohant a közeledő jármű elé: azt hittem, lehúz a kordéról. De a mint a lovat megismerte, mingyárt megjuhászodott. Régi jó pajtások lehettek; annak a fejéhez ugrált fel, aztán előrerohant a putri kéményén leugatni.
A mint a kordéval megérkeztünk a putri elé, megnyilt annak az ajtaja s a szűk gádoron felmászott a lajtorja fokon az az embervakarcs, a kinek az igazi nevét nem emlegeti senki. Kölcsönkért pofa volt: lehetetlen, hogy ilyen kámficsorodott ábrázatot onnan hazulról kapjon valaki. Az orra félre volt ütve s az egyik szeme feljebb állt, mint a másik. Hanem a szájában égett a kurtaszáru pipa.
– No hát mi baj? – hörögetett a troglodita.
A kocsisom néma jegyekkel integetett felé.
– Tisztelt polgártárs – kezdém (ez volt az általános czimezés ebben az évben). Én Kossuth Lajos parancsolatjára jövök önhöz, azzal a kéréssel, hogy vezessen el engem Rózsa Sándorhoz, a kinek fontos iratot kell átadnom. Polgártárs tudja, hogy hol van Rózsa Sándor?
– Ha akarom, tudom, ha nem akarom, nem tudom.
Én aztán elmondtam neki mind azt, a mi Rózsa Sándor és társai megkegyelmeztetésére vonatkozik s a rájuk váró nagy hazafias kiküldetésre; de ő csak annál jobban szítta a pipáját. A kocsisom oldalba ütött könyökkel, mire én, megértve a néma utasítást, a táskámba nyultam, s kihúzva egy öt forintost, odasimítottam azt a kérlelhetetlen hazafi markába, mire az rögtön véleményt változtatott: «no hát tudom.»
– S elvezet engem odáig?
– Csak jól megfogózzék az úr abba a lőcsbe.
Azzal elkalimpázott a közel kukoriczásba, melynek valószinüleg ő volt a csősze, s nem sok idő mulva előkerült lóháton. Lehetett abban a kukoriczásban istálló, szárnyék, minden, a mi jó el volt takarva.
– No hát menjünk.
Nem volt az út, a minek neki vágtunk, hanem egy sivatag vakandturásos sömlyék, a mit később fölváltott a süppedékes csincsés, miben kerékágyig vágott le a kordé. Most áldottam már csak a gondviselést, hogy csak két kereke van a szekeremnek, nem négy. Valódi megszabadulás volt ránk nézve, mikor végre bejutottunk a nádasba. Ott már csak tocsogó víz volt; de szilárd talaj. A vezető betyár sötét éjjel is úgy tudta abban az utat, hogy meg nem tévedt. Ebben a világon kívül eső magányban volt Rózsa Sándor rejtett tanyája; egy füzes szigeten, nádkévékből összerakott gunyhóban.
Meg kell vallanom, hogy nagy csalódáson mentem keresztül. Én ezt az országreszkettető rablóvezért a magam romantikus fantáziájával egészen másnak képzeltem, külső alakra, lélekállapotra egyaránt. Nem volt valami dalia: nem is alföldi magyar tipus: alacsony termet. De még alacsonyabb volt az eszejárása: nem lehetett ezt semmivel felmelegíteni, mind csak az iránt akart megnyugtatást szerezni, hogy hol kapja meg az ő kapitányi fizetését, meg a legényeinek a lénungját, s a mint e felől megnyugtattam, hogy a mint Fehértemplomba megérkezik, Damjanich fizeti a zsoldját. «De hát odáig? Mert hát lopni már tiltva van!» Ott hagytam nála negyven kemény forintokat. – Most már tudtam, hogy mire való a Veres Tóni száz forintja.
Aztán azon az uton, a melyen odakerültem, szépen (vagy nem szépen) kikeczmelegtem valami tanyáig, a hol aztán becsületes szekeret fogadtam, a mely haza szállítson Pestre.
Nyáry Pált ott találtam a honvédelmi bizottság szobájában. Rajta kívül jelen volt még egy másik tagja is az ideiglenes magyar kormánynak, mely ez idő szerint az ország sorsát vezette: Patay József, pestmegyei nagybirtokos úr és képviselő.
(Majd később megirom azt is, hogyan ismerkedtem én meg Nyáry Pállal s hogyan fogadott engemet kegyébe ez a legtisztább fejű s legtisztább szivű vezérférfia a magyar közéletnek.)
Ott ültek egy tintapettyes asztalnál s a beérkezett tudósításokat szedték rendbe.
Én azon módon, a hogy a szekérről leszálltam, siettem fel Nyáry Pálhoz: a puska a vállamra csatolva, a kard az oldalamon, természetesen a vadásztáska is keresztbe vetve.
– No, Móricz öcsém, hát mit lőttél? – kérdé tőlem ez az ember, a ki ez időben hadügyminiszter is volt, belügyminiszter is volt.
Hatalmas, erőteljes alak: az arcza olyan, mint egy mosolygó oroszláné; fiatal korában a himlő meglepte, de az egészséges arczszín, a kidomborodás eltünteté azt s ez olyan jól illett ahhoz a humorhoz, mely őt a legváltozatosabb nagy bajokban sem hagyta el soha.
Bennem még akkor nagyon sok pátosz és dicsekedési hajlam volt. Azon kezdtem, hogy Kossuth Lajos ötvenezer harczost küld az Alföldről a haza megvédésére. (Kossuth ugyan csak harminczezret mondott; de én kiszámítottam, hogy azóta Szegedre is elment s onnan is hoz magával húszezret.)
– Hát aztán küld-e Kossuth ötvenezer kenyeret is hozzá? kérdezé Nyáry.
Engem megzavart a kérdés. Kenyeret? Hát az minek?
Folytattam:
– Harminczezer harczos már elindult Pest felé.
– Tudom, öcsém. Én már vissza is küldtem őket.
Megrettentem: «visszaküldte?»
– Vissza bizony. Kell is nekem egy sereg szűrös, vasvillás ember, a ki a rendes hadsereg elől köröskörül felegye a vidéket. Katona kell nekünk, a ki tud verekedni, csak az a kérdés, hogy akarnak-e?
– No, ezek akarnak.
– De nem tudnak. Az első ágyuszóra úgy el szalad valamennyi, hogy a pegazusodon sem éred utol.
Nagyon elkedvetlenített ez a szó. Hát annyi dicsőséges napnak az eredménye ne legyen egyéb, mint egy szappanbuborék?
No pedig még egy dologról kellett Nyáry Pálnak referálnom: a Rózsa Sándornál teljesített kiküldetésemről.
Végig hallgatta szépen s akkor azt mondta rá:
– Tudod, öcsém, ezt mind leirhatod te a Charivariba (ez volt a lapom mellékletének a czíme), ott nagyon beválik humorisztikus freskónak; de hivatalos tudósításodban ne írj te egyebet, mint annyit, hogy a kormány amnesztiáját kezéhez juttattad a híres zsiványnak.
Én allegálni akartam.
– De ez a csapat nagy dolgokat van hivatva végezni.
– Hogy sok birkát el fognak lopni a ráczoktól, azt elhiszem; de katona nem lesz a zsiványból soha. Az csak fegyvertelen embereket tud leverni; de a hol a saját bőrét félti, ott az árokba bújik. Én, a hány ellenséget a te Rózsa Sándor bandád megöl, mindannyinak monumentumot emeltetek.
Engemet ez a szó egészen elszomorított. Hát semmi sem igaz, a mi a poézisban él? Milyen szép téma volna: «a rablóvezér mint szabadsághős»!
– No hát ott van egy darab papiros, írd le rá röviden a referádádat s hagyd itt.
Úgy tettem. A tudósításom most is megvan valahol a szabadságharcz okiratai között.
– És már most eredj haza, édes öcsém, a feleségedhez; de ne dicsekedj el neki a hősi kalandjaiddal, mert az igen okos asszony: ki fog nevetni vele.
Valahára hát egy este, mikor együtt vacsorálhatunk! S utána egy nyugodalmas éjjel.
Csakhogy a sorsnak máskép tetszett intézkedni.
Még vége sem volt a jóízű vacsorának, a mi a hosszas fáradalmak után bizony jól esett, a midőn kopogtatnak az ajtón s belép rajta – a Szomjas Gyurka.
Nem ismertem én ennek egyéb nevét. Törzskorhelye volt a Pillwax kávéháznak; ezúttal azonban nemzetőrségi őrmester; valamikor kiszolgált katona, a kinek ilyenkor nagy volt az értéke. Azt jött jelenteni, hogy miután a kormány minden katonaságot elküldött a városból az ellenség előtti táborba, annálfogva az éjjeli őrjáratot a nemzetőrségnek kell teljesíteni. Az éjjel épen a mi kompániánkon a sor, hát csak készüljek.
S nekem szépen fel kellett öltenem a buzavirágszín attilámat, felcsatolnom a tölténytartómat, kézbe kapnom a szuronyos puskámat, kezet csókolnom a feleségemnek s aztán indulnom lumpokat, csavargókat összefogdosni az utczán a Szomjas Gyurka vezetése mellett.
Későn reggel kerültem haza a városjárásból; mert a következő őrjárat, melynek fel kellett bennünket váltani; nem verődött előbb össze. A feleségem már akkor elment a szinházba: próba volt új darabból. Azon fegyveresen mentem oda, hogy hazakisérjem. Hát bizony akkor az volt a divat. A hogy manapság az igazi gavallért arról lehet megismerni, hogy a sétapálczáját a fogantyujával lefelé fordítva hordja a kezében, úgy illett a 48-iki nyalka legényeknek, hogy puska legyen a vállukra akasztva, a buzavirágszín attila fölé.
Az éjjel Szomjas Gyurka apróra megismertetett a helyzettel. A pesti első nemzetőri zászlóaljnak három szakasza már kivonult a táborba s valahol Hamzsabég körül tanyázik, Görgey Arthur őrnagy parancsnoksága alatt.
Elhatároztam magamban, hogy én is odamegyek.
Háborúban legjobb a táborban lenni. A feleségemnek is elmondtam a szándékomat s ő helyeselte.
A szinházból visszajövet láttuk, hogy a «Zrinyi» falára valami nagy betűs táviratot ragasztanak; az ácsorgók bámulják, odamentem megnézni, mi az? Csakugyan volt rajta mit bámulni; napi parancs és tudósítás volt a táborból, hogy Görgey Arthur őrnagy az áruló gróf Zichy Ödönt kivégeztette a Csepelszigeten. (Tévedés volt a névben, nem Ödön volt az, hanem Jenő.)
Ennek a kivégzett grófnak a története később válságos befolyást képezett a politikai pályámon; az állam nevében lefoglalt családi kincsei, hirhedett gyémántjai által.
Görgey neve egyszerre nimbuszszal lett körülvéve. Ime egy férfi, a ki nem ijedezik!
Ebédre odakerült hozzánk Kuthy Lajos. (Ragyogó tollú író; de kevés tartalmú jellem.) Arról, hogy én megyek a táborba katonának, úgy beszéltünk, mint valami egészen rendes dologról. Mintha csak arról volna szó, hogy estére menjünk a «Kutya-villába». Ő is elkisér egy darabon. Természetesen fiakkeren megyünk. Aztán még egy eszméje támadt. Valahol Érd környékén hevenyészett sánczot ásnak, melynek az lesz a rendeltetése, hogy onnan fognak ágyúzni az ellenségre, a kit egész odáig engednek előnyomulni. Ezen a sánczon dolgozik most Pest egész elegáns hölgyközönsége: a divatos úrhölgyek hordják fonott kosarakban a rögöket, a mikből e redoute emelkedik.
Szép idők voltak ezek nagyon.
Mindjárt ebéd után elindultunk a bérkocsival a táborba. Én udvariasan átengedtem a belső ülést Kuthynak, magam a szuronyos puskával kiültem a kocsis mellé.
De még nem jutottunk el odáig, a hol a bájos pesti delnők a védő sánczot építik, a midőn szembetalálkozunk egy csoport buzavirágszín atyafival, a kik, az attillájukról itélve, nemzetőrök lettek volna, de nem volt se puskájuk, se patrontásuk. Nagyon rossz kedvüek voltak. Egyet ismertem közülök: megszólítottam.
– Hát ti hová mentek?
– Haza.
– Miért?
– Mert Görgey elszedette a puskáinkat. Azt mondta, hogy jobban kell az a honvédujonczoknak.
(Már nem tudom bizonyosan, hogy Görgey volt-e, vagy Perczel Móricz.)
No ez szép biztatás! Hát most én azért vágtassak a tábor után, hogy a puskámat odaajándékozzam a vezérnek?
E tétovázás közben jön nagy vágtatva a széles országuton egy parasztszekér három lóval; a hátulsó ülésben erősen fogódzott kétfelől a lőcsben egy verestollas kalapu uri ember, a kinek az arcza ismerhetlen volt a portól.
No de ő ránk ismert. Megállíttatá a szekeret, mikor hozzánk ért s onnan kiabált át hozzánk. A hangjáról aztán ráismertünk: Farkas Jancsi volt (holtig Jancsi maradt). Miniszteri tanácsos. Kuthynak különösen jó pajtása.
«Megvertük Jellachichot Pákozdnál kegyetlenül. Futnak a horvátok! A lovagias bán huszonnégy órai fegyverszünetet kért!»
Azzal újra elvágtatott, sietett a diadalhírt megvinni a honvédelmi bizottságnak. (Nem volt ám még akkor villanytávíró.)
No hát akkor mi se tehetünk okosabbat, mint ha visszafordulunk. Ha Pákozdnál megvertük az ellenséget, akkor a védősánczra sincs már szükség. Nekem sincs mit keresnem a táborban, a verekedés után, a diadal után: csak azért, hogy elmondhassam, hogy én is segítettem űzni, a kik már úgy is futnak. Menjünk vissza.
Ámde ez a nap még nem végezte be az izgalmait. A mint a Rudas-fürdő elé értünk, egy ismerősünk ugrott a kocsinkhoz. A jó Remellay Guszti volt (írótársunk), a ki rendes állapotban is úgy nézett ki, mintha agyon volna ijedve; most kék-zöld volt az arcza: nem győzte az orrát fújni.
– Barrrátim! Pesten forradalom van! Lamberget meggyilkolták a lánczhídon, darabokra tépték!
Gróf Lamberg volt az, a kinek az országgyűlést fel kellett oszlatni a császár parancsából.
Kuthy megrémült e szóra.
– Akkor az éjjel bombázni fogják Pestet a várból. Én nem megyek a szállásomra alunni. Maradjunk itt, a Rudas-fürdőben.
S ő csakugyan leszállt a kocsiból s ott maradt Remellayval a Rudas-fürdőben; mi azonban hazakocsiztunk a feleségemmel. Az utczákon nehéz volt a járás a sűrű embertömegtől, mely egyre azt kiabálta: «barrikádot! barrikádot!»
Valami okos ember aztán azt gondolta, hogy összeszedte, a mi csak nemzetőri dobos kapható volt s verette velük egész éjnek éjszakáján végig az utczákon a «Generalmarschot», – a hogy Párisban szokták.
A jövő napok nyugalmáról ugyan rosszul gondoskodott a sors. Egyik izgalmas hír a másikat kergette. A lovagias bán, az éj sötétségét felhasználva, a fegyverszünet huszonnégy órája alatt elhagyta a tábor állását s reggelre úgy elsietett a magyar tábor elől, hogy utól nem lehetett érni; az osztrák határ felé nyomakodott. Ez ugyan minden katonai tisztesség és haditörvény ellenére történt; de a haditudósításban szabályszerű elnevezés igazolta: «machte eine Flankenbewegung».
Most aztán a Kossuth által talpraállított ötvenezernyi népfölkelő seregnek sem maradt tennivalója. Kossuth maga is abbanhagyta lelkesítő körútját s hazajött Pestre.
Még izgalmasabb események következtek gyorsan, összefüggésben. A magyaroktól kergetett horvát bán segítségére az osztrák hadügyminiszter több ezred katonát szándékozott küldeni a bécsi helyőrségből, ágyúütegekkel. Ez ellen a szabadságvédő Bécs föllázadt, a katonákat megrohanta, lefegyverezte; a miniszter a nép közé ágyúztatott, erre az aulista ifjuság elfoglalta az ágyúkat, megostromolta a hadügyminiszterium palotáját, a minisztert elfogta s a palotájának a lámpás-vasára felakasztotta, A császárvárosban úrrá lett a forradalom. Hadi kormány alakult, a nép fegyveres ezredekbe sorakozott; a nagy téreken torlaszokat emeltek.
Késő este volt, mikor Kossuth engemet odahivatott magához. Ő már ágyban feküdt, fején egy selyem reczével, mely haját leszorítá. Együtt fogadott a szintén meghívott Csernátonyval, ki a Márczius 15-ikének a főmunkatársa volt.
Én előbb beszámoltam Veres Tóninak a rám bízott száz forintról: visszaadtam neki belőle a megmaradt harmincz forintot. «No, ez az első eset a világtörténelemben, mondá, hogy egy futár az utiköltségből valamit visszahozzon».
– Kedves fiaim, – mondá Kossuth – én titeket egy nehéz küldetéssel bízlak meg. Ti nektek rögtön ez órában fel kell mennetek Bécsbe és a magyar kormány izenetét átadnotok a bécsi forradalmi kormánynak.
Ezzel kezünkbe adta az írást.
– Minthogy azonban megtörténhetik, hogy Bécs környékét már megszállva tartják az osztrák katonai csapatok s ti abba a helyzetbe jöhettek, hogy azt az iratot meg kell semmisítenetek, mert ha nálatok találják, minden tétova nélkül főbe lőnek, annálfogva élőszóval is elmondom a tartalmát. A magyar kormány felszólítja a bécsi forradalmi kormányt, hogy a rendelkezése alatt levő csapatokkal akadályozza meg Jellachichnak Bécs felé közeledését. A bán hadserege már átlépte a Lajtát. A magyar országgyűlés még habozik, hogy elrendelje-e a magyar hadseregnek a bán üldözését osztrák területen s így az vonulhat Bécs felé s egyesülhet Windischgrätz seregével. Ezt akadályozhatja meg a bécsi forradalmi kormány egy erélyes sakkhúzással. A többit rátok bízom.
Ezzel a súlyos feladattal lettünk útrabocsátva fiatal barátommal.
Az akkori közlekedést Bécscsel egy tősgyökeres magyar intézmény tartotta fenn: a nyergesujfalusi gyorsparasztok. Egy parasztszekér, mely elé négy sárkányparipa volt fogva, röpített bennünket a «mészárosok útján». A hol a szemközt jövő Bécsből indult gyorsparaszttal találkoztunk az úton, mind a kettő megállt, kifogott, befogott s a budai vitte bécsi pasasírját Budára, a bécsi a budai utast Bécsbe; úgy, hogy azok közül az egyik soha sem látta Bécset, a másik Budát.
Azon az úton vágtattunk, a melyen a bán hadserege végigvonult. Nagy volt a pusztulás, még a jegenyefák is le voltak tarolva.
Az osztrák határon nem kértek tőlünk se passzust, se mauthbareszt. Még a vámőrök is eltüntek.
Egész Bécsig üres volt az országút, szemközt jövő szekérrel nem találkoztunk: nem lehetett kérdezősködnünk.
A mint azonban Bécs város jegye (Wahrzeichen), az Istvántorony kimagaslott az alkonyködfedte láthatáron, a parasztunk odafordult hozzánk a kocsis-ülésből:
– Látják az urak azokat a fehéreket ott előttünk az úton?
– Ugyan látjuk.
– Tudják, mi az?
– Igenis. Svalizsér-köpönyeg.
Az utat már elzárva tartja az osztrák lovasság.
Mit tesz a jójáratban levő ember ilyenkor? Odahajtat egész nyugodt lélekkel a lovasok sorába; az útfélen van egy vendéglő, abba beszállásolunk, a kocsisunknak meghagyjuk, hogy kapassa meg a lovakat s magunk betérünk a tágas vendégterembe, mely már tele van borozó katonákkal; ott találunk egy még üres asztalszegletet, s aztán hozatunk magunknak azt, a mi van, bort hozzá s megvacsorálunk, s közbe németül beszélgetve, hogy vajjon milyen áron adjuk el Bécsben a hízott gőbölyeinket.
– Te! Ha ezek tudnák, hogy micsoda írás van most a zsebedben?! – dörmögém tréfásan Csernátonyhoz.
Ő pedig éppen olyan tréfás ficzkó volt, mint én.
– Már mint ez ni? – mondá, előhúzva a zsebéből a magyar kormány megbízólevelét.
– Ez annak a híres mészárosnak szól a Matzleinsdorfon? – folytatám én a tréfát. – Jó firma?
– Áll ezer ökörig. – Nagyot nevettünk rá.
S a két tréfálkozónak a hóhér kötele volt a nyakán e kedélyes vacsora alatt.
Estére érkeztünk meg Bécsbe, megszálltunk a gyors parasztok tanyáján: onnan gyalogoltunk be a városba. Bérkocsinak hire sem volt. Én akkor voltam életemben először Bécsben; de Csernátony már járatos volt a városban. Egyenesen az aulának tartottunk: ott volt a diákság főhadiszállása. Az ismerkedés gyorsan ment. Hamar találtunk magunkforma jó czimborákra, (a kiknek az alakjait egy regényemben később leírtam: «a kőszívű ember fiai»). Arról szó sem volt, hogy rögtön beszélhessünk a főhadparancsnokkal: majd reggel. Addig is bekóboroltuk a várost, a szomorú Bécset. Az utczák kövezete még fel volt szakgatva s itt-ott halomra hányva, a mi barrikád akart lenni; a Burg-utcza házainak falán, az üzletek bezárt ajtaján meglátszottak a kartácsok nyomai, a legtöbb ajtóra fel volt írva krétával: «Szent a tulajdon». «Halál a tolvajokra»! – Aulista barátaink elmondták, hogy minő volt az utczai harczok képe: hogyan rohanták meg a hídon a diákok a tűzéreket, hogyan foglalták el az ágyúikat. Derék fiúk voltak! Ha olyan lett volna az egész bécsi nép! De a népseregből nem láttunk semmit. Egy pár barrikádnál tüzeltek s azt körülállták a nemzetőrök: azokon ki volt tűzve a német trikolor zászló (fekete, veres, sárga), egy ilyen nagy lobogó csüggött alá az István-toronyról is; de a magánházak ablakai nem igen voltak fellobogózva.
Másnap korán reggel siettünk felkeresni a bécsi forradalmi hadparancsnokot, a kinek átadtuk a magyar kormány átiratát. Felbontotta, elolvasta, fejet csóvált: azt mondotta, hogy nem érti az egész dolgot.
Mi aztán Csernátonyval elkezdtük neki élőszóval magyarázni, hogy ez egy haditerv, mely szerint a horvát bán hadserege a magyar hadsereg s a bécsi forradalmi sereg által két tűz közé lesz szorítandó és brevi manu lefegyverezendő.
Sehogy sem ment a fejébe, hogy mi köze van a bécsi forradalmi seregnek a horvát bánhoz? Előhozatta a katonai térképet s azon kimutatta gombostűkre szúrt zászlócskákkal, hogy a horvát hadsereg arczvonala egészen a magyar hadsereg felé van fordulva, azzal korrespondeál stratégicze és Bécset távolról sem fenyegeti: és így a bécsieknek semmi okuk sincs ellene táborba szállani.
Én aztán elmondtam neki, hogy Jellachich bizony nem rostokol az ő gombostűs zászlói árnyékában, hanem közeledik gyors menetben Bécs felé, a hogy tapasztaltuk.
Erre azt mondá nekem, szemüvegét megtörülve:
«Ja thut er das»? (Azt teszi-e?)
Abban a perczben lépett be egy ordináncz a szobába, egy háromfontos ágyúgolyót hozva a markában, azzal a jelentéssel, hogy ezt a horvát hadsereg egyik ütegéből lőtték át a bécsi nemzetőrök előörsére: egy nemzetőrnek a lábát meg is sértették vele.
Ez már azután csalhatlan bizonyíték volt. Nem vagyok felőle bizonyos, hogy a forradalmi hadparancsnokság visszalövette-e három fontost Jellachichnak. Hanem arról mind a ketten meggyőződtünk, hogy a bécsi forradalmi hadseregtől a magyar hadvezetés semmi támogatást nem várhat.
– Te! Az a matzleinsdorfi mészáros csakugyan áll ezer ökörig.
Most aztán az volt a tudomány, hogyan visszaszökni Bécsből, melyhez minden utat elfoglalva tart már a császári sereg.
Kossuthot nem találtuk már Pesten: ő elment Pozsonyba a hadsereghez. Csernátony maga mehetett hozzá a bécsi állapotokról értesíteni. Időközben Kossuth a Csallóközből is nagyszámú kaszás népfölkelőt szállított a magyar hadsereghez.
A magyar országgyűlés tanakodott. A vélemények meg voltak oszolva. A radikálisok azt követelték, hogy a magyar hadsereg rögtön lépje át a Lajtát s üldözze Jellachichot osztrák területen is: a mérsékeltek ezt ellenezték. A magyar hadsereg aztán így hol átkelt a Lajthán, hol visszatért, a hogy az ellenkező határozatok mozgatták.
Hogy mi lehetett e tétovázásnak az indoka, azt később tudtam meg idősb Pázmándy Dénestől, a képviselőház 1848-iki elnökétől, ki Kossuthtal egy szálláson volt Pozsonyban. A bécsi angol nagykövetség megbizottja jött le Bécsbe s Kossuthtal hosszasan tárgyalt egyedül. Eltávozása után egy sok darabra tépett papir csipetei maradtak a padlón elszórva. Pázmándy azokat összeszedte s az egész mozaikot kirakta belőle. Ez az irat az angol kormány ajánlatát tartalmazta, melyben Magyarországnak azon esetre, ha Austriával és a dinasztiával békét köt, ugyanaz a függetlenség biztosíttatik, a mivel bir Norvégia Svédországgal szemben. Kossuth nem fogadta ezt el. Így aztán másodszor is átkelt a magyar hadsereg a Lajthán. Csakhogy már ekkor későn volt. A magyarok is, a bécsiek is eltanácskozták a drága időt, melyben Jellachich seregét közrefogva, megsemmisíthették volna. Most aztán már az egyesült Windischgrätz seregével s ez a rendezett hadsereg elébb Schwechátnál a fiatal magyar hadsereget verte vissza, azután eltiporta a bécsi forradalmat.
Nyáry Pál előre megmondta azt, hogy mi fog történni a kaszás népfölkelőkkel, mikor az első ágyugolyó közéjük csap.
Olyan volt ez, mint egy iszonyu fölébredés egy szép álomból.
Kossuth és Petőfi.
Ha a barátság hőmérőjének a zérusfokán alól vannak még fokok, úgy azok között a legalsóra kellett leszállni a Petőfi és köztem létezett indulatnak – Kossuthtal való összeköttetésem miatt.
Hogy Petőfi nem szerette Kossuthot, annak kifejezést adott legutolsó leveleiben; de ennek a tulajdonképeni okát csak én ismerem.
Némelyek azt hihetik, hogy Petőfi Kossuth riválisának tartotta magát. Ő volt a márczius tizenötödikének vezéralakja, a kit a fiatal radikális szabadelvüek körülvettek, határozott forradalmár. Hosszú ideig tartott a csendes ungorkodás a pesti fiatalság és a Kossuthot Bécsbe kisért argonauták között, a kik a népfelszabadítás kezdő napját a bécsi diadalnapra tették át. A megkülönbözés külső jelekben is nyilvánult; Petőfi hívei kalapjaikról alálengő veres strucztollakat viseltek, Kossuthéi pedig feketét (maga Kossuth is). Azok minket paraplé forradalmároknak gunyoltak, mi pedig őket táblabiráknak. Irótársunk, Pálffy Albert új fürge lapot indított meg radikális irányzattal, melynek jelszava volt «nem kell táblabiró-politika».
Következett az, hogy Petőfi megbukott a képviselőválasztásoknál szülővárosában, Szabadszálláson; még csak a szószékre sem eresztették föl, az ottani ref. pap fiát, Nagy Károlyt választották meg ellenében, Petőfi választóközönségét elijesztve, szétkergetve. Ezt Petőfi hirlapi nyilatkozatban tette közzé, melyre ellenfele személyes sértéssel válaszolt. Petőfi Pálffy Albertet és engemet küldött el a megsértőhöz lovagias elégtételt kérni. Nagy mahumed-ember volt. Azt felelte nekünk: «no, csak álljon ki velem egy szál kardra az a Petőfi, tudom, hogy kettőbe hasítom! De pisztolyra nem állok ki.»
Mi aztán az elégtételadást megtagadottnak s az ügyet befejezettnek nyilvánítottuk.
Petőfi nem tudott sehol az országban mandátumhoz jutni. (Én még nem léphettem föl, mert nem voltam 24 esztendős.) Holott Kossuthnak minden híve bejutott az országházba, még a jámbor egykönyvű Táncsics Mihály is, kinek a nagyharsányiak, hogy választóképességgel birjon, egy negyedrész jobbágytelket ajándékoztak.
Ez nagyon elkeserítette Petőfit a politikai vezérek, különösen Kossuth iránt.
Kossuth pedig ignorálta Petőfit.
Különös volt az ellenmondás a lelkületekben a két nagy forradalmi vezéralaknál, Kossuthnál és Nyáry Pálnál.
Kossuth, az ideálista, a rajongó, a csupa szív embere ki nem állhatta a poétákat, meg a művészeket (egy mondását föl is jegyeztem); Nyáry pedig, a hidegvérű, vaskemény akaratú, szatirikus hangulatu férfi nagyon szerette a költőket, a művészeket és foglalkozott velük. Hozzám különösen jó volt mindvégig, úgyszintén a nőmhöz.
Sokkal régibb keletű Petőfi neheztelése, a miért egy pár évvel hátrább kell nyulnom.
Kossuth, a kiadójával meghasonulva, visszalépett a Pesti Hirlap szerkesztésétől. Új lapra azonban, a hogy számított rá, az akkori kormánytól nem kapott engedélyt. Ekként organum nélkül maradt hosszabb ideig. Ekkor Frankenburg Adolf felajánlotta neki az Életképek czimű lapját, melynek rovatai nemzetgazdászati politikával is foglalkoztak. Kossuth elfogadta az ajánlatot.
E közben az történt, hogy a Petőfi vezetése alatt csoportosult «tizek társasága» szintén nem tudott engedélyt kapni új szépirodalmi lapra s majd egy évig tétlenségre volt kárhoztatva.
Ekkor Frankenburg a tizeknek is azt az ajánlatot tette, hogy lépjenek az Életképek munkatársai közé. Ezek is elfogadták azt (két tag kivételével).
Frankenburg aztán az új év előtti előfizetési felhivásában kihirdette, hogy az Életképekben a jövő évfolyamban Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és a többiek fognak közreműködni.
Ezért Kossuth megneheztelt és visszavonta az igéretét.
Érthető volt ez. Kossuth nem szépirodalmi lapnak készült elfogadni az Életképeket, hanem a saját nemzetgazdászati politikája organumának s velünk, szépirodalmi irókkal, semmi czélja nem lehetett közreműködni.
No hát Frankenburg megvált Kossuthtól és megtartotta Petőfit és költőtársait.
De Petőfi ezt határozott megszégyenítésnek vette Kossuth részéről s ez a vett seb soha sem hegedt be a lelkén.
Mennél nagyobbra nőtt Kossuth históriai alakja, annál súlyosabban nehezedett az Petőfi mellére; a ki még azokat is, a kik ennek a szobornak a talapzatára felkapaszkodtak, ellenségei közé számitá.
De hát miért futni?
Hát bizony a mai kor közönségének mindent apróra meg kell magyarázni.
Ki érti azt meg, hogy mikor egy hadsereg meghátrál, mikor egy kormány székhelyet változtat, akkor a poéták, ujságirók, szinészek is szekérre kapjanak s fussanak a diadalmasan felvonuló ellenséges hadsereg elől? Hát üldözte valaha a világon czivilizált nemzet katonája a nemharczoló dalnokokat, művészeket? Lövöldöztek az énekes madarakra golyóval?
Nálunk megtették.
A bécsi forradalom leverése után valóságos hajtóvadászatot tartottak a hirlapirókra s igen rövid proczesszust csináltak velük. A szellem harczosait megbecsülték azzal, hogy a forradalom vezéreivel helyezték egy kategóriába. A megtorlás rémhire megelőzte jöttüket. – S nekem nagyon sok adósságom volt a rováson.
Hogy mi várt rám, ha az osztrákok kezébe jutok, azt később gróf Kreith Béla kedves barátomnak egy elmondott adatából következtethetem. – A világosi fegyverletétel katasztrófájakor egy bécsi hirlapiró, Hauk is foglyul esett. Bezárták az aradi kazamátába a többi uri emberek közé.
Hauk körülbelül olyanforma dolgokat irt a maga bécsi lapjában, mint én az enyimben. Maró szatirákat a főfőegyéniségek ellen. Hiszen csak visszhangja volt ez is, az is a közhangulatnak. Uton-útfélen dalolták a gúnyverseket. De ez az, a mit a hatalmasok nem bocsátanak meg.
A rab urak az aradi kazamátában mivel tölthették az időt? Kártyáztak. Járta a négyes tarokk, a paskevics. Ez most nagyon népszerű név lehetett Magyarországon.
Hauknak éppen nagy kártya volt a kezében. Kimondja a tuletroát pagát ultimóval, megkontrázzák, ő rekontrázza, a midőn belép az ajtón a porkoláb s gyöngéden megérinti a vállát s fülébe sug:
– Egy szóra, Herr von Hauk.
A költő leteszi a kártyáit, kérve a játszótársait, hogy várjanak, míg visszatér s kimegy a porkolábbal a folyosóra.
– Most érkezett meg az itélet, – mondja neki a porkoláb. – Önt ki fogják végezni holnap reggel hat órakor.
– Hát hisz akkor elég időm van még a pagát ultimómat kijátszani. Ma még csak délután hat óra.
A porkoláb könyörgésre fogta a dolgot:
– De én nagyon szépen kérném az urat egy kis szivességre. Nézze csak, a feleségem tegnap elment Szent-Annára, a beteg anyját meglátogatni s most kapom a tudósítást, hogy ő is veszélyesen megbetegedett, halálán van, engem kiván látni. Még ma oda kellene utaznom. Az úrnak az már ugyis mindegy, akár ma, akár holnap. Tegye meg a kedvemért, engedje magát még ma felakasztatni.
A porkoláb szemében köny csillogott. Hauk jószivű ember volt: megkönyörült rajta s megtette neki azt a kis szivességet, hogy tizenkét órával a határidő előtt engedte magán Haynau itéletét végrehajtatni.
… Hát bizony futottunk mindannyian, a kik az ilyen «kis szivességtételre» nem voltunk diszponálva.
A szolnoki napok.
Nemcsak mi futottunk Windischgrätz elől: az egész Nemzeti Szinház szétrebbent. Maga az igazgató, Bajza, Vörösmarty társaságában elmenekült, Egressy Gábor kormánybiztos lett, az öcscse, Béni, tűzértiszt, az ifjabb Lendvay Márton honvédhadnagy volt, Telepi Tardonára vonult, a hol kis háza volt. A nőmön kívül Debreczenbe menekültek még Schodelné, az operai primadonna, Bulyovszkyné a férjével, ki ugyanakkor nősült meg, mikor én; Éder Lujza, a csendes őrült anyjával, Kovácsné, a kómika, és maga Szigligeti, a titkár, a drámaíró.
Magyarországnak egyetlen vasútja volt még akkor: a pest-szolnoki vonal. Az vett fel mindannyiunkat késő estve. Csak a személyeinket; a bőröndjeinket majd később fogja utánunk szállítani.
A legkegyetlenebb hideg volt, a mire életemben emlékezem. Gyakran meg kellett állni a vonatnak, mert szemközt jött egy másik, mely honvédeket szállított. Az aldunai táborból küldettek fel Görgey hadseregéhez. Egy vonat rendes katonákat szállított; veres hajtókások voltak: «Nem kell már félni! itt vannak a Dom Miguelek»! hangzott a biztató szó. A nagy hidegben is énekelték: «Ég a kunyhó, ropog a nád»! Egyszer aztán csakugyan ég és ropog valami s megállt a vonat a síkon. Kiszálltunk megnézni, mi történt? Biz az is hallatlan az utazások történetében. A mozdony csöveiben jéggé fagyott a gőz! Hasábfákból tüzet kellett rakni a gép alá, hogy a befagyott csöveket kiengeszteljék. Csak bevergődtünk Szolnokra valahogy. Ott azután a szállástalálás volt a nagy tudomány. Heten laktunk egy szobában; velünk együtt az őrült Éderné, ki a földön alvókat azzal fenyegette, hogy a fejükre ugrik.
A város tele volt kormánybiztosokkal, hivatalnokokkal, kik mind Debreczen felé készültek.
Hát miért nem mentek, ha úgy siettek? Csak azért nem, a miért mi. Mert az uti málhájuk még nem jött utánuk.
Megsemmisülés.
Még nem voltam huszonnégyéves és már meg voltam semmisülve!
Nemcsak ez a nyomorult csontváz, gyarló zsigereivel, mely fölött hatalma van egy megmérhetetlen lénynek, a mit léleknek neveznek, hogy ennek a fájdalma, zsibbadása lerontja a testnek minden gyönyöreit; de az egész éltető világ semmisült meg körülöttem. Olyan voltam, mint a romok alá temetett ember, a kinek szűk odujában az éltető levegő egyre fogy, fogy és nincs reménye, hogy kiszabadítsa valaki.
Láttam semmivé lenni a hazát. Mint a földrengés alatt zuhant le egyik boltív a másik után. A magyar hadtestek mindenütt vereséget szenvedtek: keleten, nyugoton, északon csupa Hiób-hírek vesztett csatákról, magyarok kiirtásáról. Hallottam az országgyűlésen a jó öreg Mészáros Lázárt beszélni: «Szeretnék pinczéből felszólalni, hogy ne látszanék arczomnak pirulása». Nem ütközetről, hanem szégyenletes megfutamodásról szólt a gyászhír. Bevégezte az összeomlást a moóri ütközet, melyben Perczel Mór szenvedett elhatározó vereséget. Kétségbe kellett esni a haza sorsa felett.
Hat a szellem világa, a költészet mivé lett?
Ez az én mindenségem, a poézis szférája, melynek csillagai még most is átmelegítenek! Mivé lett? Köddé, káoszszá.
A mióta Petőfivel szakítottam, mind a ketten azon versenyeztünk egymással, hogy melyikünk tud jobban égostromló, tróndöngető eszméket papirra vetni.
A forradalom egész korszaka alatt nem voltam képes költői művet írni. Elkezdtem egy regényt közölni az «Életképek»-ben Szomorú napok czím alatt. A harmadik közlésnél elhagyott a képzelő tehetségem. Nem tudtam szépirodalmi dolgot írni. Az az én kifogyhatatlan érczforrásom, a költői véna, mind jegeczczé fagyott a lelkem fenekén: a politika gáliczköve lett belőle. A humorom elvadult paskvill-írássá. Megszüntem költő lenni! Lehet-e ennél rettenetesebb megsemmisülés? – Két egész év van kitörőlve költői életem folyamából; éppen a fiatalság korszaka.
A közönség is éreztette velem a lelki szétomlást. A szerkesztésem alatt megjelenő «Életképek» (tavaly még a legkedveltebb szépirodalmi lap) az utolsó évnegyedben annyira elvesztette az előfizetőit, hogy a kiadóm felmondta annak a további kiadását. A jövő évtől kezdve nem volt lapom.
Senki sem voltam, semmi sem voltam.
Debreczeni idill.
Minden pályatársamról, minden barátomról, a márcziusi napok minden szereplőjéről gondoskodott a sors. Petőfi, Vasváry, Egressy, Degré, Bulyovszky, Sükei, Lendvay, Oroszhegyi, Királyi, Irinyi, Irányi, Pompéry, Lauka, Vajda, mind-mind volt valami: képviselő, miniszteri hivatalnok, szabadcsapatvezér, honvédtiszt. Egyik Gózon bátyám, az ügyvéd (Lajos), már Parendorfnál őrnagyi rangot szerzett hősi magaviseletével, a másik Gózon bátyám, a szinész (Antal), élelmezési biztosságra kapott: – csak én rólam feledkezett meg Isten és kormány.
Egy ködös, deczemberi napon (azt hiszem, karácsony szombatján volt), a Kigyó-utczán bandukolva, szembetalálkoztam Pálffy Alberttel, a kit már régen nem láttam. Visszahökkent, a mint meglátott.
– Hát te még itt vagy? – kérdezé tőlem.
– Itt vagyok. Várom, mig a döntő ütközetet megvívjuk Buda alatt; magam is oda megyek.
Az utczaszegleteken még lógtak a plakátok, a mik ezt nagyöblű frázisokban hirdették.
– Ne higyj te a plakátoknak; nem lesz Buda alatt semmi döntő ütközet; Görgey elvonult a seregével Vácz felé: Buda is, Pest is minden oldalról nyitva van; Windischgrätz akkor vonulhat be, a mikor akar, tán még ma éjjel.
– Hát Kossuth és a kormány?
– Azok már tegnap elmentek Debreczen felé; elvitték a bankjegysajtót is és a hivatalos sürgöny nyomdáját, minden katonai felszerelést; velük ment minden ember, a kinek csak valami tudat nyomja a lelkét, hogy vétett az osztráknak. Én még ma megyek utánuk. Te is haladéktalanul siess.
S azzal, jól sejtve, hogy nekem (hónap végefelé) vajmi szűken lehet az utiköltségre valóm, a kezembe nyomott egy százas bankót: «Majd megadod, ha pénzhez jutsz».
Ez a kölcsönadott százas volt az egész utiköltségem.
Siettem haza. Elmondtam a nőmnek, a mit megtudtam.
– És most búcsút veszek tőled.
– Dehogy veszel búcsút, én is veled megyek.
S azzal összepakolta a legszükségesebbet s még aznap délután, itthagyva úri kényelmét, művészetvilágát, szerződését, eljött velem egy ismeretlen életbe, egy ismeretlen világba. Köd volt előttünk, utánunk, köröskörül; köd az égen, köd a földön, köd a jövendőben…
A tehervonatok éjjel-nappal szállították a tömérdek monturt, nyerget, bőrt és posztót, prófuntot, lisztet, a mit az ellenség elől jó volt eltakarítani. Ez volt a legelébbvaló. Az utazók málhája az utolsó. Minden érkező vonat elé kimentünk: nem jött-e meg a holmink? Senki sem tudott róla.
Igy töltöttünk el öt keserves napot Szolnokon.
A hatodik nap reggelén kétségbeesett sikoltozással tör be a szobánkba Szilágyiné, Bulyovszky anyósa: «Koldusok vagyunk! Mindenünk odaveszett; most jött meg az utolsó vonat Pestről; semmit sem hozott a mienkből»!
Az asszonyok el voltak keseredve.
– Majd utána nézek én magam! – mondám én, s a köpönyegemet nyakamba kerítve, siettem az indóházhoz. Kérdésemre, hogy megy-e még egy vonat Pestre, azt a választ kaptam, hogy megy. Felkaptam rá. Egyedül ültem az egész waggonban. Kalauz sem volt már. A czeglédi megállásnál egy szembejövő vonatot látok. Annak az ablakából egy ismerős arcz tekintett ki. Madarász József képviselő volt. Ő is rám ismert. Odakiáltott hozzám:
– Hát te hová mégy!
– Megyek Pestre, a szinésznők holmijait keresni!
– Dehogy mégy Pestre! Windischgrätz Budán van már; ugorj át frissen a mi kocsinkra; a holmik ott lesznek a zárt kocsikban.
Bizony Madarász József mentett meg ezúttal, hogy bele nem szaladtam a pokol torkába. S a szinésznők málhái csakugyan ott voltak mind ezen az utolsó vonaton. Most aztán futhattunk a fehér világba.
Rajtunk kívül még Szigligeti is együtt utazott a gyékényes szekéren. Ő is jónak látta nem várni a Windischgrätz kritikáját a «II. Rákóczy Ferencz fogsága» felől. Feleségét, gyermekeit otthon hagyta az apósánál Pesten, maga elvonult a szülőihez, a kik Biharban laktak.
Debreczenben a városháza előtt álltunk meg a szekerünkkel. Felmentünk a főbíróhoz (polgármester még akkor nem volt). Nagy volt annak a hivatala: lajstromozni az érkező idegeneket. Két íródiák alig győzte. A mint bediktáltuk a neveinket, nagy elégedetten mondá: «milyen nagy szerencse a városunkra nézve, hogy most ennyi híres ember látogat meg bennünket». (Részünkről a szerencse!) Szigligetinek kocsi kellett, a mi tovább szállítsa Biharba, nekem pedig szállás. Mind a ketten megkaptuk, a mit kivántunk. Engem elvezettek szekerestül a Nagy Péterfia-utczába s berekomendáltak Dudás uramnál, a ki hivatására nézve becsületes szűrszabó volt. Annak volt egy utczai szobája, mely kiadó volt.
– Mennyit tetszik érte kivánni?
– Húsz forintot.
– Pengőben?
– Magam is úgy értettem.
A nap hátralevő része eltelt a kipakolással. Örültünk, mikor nyugalomra térhettünk a több napi keserves út elcsigázó fáradalmai után: magunk főzte tea volt a vacsoránk.
Másnap korán reggel aztán előttünk álltak az élet komoly feladatai.
Mi lesz ma ebédre?
No ti mai világbeli hősök és heroinák! Mit mondanátok erre a kérdésre, ha nászutatok Debreczenben végződnék, a hol «összevissza két vendégfogadó van: a «Bika», meg a «Fehér ló», de már azok úgy tömve vannak menekült képviselőkkel és kormányhivatalnokokkal, hogy a ki egy sóskiflit akar kapni, annak előtte való nap kell reá magát abonnálni.
«Magad uram, ha szolgád nincs»! De jó magyar közmondás ez! Ezt vettük elő. Én korán reggel nyakamba kerítettem bundámat, kimentem a vásártérre, vásároltam lábasokat, bögréket, főzőkanalakat; azután a hentes-, mészárosállásra, vettem húst levesnek, karmonádlinak valót, zsírt, szalonnát, kalbászt, a kofaasszonyságoknál lisztet, hagymát, sárgarépát, petrezselymet, birsalmát, túrót; a korcsmában egy üveg bort; az mind belefért egy gyékényszatyorba, a szatyrot takarta a bunda. Ezt mind hazavittem a szállásunkra. – A szobánkban volt egy belülfűtő kemencze: annak a tüzénél az én feleségem (a magyar színművészet csillaga) olyan szépen megfőzte az ebédet, négy tál ételt, egyiket a másik után, hogy én soha életemben annál jobbat nem ettem. Milyen túrós csuszát tudott gyúrni Gertrudis királyné!
Mielőtt hozzáültünk volna, oda vetődött hozzánk Farkas Jancsi, a már említett barátunk. Nagy gurmand volt! Egészen el volt ragadtatva attól, a mit maga előtt látott. Túrós csusza! Tepertyűvel. Ő már félholtra volt csömörölve a fehérlói koszttól. Szépen kért, hogy fogadjuk el vendégnek. Volt elég! És aztán így lakomázott lukullusi módon egy primadonna, egy poéta meg egy kormánytanácsos abból, a mit egy szép asszony főzött egy belülfűtő kemenczében.
A bor is nagyon jó volt: csakhogy éppen egy kis paprika uszkált a fenekén, a mit a becsületes korcsmáros azért pergetett az italba, hogy annak több karaktere legyen.
De a jutalom sem váratott magára. A kormánytanácsos annyira meg volt elégedve a lakomával, hogy hatvan forintot ajánlott fel egy hónapra, ha őt elfogadjuk állandó kosztosának. Előre le is fizette.
Hatvan kemény forint! A mit Jókainé Laborfalvy Róza szerez a művészetével, a főzőkanalával! Van hát már hivatal! Jövedelemforrás!
Most már terjeszkedni lehetett a háztartással, kivehettük a szobához a félkonyhát is a nyitott tűzhelylyel, fogadhattunk cselédet, egy tagbaszakadt kis subás menyecskét, a ki helyettem eljárt a piaczra bevásárolni, megrakta a tüzet, vigyázott az ételekre, elmosogatott. Farkas Jancsi mindennap eljött a rendes időben, még a jó öreg Kovácsnét is odavettük: volt neki kivel tréfálózni; hanem az ebédhez való bort maga hozta a köpönyege alatt, a mi csak jó volt és drága Debreczenben.
Én pedig az alatt mindennap eljártam Nyáry Pálhoz – s én is főztem ki valamit.
Az én Pálfordulásom.
«Nem szeretem a sápadt arczokat»! Ez volt a czíme egy politikai tartalmú czikkemnek az Életképek egyik utolsó számában: tele forradalmat szító eszmékkel.
Debreczenben mindennap ellátogattam Nyáry Pálhoz, ki engem nagyon szeretett, távolról rokonom is volt. Együtt lakott Patay Józseffel. Két miniszter egy szobában! Nyáry Pál volt a belügyminiszter, Patay József a közlekedési miniszter. Kettőjüknek volt egy szobája. (Most két palotában is alig férnek el.) Igaz, hogy kevesebb dolguk is volt, mint a mostaniaknak. Az adminisztráczió ment, a hol mehetett, a hol nem mehetett, ott megállt; a rendőri szakmának külön minisztere volt: Madarász László; a belügyminiszter feladata volt a hadsereg élelmezése és felszerelése. Nyáry Pál szerint egy magyar huszár 123 darabból áll s azt mind neki kellett beszerezni. A közlekedési miniszternek sem voltak akkor vasutai, ellenben annál több dolga volt a forspontok előállításával. A két miniszter közegeit kormánybiztosoknak hítták. Ha valamit meg kellett írni, ott voltam én; ez volt a «bureau». Igy aztán sok mindenféléről értesültem, a mi az országban történt.
Nyáry Páltól egészen másféle eszméket hallottam Magyarország újraalakulásáról, mint Petőfi Sándortól; de még mint Kossuth Lajostól is. Ő a gyakorlat embere volt.
Egy reggel aztán azzal fogadott Nyáry Pál:
– Te, holnaptól kezdve át fogod venni a hivatalos kormánylap, a Sürgöny lapvezérségét, havi százötven forint fizetésért.
Megijedtem! Nagy feladat ez! Hogy tudok én ennek megfelelni?
– Mivel érdemeltem meg e nagy bizalmat?
– Megmondom. Egy mondásoddal. Mikor a Lederer-féle macskazene alkalmával a megyeház termében gyülést tartott a polgárság, mindenki tüzet okádott, vért követelt, te azt mondtad: meghalni a hazáért könnyű elhatározás, de élni a hazáért nehéz! Ekkor szerettelek meg, el is vittelek magammal az István nádorhoz küldött deputáczióba, velem voltál, mikor a jószivű főherczeg könyezve kért, hogy ne követeljük egy húsz év óta hűségesen szolgált katonának elcsapatását. Hát csak ennek az észjárásnak a nyomán haladj tovább.
Ez volt az egész instrukczió.
A hivatalos Sürgönynek a felelős szerkesztője volt Gyurmán Adolf, igen derék, pontos, lelkiismeretes hivatalnok: a tolla is jó volt; csak a tintája volt rossz; nem is tinta volt az, hanem vitriol; nem tudott úgy irni, hogy valakit tövisbe ne hengergessen. Ő rá nem lehetett vezérczikkirást bízni. Ezért rendelt engem oda Nyáry.
Én aztán hozzákezdtem.
Mi volt a témám?
Annak a világosan érthetővé tétele, hogy ez a mostani hadviselése a magyar nemzetnek nem forradalom, hanem szabadságharcz; a magyar nemzet nem a dinasztiája ellen küzd, hanem a reakczió ellen; nem a trón felforgatására törekszik, hanem alkotmánya helyreállítására; törvényes szabadságáért kész vérét és vagyonát pazarolni, a csatatéren a hősiesség csodáit elkövetni, de ha szabadságát kivívta, biztosította, megszünik áldozni a nemzet vérével.
Ez volt az utolsó vezérczikkemnek a végsora.
Ezek a czikkek nagy kavarodást idéztek elő a debreczeni képviselői körökben. Sokan a saját nézeteiket találták bennük kifejezve, mások ellenben nagyon felháborodtak miattuk.
A visszatetszésnek első jelensége volt, hogy Pálffy Albert (a Márczius 15-ike szerkesztője) visszakérte tőlem a kölcsön adott 100 forintot. (Különben is siettem volna azt visszafizetni.)
De a dolog az országgyülés elé is került. Egy radikális képviselő meginterpellálta a kormányt, hogy mi czélja van a Sürgönyben megjelent vezérczikkel?
A felhivott miniszter azt válaszolta, hogy a kormánynak semmi köze hirlapi czikkekhez; a szerző neve alájuk van irva, a kinek kifogása van ellenük, a maga módja szerint előadhatja.
Engemet azonban Kossuth odahivatott magához e tárgyban kihallgatásra.
Kossuth Lajosnál.
Életemnek legfelejthetlenebb emlékei közé tartozik ez a kihallgatási jelenet Kossuthnál; ma is úgy emlékezem minden szavára, minden mozzanatára, mintha tegnap történt volna.
Kossuth, mint miniszterelnök, a debreczeni városházában lakott. Ajtaját bizony nem őrizte semmi fegyveres strázsa, úgy lehetett hozzá bekopogtatni s a «szabad» szóra benyitni az ajtót.
A nagy vezéralak iróasztalánál ült és valami levelet pecsételt le. Intett nekem, hogy üljek le én is.
Aztán az égő gyertyánál rágyujtott egy szivarra. A legolcsóbb, két krajczáros szivarokat szívta. Engem is megkinált egygyel.
– Köszönöm, nem szivarozom.
– A Sürgönybeli czikkek miatt hivattam önt (már nem tegezett.) Kinek a sugalmazására irta ön azokat a czikkeket?
(Azt várta tán, hogy Nyáryra fogok vallani?)
– A saját hazaszeretetem sugallatára irtam. Azt hittem, hogy ezzel szolgálatot teszek a nemzetemnek.
– De mégis, mi indoka volt önnek, hogy ezeket irja?
– Az indokot megmondhatom: hadseregünkben tömérdek régi katonatiszt szolgál, a kik rangjukat a «magyar király» kezéből fogadták el. Ezek most kétségben vannak az iránt, hogy mi a czélja az ő fegyverviselésüknek. Ezeknek a megnyugtatására adta ki Görgey fővezér is váczi napiparancsát.
Kossuth haragosan ütött öklével az asztalra:
– Görgey áruló!
Én nyugodtan válaszoltam:
– Tettei az ellenkezőt bizonyítják.
Erre boszusan elfordult tőlem.
Meg akartam kérlelni.
– Könyörgöm, miniszterelnök úr, hiszen ön maga is keresi az utat és módot a Magyarország és Ausztria közötti harcznak békés és igazságos kiegyenlítésére.
Nagy füstfelleget fujt maga elé.
– Ön bizonyosan a Festetich Leó megbizatására czéloz. Hát az igaz, hogy én ezt az urat meghatalmaztam, hogy az osztrák udvari körökben, a hová felmenni készült, szerezzen érintkezést olyan befolyásos egyénekkel, a kik nem az «unbedingte Unterwerfung», «mit Rebellen unterhandle ich nicht» jelszavai után indulnak. De nem hiszem, hogy valami komoly eredménye legyen a jó szándékának.
– Én nem a Festetich Leó-féle megbizatásra gondoltam, hanem Csányi Lászlóéra, a kit miniszterelnök úr megbizott azzal, hogy tegye magát összeköttetésbe a kremsieri osztrák országgyülés vezérférfiaival, hogy azok kezdeményezzék a két országgyülés által megkötendő kiegyezést Magyarország és Ausztria közt.
Csányi László nevének említésére Kossuth arcza még jobban elborult. Kis vártatva megszólalt:
– Lássa ön, a politika az exigencziák tudománya. Magyarország sorsa a küleseményekkel van összefüggésben. Most írják a külföldi lapok, hogy a nagyhatalmak Veronában kongresszusra készülnek küldeni a követeiket, mely minden fegyverrel vitatott függő kérdést döntő verdiktjével fog megoldani. Nekünk a veronai kongresszust bevégzett tényekkel kell megelőznünk, nehogy hátrányunkra üssön ki a verdikt. A piemonti háboru még nincs befejezve, Francziaország még köztársaság s Angliában még Palmerston kormányoz; nekünk szövetségesekre kell számítanunk.
Tudtam volna én mindezekre válaszolni. Elmondhattam volna, hogy a veronai kongresszus eszméje hirlapi mende-monda, hogy Szalay László, a magyar kormány megbizottja Londonban, magától Palmerstontól küldött mérsékletre intő tanácsot Kossuthhoz; a mi pedig a Francziaország segítségébe vetett reményünket illeti, hivatkozhattam volna a Párisban levő megbizottunk levelére, melyben ő (Teleki László) azt irja Kossuthnak, hogy a megválasztott elnök, Napoleon Lajos, határozott ellensége Magyarországnak a miatt, hogy a magyar kormány Ledru Rollin mellett költekezett; egyébiránt Ledru Rollinnak még vannak chanceai. A mire Kossuth sajátkezüleg ezt a megjegyzést irta fel plajbászszal: Vannak chancei a börtönbe. De mindezeket nem mondhattam el – a kutforrás iránti diszkréczióból.
Erre Kossuth egyszerre fölállt a székéből (én is hasonlót tettem) s egész közel lépett hozzám.
– Lássa ön, én is azt hiszem, a mit ön. A magyar nagylelkű. Nem tud bosszuálló lenni. Ha ez a nemzet ki fogja vívni teljes diadalát ellenségei fölött, – s én hiszem, hogy kivívja – akkor a győzelmes sereg lehet, hogy nekem fogja felajánlani koronáját, mitől engem Isten őrizzen meg! Én visszavonulok a magánéletbe. Akkor szükség lesz egy organizáló főre, minő Deák Ferencz, egy adminisztráló tehetségre, minő Nyáry Pál; reám, a népvezérre, a lelkesítő szónokra, semmi szükség többé.
Szóról-szóra ezeket mondta; soha el nem birom felejteni sem a szavakat, sem a hangot.
Aztán más hangba csapott át.
– De hát minek mondjuk el mi ezt most, a midőn mindenütt ágyulövésnyire állunk szemben az ellenséggel? Hiszen ha mi biztosítjuk a felől az ellenségünket, hogy ő a mi diadalaink esetére sem veszíthet semmit, hogy a mi győzelmünk a trónt meg nem ingatja, akkor bolond volna, ha a végletekig nem erőszakolná a harczot.
Meg voltam győzve.
– Így én kötelességemnek tartom benyujtani a lemondásomat a Sürgöny lapvezérségéről.
– Ne tegye azt. A hivatalos lap kezelése a mai nappal ki lett választva a belügyminiszteri resszortból, s át lett helyezve a kultusminiszteribe. Beszéljen Jósika Miklóssal.
Ezzel kezet szorított velem s elbocsátott.
Jósika Miklós a honvédelmi bizottság kormányában a vallás és közoktatás szakmáját vezette. Nagy híre volt mint regényirónak s azt mind e mai napig megtartotta.
Kollégája voltam – kicsinyben. Nekem is volt már négy kötet regényem.
Szivesen fogadott. Tudatta velem, hogy a Sürgönynél elfoglalt állásomat megtarthatom, csakhogy minden czikkemet, a mit a lapnak irok, elébb neki kell bemutatnom, hogy átvizsgálja s helybenhagyja.
Hogy Jósika Miklós elébb átvizsgálja s csak azután engedje kinyomatni azt, a mit ÉN irok!
Hátha kenyérhéjon kellene tengődnöm!
Még aznap benyujtottam a lemondásomat.
Mint a mesebeli juhászlegénynek, nekem is három napból állt az esztendőm.1)
A lemondásom után megint egészen szegény lettem. Csak legalább faragni tudtam volna már, a mit később tanultam meg, hogy beállhattam volna valami esztergályos-műhelybe legénynek.
Nyáry Pál kisegített megint a bajból. Egy délután ellátogatott hozzánk (ekkor már díszesebb szállásunk volt, takaréktűzhelyes konyhával) s tudatta velünk, hogy a mai kormánytanácsban elhatározták, hogy mindazoknak a Nemzeti szinházi művészeknek és művésznőknek, a kik a kormányt Debreczenbe követték, a teljes fizetésüket kiadatja a kormány. Nyáry Pál tette az indítványt, Patay, Jósika pártolták; Kossuth ugyan azt mondta, hogy utolsók a komédiások! De miután maga a szigorú Duschek pénzügyminiszter is hozzájárult, ő is beleegyezett. Így aztán a feleségem gázsijával biztosítva lett a megélhetésünk Debreczenben.
Az elsorolt honvédelmi bizottsági tagokon kívül még mint miniszterek működtek Vetter tábornagy, ki Mészáros Lázárt helyettesíté a hadügyben.
Nyárytól hallottam, hogy a mint Vetter áttekinté a magyar hadcsapatoknak elhelyezését, elszörnyüködött rajta: a legderekabb ezredeink a Bánságban vesztegeltek, Erdélyből csaknem kiszorultunk. Hanem azért mégis azt mondá, hogy «azért unbedingte Unterwerfung-ról szó se legyen». S megtette a keresztülható intézkedéseket: Kiss Ernő, Damjanich felhivattak dandáraikkal a Tisza mellé, Bem új sereggel indult el Erdélybe, Schlick elé küldetett Klapka.