PETŐFI JELLEMZÉSÉHEZ.
Az idén hallottam a gyönyörű «Csorbai tó» mellett, a (most már ősz) kedves magyar házigazda, Szentiványi Miklóstól, ezt a jellemző adatot.
Mikoriban (most 35 éve már), Petőfi Tompa Mihály társaságában beutazta a magyar felföldet, egy napon Szentiványi vendégszerető házához is betért a két költő jó barát. Délig igen jól mulattak. Petőfi szokás szerint, ha egyszer fölmelegedett, nagyon kedves volt. Ebéd után a házigazda (more patrio) a férfitársaságnak egy kis parázs färblire indítványt tett, a mit nem is szokás visszautasítani. Tompa szenvedélyes färbliző volt, le is ült egy szóra. – Hát Petőfi úr nem játszik? kérdé a házigazda.
Mire Petőfi valami sajátszerű, haragos hangon viszonza: «nem játszom».
Hát nem kinálták többet; hanem hozzáláttak a többiek a «vizi»-hez meg a «besser»-hez.
Egyszer csak jön Tompa elhült képpel Szentiványihoz s azt súgja neki:
– Képzelje csak, Petőfi fogat s el akar menni rögtön.
A házigazda rögtön előveszi a kászolódó vendéget s kérdi tőle, hogy mért akarja őket itt hagyni? A mire Petőfi ezt válaszolta:
– Én olyan háznál, a hol kártyázni ülnek le, mikor én itt vagyok: egy óráig sem maradok tovább.
– Uram! – monda erre Szentiványi. Hiszen mi is tudjuk, hogy ki az a Petőfi? Ismerjük önnek remek költeményeit, s dicsérjük érte. De a költészet az Isten adománya s arra, a mit az Isten adott, nem szükség büszkének lenni!
E szóra odanéz Petőfi Tompa szemébe.
– Te Miska! Ez jól megfelelt nekem. Derék ember ez! Maradjunk itt!
S azzal levetette köpenyegét, kezet szorított, leült az asztalhoz s ott maradt még három napig, s mulatott, mint más halandó ember.