SZÜCS JÁNOS.
Tíz forintot küldött a kezemhez egy lelkes hazafi Nagy-Kőrösről, azzal az utasítással, hogy azt a segesvári Petőfi-szobor bizottságnak juttassam, ennek fele a Petőfi síremlékét őrző korlát, másik fele a gr. Bethlen Gábor szobor alapjára fordítandó.
Az adakozó neve Szücs János.
Jól emlékezem rá. Ezelőtt több mint ötven esztendővel Petőfi ismertetett meg vele. Magas, széles vállú férfi volt, harmincz év körül járt, most már nyolczvan éves.
Kísérő levelében sok érdekes adatot közöl Petőfiről.
1844. év egyik nyári délutánján toppant be a dunavecsei rektori lakba egy halvány, nyult arczú ifjú ember, e szóval mutatva be magát a néptanítónak, Szücs Jánosnak:
– Én vagyok Petőfi Sándor.
A néptanító örült a szerencsének: verseiből ismerte már a költőt; azt is kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szülőit jött látogatni, kik ott laktak. Szívesen látta a vendégét.
Petőfi bizalmasan közlé vele látogatása okát. Pestről Dömsödig csirkés szekéren jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog.
– Jöhettem volna fogadott kocsival is egész a szüleim lakásáig. Most kaptam meg a könyvkiadótól a «Helység kalapácsáért» a honoráriumomat, harmincz forintot. Nem vagyok már rongyos csavargó. De most még sok nép jár a piaczon, a hol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van irántam; nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje meg, hogy estig itt maradjak s akkor menjek haza, a mikor már senki sem lát.
A rektor leültette jövevényét, azt mondva neki, hogy sürgős dologban ki kell mennie valahová, s addig is, hogy ne únja magát, kezébe adta a «Szent Dávidné zsoltárát», a mit hajdanában a diákok írtak össze, furcsa adomákból és pajkos versekből. (Néhány kötet, kézzelírott, nálam is rejtőzik.)
Az a «valahová» pedig, a hová a rektornak olyan sürgős mennivalója volt, Petőfi szülőinek lakháza volt. Azzal a pia fraus-szal lépett be a jó öreg korcsmároshoz, hogy ő kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza a Sándor fia? de szeretné látni ezt a derék ifjút.
Nagyot bámult a jó öreg.
– Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is érdemesnek tartja tudakozódni utána? Héj talán még be is vehetné maga mellé preceptornak, ha arravaló volna.
Erre aztán Szücs János elmondta az öregnek, a mit a szíve a nyelvére adott.
– A kegyelmetek fia most is tanító már; de az egész nemzet tanítója, a kire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak: boldogok a szülők, a kik ilyen dicső fiút adtak a hazának.
Ezzel aztán az öregnél elkészítve a kedvező hangulatot, visszament a rektor a lakására: de nem szólt Petőfinek arról, hogy hol járt.
A helyett Petőfi mondta el neki, hogy milyen derék törvények voltak azok a debreczeniek, a miket most olvasott az írott könyvből; a diákot, ha nagyot vétett, vagy megcsapták, vagy kicsapták: a miért is a nebulo ekként vigasztalta magát: «ha megcsapnak, akkor ki nem csapnak, ha kicsapnak, akkor meg nem csapnak».
Este felé aztán együtt ment el vendégével az öregekhez. Ezt a találkozást örökíté meg Petőfi «Füstbe ment terv» czímű versében. Szücs János szemtanuja volt e kedves jelenetnek.
Azután sokáig ott maradt Petőfi a szülői háznál. A Duna ezalatt kiáradt, szakgatta a partot. Egy este együtt sétált a parton új czimboráival, a rektorral, a káplánnal és a preceptorral. A rektor járt szélről a víz felől. Egyszer csak leszakadt alatta a víztől alámosott part s Szücs János belezuhant a megáradt hullámba, mely az örvény felé sodorta.
Ekkor Petőfi gyorsan beleugrott egy a fűzfához kikötött halászladikba, s kezébe ragadva az evezőlapátot, beérte a csónakkal a már fuldokló rektort. Azzal a csónakban heverő halász-szigonyt felé nyujtá: «csipd meg rektor!» s ezzel a mentő eszközzel kihúzta az örvényből a csónakba.
– Azt hittem már, hogy nem írsz több bucsúztatót, rektor: hanem majd én írom meg a tiedet: «Partja felé a tónak, Ült el a reménycsónak.»
Mikor aztán hazafelé siettek, a halálból megmenekült rektor azt kérdezé a pajtásaitól: «ugyan mire gondoltatok, mikor én ott a víz közepén habuczkoltam?»
– Én bizony arra gondoltam, – szólt a káplán – hogy ha te ott veszel, a Zsuzsika özvegységre marad. (Ehhez írt verset Petőfi.)
– Én meg arra gondoltam – mondá a preceptor – hogy mi lesz akkor a padlásra felhordott búzából, árpából.
Petőfi csak unszolásra válaszolt.
– Nem akartam, hogy veszteddel megszomoríts: csak a magam érdekében tettem. Egy ilyen jó pajtást nem hagyok elveszni. Tudom, hogy te szabadítottál ki az apám haragjából. Én téged a Dunából. Most már kvittek vagyunk.
A pajtások egyike azt mondta, hogy e tetteért Petőfinek a mentő érdemkeresztet kellene adományozni.
Ennek az ötletéből támadt a vers: «Fakereszt illet megváltók titeket.»
Petőfi még tarokkozás közben is verseken törte a fejét s a nyereségjegyző papir túlsó oldalán az ultimofogás mellett is megszületett a vers.
Egyszer aztán Petőfi szülői ott hagyták Dunavecsét, átköltöztek Szalkszentmártonra. Azontúl ő is oda költözött hozzájuk. De azért a dunavecsei pajtásokkal való barátkozás nem szakadt félbe. A két város között van egy erdő, annak a szélében egy több százados cserfa. Ez volt a találkozó helyük, a hol derült nyári estéken összejöttek. Később Fülöp Gyuri is ott volt. Petőfi ott e terebély cserfa alatt olvasta fel költeményeit, a miket azok nem is mindig dicsértek meg. Szokása volt a költeményei szélére a saját arczát és alakját torzítva felrajzolni. Azokat megőrzés végett átadta Fülöp Gyurinak. Annál jó helyen voltak: nála volt a helység archivuma.
A nagy cserfa tetejében egy holló károgott, a lombja között egy fülemile énekelt: «No lássátok», mondá Petőfi, «milyen szépen megfér két dudás egy csárdában! Mert nem kapnak fizetést.»
Ez a négy vidám czimbora volt az, a kikhez Petőfi azt a halálsejtő hattyúdalát írta Dunavecsére, egyikét legszebb költeményeinek.
Másban is nyilatkoztak halálsejtelmei.
Egyszer azt mondá pajtásainak:
«Ha meghalok, ti terítsetek ki; a sokat gyalogolt, de el nem fáradt kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katona koromban, kezeimet szívemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a másvilágon is a népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan szabadság volt ideálom, de síromat korláttal vegyétek körül, hogy se ellenség, se barom rám ne taposhasson.»
Ehhez az óhajtáshoz járult a «víg fiúk» utolsója, Szücs János a beküldött összeggel.
A többiek nem víg fiúk már; elsiettek jó barátjuk után.
Leghamarább érte utól a jó Fülöp Gyurka. Ez még azután is akart a szabadságért küzdeni, mikor már az jól el volt temetve. Rajtavesztett: a Neugebäudeba került: lőpor és ólom lett a megnyugtatója.
Mikor a vesztőhelyre vitték, hű pajtása, Szücs János ott volt a néző közönség között: odakiáltott a halálba induló bajtárshoz: «hová tetted a P* betűket?» (Petőfi rábízott verseit.) «Jól el vannak téve!» felelt az vissza; «De hová?» Erre a kérdésre a kisérő katonák közül egynek a szuronya emléket hagyott a kérdezősködő oldalbordái közt a hegyével. Fülöp Gyurka kemény fiú volt: az első sorlövésre még össze sem esett, csak a második tudta elcsendesíteni. De a Petőfi rábízott iratai és karczolatai elvesztek az ő halálával. Hiába keresték a többiek, nem találtak rájuk.
Fülöp Gyurkán kívül Petőfi sokszor megénekelt víg czimborái voltak Balla István káplán, Bernolák Soma segédtanító és Szücs János rektor, – a hozzám intézett levél írója.