PETŐFINEK EGY MOST FELFEDEZETT VERSE.
Még mindig nem hagyta el a földet…
Nem tudta felcserélni a haza honfivértől meleg földét a hideg éggel…
Még mindig ellátogat azokhoz, a kikről tudja, hogy meglátják az ő szellemalakjat…
Ott suhant végig fényes árnyéka a szobám falán, csendes éjjel, szemfedőjének lebbenése eloltotta az éjféli mécsest s aztán csak ő maga világított még egy pillanatig. Hangja is volt. «Csak egy húr zöngése, mely lantjáról lepattan.» S ez a lant még most sem függ érintetlenül. Belekapnak a húrokba szellemujjak…
Nevenapja volt – talán ezt jött köszönteni.
Korán reggel egy levelet találtam író-asztalomon, melybe Petőfinek egy eddig ismeretlen költeménye volt zárva.
A levelet Illyés Bálint országos képviselő, régi jó barátom írta. Tartalma ez:
Kis-Tarcsa, 1900. szeptember 21-én.
A mellékelt Petőfi-féle költeményt, úgyis, mint a nagy költő kortársához, barátjához, úgyis, mint a Petőfi-társaság elnökéhez, azon kérelemmel küldöm hozzád, hogy méltóztassál azt hitelesség szempontjából elbírálni s ha méltónak találod reá, a Petőfi-társasághoz juttatni. – A költeményt egyik barátom (Rotter Vilmos) s volt honvéd-tiszttársam következő sorok kiséretében küldte hozzám:
«E költeményt Petőfi a helyszínén írta s Nagy László, nyugalmazott törvénybíró, akkor eperjesi jogász, emlékezetből mondotta nekem tollba: oly egyén, kinek hitelt adni lehet.»
A levélben megnevezett hazafiak annyira tiszteletreméltó alakok, hogy nem lehet kételkednünk a kútforrás hitelességében. De engem még inkább meggyőz a költemény maga, mely egészen Petőfi eszmelobbanására vall.
Sárosvár romja.
Petőfi Sándortól. 1845. év tavaszán.
S mégis, mit a nagy ősök építének,
Le nem dönthette végkép a bitor
Minden dühével dúló fegyverének.
Óh vár… S én mindenik mellett megállok;
Szent érzelemmel honfi szívemen,
Miként Jeruzsálemben a zarándok.
Sebektől vérző vad volt a szabadság.
E vár vala utolsó menhelye
És itt elfogták a vérszomju kutyák.
Innen tekintett a tiprott hazára,
Míg durva gőggel tört reá a zsarnok,
És a börtönnek fenekét járta.
Hol rabbilincs kigyózott a kezekre…
Lement a nap az égről más napig,
És a hazáról?… Arról mindörökre.
Én Petőfi eszmejárását vélem e versben feltalálni s méltónak tartom, hogy összes művei sorába fölvétessék.
Hogy miért nem vette föl e verset költeményei gyűjteményébe? Annak könnyen meg lehet találni az okát. A vers keletkezésekor a czenzura akadályozta az ilyen tartalmu poema kinyomatását. Évek múlva pedig, a mikor szabad lett a sajtó, akkor már Petőfi büszkébb volt, mint hogy egy ilyen talált gyermeket elismerjen. Mikor ő már villámokkal hajigálózhatott, nem volt kedveszerint aczéllal, tűzkővel szórni a szikrákat.
De az irodalombúvárra becses marad ez az elfelejtett magzat, a kit hajdani jóbarát hű emlékezete életben megtartott. Köszönetünk érte! Ezzel ismét szaporodik egygyel a száma a Petőfi által gyűjteményéből önként kihagyott költeményeknek. Eddig volt 48, most lesz 49.