Az én életem regénye

E napokban kaptam egy levelet Szentesről Döbrentei Bálint gőzhajózási ügynök úrtól, melyhez mellékelve volt egy vers, Petőfy (ypszilonos) aláírással. A szíves beküldő arról értesít, hogy ő ezen vers birtokába az ötvenes években jutott Rév-Komáromban, a hol ezt Petőfi Szarka János vendégszerető házánál írta (állítólag).

A vers papirja óságtól fakó; négyzet hajtott egyik oldala tarisznyában hordástól zsíros; az írás rajta rozsdaveres. Azonban határozottan nem Petőfi írása. Gyönge ortografiája leányírásra vall. Másolat lesz, akárkié az eredeti.

Azonban az egész vers eszmejárása: a felvillámló ötletek, maga a kifogástalan technika annyira rábeszélő, hogy az ember hajlandó helyet adni annak a kétségnek, hogy hátha mégis a Petőfi hagyományához tartozik, mint a hogy a kovácsolt vashoz tartozik a róla lepattogott szilánk, a mit, mint salakot, félredobnak.

Alább közlöm ezt a verset; ha irodalmi adalék nem lesz is belőle: talán megszólaltatja az igazi szerzőt, a ki azt magáénak fogja reclamálni s a kinek okvetlen költői érrel kellett bírnia, a hogy arról a négy utolsó verszak tanuskodik; különösen az utolsó olyanforma röptü, mint a «pillangói mámoros lelkemnek.»

Az a kérdés merül fel, hogy ha ez a vers valósággal Petőfié, miért nem vette fel költői művei összes gyűjteményébe? Erre már megfeleltem azzal a fentebbi hasonlattal a kovácsolt vasról, meg a lepattogott szilánkokról. Alig van hírneves költőnk, a kinek ne ismerném írásban meglevő olyan költeményét, melyet összes műveiben meg nem találhatni. Azok csintalan humorral válnak ki. Ilyenekből egész gyűjteményt birok, írásban, melyeket Sebestyén Gábor (a magyar humor kiváló képviselője) írt össze s később engem ajándékozott meg vele. Franczia költő kiadná az effélét, sőt Heinenak a női testről való verse ebből a fajtából való; hanem hát a magyar író resteli, hogy efféle pajkosságot mívelt: a publikumunk is szemérmetes. Magamnak is van több olyan munkám versben is, prózában is, a mit az összes műveim közé sohasem engedek fölvenni: nem azért, mintha pajkos tartalmuk volna; oh dehogy! hanem mint a göcseji legény mondá: csak-mert-hát-hiszen-így-úgy-no. Sőt a mivel Kónyi Manó barátomat egyenesen ellenem fogom lázítani, még azt is följegyzem, hogy épen a napokban olvastam Deák Ferencznek egy fescennináját (nyomtatás-betűkkel), melyet Mikó Imre gróf nősülése alkalmából írt; tele elmés csípős ötletekkel, melyek Martialisra emlékeztetnek. Az egy lapra terjedő költeményt nekem Wasmer Adolf báró, kedves barátom mutatta meg.

A második kérdés aztán, hogy mi módon került ez a vers Szarka Jánoshoz?

A mi komáromi Szarka Jánosunk (a kit mindvégig Szarka Jánoskának nevezett a kegyeletes közvélemény) bizony méltó volna rá, hogy az egész alakját megörökítse valami vísszaemlékező baráti szív. Különlegesség volt az egész alak, még akkor is, ötven év előtt is: arczban, termetben és viseletben a legtökéletesebb magyar jelleg.

Telt piros arcza, a kunkora bajuszszal, a nevetésre álló szájjal, ragyogó fekete szemei, kurta nyaka, széles válla, domboru melle, mind rávallott az igaz magyarra: bizonyított mellette a tökéletes nemzeti viselet (melylyel úgy kirítt az akkori katufrékos világból), a pörge kalapon kezdve a sarkantyús csizmáig, s a mi közbeesik: a zöld dolmány, piros mellény arany zsinórral, rojtos nyakravaló, csattos derékszíj, paszomántos nadrág. Senkinek sem volt már akkoriban bátorsága ilyen ruhában az utczán járni. S a mikor megszólalt erőteljes hangon, az mindig tréfára ment, a mihez maga adta a buzdítást a saját nevetésével. Talán nem is volt az tréfás dolog: ha más mondja el, nem nevetett volna rajta senki.

És a mellett komoly, közügyekben igen derék ember volt; egyházi ügyekben presbiter, kurátor, a zöld asztalnál hazafias szónok. Olvasott, művelt ember. Asszonytársaságban udvarias. Az is volt a halála. Úgy halt meg, mint Tycho de Brahe: a szemérmetes etiket-tartás miatt.

Hanem a czigányokat szerette nagyon! Az egész komáromi bandának zsinóros egyenruhát varratott. Öten voltak. Mindnek P betűn kezdődött a neve: Piczi (prímás), Pontyó, Pápis, Pallagi, Posztó. Ezekkel aztán muzsikáltatott derüre-borura. Igenis borura is. Egyszer valami bolond a világba dobta azt a hírt, hogy szeptember 25-én Komárom városa el fog pusztulni. A földrengéstől annyit szenvedett Komáromban az ilyen jövendölgetés nem megy tréfa számba. A közönség nagy része elhítte s a lakosság menekülni készült a városból. Hasztalan prédikáltak a papok a vak hit ellen, a nép megnyugtatására (akkor még a vakhit ellen prédikáltak s a nép megnyugtatására), a publikum futni készült. Ekkor Szarka Jánoska fogta magát s a kritikus nap estéjén végig járta a város utczáit a czigánybandájával, a legvígabb nótákat huzatva: «Nincs szebb madár a fecskénél! Fehér lábu menyecskénél!» S a mit a bölcs beszéd meg nem tett, megtették az ő nótái: a lakosság otthon maradt s Komárom megmenekült a nagy szégyentől, hogy egy félbolond svihák próféta szavára kifusson magamagából.

Azonban nemcsak a muzsikáló czigányoknak volt nagy pátronusa Szarka János urambátyám, hanem a többi fajtának is. A szinészek is nyilt házat, terített asztalt leltek nála mindig. Sőt egyszer maga is fellépett egy műkedvelői előadásban. (Én akkor még színtakszista diák voltam.) A kollegiumban játszották Csokonainak egy vígjátékát óriási tetszés mellett.

Hát már a poétaféle fajtáját a dicső Bohêmenek hogy ne szerette volna! Ha ilyen «földön vándorló csillag» vetődött Komáromba, az bizonyára el nem kerülhette Szarka Jánoskának a házát.

Egyszer hire futamodott, hogy itt van Komáromban Vörösmarty. Vörösmarty! Az én ideálom meg a többi fiuké! Hány versét szavaltam el már akkor az egzamenteken! A Szép Ilonkát, az Éjféli házat, az Özvegyet, meg azokat a hőskölteményeket: «Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységét fölverje szavával.» Aztán meg azt, hogy… «Mi az én könnyem? Olcsó nedv tört szűnek eréből!… Oh te, kiért országnak kellene sírni!» Azt is tudtuk ám már, hogy ez nem «Egy rabszolga keserve Pompeius sírján», hanem «Mikes siralma Rákóczy hamvai fölött.» Csak a k… czenzor adta neki ezt a czímezést!

Én azonban még akkor senki sem voltam. Poéta, de csak diák. Még az a kendermag sem volt elvetve, a kiből majd az a kender felnő, a kiből azt az inget szövik, a kinek a rongyából majd azt a papirost készítik, a kire majd az én első munkámat nyomtatják.

Hanem azért hevített az ösztön, hogy én Vörösmartyt színről-színre meglássam.

Vörösmarty nem volt ám még akkor az az «öreg úr», ellenben azért járt Komáromban, hogy leánynézőben jött oda; el is jegyezte egy velünk rokon család szép leányát.

Ezen a jusson betörhettem hozzá. «Uram bátyám» volt már.

Természetesen Szarka Jánosnál volt szállva. Az pedig kivitte magával a monostori szőlőjébe szüretre. Ott találtam rá. Az úri módon ellátott kolnában víg férfitársaság volt együtt. Csupa víg czimbora. Szarka Jánoska «ifjú legény» volt. Így hítta a régi udvarias magyar szokás azokat, a kiket a modern goromba irály agglegénynek nevez.

A borozó asztal főjén ült a dicső vendég, az én bálványom a költészet országában, és egy verset olvasott fel, a mire a víg czimborák nagyokat nevettek.

Hát biz’ az is efféle csintalan költemény volt, a mit a műfajok között fescenninának neveznek.

Ez sem került soha a halhatatlan költő összes művei közé. Bizonyosan ott maradt Szarka Jánoska hagyatékai között. Lehet, hogy elégett a nagy tűzveszélyben a szabadságharcz éveiben.

Hát ezt a nagy feneket azért kerítettem a dolognak, hogy megfoghatóvá tegyem, hogyan rekedhetett oda Szarka Jánoska birtokába Petőfinek egy titokban maradt költeménye. Ő minden magyar poétának a verseit gyűjtötte. Olyan verseket, a minőkkel más nem bír. Hisz a könyvben kinyomtatott verset minden filiszter megveheti, de olyan verset tartogatni egy híres költőtől, a milyen másnak nincs, ez az igazi úri tempó! S a magyar költők is mindig hajlandók voltak, Gvadányitól elkezdve, Csokonain keresztül a legújabb korig, a magyar vendégszeretetnek ilyennemű rekompenzálására. Kapott Szarka Jánoska olyan verseket is, a mik egyenesen őt magát gúnyolták ki: «Azt a vári nótát húzd rá gyékénykákó! Mert már a Juliskát elvitte a Nákó! Elrepült a drága, aranyos madárka, Hiába csörög már utána a Szarka!» – Ez is megnyerte a tetszését. Hogy Petőfi járt Szarka Jánosnál, mikor legelőször útjába ejtette Komáromot, arra magam is jól emlékezem. S akkor még Petőfinek a neve csak fél év óta volt az olvasók előtt; fél éve múlt, hogy «A borozó» költeménye megjelent az Athenæumban. És így a közlendő verset nem a «Dalaim», hanem «A borozó» mértékével kell megmérni.

Még egy pár emléket kell fölelevenítenem Petőfi írói életéből.

1843-ban ő már hírneves író volt, már «egy év» óta ragyogott a neve az irodalom horizonján. Én még jogász voltam Kecskeméten. Egy tavaszi napon a «Pesti Hirlap»-ban egy költeményt olvastam a Pönögei Kis Pál aláírással, mely ezen kezdődött: «Jó Petőfi, te sem félhetsz.» Meg is orroltam érte. Hogy mer egy Pönögei Kis Pál ilyen konfidenter komázni a mi Petőfinkkel? Nemsokára azonban kaptam egy levelet Pestről, mely így volt aláírva: «Kispönögei Petőfi Sándor Pál.» Ekkor kápiáltam a dolgot. Tehát ő már akkor megengedte magának azt a lukszust, hogy álnév alatt is írjon verseket. Abban a levélben értesített arról a nagy eseményről, hogy a Tudományos Akadémia a «Zsidó fiú» czímű drámámat dicsérettel tüntette ki. Ő ezt Bajzától tudta meg, mielőtt publikálva lett volna a bírálók itélete. Azt pedig, hogy ez az én művem, Petőfi onnan tudta, hogy az előző évben ő másolta le a pályaművemet jó barátságból. (Mit nem adnék érte, ha ez a kézirat, mely első munkámat Petőfi kézírásában tartalmazza, valahonnan előkerülne.) Tehát álnév alatt is írt.

A másik eset pedig ez. Mikor Petőfit Császár Ferenczék meg a Honderüisták megtámadták, póriasságot vetve a szemére s ajánlva neki finomabb modort, kapta magát, összebeszélt Frankenburggal, meg velem, hogy majd ő ír egy olyan ostoba hülye verset, a milyent a szalonesztetikusok kívánnak, azt beküldi hangzatos név alatt a Honderünek. A Honderü ki fogja adni, mink aztán majd neki esünk ketten s pompásan kifigurázzuk a Honderüt a fenomenalis zsenijével együtt. Csakugyan megírta a verset, beküldte a lapnak. Ki is adták, szerkesztői csillag alatt jól feldicsérve. Petőfi rohant hozzám a vers megjelenése után. «No! Hát olvastad?» – «Olvastam, de az egészen jó vers, nem tudsz te rossz verset írni, ha akarsz sem.» – Összeszidott. «Te is olyan szamár vagy, mint Frankenburg!»

Már akkor Frankenburg kiveszekedte magát vele, hogy máskor, ha «ilyen verset» ír, ne küldje a Honderünek, – hanem az Életképeknek.

Hanem azért soha ezt a költeményt a magáénak el nem ismerte. Pedig akkor «aranyával fizették költeményeimet». Inkább az aranyat is ott hagyta veszni.

… De hallom már a karzat tombolását: «Nem ér az a sok beszéd semmit! Lássuk már a medvét!»

Tehát következik a vers betűszerint, a nálam levő példány ortografiájával visszaadva.

*

Czikkemre vonatkozó két levél érkezett hozzám.

Az első így szól:

Nagyon kevés divináló tehetség kell hozzá, hogy kitaláljam, miszerint ezt az érdekes levelet maga, igen tisztelt barátom, Kónyi Manó, a Deák reliquiák legilletékesebb gyűjtője, írta hozzám. Mikó Imrére nézve kapitulálok a közlött adatok után; de azért erősen hiszem, hogy a nagy elmeéllel és erős humorral írt levél mégis Deák Ferenczé lehet.

Mi, a kik vele együtt éltünk, minden alkalommal élveztük efféle tréfás ötleteit s az «öreg úr» gyakran korripiált érte, hogy egy-egy adomáját (körülírva) mégis csak közzétettem az «Üstökös»-ben, a miről ő azt hitte, hogy a publikum elé hozhatatlan.

A levélben való megszólításokra nézve pedig megjegyzem, hogy a magyar korrespondencziáknál ab ævo a kompetens titulaturák iránti deferentiát az aviticus usus prætendálja. Nekem van egy levelem Ghiczy Kálmántól (a tartalma gratuláczió és beneventaczió) mely így kezdődik: «Tekintetes Úr!» Kerkápolyi Károly nekem kutyupajtásom volt, a kivel egy kenyeret ettünk, egy iskolapadon ültünk, együtt birkóztunk, mégis, a mi levelet én írtam hozzá miniszterkorában, a megszólítás így hangzik azokban: «Nagyméltóságú pénzügyminiszter úr!» s az aláirás: «kész köteles szolgája».

Ezt a szokást úgy megtartjuk, mint azt, hogy kopogtatás nélkül tisztességes ember ajtaján be nem nyitunk.

A másik levél tartalma itt következik:

Én rögtön utána jártam a nyomozott költeménynek s a muzeum könyvtárában, a legilletékesebb könyvtári felügyelő hivatalnokok közreműködésével arra a felvilágosításra jutottam, hogy volt ugyan egy Fiducius nevü poéta valamikor, de az magyar verseket sohasem írt; azután volt egy Fidicénis János nevű buzgó hazafi, a ki írt «egy» verset 1848-ban «Serkentő» czím alatt, de az nem az általam közölt bordal. – És így kénytelen vagyok az általam fölvetett thémát fentartani erősebb megczáfoltatások esetéig.

A valószinűség még mindig az én föltevésem mellett demonstrál.