PETŐFI ISTVÁN.
Egy szerény körében nevezetessé vált ember halt meg: Petőfi Sándor öcscse. A névszótár annyit jegyez fel róla, hogy a forradalom alatt vitéz honvéd volt, hogy Sándor egy szép verset írt hozzá, a melyben megénekli őt, mint jó testvért. S ő maga is írt azután néhány csinos népdalt, a mik megjelentek. A ki azután meg akarja tudni, hogy ki volt valóban Petőfi István? az tekintse meg a csákói pusztát, a mi az ő kezelése mellett vált egyikévé a legnagyszerűbb mintagazdaságoknak hazánkban. Már az ötvenes években annyira közkedvességű volt a csákói uradalom tiszttartója, hogy az ottani fényes összegyűlések alkalmával az előkelő társaságok küldöttségileg hítták őt meg magukhoz. Az uradalom későbbi birtokosa, Geiszt úr gyermekei valódi szeretettel ragaszkodtak hozzá, úgy, hogy mikor Szeniczey képviselő megházasodott, ifjú neje addig nem akart a nászútra kelni, míg a «Pista bácsi» meg nem érkezik s ő búcsút nem vehet tőle: meg is érkezett a kicsiny, fürge, szürke emberke, az utolsó órára; s azontúl aztán, hogy megismerte Szeniczey, ő is megértette, hogy miért szereti azt az egész család olyan nagyon. Petőfi István valódi tekintély volt a mezőgazdasági téren; a ki nem írt elméleti értekezéseket, de a gyakorlatban mutatta ki, hogy milyen az igazi jó gazda. Egy nagy viruló területe az országnak fogja megörökíteni az ő emlékét. Ez is fényes emlék! Egyszerű kézművesből önmívelődés alapján küzdte fel magát azzá, a mi lett. Mívelt, minden európai nyelvet beszélő férfi volt s a magyar irodalomnak buzgó pártfogója. A múlt hónapok egyikén írt nekem egy irodalmi érdekű ügyben, a miben tőlem utasítást kért s azt meg is adtam neki. Kézirata most is nagyon hasonlított Sándoréhoz. Családot nem hagyott maga után: s mint mondják, nem volt boldog. Áldás legyen emlékén az utolsó Petőfinek!