1848-IKI EMLÉKEK.
Semmit sem feledtünk, semmit sem titkolunk el, a mi megtörtént.
A mi harcz volt, becsületes harcz volt, tiszta czélu, nemes irányú küzdelem; a mi dicsőség volt benne, emlékezetes marad az idők végéig.
Ötven év mult azóta. A kik részesei voltunk e nagy küzdelemnek, megfogytunk, megtörtünk, hideg ősz dere takarja fejünket; de azt a régi lángot az sem oltja ki a szívünkből: a szabadság lángját.
Megharczoltunk érte, megszenvedtünk érte, leróttuk a zsoldját, okultunk a tapasztalásából, megtanultuk, hogyan kell a hazát, szabadságot nemcsak szeretni, de meg is tartani.
Mi öregek nyugodt szívvel tudunk a multba visszanézni s a jelent meglátni. Dicső volt a harcz; de a béke dicsőbb.
Ellenségeink szidalma legjobban magasztal bennünket.
A magyar nemzet a trónnak legerősebb támasza most. Hogy ez a trónemelő titán nem egy agyaglábú kolosz, hanem egy harczi aczélokból összevert szobor, annak tanuja a történelem.
A midőn a történelem adatait összegyűjtjük, nem a dúló szenvedélyeket élesztjük fel vele. Ezt a gyűjteményt bizton letehetjük a trón zsámolyára ezzel a szóval: «ime, itt egy csupa hősökből álló nemzet, egy csupa honfiakból és honleányokból álló nép, mely így tudott, mikor kellett, harczolni és áldozni a szabadságért, – így tud majd, a mikor kelleni fog, harczolni és áldozni a királyért és hazájáért!…»
*
E napokban kaptam egy sok oldalra terjedő levelet Szécs városából. Írója a régi jó táblabiró-világ alakjai közé tartozik, a mit bizonyít levelének diák befejezése: «Et nunc dixi et scripsi poetæ nostro laureato, faciet, inspiret ille alios, ego salvavi animam meam, et maneo admiratione et cultu pleno corde, servus humillimus Ludovicus Bossányi.» (És most megírtam ezeket a költőnek, tegyen vele, lelkesítsen másokat, én lelkemet megszabadítám, maradok stb. Bossányi Lajos.)
Levelének kezdetén azt az eszmét hozza fel, hogy festőink számára mennyi megörökítésre méltó jelenet kinálkozik szabadságharczunk dicsőséges epizódjaiban.
Három ilyen kiváló hősjelenetet említ fel, melynek szereplőit személyesen ismerte.
Az első Zeyk Domokos mesés küzdelme, melyben a vesztett ütközet után Bem vezér menekülését védte egyedül, egymagában egy egész szotnia kozák ellenében. A mocsári úthoz egyedül az a rozoga híd vezetett. Zeyk Domokos az ellene rohanó kozákokat egyenkint levagdalta. Ekkor a kardja ketté törött. A kozákok hetmanja odakiáltott hozzá, hogy adja meg magát! s megtiltá a kozákoknak, hogy őt megöljék. Erre a hős kihúzta nyeregkápájából a pisztolyát: «Élve nem!» s azzal főbe lőtte magát.
Ezt a hőstettet én még 1850-ben leírtam a Szilágyi Sándor «Magyar írók füzeteiben.» Kazinczy Gábortól hallottam.
A második hősjelenet a báró Riedesl és Sebő közötti.
Sebő közel rokona volt a levélírónak, ki gyakran megfordult szülői házánál; ugyanott Riedesl is tett látogatást kétszer, mind a ketten jó barátok voltak; tisztek a Walmoden vértesezrednél.
Riedesl volt a vértesezred legmagasabb férfia, valóságos óriás: hasonlított Wekerléhez arczban és alakban, de még magasabb volt. Nem is könnyű volt számára paripát találni, mert a rendes küraszir ló letörött alatta. Végre találtak egy neki való lovat, mely még egy marokkal volt nagyobb a rendeseknél, kemény szájú, rossz természetű állat, rúgott, harapott, csökönyös volt; de birta a terhet.
Sebő pedig alacsony, zömök termetű férfi volt, a kik ismerték, Győrffy Gyula képviselőhöz hasonlítják.
A szabadságharcz alatt a két jó barátból két jó ellenség lett.
Riedesl őrnagy lett a vérteseknél, Sebő kapitány a huszároknál.
A bicskei és isaszegi ütközetek előcsatározásai alatt, melyekben mindkét fél lovassága működött, egy nap a feneketlen sár miatt kénytelenek voltak pihenőt tartani. Két patak s azon két kis híd képezte az elválasztó vonalat: az ellenfelek egymást jól láthatták.
A magyar tiszteknek jó lovaik voltak s a telivér paripa türelmetlen lesz az istállózástól. Sebőnek eszébe jutott, hogy megjártassa a «Buczkó» nevű paripáját, végignézve az előörsök lánczolatát. Mikor ezt bejelenté Aulich tábornoknak, az épen a maga lovával bajlódott. Kitűnő paripa volt a «Gesztes», de meg volt bomolva a pihenéstől; nem akart engedelmeskedni. Sebő felajánlotta a tábornoknak a maga «Buczkó»-ját, cserébe elvállalva a «Gesztes»-t, hogy majd kilovagolja ő abból az istállótüzet. (Az ezred legjobb lovasa és idomárja volt.) Aztán mintegy félóráig iskoláztatta a lovat a homokos mezőn nagy és kis körökben s különösen gyakorolta a karakolirozásban, a mi a lónak egy helyben való gyors körülfordulását jelenti. Ez volt a szerencséje. – Ekkor észreveszi, hogy a túlsó hídról egy vasastiszt szemüvegezi a tábori látcsővel; ő is fogja a látcsövét s felismeri vele hajdani jó pajtását, Riedeslt. Erre mind a ketten átkaptatnak a két hídon, melyet néhány száz lépésnyi tér választott el egymástól; összetalálkoznak: Sebő a szokásos üdvözlő szót: «csau» kiáltja hajdani pajtásának. Ez azonban hirtelen kirántja a pallosát s hozzávág az ellenfeléhez.
Sebő hirtelen hátraveti a testét s ezzel elkerüli a halálos csapást, mely a nyeregkápáját érte, ketté vágva a nyeregbundát s a pisztolytartó szíjat, a kard hegye mégis megsebzé a kantárfogó balkezet.
Erre Sebő hirtelen kirántja a kardját s lovát gyorsan karakoliroztatva, visszakézzel, balról jobbra úgy vág Riedesl nyakához, hogy az óriás holtan fordul le a nyergéből.
Mind ez egy rövid percz műve volt.
Hanem a költők ebből hosszú nagy tusát csináltak, melyben a két bajvívón kívül még a paripák is részt vettek, egymást harapva; s ezt a festők sem engednék el. Tény az, hogy Riedesl óriás lova megharapta a «Gesztes»-t, de már a lovasa eleste után, mikor Sebő magával hurczolta. A széthasított nyereg a levélíró tulajdonába jutott s látható a 48-iki emlékek múzeumában.
Ezzel a párbajjal a csatatéren lett eldöntve annak a napnak a végzete. A vasasok visszavonultak Isaszegre.
A harmadik képtárgynak ajánlja a levélíró Simonyi Simkó, Bem hadsegédének azt a bravurját, melyben a vizaknai ütközet előtt egymagában kémszemlésző Bem tábornokot a lesből előrohanó ulánusok közül kiszabadítja. Tízen voltak a dzsidások, Simonyi Simkó egyedül; közéjük vágott, kettőt lelőtt, hármat levágott közülök, a többit megfutamította. – Akkor aztán dörgő hangon odakiáltott Bem tábornokra: «ein andersmal werde ich mir aber ausbitten, dass Sie sich, General, ohne mich wegschleichen!» (Máskor kikérem magamnak, hogy a tábornok nálam nélkül elosonjon!) «Nein, nein, mein lieber Simkó, das werde ich nicht mehr thun.» (Nem teszem többet, kedves Simkó.)
*
Hány ilyen lefesteni való tárgy van még az ötven év előtti hősköltemények igaz történetében!
A minő Puchli huszárkapitány hőstette, a ki egy svadron huszárral két óra hosszat verte vissza a megujított rohamát öt svadron svalizsérnek, a Tápió-hídját védelmezve, mint Horatius Cocles, míg az ezrede megérkezett. Ez is meg van örökítve a fővezér napi parancsában. Hát annak a huszár közvitéznek a dolga, a kit a harcz hevében sürgős levéllel küldtek a főhadiszállásról az alvezérhez. Útját állta egy híd alatt lesben álló három svalizsér: el akarták tőle venni a stafétát. De biz ő nem adta oda: inkább kettőt levágott közülök, a harmadiknak utána küldé a véleményét, s úgy tért vissza a válaszszal, meg két sisakkal és egy elfogott paripával.
A kik ezeket élő szemmel látták, még élnek és bizonyságot tesznek róla.