AZ ÉN LEGKEDVESEBB CENSOROM.
Mind kedves volt az; de ez volt a legkedvesebb.
Ne tessék e név alatt valami vén, morozus szervita pátert képzelni, a milyenek a bronz-korszakban mortifikálták a magyar írókat: ez már az arany-korszakban történt: abban a boldog német világban, a mikor még nem volt itt egy reaktionárius magyar kormány, mely a sajtószabadság megszorításáról gondolkozik; hanem az a sokat magasztalt szabadelvű német kormány boldogított bennünket, a mely alatt mindenről szabad volt írni a világon; – csak kinyomtatni nem volt szabad.
Cs… úr fiatal, csinos ember volt, két csillag volt a gallérján. Az ő hivatala feloszlott nappali és éjjeli hivatalra s mind a kettő nagyon kellemetes volt. Nappal költői műveket olvasott, este színdarabokat nézett végig. A költői művekből kijegyzé azon sorokat, a melyeket különösen szépeknek talált, a színpadi előadásból pedig azon mondatokat, a miket a közönség különösen megtapsolt. Azután volt egy nagy műkedvelő úr itten, úgy hítták, hogy Protman. Ez az úr valószínűleg albumot gyüjtött magának (passziója lehetett), a mibe az ilyen kijegyzett szépségeket félrerakták, s a költői mű aztán kinyomatott, a színdarab a legközelebbi előadáson elmondatott – ama szépségeknek a híjával.
Cs… nem valami vad ember. A szinészekkel fraternizált, még azt is megmondta nekik, hogy ki előtt ne járjon el a szájuk? az ifjabb szinésznőknek pedig udvarolt s az írókhoz dörgölőzött. Engem különösen kitüntetett a figyelmetességével: a szinházban mellém támaszkodott, ha valaminek én tapsoltam, annak ő is tapsolt és figyelmeztetett a darab szépségeire. Igazán mondom, jó ember volt: sokat elnézett. Egyszer a «Windsori víg nők» operai előadásán az a jelenet fordul elő a színpadon, hogy a hasra esett Falstaffot az állatokká alakult tündérek megcsipkedik. Igy egy madáralak is belevagdalja a csőrét. Mellettem állt akkor is Cs… úr. «No, úgy-e az most azt jelenti, – súgá nekem, – hogy az osztrák sas így tépi a magyar testét? Más censor az ilyent feljelentené. Én nem szólok semmit.» És nem szólt. A darab nem lett betiltva.
Engem azonban többször biztatott, hogy mért nem írok már egy darabot? Csináljak már egyet.
Egyszer aztán csakugyan rávitt a bűnöm, hogy megöntsek egy drámát; az volt a czíme hogy «Dalma».
Beadtam: a drámabiráló választmány elfogadta; a szinészeknek tetszett, a mint elolvasták. Hanem egy nagy baj volt, a mit mindannyian felfedeztek benne. Az, hogy holmi – hazáról van benne nagyon sok discursus. – Hiába játszik az a darab Scythiában, avar-tunguz közreműködőkkel, azért azt mindenki kitalálja, hogy az avar a magyar, a tunguz meg a német. Nem engedi ezt meg a censura soha. «Nem lát ez szinpadot, édes öcsém, mondta a jó öreg Szentpéteri; mit gondol kegyed: nekem azt kellene mondanom Oldamur szerepében haldokolva: «szeressétek mindennél jobban a hazát!» Hiszen ha én ezt elrebegem a színpadon: a publikum mindjárt elérti, tapsolni fog: «ezek» meg azt sem várják, míg meghalok; élve visznek a Neugebäudeba. Nem engedi meg ezt a censor soha.»
«Dehogy nem engedi, biztatám barátaimat, megálljunk csak. Van nekem egy protectorom a censorok között, a derék Cs… úr; annak adom be. Az engem nagyon pártfogol.»
Úgy tettem: körülfogtam Cs… urat; magam elvittem hozzá a darabot; «íme szót fogadtam: írtam drámát; hanem aztán ki ne törülje a javát.»
Megszorongatta a kezemet a derék ember; biztosított róla, hogy ha valakivel, hát velem fog barátságosan elbánni; menjek fel hozzá három nap mulva. Csak bízzam ő rá magamat: majd berekomendálja ő a darabomat Protman úrnak úgy, a hogy még soha nem volt.
Megjelentem a mondott napon a színe előtt. Épen előtte volt a darabom, akkor revideálta a referádát; kért, hogy üljek le. «Köszönöm, elállhatok!» Voltaképen pedig azért maradtam állva, hogy a vállán keresztül belepisloghassak a referádájába, a mit épen átolvasott. Jó szemeim voltak, hat lépésről el tudtam olvasni minden írást. No már ezt a kis kiváncsiságot csak meg lehet bocsátani egy szerzőnek, ki elsőszülöttének élet- vagy halálitéletét látja kiterítve maga előtt.
De még úgy nem adta meg senki a leselkedésnek az árát, mint én, az első és utolsó alkalommal.
A censori referádának az első sora e szavakkal kezdődött:
«Dieses elende Machwerk…»
A többit aztán nem instáltam belőle: elég volt. No ez szépen berekomendálja az én darabomat!
Mikor az én legkedvesebb censorom felkelt a székről, s felém fordult, láthatta, hogy nagyon savanyú ábrázattal viszonzom az ő mézédes czifferblattjának mosolygását.
Kitalálta az okát, volt annyi praxisa.
– Kegyed talán bepislantott az én referádámba?
– Meglehet.
– S ezért tán aprehendál? Hát aztán azt gondolja kegyed, hogy ha én most nem azt írom a darabjáról, hogy az «egy silány férczmű», hát ereszti azt valaha Protman úr a színpadra?
– Bele írta ön azt is, kérem, hogy valószínűleg megbukik a darabom, s ki leszek fütyülve?
– Bele hát.
– Köszönöm, Isten fizesse meg.
Azzal hagytam menni a szomszéd szobába Protman úrhoz.
Öt percz mulva meg volt adva az engedély az előadásra. Ném húztak ki a darabomból semmit. Arra sem volt érdemes.
Ilyen világ volt az a boldog korszak, ifjú barátom, a mely után visszasóhajtozol. Jaj, de szeretnélek úgy hat hétre legalább belemártani: – hogy te is emlegetnéd meg a – németek Istenét abban a paradicsomban, a melyről te azt hiszed, hogy «éden-kert», de én tudom, hogy «mártás». Hogy lennél benne egyszer «sóbafőtt».