AZ ELSŐ ALAPÍTÓK.
Bizony negyven esztendeje már annak, hogy ezek történtek.
Schmerling elkobozta a magyar alkotmányt, Magyarországon kinevezett hivatalnokokkal kormányoztak, az adót katonai erőhatalommal hajtották be, a magyar országgyűlést feloszlatták, Erdélyt elszakították Magyarországtól s bevitték a Rájkszrátba. Onnan diktálták a törvényeket Magyarországra. A sajtó czenzura alá rendeltetett s ha valaki mégis tudott volna sajtó útján valami vétséget elkövetni, a fölött a katonai törvényszék, a hadbíróság itélt.
Ezt tudva, vigyáztak is magukra a lapszerkesztők.
A Pesti Napló a Deák-párt organuma volt, a nagyeszű Kemény Zsigmond vezetése mellett; a Magyar Sajtó felelős szerkesztője volt Hajnik Károly, a kiadó Heckenast Gusztávnak könyvvivője, egykor az országgyűlési gyorsiroda vezetője: a valóságos szerkesztést végezte Török János ó-konzervativ politikus, főmunkatárs czíme alatt.
A határozati pártnak, melynek vezére volt Tisza Kálmán, nem volt napilapja: egyetlen organuma volt a bolondozó Üstökös, Kakas Mártonával, Tallérossy Zebulonjával, politikus csizmadiájával.
Új lap engedélyezésére gondolni sem lehetett azzal a programmal, a mi a határozati párt zászlójára volt feltűzve: «jogfolytonosság». Pedig a zászló megvolt, tábora is nagy volt az országban, vezérei elsőrendű hírességek.
Ekkor a véletlen hozott segítséget. Egy szépirodalmi lap polémiába keveredett színházi dolgok felett a Magyar Sajtóval. A vita személyeskedéssé fajúlt. Török János érzékenyen megsértette mind a színi kritika íróját, mind a lap szerkesztőjét. Azok pedig fiatal, tüzes legények voltak, híres párbajvívók: Tóth Kálmán és Dobsa Lajos; kihítták Török Jánost fegyveres elégtételadásra.
Az öreg azt felelte nekik, hogy ő a párbajozást arisztokratikus intézménynek tartja s mint testestül-lelkestül demokrata, nem áll ki hírlapi czikkért verekedni. Ha sértve vannak az urak sajtó útján, menjenek a panaszukkal a katonai törvényszékhez. Azok mentek is, de nem a törvényszékhez, hanem a katonai kaszinóba; ott felszólítottak két katonatisztet (az egyik emlékezetemre Auspitz hadnagy volt) s most már azokat küldték szekundánsokul magához a felelős szerkesztőhöz, Hajnik Károlyhoz, hogy ha a főmunkatársa nem akar helyt állni a lapjában elkövetett sértésért, akkor neki kell helyette megverekedni.
A jó becsületes Hajnik Károly soha életében senkit meg sem csiklándott: ő csendesen írta a Strazza-könyvbe a rubrikák töltelékét s a Magyar Sajtó szerkesztésében mindössze annyi része volt, hogy mikor este kilencz órakor odatette eléje a metteur en page a kefelevonatot két példányban a czenzura számára, hát aláírta a nevét, soha bele sem nézett. Semmiképpen nem ment a fejébe, hogy miért kelljen neki a lábát ellövetni egy színésznő miatt, a kit sohasem látott.
Kettévágta a gordiusi csomót maga a kiadó, Heckenast Gusztáv. Azzal az ajánlattal lépett a kihívók elé, hogy ő elégtételül el fogja bocsátani a lapjától a főmunkatársat, Török Jánost, azonnal.
Csakhogy azok elővigyázatos emberek voltak. Az nekik nem volt elég. Az elbocsátott főmunkatárs azért más czím alatt ott maradhat. Nekik olyan új munkatársat nevezzen meg a kiadó, a ki felől biztosítva lesznek, hogy a személyes sértegetésért fegyverrel is helyt áll.
Heckenastnak eszébe jutottam én. Nemrégiben nekem volt párbajom egy pajtásommal a politikus csizmadiának egy észrevétele miatt. A két szekundáns tiszt készséggel fogadta az én jelöltségemet, elégtétel gyanánt. Így jutottam én a Magyar Sajtó főmunkatársi hivatalába.
A mint ez köztudomásúvá lett, egy napon odajöttek hozzám az én volt képviselőtársaim, a kik a határozati pártot vezették s azzal bíztak meg, hogy a Magyar Sajtót a párt organumává alakítsam át az ő közreműködésük mellett. Mindenki fog írni vezérczikket. Ingyen vezérczikkek! A szakmák szerint egyik «úr» elvállalta a nemzetgazdászati rovatot, másik a külföldet, harmadik a belföldet, negyedik Ausztriát és mind pontosan betölték a helyeiket. Még ma is őrzöm a kézirataikat. Minő emlékek!
De még ennél nem állapodtunk meg. A mi lapunknak ki kell emelkedni a többiek sorából az által, hogy kitűnően legyen szerkesztve. Mivel lehet ezt elérni? Azzal, hogy eredeti táviratokat közlünk a lap élén. Hát biz eddig a pesti lapok a táviratokat csak úgy fordítgatták a reggeli bécsi lapokból. Így is jó volt az s nem került semmibe.
Ehhez azonban pénz kell! Sok pénz! Azonnal megszerkesztettük a kötelező aláírási ívet. Kiki az aláírók közül fizet a pártkasszába évenkint huszonöt forintot. Az aláírási ívet ma is őrzöm ereklyeként. Voltunk húszan. S ezzel az ötszáz forinttal a zsebemben indultam én neki a jogfolytonosság pártjának a lapját megalapítani, a mely alapon épült aztán fel a Hon, a Nemzet, a Magyar Nemzet. A munkatársak fizettek (később még többet is fizettek).
Annak a húsz alapítótagnak arczképcsoportja itt függ most is az íróasztalom fölött. De szép délczeg, daliás alakok voltak! Az ifjúság varázsereje sugárzott arczaikról. Valahol leghátul én is ott settengek közöttük.
Egy egész korszakot képvisel ez a csoportos kép. Milyen nagy korszakot! Tele magas eszmékkel, dicső elvekkel, honalkotó elhatározással, szabadság hitével!
E fényes alakok legtöbbjének sírkövét benőtte már a moha és a rozsda. Egynéhányan még itt maradtunk, a kik nagy nyugodtan nézzük, hogyan takarja be a hajdani munkások élő alakjait is a moha, a rozsda…