WeRead Powered by ReaderPub
Az én életem regénye cover

Az én életem regénye

Chapter 71: AZ ÉN MACSKAZENÉM.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

A szerző emlékezéseiben a szabadságharc fordulatos éveit rendezi felidézésekké és jegyzetekké, amelyekben személyes részvételét és katonai, politikai tevékenységét ismerteti. Leírja önkéntes sorba állását, részvételét egy vezető személyes kíséretében, falusi és alföldi jeleneteket, találkozásokat rablóvezérekkel és helyi csapatok toborzását, valamint a vonulások és táborok mindennapjait. A fejezetek váltakozva hadijeleneteket, utazási epizódokat és visszatekintő reflexiókat tárnak fel a kollektív lelkesedésről, emberi szolidaritásról és a háborús időszak személyes következményeiről.

AZ ÉN MACSKAZENÉM.

(1879.)

A lapokból olvasom, hogy énnekem macskazenét akarnak adni.

Ugyan miért?

Azért, mert egy toasztban azt mondtam, hogy az osztrák és magyar monarchia népeinek azt a két országot, a melyeket fegyverrel védelmezni kötelességük, egymás iránti kölcsönös szeretetükkel fenntartani is kötelességük?

Ennél egyebet szavaimból csak a rosszakarat és kollegiális torzsalkodás csavarhat ki. Összmonarchiáról nem beszéltem. Magyar hazám iránti szeretetemből egy hajszálnyit le nem alkudtam.

Ez ellen lehet kifogása mind annak, a ki Magyarországot Ausztriától különválva akarja látni, azt kinyilatkoztathatja a legerősebb hangon sajtóban, országgyűlésen fényes nappal. Hisz két nagy párt van, a mely erről folyvást szemtől-szembe okokkal és érzelmekkel vitázik.

Mit keresnek hát itt az «állati hangok?» Kutya-, macska-, békahang az argumentumok helyében?

És éppen én ellenemben, a ki nem vagyok se fellegvárakban lakó generális, se hozzájárulhatlan kormányzó, se sérthetetlen főpap, a kiket nem lehet más úton elérni; hanem vagyok jámbor ujságíró, polgár, a kit, ha tetszik valakinek, a sajtó útján megtámadhat; ha személyesen akarja velem tudatni a véleményét, rám találhat; egész délután s reggel tíz óráig itthon vagyok bogárhátú kis házamban, kinn a város végén, nem strázsál senki, még csak egy férficselédem sincsen; egy ollónál egyéb fegyver nincs az asztalomon, jöhet bátran, akár egyedül, akár huszadmagával, megmondhatja a véleményét őszintén, világosan; s ha tisztességesen beszél, leültetem, meghallgatom, ha gorombáskodni akar, elkérem a névjegyét s végzünk egymással becsületes, lovagias módon.

De hát kik azok, a kikről azt írják a lapok, hogy már tíz nap óta (!) éjről-éjre mindig macskazenét akarnak nekem adni s ebben a rendőrség által mindig megakadályoztatnak? Azt írják, hogy az egyetemi tanuló fiatalság tagjai? Én ezt tagadom. Én a magyar egyetemi fiatalság tagjait bátor, nyilt arczú férfiaknak ismerem, a kik, ha a meggyőződésüket meg akarják mondani, teszik azt fényes nappal, szemtől-szembe, ha kell, a szuronyerdővel is szembe: a kik nem keresik a sötétség óráit s a futásra alkalmas tért, még akkor sem, ha a hazának egy esküdt ellenségét kell megtámadni, nemhogy engem, a kit nem bánthatnak meg a nélkül, hogy saját nemzetüket meg ne bántsák. Én a magyar ifjúságot inkább olyannak akarom ismerni, hogy még akkor is büszke legyek rá, a mikor engem bánt és nem olyannak, hogy ő maga is szégyenlje magát, a mikor azt tette.

Különben az egész utczai lármával nem törődöm. Hozzászoktam én már ahhoz. A legközelebbi választási mozgalmak alatt a tisztelt ellenpárt túlbuzgó tagjai három éjjel egymásután a városnegyed legaljasabb qualitású osztályát odacsődítve ablakom alá, ébresztettek fel álmomból macskazenével. Tovább aludtam csendesen. – Ezt odasorozom negyediknek, ha meglesz. – S maradok, a ki voltam.