MIRE VÉNÜLÜNK MEG?
(1882.)
Szeretett barátim ott a klubban!
Nagy rémületemre olvasom a lapban, hogy az írók és művészek társasága 1884-ben az én ötven esztendős jubileumomat szándékozik megülni: azon alkalomból, hogy 1834-ben egy vers meg egy charada jelent meg tőlem nyomtatásban és így ez az év vehető fel az én írói pályafutásom kezdetének. – Kérlek szépen benneteket, ne vénítsetek agyon! Így is elég öreg legény vagyok: negyvenet bevallok, de az ötven ellen kifogást teszek. A mi egy kilencz esztendős gyerektől nyomtatásban megjelent, az még nem az ő bűne, hanem azé, a ki kiadta. A gyerekkori verset éppen úgy nem lehet beszámítani valakinek, mint a hogy nem lehet a katonának attól számítani a pályafutását, a mikor fakarddal, papiros csákóval kommandérozta a gyerekármádiát. – Hiszen hol van az a gyerek, a ki verset nem ír. A kis keresztfiam, Hegedüs Loránd, már nyolcz esztendős korában élczlapot szerkesztett s igazán mondom, talpraesettebb ötletek és jobb rímek voltak benne, mint – majd megmondtam, hol. Azért még sem lesz belőle poéta, mint a keresztapja, hanem lesz belőle, Isten segítségével, derék, okos ember, mint az apja. Én sem jártam többet, a koraszülött poémák megjelenése után a muzsák ablaka alá, hanem készültem valami nyolcz esztendeig festőnek vagy építésznek (ma is megvan még egy egész göngyöleg architectonikai rajzom a padláson) és mindenesetre készültem fiskálisnak. Ezek az évek tehát az irodalmi pályán nem számítanak semmit. Megmondom én őszintén, hogy hol kezdődik az irodalmi pálya egész komoly értelemben. Ott, a hol egy írónak valami alkotása egy komoly kritika által figyelemreméltónak itéltetett, a kiskorúság enyhítő körülményének tekintetbevétele nélkül. Azért még azt a művemet sem tartom irodalmi ültetvényeim első dugványának, a mi a «Tavasz» almanachban megjelent s egy arany pályadíjat nyert; mert arról is tudhatták a pályabirák, hogy diákgyerek írta s hasonlók között versenyzett; hanem tartom a legelső komoly irodalmi művemnek a «Zsidó fiú» czímű versekben írott drámámat, mely a magyar tudós társaság által mint pályamű, dicsérettel a második helyen említtetett, sőt Bajza és Vörösmarty által első helyre ajánltatott. Akkor voltam tizenhét éves, kecskeméti diák: a drámámat Petőfi másolta le s ő is hozta fel Pestre – gyalog. Ettől fogva aztán minden esztendőben írtam egy nagyobb munkát: drámát, vígjátékot mindig. Némelyiknek a nevére sem emlékezem már. Valamennyi mind ott van az akadémia lomtárában valahol. Rosszak lehetnek, de van bennük nagyratörekvés. Az egyikben tudom, hogy az akkori pánszláv agitátorok vannak kifigurázva, egy másikban a vidéki műkedvelők. Ugyanakkor kezdtem el Kecskeméten az első regényemet írni: a «Hétköznapok»-at, a mire már kiadó is akadt s a mi legkomolyabb dolog: jó honorarium.
És ettől az évtől kezdve már tudtam, hogy nem lesz énbelőlem se festő, se építész, se fiskális, hanem ott ragadok írónak. – Ez az idő volt 1842. Ennek tehát negyven esztendeje. Az is szép idő, egyhuzamban, felváltás nélkül. – Ugyan szepegtem ebben az esztendőben, hogy valaki rá talál jönni a titkomra s megnegyvenévesjubileumoz, mert a mennyire jól esik azt tudnom, hogy barátaim, pályatársaim szeretnek, érdemeimen túl, annyira nem tudok hozzászokni az orczapiruláshoz, mikor ezt nagy közönség előtt fenhangon mondják. Azért csendes megelégedéssel konstatálom, hogy a negyvenévest már elugrottuk. Már most kérlek benneteket, hogy várjatok tíz évig. Akkor aztán majd nagyot ünnepeljünk! (Én is azt gondolom, a mit a szultán halálra itélt nagyvezére, a ki tíz évi haladékot kért, fogadva, hogy azalatt megtanítja a szultán kedvencz elefántját beszélni: «azalatt vagy én halok meg, vagy a szultán, vagy az elefánt.»)