EGY KIS FALSUM.
(1894.)
Az utóbbi napokban én is azt tartottam, hogy «Begyűröm a süvegem tetejit, Csak úgy nézem az időt alóla, Még a jég is visszapattan róla».
Azután meg olyan íráscsömör állt a hátamba, hogy a Dárius kincse se birt volna rá, hogy egy sort leírjak. Nem találtam a szavakat; úgy voltam a nyelvbőségemmel, mint az a falusi kisasszony, a ki azt kérdezte a látogatójától: «Látta-e azt az izét ott az izé mellett? Azt én izéltem.» Értve a thea-rózsát a veranda mellett, a mit ő ojtott. Még most is olyan buta vagyok. Irtózom a gondolattól, hogy valaha ki találok gyógyulni belőle.
De most mégis egy akkora jégdarab koppant a fejemre, hogy ki kell szállnom a butaismus nirvánájából (de förtelmes rossz élcz!) s egy órára kibékülési kisérletet kell tennem a kalamárissal. Mert a mi sok, az már sok!
Egy külföldi hirlap (Kölnische Volkszeitung) előkelő helyen egy terjedelmes czikket szentel az én 50 éves írói munkásságomnak, melynek folytán, el kell ismernem, hogy sok dicsérettel halmoztatom el, de azok között vannak olyanok, melyeket mint meg nem érdemelteket csupán a históriai igazság kedveért mulhatatlanul el kell hárítanom.
«Magyarországon, a hol őt (Jókait) mint specificus magyar költőt és írót ismerik, meg kell engedniök, hogy rámutassunk a legelső munkáira, melyek német nyelven irattak. Ő valósággal azon «tősgyökeres magyarok» közé tartozik, a kik a németségből a magyarságba átváltozást szép sikerrel vitték keresztül. Ifjúkorában úgy hítták, hogy Jockl Móricz, s egy német Beamternek volt a fia. 17 éves korában német novellákat írt, s azokat különböző bécsi lapoknak küldözte be, s csak későbbi időkben fordította le azokat magyarra. – Félszázad előtt még nem volt magyar irodalom, még kevésbbé magyar hírlapok.»
Hát hiszen én nagyrabecsülöm a becsületes polgári Jockl családot, s ha abból származtam volna, nem tagadnám meg az eredetemet; azonban kénytelen vagyok ahhoz a tényálláshoz ragaszkodni, a mi ősapámnak 1610-ben nyert nemesi oklevelében királyi pecsét alatt van megörökítve, hogy családom a «Jókay de Ásva» nemzetséghez tartozott, s magam is, a keresztlevelem tanúsága szerint, Ásvai Jókay Móricznak vagyok bematrikulálva. Családi czímerünket valamennyi illusztrált hazai lap közölte, s nyilván látható, hogy annak a közepén álló dédüköm sarkantyús csizmát hord és nem kalucsnit; a mit a jobb kezében tart, az nem olló, hanem szablya; a mit pedig a baljában emel, az nem paraplé, hanem zászló, és a mi előtte áll, az a kerekes izé, az nem köszörűs talyiga, hanem ágyú; a mik pedig a lába alatt vannak, azok nem hivatalos akták, hanem török sátorok. – Mindezeket pedig nem mókázásból mondom; mert én nagyon tisztelem a paraplét is, a köszörűt is, az aktákat is, de különösen az ollót; – hanem csak a heraldikai igazság kiderítése czéljából.
És így azt is rektifikálnom kell, hogy én bizony tíz éves koromig nem tudtam többet németül, mint azt, a mit minden iskolába járó szittyának muszáj tudni, hogy t. i. «die Feder der Vögel sind manchmal weisz, manchmal schwarz, manchmal gelb, manchmal grün, manchmal roth». – Csak pozsonyi diák-koromban sajátítottam azt el tökéletesen.
És így, daczára annak, hogy senki nálamnál őszintébb tisztelettel nem viseltetik a német nemzet, irodalom és kultura iránt, mégis el kell magamról hárítanom azt a magasztalást, mintha valamikor, mint ifjú, német nyelven irott zsengékkel vezettem volna be magamat az irodalmi pályába. Inkább vénségemre történt meg az rajtam, hogy németül irtam valamit és német szónoklatokat tartottam, a miért ki is kaptam az itthoni Heiszspornoktul, a mi engem nem zavart meg; mert én nekem a német írók között sok jó barátom van, a német irodalomnak sok tanulmányt köszönhetek, a német kiadóknak sok elismeréssel tartozom és mint politikus a Németországgal való szoros szövetség híve vagyok, de a mellett tiszta piros vérű magyar voltam s munkáim szelleme semmi más, mint magyar, ellentétben azzal az állításával az érdemes czikkírónak, hogy azok a német humor stemplijét viselik magukon.
Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem én voltam az első hirlap kiadója Magyarországon, a hogy a K. Volkszt. állítja; s jelenleg nem vagyok az összes magyar hírlapok vezetője, a ki iránt – ezen minőségem miatt – a magyar kormány nagy respektussal viseltetik; mert ha azt nem tenné, én az összes hírlapirodalmammal rögtön a nyakára rohannék. Nem! E felől legyen a magyar kormány nyugodt.
Azt a rangot sem bitorolhatom, a mit a K. V. nekem szán, hogy a főrendiház tagja volnék. Én még mindig a «nagyságos parasztok» közé számíttatom.
Némi kétségem van azon állítása felől is az idézett lapnak, miszerint Magyarországon nem is létezett irodalmi nyelv addig, a míg a hesszeni német tudós, Budenz ide nem jött s a finn-ugor nyelvből a most használatban levőt kifaragta. Ez túlhaladja az én tudományosságom sphæráját; ennek megczáfolását kisértsék meg a szaktudós philologusok.
Végül a legnagyobb háládatlanság vádját vonnám magamra, ha határozottan meg nem czáfolnám a czikkírónak azt az állítását, hogy Magyarországon nincsenek könyvkiadók és nincsenek olvasók s annálfogva én, nagy munkásságom mellett is inséges állapotban vagyok. Igenis van nagy és buzgó magyar olvasó közönség, mely a nagy nemzetek közönségével egy színvonalra állítható és vannak magyar kiadók, a kik a külföld kiadóival versenyeznek. A magyar írók egész phalanxot képeznek s munkáik illendően jutalmaztatnak; én pedig mindenkor (az első munkám megjelenésétől kezdve) teljes megelégedésemre voltam díjazva a magyar közönség és a magyar kiadók által, s azt az anyagi eredményt, a mit munkáim jubiláris kiadása alkalmával a magyar közönség és kiadók elértek, csak a legnagyobb világnemzetek írói érték el – holtuk után.
A mit azonban Petőfiről ír a K. V. tudós férfia, hogy az is német nyelven írta az első versét és költeményeit, ennek folyományául rekommendálom a tisztelt tudósnak, hogy ha Budapestre jön, el ne találjon vetődni a Petőfi-térre, mert ha az a réz-szobor meglátja, bizony leszáll a talapzatáról és a saját rézöklével fogja megadni a czáfolatot.
Egyébiránt «nichts für ungut».