LÓNYAY GRÓFNÉNÁL.
(1900.)
Tegnap délben kaptam egy kegyteljes levelet, Stefánia aláírással, mely a jól ismert karakteres írásjegyekkel tudtomra adja, hogy ma délben 12¾ órakor szívesen fog látni a régi védnököm magánál. A megelőző napon én is beírtam a nevemet a tisztelgők könyvébe.
Pontosan a kijelölt időben megjelentem a Hungáriában, a hol már a bejáratnál várt reám a grófné főudvarmestere, tudatva velem, hogy a gróf ma reggel elutazott s azzal fölvezetett a grófné lakosztályába.
A grófné, Stefánia királyi herczegasszony, rózsaszínű otthoni toaletteben fogadta tisztelgésemet, szokás szerint kézcsókra nyujtva kezét, miként máskor. Sajnálkozását fejezte ki, hogy férjének éppen el kellett utazni, nem ismerkedhetik meg velem; majd később találkozunk.
Elmondta, hogy ők Magyarországon akarnak várkastélyt szerezni, a hol állandóul letelepedjenek, a mennyire lehet, leánya, Erzsébet főherczegnőhöz közel. Ő magát magyar nőnek tartja, nemcsak házassága következtében, de mint József nádor unokája is. A magyar nemzetet szíve szerint szereti, melynél lovagiasabb, hűségesebb és okosabb nemzet nincs a kerek földön s köztünk kíván élni.
Én nem tagadhattam meg magamtól, hogy szívem szerint ne gratuláljak a fenséges asszonynak ahhoz, hogy a boldogság és megelégedés sugárzik le az arczáról.
– Oh, én igazán nagyon boldog és megelégedett vagyok s nagy hálával tartozom a magyaroknak, kik mind boldogságom, mind szerencsétlenségem napjaiban a legőszintébb részvétet tanusították irántam. Remélem, hogy ön is boldog?
Átmelegített e kérdés…
– Hogy van önnek a kedves neje?
Ez szikra volt, mely végig futott az idegeimen.
– Fenséges asszonyom, ez a szó engem túlboldoggá tesz. Fényes czáfolatát találom benne annak a bizonyos körökből terjesztett híresztelésnek, hogy engemet a házasságom miatt a fenséges körökből kizártak.
– Képtelenség! S akadt ember, a ki ezt elhitte? Mi most is úgy szeretjük önt, mint azelőtt.
– De hát ilyen a világ. Vétkezhetünk, a mennyit akarunk a szerelemben, azért a világ előtt derék, gavallér emberek maradunk, de ha azt a kötelességet teljesítjük, a mit a szívünk szab elénk, ha a szerelmünket a becsületünkkel szentesítjük, akkor meg vagyunk bélyegezve.
– Oh, milyen igazat mond ön! – szólt a királyi herczegnő lelkesülten. – Egész a lelkemből beszélt. De hát mondja, boldog ön?
– Most kezdek újra élni. Mi egy kis világot alkottunk magunk körül, mely bennünket kárpótol az egész világért.
– Éppen így vagyok én. Nekem is az én kis világom az egész világ. S mit szól ön Ferencznek a dolgához?
Nem értettem meg a kérdést egy suttogó szóra.
– Én önnek a véleményét akarnám erről meghallani.
Rájöttem, hogy Ferencz Ferdinánd házasságának a magyar parlamentben lefolyt tárgyalására vonatkozik a kérdés.
– Igen sok szép és tanulságos beszédet tartottak e tárgy fölött nagy tehetségű szónokok, a kik e kérdést teljes világításba állították.
– De mit szól ön hozzá?
– Azt, hogy a szív törvénye fölötte áll minden pergamenre írt és kőbe vésett törvényeknek s a ki azt cselekszi, a mit a szeretete diktál, azé az igazság, azé az istenáldás.
– Én is így gondolom.
Azután még sokat kérdezősködött a királyi herczegnő a párisi fogadtatásomról, munkáim kiállításáról is.
Én végül üdvözletemet kértem átadni szeretett férjének.
Midőn a fenséges asszony a búcsúzáskor ismét kézcsókra nyujtá jobbját, így szólt hozzám:
– Aztán mikor legközelebbi idejövetelünk alkalmával ismét meglátogat ön bennünket, hozza el magával a feleségét is. Igazán szeretném megismerni azt a nőt, ki önt boldoggá teszi.