Az én életem regénye

(1897.)

Hetvenkét esztendős vagyok; (a többletet letagadom). Egytől-egyig mind unokáim lehetnétek. Én már kimaradtam a világból: ti pedig most keresitek benne az utat. Nekem már az emlékezet is hamu; ti nektek még a reménység is láng.

Hja bizony, ha sokáig él az ember, egyedül marad az ember.

A kortársak egymás után múlnak el mellőlem. Soha annyi kondoleáló nekrologot nem írtam, mint az idén. Hány erős oszlopa dűlt ki közéletünk palmyrai templomcsarnokának ez évben! Ez igazán «nagy emberek temetője» volt.

A lakóház is egyre fiatalodik fölöttem. Minden újabb, jobb, mint volt régen: – csak a gazdája nem az. Az asszonyom elment előre: helyette egy kis unokám maradt. Az is uralkodott: ez is uralkodik; hozzá szoktam az engedelmességhez.

A politikai életből is kimaradtam. Hála nemzetem gyöngéd figyelmének, mely a Sándor-utczai dicsőségőrlő malomból felszabadított. A főrendiház nem folytatás, Apolló nem a nap quadrigájának a kocsisa többé: hanem gyertyagyári firma.

S így van ez jól mind!

Az öregség, a sok esztendei szolgálat jutalma a solitudo.

Higyjétek el nekem, hogy a magányosságnak a gyönyörei elszámlálhatatlanok.

Maga az a hely, a hol lakom, egy olyan az istenség kegyéből engedélyezett sziget, a honnan én élő szemmel lelátok a világra s a világ nem lát én rám vissza.

Negyvennégy év előtt választottam ki magamnak e helyet, (olyan évben, a mikor jó volt elbújva lenni) nem is én: a gondviselés hozta elém; elhagyott kőbánya volt, rókának, kigyónak, tüskés borznak bozóttal benőtt tanyája. És most egy paradicsom, a mit el nem cserélnék Semiramis függő kertjeiért. Minden lombos fa saját ültetésem, minden gyümölcsfa a saját ójtásom: maga a termő föld, Isten segélyével, az én saját alkotásom. Az egész egy czivilizált vadon, a föld alatt vízlevezető, vízfelhozó, villanyközlő csövekkel árkolva, a mit nem lát senki. Házam nem czifra; de tiszta, kényelmes és egészséges. Mindenütt ügyes karbon-natron kályhák, a miknek nem kell kémény: kánikulánk rendkivüliségeinek regulatorai.

S a lonkám rózsafáin túl a fölséges kilátás, melyhez fogható alig van. Alant a tündöklő Dunától kettészelt Budapest, a kit én 44 év óta látok megszületni, felvirulni, óriássá lenni! És még most is minden nap látom újra megszületni. Kora napfelköltekor most is ugyanazt a képet, a min félszázad előtt elmerengtem: egy nagy fehér tengert, mely hullámokat dagaszt, a mikből csak itt-ott látszik elő egy torony keresztje. S aztán a mint feljön a nap, egyszerre fölemelkedik a földet nyomó ködtenger, s előtünik a dicsőséges Budapest, a mostani pompájában, a milyennek azt csak álmodtam valaha – s túl rajta a boldogságos róna, a szép, a szabad Magyarország, a kit én innen látok egyre nagyobbá, dicsőbbé lenni! Ha ti azt láttátok volna, hogy mi feküdt e ködtenger alatt ezelőtt félszázaddal!

Hát mi panaszom akkor a magányosság ellen?

Aztán nem jön az a magányosság olyan egyszerre.

A nyár elején még vannak félbeszakítások.

Van fiatal családi sarjadék. Szombat délután a vőm, a művész abbahagyja a heti munkáját, mint minden rendes mesterember, eljön örülni a kis családja örömeinek: együtt elanekdotázunk, saját termésü borunk mellett: mienk a vasárnap, nem dolgozunk semmit. Szerdán délután kijönnek a klubból a jó pajtások, kergetjük a pagátot, fölmelegítjük a magyaros vacsoránál a régi jó és rossz időket; – aztán hétköznap itt vannak a szőlőmunkások (mind régi betanított híveim) lehet velök okos dolgokról beszélni.

A verandánk eresze alatt egy fülemilepár rakott fészket, négy kis fiókja csipog már benne: az anya hordja nekik a táplálékot, nem félve tőlünk, kik ott ülünk a fészkével szemben, étkezve, beszélgetve; a hím azalatt a májusfa alján csetteg. Ezek is a házhoz tartoznak.

Korán reggel vagy én kelek elébb, vagy a kis unokám: a melyik elébb kel, megvárja a másikat a reggelizésnél s a tejmaradékot együtt odavisszük a kis tengeri malaczoknak, a kik már ugyan ojojóznak érte. Aztán elmegyünk érett fügét meg szőlőt keresni. Az alatt megjönnek a lapok. Azokat végig olvasom. Aztán leülök az iróasztalomhoz. Ezen a kis asztalon írtam én meg, a Magyar Nábobtól elkezdve, a regényeimet. Itt is ketten vagyunk: én meg az íróasztal. Élő lény ez már, a ki beszél velem.

Hanem aztán, a mint a nap-planéta közeledik a kánikula felé, kezd fogyni a társaság. A képviselőház szünetel, s azzal a tarokk-kompániának vége. Fiamuram, a művész tanulmányútra megy Biharba, asszonyleányom, kis unokám balatoni fürdőre költöznek s egy nap a szőlőmunkások is bejelentik, hogy vége a kötözésnek, kezdődik az aratási munka: ők is itt hagynak.

Akkor aztán beáll az absolut egyedüllét.

Egy ajtócsukás nem hallik a háznál.

Más hang nem hat fel hozzám, mint a főváros harangjainak zúgása s reggelenkint az a moraj, a mit a munkára induló ezernyi társzekér robogása támaszt a város utczáin, hasonló a távoli mennydörgéshez. Ha kinn járok, hallom a fogaskerekü gépzakatolást, czigányzenét, katonazenét; mind nagy távolból: a szobámban nem hallom.

Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül.

Nem jönnek elém Maupassant morphiummámoros viziói, nem üldöz a «hurla».

Végre a fülemilék is elhagynak: a fiókák szárnya kinőtt, anyjuk elvitte őket világot megszokni.

Mindennap háromszor-négyszer körüljárom a kertet, a szőlőt s nézem, hogy nő, hogy érik a gyümölcs, a szőlő. Keresem a fákon a fafúró férget s jaj a fejének, ha rátalálok. A szőlő zsendül már, a csemegefajok érnek: kezdődik a nagy hadjárat köztem, az Ádámivadék s a lég lakói közt, az évenkint megújuló revanche campagne. «Ők» csinálják az inváziót: a rigók, verebek, darazsak és dongók: én fortifikálok. A madár-ellenséget spárgára fűzött hirlapjaim riasztják világgá: darazsat, dongót ezrével pusztítanak el üvegharangjaim. Dsingiszkáni gyönyörűségeket élvezek.

S mikor a gyümölcsfák, a szőlők között járok, akkor megtudom, hogy mi a háládatosság?

Egyedül étkezem reggel, délben, este. A konyha más épületben van. Mikor jó napot akarok csinálni magamnak, akkor: bableves disznókörömmel! Áldom az Istent, hogy nem kell orvosságot ennem! Hogy is hívják csak? «Codein!» De jó, hogy az idén nem termett.

Nem kivánkozom a városba, nem epekedem a gyógyfürdők után: nem vágyom a távolba, nem kell az utazás.

Nem vádol a multam, nem kápráztat a jövőm.

Nincsenek halluczináczióim.

Szép asszonyok, tündéralakok álomképe sem kisért. Alusznak már, tengeralatti kristály grottáikban.

De még sem vagyok egyedül. Itt van még a muzsám.

Az utolsó munkámon dolgozom. Utolsó kedvencz thémámon. Mi volt a magyar ezer év előtt?

A fügefáim a másodtermésüket növelik. Azokkal versenyzek. Valjon melyikünk előzi meg a másikat?

Én előztem meg őket.

Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé.

Ugy tetszik, mikor a bevégzett munkát fiókomba bezárom, mintha kriptaajtót csuknék be.

Most azután a muzsám is búcsút vesz tőlem.

Valamit gondolok ki, hogy még itt marasztaljam.

Ujra előveszem a munkámat, hogy sajátkezüleg letisztázzam. Ez sem történt még meg velem soha.

S a letisztázott munka tizenhat oldallal többre üt ki, mint volt az eredeti. Annyi új eszme támadt közben.

Egyszer aztán ennek is vége szakad.

Semmi dolgom többé.

Ez aztán a teljes tökéletes magányosság.

Nappal még csak vannak zöld fák, ragyogó virágok, nevető szőlők: van haragos szél, van nyájas napvilág; de este, a lámpafénynél, a zárt redőnyöknél nincs semmi, – csak a pasziánsz! Két játszma összekevert kártya négy tizes sorba kirakva: hogy jön ki? Ezen végződik a nap.

Szinházak, opera, orfeum, czirkusz, Ős-Buda, klubbok! Mind nem léteznek rám nézve. Csak a pasziánsz járja.

«De hát hogy lehet lelkes embernek pasziánszt játszani?» hallom az intést.

Hiszen csakis lelkes embernek való az! Az ember megszünik gondolkozni azalatt.

Mikor alszom, a test pihen, a lélek ébren van. A pasziánsznál a lélek alszik, a test van ébren.

De hogy mégse legyek olyan egész magányosan, az íróasztalom alá elhányt levélborítékok alól elősettenkedik estenden egy nagy fejü bogár: félénk mászással, egyet szökve a falmentében. Rám ismer. Tudja, hogy természetbúvár vagyok: nem taposom el a fajtáját s a mély csendességben elkezd csendesen czirpelni. Egy prücsök (cicada sonora). S így mulatunk együtt esténkint: egy vén poéta meg egy fiatal prücsök, nap-nap után.