XX.
A TANÜGYI CONGRESSUS HATÁROZATAI.
I.
A tanügyi congressus ötezer tagja közt nincs egyetlen egy ember, a kinek a kor színvonalán állva, fogalma volna a nagy erkölcsi, szellemi és aestheticai bomlásról.
Mi ennek a magyarázata? Hazánk annyi tanítója közt egy sem érezné ezt a lelki állapotot? És ha még annyira realista ez a sok tanító, egy sem olvasna bölcsészeti, paedagogiai, erkölcsi műveket? Azt tudom, hogy a magyar tanárság keveset olvas; de hogy ennyire általános volna a tudatlanság, nem tudom elhinni s csak annak tulajdoníthatom, hogy a gondolkodó fők otthon maradtak s a kapaszkodók jöttek el. Annyi bizonyos, hogy a mennyire őket ismerem, sokat látok közülök. Csak úgy hemzsegnek a congressuson.
De tartsunk rövid szemlét határozataik fölött.
Először lássuk az egyetemes tanítógyűlés neve alatt szereplő osztályt. Az első kérdés volt a magyar nyelv tanítása a nem magyar ajkú iskolában. A realismus idején nem ismerhetünk más nyelvtanító módszert, mint a gyakorlatit, mely beszélve tanítja az idegen nyelvet. Láng Mihály előadó szintén ezt ajánlja. Egy-két társa indítványozta, hogy a magyarúl nem tudó mestert nyugdíjazza az ország. A realis idők individualismusa nem tűr meg más nyelvet, szokásokat, mint a magunkét. Szellemi látkörünk teljesen összeszorúl és csak az kell, a mi magyaros, azért követeljük oly erősen a magyar nyelvet iskoláinkban, de éppen azért oly nehéz magyarosítani oly vidékeken, a hol a nemzetiségek nagy tömegekben laknak, mert ezek is individualisták és felzúdúlnak, ha nyelvökben, szokásaikban bolygatjuk őket. Sikertelen is ily helyeken a magyarosítás s csupán gyűlöletet okoz. Azért még a realismus alatt sem tanácsos a teljesen nemzetiségi vidékeken erőszakolni a magyar nyelv tanulását, csak ott sikeres ez, hol a nép érintkezhetik a magyarsággal, különben a legszigorúbb törvények végrehajtása is nehéz a realismus alatt, mert számos pártra bomlik szét az országgyűlés, melyekkel folyton alkudozni kell a kormánynak, a minek a törvény végrehajtása vallja kárát.
A kitörő idealismus azonban nem nyomja a nemzetiségeket, mert a vallás és moral levén egyedüli czélja, mindenkit magához ölel nemzetiségi különbség nélkül, akár tud magyarúl, akár nem.
Az iskola egységes jogának kérdésénél Földes Géza előadó egységes tantervet követel, melyet az állam adjon ki. Szerinte az iskolának egyetlen alapföltétele a tanító. Reformtörekvéseinek alapja a józan ész és a nemzeti szellem. Ez teljesen igaz a realismus napjaiban, ekkor uralkodik a józan ész, vagyis mindenki bolond. Olvassuk ez időszak irodalmát és látjuk, hogy a világ összes írói a féleszűek jellemrajzát adják. Nem levén a társadalomban erkölcsi és vallási alap, megbomlik családi és társadalmi életünk, szétmállik minden erkölcsi intézmény, a mint napjainkban az egész világ képe mutatja. Földesnek fogalma sincs e rémséges bomlásról, mely szerencsétlenné teszi az emberiséget. Ő még most is az úgynevezett józan ész borát méri, melyet ujjongva szürcsöl ötezer tanító.
Szegény együgyű barátaim! A józan ész, ez a lapos, hitvány, léha, zsebelő gondolkodás lejárta magát. Most az idealismus hajnalán vagyunk, mikor nemes, fenkölt és becsületes érzés, gondolkodás lopódzik bensőnkbe; mikor rajongani fogunk az egyetemesért, mikor az Isten és vallás, erkölcs és tisztesség tölti el keblünket. Ekkor mindenki az egyház segélyét veszi igénybe az iskola reformjánál; az állam felekezetiekké változtatja iskoláit, legelső, legfontosabb tantárgy lesz a káté, a hit- és erkölcstan.
A középiskola tanulmányi rendjéről Kármán Mór szólott. Az előadó lelkes ember és philosophus gondolkodó, a ki sok helyes nézetet fejtett ki. De mivel mindig bizarr fő volt, azért sok helytelen is van beszédében. Például az ilyenek: «A nemzeti vonás nem kész, hanem a történelmi munkásság gyümölcse. Majd ha Európa népei egyszer azt mondják, hogy a nagy emberi feladatban a magyar segített – akkor lesz kifejlődve a nemzeti jellem». A ki tud gondolkodni, mindjárt látja, hogy ezek helytelen és hatásvadászó frázisok. Mert minden népnek megvan a maga nemzeti jelleme, mely nagyon kevéssé módosulhat. A zsidóság például nem képes se a szélső idealismusba, se a mély mysticus realismusba belemenni. Ezen nem változtatott négyezer év üldözése, a szerencsétlen nép hazátlan vándorlása. Hogy a magyar török-tatár jelleme majdnem eléri a haladás hullámának mind a két szélét, a belénk olvadt germánoknak és szlávoknak köszönhetni. Ezért élhetünk meg török-tatár-ugor fajunk daczára Európa közepén.
Kármán jobban rokonszenvez a gymnasiummal, mint a realiskolával. Ez utóbbira végzetes lehet az ébredező idealismus. Ha nem törli el, bizonyára nagyon leszállítja értékét. Mivel az idealismus rajong az erkölcsi tudományokért, a realiskolának sokat kell veszítenie a közbecsűlésben. A tanár urak azonban nem veszik észre az eszme rohamos közeledését, mert még a realiskolát is felruházzák a latin érettségi vizsgálat jogával. Az idealismus alighanem rendes tantárgygyá teszi a latin nyelvet ez iskolában is.
Beőthy Zsolt a művészeti képzésről szólott. Szerinte korunk jobban becsűli a művészi élvezeteket, mint előzője. Az irodalom mellett tehát előtérbe kell lépniök a képzőművészeteknek. S mivel mi nem élünk művészi életet, erre kell nevelni az ifjúságot. Azért tanuljuk a művészettörténetet, a művészet remekei legyenek állandó szemlélet tárgyai, gondoskodjunk olcsó művészeti illustratiókról, járjunk a képtárakba s tanítsuk a szabadkézi rajzot a gymnasium mind a nyolcz osztályában. Szegény jó ember! Neki fogalma sincs arról, hogy az idealismus mély megvetéssel szól erről a művészeti képzésről. Mikor az emberiség az erkölcsire veti magát, felháborodik azon a sok szennyes képen, szobron, melyet a realista annyira szeret és nem engedi gyermekeit a múzeumokba járni. S mivel egész gondolkodása eszmei, összefoglaló, gyűlöli a szemléltető, illustrált munkákat, melyek a realismus alatt nagyon el vannak terjedve. Mert ekkor képben tudjuk csak felfogni a gondolatot, fárasztó ránk nézve az elvont; érzéki az ember, azért csügg a szertartásokon, a képeken, tetszik a művészeti képzés, melyet csak ügyességnek, utolsó rendűnek tart az idealista. Ilyenkor többé-kevésbbé hanyatlik a rajztanítás. Beőthy azonban most a realismus alkonyán kenetes, színes és mesterkélt nyelven édeskés lágysággal sürgeti a művészeti képzést, a léha ifjúságot meg akarja ismertetni a múzeumok meztelen hölgyeivel. Csak rajta, t. barátom! de az előadó úrnak mégis jobban kellene ismerni a bölcsészet, a művészet, a világirodalom és a politika történelmét!
II.
Mielőtt tovább mennénk, egy fontos kérdés tisztába hozására kell szorítkoznom. Ez a nemzeti szellem kérdése. Az elnöktől kezdve az utolsó felszólalóig mindenki emlegette a nemzeti szellemet. A dolog magyarázata nagyon egyszerű.
Az emberiség a haladás hullámának elején (a mai hullám 1815 körül kezdődött), a három eszme, a szép, igaz és jó egységének napjaiban, a szélső idealismus korában az egyetemesért lelkesedik. Lángolóan szereti hazáját, de erkölcsi szempontból tekinti. Ilyenkor hódolunk a tekintélyi vallásnak, az idealis moralnak, melynek képviselői az orthodox egyházak, főleg a katholikus egyház. Ezeknek tehát nagy befolyásra kell szert tenniök.
Csak később, a mint a három eszme egysége lazúlni kezd, jelentkezik halaványan a rationalismus és skepticismus. Ennek a lelki állapotnak a nemzetre vonatkozó felfogása 1825 körül Vörösmarty Zalán futása. Ő még nem akar erőszakosan magyarosítani, hisz a nemzetiségek is ragaszkodnak hozzánk.
1840 körül már jóval szűkebb az emberiség eszmeköre, háttérbe szorúl az egyetemes és a nemzetiért, a magyar haza egysége- és nagyságaért rajong a magyar. Végtelenűl tetszenek a magyaros szokások és erkölcsök. Meleg, közvetlen és benső lesz a dal, melynek Petőfi a nagymestere.
A nemzeti egység és nagyság eszméje, noha folyton átalakulva, több realis elemmel bővülve, mintegy 1875-ig egyedül uralkodik. Azután rohamosan hanyatlik.
Tíz évvel utóbb már csak az egyén léhasága és zsebelése, az ember érzékisége, legjobb esetben a kenetes mysticismus lágysága uralkodik bensőnkben. Nyájasak, kedvesek, szeretetreméltók, finomak, ennivalók vagyunk; de kiveszett belőlünk az erkölcsi erő, nincs jellemünk, könnyen hazudozunk, elvesztjük a becsület, az igazi tisztesség fogalmát. Az egész helyett az alkotó részek dominálnak. A három eszme teljesen szétvált egymástól, a jó nem támogatja a szépet és mindkettő az igazat.
Van-e tehát ilyenkor lelkesedés a nemzeti nagyságért, a nemzeti egységért? Ezt nem érezheti senki, mert szétmállott a család, a nemzet, az ország. Mindenütt decentralisálnak. Hát mégis hogy magyarázzuk a nemzeti szellem örökös emlegetését? A zsebelő politikusoknak, az államférfiaknak, a vármegye urainak, a városatyáknak, a társulatok elnökeinek, igazgatóinak egy nemesebb frázisra van szükségök a sokezer dictióban s e nemesebb frázis a haza és nemzet. Hiába, a realis, a szétmálló időkben sem nélkülözhetünk egy-egy általánosabb gondolatot, ezek nélkül nem is lehet beszédet mondani; azért dicsőítik annyiszor a hazát a realismus ünnepi szónokai. De nem értenek mást alatta, mint az ő körüket, társaságukat, családjokat. Ettől egyöntetűséget, egyformaságot, egyenlőséget, azonos gondolkodást, érzést vagyis nemzeti szellemet követelnek, mert csak ily körben érzi jól magát a realista egyed. Ez az ő édes, kedves, benső és közvetlen világa; ezt sürgeti és követeli. Ennek meséiben gyönyörködik, bűbájos regéit elragadtatva hallgatja, beléjök mélyed és minden legkisebb része elvarázsolja, megigézi.
Csakhogy ugyanazt érzi ilyenkor minden nemzetiség; mindegyik boldog az ő aprólékos, kicsinyes szokásaiban, gyönyörködik meséiben, él nyelvében és dalaiban. Ezért oly nehéz ilyenkor magyarosítani. Az idealismus ugyan nem magyarosít hivatalosan, de mivel lenézzük az ily kicsinyes nemzeti sajátságokat, meg akarunk nemesedni a művelt emberiség által, tetemesen hódít az uralkodó nemzetiség s így hazánkban a magyarság. Legfölebb ott lehet nagyobb baj, a hol a vallás különbsége választja el a polgárokat.
Mindezeket azért kelle elmondanom, hogy megértsük az annyiszor emlegetett nemzeti szellemet. Röviden összefoglalva: az idealista lángolón szereti a hazát, de megveti a nemzeti szellemet, ezt meg akarja nemesíteni. A realista ajkán pedig füllentés a hazafiság, a hazaszeretet, a patriotismus; de annál jobban szereti a nemzeti szellemet, a magyaros érzést, gondolkodást, a magyaros beszédet és magaviseletet. Csak ennek körében érzi jól magát; ezt követeli övéitől, környezetétől; ezt akarja meghonosítani az iskolában, ezért beszéltek róla annyit a jámbor tanítók és tanárok a nélkül, hogy igazán megértették volna.
Most lássuk a congressus némely határozatát.
Waldapfel János elítéli a középiskolai rendtartásnak az osztályozásra és vizsgálatra vonatkozó intézkedéseit, melyek nem annyira a lelkiismeretes kötelességtudást, hanem a ki-, sőt feltünni vágyásig menő versenyzést fejlesztik ki a tanulók lelkében. Szüntessék meg a vizsgálatokat és érdemjegyeket. Ez utóbbi helyett egy kis jellemrajzot írjanak a szülőknek. Vizsgálat csupán a harmadik, hatodik és nyolczadik osztályban legyen. Az érettségi csak az egyetemre jogosítson; a többi jog már vele járjon a VIII. osztály bizonyítványával.
Az előadó nem érzi, hogy a realismus nyomása alatt beszél. Idealisabb időkben minden megengedhető módon tanulásra szorítják az ifjút, számos érdemjegyet találnak ki; a realismus gyöngédsége, gyermekszeretete, testi nevelése, a mennyire lehet, törli a vizsgálatokat, apasztja vagy néhol megsemmisíti az érdemjegyeket. Lehetőleg egyenlőkké teszi a tanulókat.
A realista Kármán hévvel pártolta az előadó indítványát, a congressus azonban mellőzte, hisz már ma is odajutottunk, hogy gúny tárgya az osztályvizsgálat; az érettségin pedig jó és rossz úton könnyítenek. Ma ezer kellemetlenség éri a tanárt, a vizsgáló-bizottság elnökét, a kormánybiztost, ha egy kissé becsületes erélyt akar kifejteni. Ismeretes, hogy a legtöbb középiskolában a dolgozatokat kiírják vagy másoktól leírják a tanulók, hogy itt-ott pénzen vásárolják meg a tanárokat; a hol pedig tiszteségesebbek a viszonyok, ott győz a realismus protectiós és irgalmazó gondolkodása. Szóval nem tehetünk mást, mint könnyítünk, engedünk, irgalmazunk.
Sebestyén Gyula az állam és az iskola viszonyáról szólott és úgy gondolja, hogy közoktatásügy tekintetében a társadalom még nem símulhatott ahhoz az államalakuláshoz, a mely, nem is egészen félszázad előtt a modern jogállamot teremtette meg nálunk. Ez helytelen állítás. Az állam nem alakul magától és nem követi őt a társadalom és a közoktatás, hanem az ember egész erkölcsi világa módosul a három eszme egységének lazulása szerint. A nyelv, az irodalom, a művészet, a vallás, az erkölcs, a politika, a jog stb. mind e szerint módosúl. Az iskola szelleme sem lehet más, mint az uralkodó eszméé. Minden testület, sőt minden egyes ember magaviselete az uralkodó eszmének van alávetve és boldog, ha szervezete a szerint tud módosúlni.
Beke Manó a társadalom és az iskola viszonyát fejtegette. Szerinte csak a jó iskolát támogatja a társadalom Ez így odavetve, nagyon helytelen. Jó iskola az, mely az uralkodó eszme követeléseinek meg tud felelni. Idealis időkben más szellem van az iskolában, más a realismus alatt. A huszas évek iskolája, a tanító magaviselete, előadásmódja, methodusa és nyelve, elvont és kevésbbé érzékelhető gondolkodása kiállhatatlan lett volna a nyolczvanas évek realista gyermekének; de nagyon jól érezte volna magát az 1800 körüli idők iskolájában. A tanító és tanár úr realismusa teljesen megfelelt volna vágyainak. Ezt különösen az irodalomtörténet tanára tapasztalhatja, ha a huszas évek drámai, eposzi termékeit olvashatja mostani tanítványaival.