VII.
ÉJSZAK A DÉL ELLEN.
I.
Lemaitre, a jeles franczia író, egy érdekes kérdést vel föl a szép világában: meg akarja magyarázni, mi az oka, hogy a szászok és germánok, a geták és a thrákok, a havas Thule népei újra meghódították Galliát. A hódítók: Turgenyev, Tolstoj, Dostojevszki, Ibsen, Björnson, Hauptmaun, Sudermann és más idegen költők. Első okának a franczia udvariasságot, a szellemi vendégszeretet tartja, melylyel Renan Goethét, sőt Herdert is nagyobbnak tekinti a legnagyobb franczia költőnél. Taine nemcsak Shakespearet, ami magától értetik, hanem a mostani angol költőket és elbeszélőket is többre becsülte honfitársainál. A XVI. és XVII. szazadban a dél, Hispánia és Itália léptek fel hódítólag, most azonban éjszak igázza le a francziákat. Ez az iga még most is tart. Azt hiszi, hogy körülbelül tizenkét év előtt kezdődött. Ekkor ugyanis a franczia naturalisták baromisága ellen Scherer és Montégut az angol Elliot Györgyre hivták fel a francziák figyelmét; azután M. de Vogüé Tolstoit és Dostojevszkit magasztalta. Majd a Theatre-Libre vette elő a színműirókat és elcsábította a közönséget; előadták Ibsent, Björnsont, Hauptmant, Rydberget, másutt a belga Maeterlincket stb. A fiatal emberek és némely asszonyok rajongva magasztalják e költőket. Augier, Dumas legjobb darabjai nem idézték elő a tapsok e mámorát; az éjszak e poétái valóban lelkünkhöz tudnak szólani s Vogüé felkiált, hogy az általános eszmék, melyek átalakítják Európát, nem erednek többé a franczia szellemből.
Vigasztalódjék jeles franczia kollegánk, e tünemény okát nem kell a francziák ismert szellemi vendégszeretetében keresnünk, se Renan és Taine kaczérkodásában, vagy a Zoláék elleni reactióban; sem Motégut és Scherer vagy Vogüé magasztalásaiban, sőt a Theatre-Libre vagy a Theátre-Idéaliste is bizonyosan megbukik, ha oly idegen darabokat mer szinre hozni, melyek nem a közönség aesthetikai és erkölcsi szinvonalának felelnek meg, hanem néhány rajongó fiatal ember vagy szép asszony sürget.
Lemaitre okai tehát nem magyaráznak meg semmit. Vogüénak sem szabad az Európát átalakító általános eszmékről szólani, mert a jelenség nem általános egyetemes idea, mely összefoglal, hanem realis gondolat, az ember erkölcsi tehetetlenségének, nyomoruságának gondolata. Az idealismus napjaiban ugyanis duzzadunk az erőtől, nagyot, merészet gondolunk és akarunk vagy legalább sentimentális rajongás tölt el bennünket minden nemes és magasztos, isteni és fenséges iránt; az idealrealismus alatt összébb szorul érzésünk és gondolkodásunk, lejebb szállunk az emberi gyarlóság és gyöngeséghez, veszít erejéből a morál, nincs reánk oly nagy hatása az egyetemesnek, a nemzeti és az egyéni tud csak lelkesíteni; a realismus alatt már csak az egyéni, családi érdek, legfölebb a faj, az osztály, a törzs, a város, a vidék érdeke tud fölmelegíteni. De erkölcsi és szellemi világunk szűk körében lágyak, jóságosak, elnézők, könyörülők, részvevők vagyunk. Kicsinyes, törpe, léha és erőtlen az ember, de végtelenül jószívű, tele van sejtelemmel, ismeretlen, titkos hatalmak sejtésivel, mert szűk világában sok olyat is meglát, amire a magasan szárnyaló idealismus gondolni sem akar, amit észre sem vehet.
Lemaitre sincs tisztában az idealismus- és realismussal a mint a legtöbben nincsenek. Apponyi székfoglalójában az idealismus egyszer tettvágy, másszor jóság. Lemaitrenek az északiak érzése és gondolkodása eszményi. Azt hiszi, hogy megundorodtak a naturalismustól és azért fogadták szivesen az idealismust. Pedig az idealismus semmi egyéb, mint az emberi ész uralma a szív fölött, a gondolkodásé az érzés fölött. Az emberi ész az eszmétől segítve kitör a realismus szűk köréből, kétségbeejtő bilincseiből s magasabb erkölcsi, szellemi és aesthetikai szinvonalról tekinti az embert és a világot. E magasabb szempontnak köszönheti, hogy máskép jár el, növekedik tettereje, e tetterő azonban a világ és emberiség, a nemzet és haza eszméjéért hat és fárad; míg a realista csupa részvét, jóság, lágyság, mert szűk körében nem tudja nézni a szenvedést, a nyomort. Az idealista is részt vesz mások szenvedésében, nyomorában, de lelke a magasban csak a közérdeket, a közjót látja.
Lemaitre nem veszi észre, hogy Tolstoj, Ibsen és rokonaik művei a legszélsőbb individualismus alkotásai; már pedig az individualismus azon állapotja a társadalmi életnek, mikor le akarjuk rombolni a köznek, az egyetemesnek minden korlátját, melyeket a vallás és erkölcs, a nemzet és haza eszméjének támogatására alkottunk. Ők igazi realisták, a kik mint a socialisták és az anarchisták, az egyén legteljesebb szabadságát hirdetik. Mikor fölébred és kitör az idealismus, ez is hangoztatja a szabadságot, megveti a társadalom elavult kötelékeit, csakhogy még nem az egyéni szabadság, hanem a közérdek szempontjából indul ki. A szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a nemesebb erkölcs nála mind a magas szempont szülöttei. A realista ajkáról is hallani olykor, sőt elég gyakran e szavakat, de módosul az értelmök.
De hát minek tulajdoníthatni az idegen költészet meghonosulását? Az irodalomtörténet mutatja, hogy két időszakban honosul meg könnyen az idegen befolyás, az idealismus és realismus idején. Az előbbi meg akarja nemesiteni a nemzeti irodalmat s azért nagy lelkesedéssel teszi magáévá az idegen remeket, különösen a görög-római irodalom remekeit. Azért divott annyira a XVI. és XVIII. században a classicismus, valamint századunk húszas, harminczas éveiben. A XVII. század második felében, továbbá századunk első két tizedében, valamint most is vagy 30 év óta szemlátomást hanyatlott a classikusok kedvelése és tanítása.
Az idealrealismus nagy nemzeti czéljai háttérbe szorítják az idegen remekek utánzását és csodálatát; bár a legnagyobb költők sem riadnak vissza még a külföldi tárgyak feldolgozásától; de mégis látni, észre lehet venni, hogy tulnyomó a nemzeti élet rajza. Mikor azonban beköszönt az igazi realismus, lassankint észrevétlenül átalakul izlésünk. Mivel a realismus az alkotó részek szétmállása, aprózás, részletezés, a társadalom egyedekre bomlik szét, megszünik a nemzeti központosító, egységesítő törekvés, az irodalom is bomladozik, ahány író, annyi varians keletkezik az egyes műfajokban, a kis tárczák, rajzok ezer fajtája keletkezik. Ilyenkor az idegent is szivesen olvassuk, csak fejezze ki érzésünket, gondolkodásunkat. A hazai tárgyak, történetek, mesék, mondák kedvesek ugyan előttünk: de azért nem félünk a modern idegenekért is rajongani. Az idealismus napjaiban az idegen remekirók töltenek el bámulattal, meg akarjuk honosítani szépségeiket, hogy velök megnemesítsük a nemzetit; a realismus idején rendesen a modern idegenért lelkesedünk. Ilyenkor nem kellenek a görög-római classicusok, különösen most nem, mikor a realismus legvégére jutottunk. Ma t. i. a léhaság, pietismus és mysticismus határszélén állunk.
II.
Lemaitre azonban egy vakmerő dologra vállalkozik, be akarja bizonyítani, hogy mindazon érzelmek és gondolatok, melyeket a germán és orosz írókban csodálunk, megvoltak a korábbi francziákban. Amit Sand György, Dumas, Flaubert hirdettek, tanítottak, azt adják vissza most negyven év mulva mint eredetit a germánok és oroszok. Bizony merész állítás. Ehhez egy kis vakmerőség s még több rövidlátás kell.
Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az ideálista éppen úgy emberi történetet dolgozik fel mint a realista, tehát semmi sem könnyebb, mint két hasonló, egymáshoz közelálló történetet találni müveikben. Néha megesik, hogy ugyanazon történetet teszi alkotása tárgyává az idealista és realista. Csakhogy mégis eltérnek egymástól; részint az előadás egészen más, részint a finom indokolás.
Azt is figyelemre kell méltatni, hogy némely író és költő szervezete már az eszme legelső érintésére fogékony az új szellem iránt, például Rossini már 1817 körül idealista zenész, pedig még 1818-ban kifütyölik, mert a nagy közönség kevésbbé eszményi, de négy-öt év múlva a legünnepeltebb zeneköltő. Wagner Rikhárd az idealrealismus leghatalmasabb zenésze, a negyvenes-ötvenes évek alatt azonban kevesen értik, a hatvanas-hetvenes években mindenfelé rajongnak érette. Beethoven Fidelioját 1805-ben fütytyel fogadják, hogy pár év múlva a legnagyobb elragadtatással csodálják. Ekkor már eléggé realis volt. A regényíró alkotása hasonló viszontagságoknak van kitéve. Például Sand György Léliá-ja 1832-ben jelent meg, oly időben, mikor halaványan jelentkezett egyesek keblében a huszas évek idealismusánál realisabb irány. E regényében a szerelem magas eszményét állitja fel és tiltakozik természetellenes házassági kötések ellen, megtámadja azon szabályokat, intézményeket, melyek a szegény nőt egy kiállhatatlan férjhez lánczolják. Az előadásmód még nagyon idealista, a történetet azonban könnyen megírhatná a nyolczvanas évek realistája is. A mű hatása mindjárt kezdetben elég erős volt, később csak növekedett, a gyarapodó realismus kedvezett neki. De a huszas években aligha lehetett volna ilyen munkát nagyobb hatással írni, mert oly erős volt az idealismus, hogy a szerelmet föl kellett áldozni az egyetemes idea tekintélyének. Még 1832-ben is meglepte a közönséget az a merész, ékesszóló és lelkes hang, melylyel az irónő új tanát hirdette. Ma Sand György regényeit már nem vagy kevesen olvassák, mert előadásmódja nagyon idealis nekünk, bár a Lélia kérdése, a nő szabadsága, egészen korszerű volna.
A realisabb irány jelentkezésével Dumas már a hatvanas években hangoztatja az egyén, a szív jogát a törvénynyel szemben. Ibsen ugyanazt teszi, csakhogy mint Lemaitre megjegyzi, Dumas rendesen a törvény egy pontját ostromolja, Ibsen általában a törvény és a társadalom ellen harczol; vagyis Dumas még az idealreal idők delén szól és nem lesz soha teljes realista, addig Ibsen a realismus gyökeres bomlásának napjaiban alkotja müveit, mikor az egyén föllázad minden törvény és az egész társadalom ellen. Dumas is hangoztatja, hogy a vőlegény szintoly mocsoktalanul lépjen házasságra, mint menyasszonya, vagyis a két nem jogegyenlőségét követeli, a mi megfelel a realismusnak, mert az a nőuralom kora. Ugyanezt követeli Björnson egyik vígjátékában; a kettő között azonban szemreható különbség van, mert itt egy fiatal leány nyiltan, férfiak előtt vitatja tételét. Ez megint csak a realismus vége felé történhetik. Az ötvenes-hatvanas évek idealrealis napjaiban furcsa ítéletet hoztunk volna az oly fiatal leányról, a ki efféle tant mert volna nyilvánosan vitatni. Bár nem tartom lehetetlennek, hogy egy realisabb szervezetű regényíró az eszme hatása alatt effélét írhasson; a közönség azonban csak lassan, a realismus gyarapodásával szokott volna hozzá, s természetesen ünnepelte volna mint nagy gondolkodót, a ki jóval megelőzte korát.
Az orosz regények, különösen Tolstoi művei telvék az emberi nyomor rajzolásával, a részvét, a szánalom kifejezésével. Soha sem érezzük annyira az élet nyomorúságát, hitványságát, mint a realismus idején; soha sem dobjuk el magunktól oly könnyen az életet, mint ekkor. A realismus szűk köre annyira nyom, hogy mindjárt elkeseredünk, a végsőig jutunk s a halál torkába rohanunk. Az idealista eszmékért lelkesűl, neki magasztos czéljai vannak, szent előtte a haza és nemzet, a világ és emberiség, a morál és kötelesség, a közérdek és közjó, ezek tettre buzdítják és élni kíván; a realista gyönyörködik, élvez, dolgozik, hogy pénzt keressen, de ha nagy akadályok gördűlnek útjába: lemond, passív, tehetetlen, egykedvű lesz, a ki közönyösen fogadja az élet apróbb változásait, lelki tompasággal néz a jelenbe és jövőbe. Senki sem tudja ezt a passiv, dermedt lelki állapotot annyi igazsággal rajzolni, mint az orosz írók. Természetesen, mert a roppant birodalom autocratiája merev formáival és romlott tisztviselőivel megdermeszti az életet és lehetetlenné teszi az individuum, az egyed minden szabad mozgását. Ebből magyarázhatni a szörnyű kegyetlen büntetés daczára még mindig élő nihilismust, másrészről az írók műveiben nyilvánuló végtelen részvétet, szánakozást és gyöngédséget. Már most Lemaitre azt hiszi, hogy a franczia írókban sem hiányzott ez a szánalom. Miért hiányoznék? Ezeknél is találni már az ötvenes-hatvanas években mélyen megható rajzait az élet nyomorúságának, hitványságának. Hisz az 1848-iki forradalom az idealisták földönfutásával és a nemzeti nagyság, központosítás realisabb apostolainak győzelmével végződött. Már ekkor számos ember keblében jelentkezett a pessimismus, mutatkozott a szenvedő ember iránti részvét. Csakhogy akkor még az elején voltunk, mert az emberiség óriási tömegét a nagy nemzeti eszmék lelkesítették, a haza nagyságáért. dicsőségeért rajongtunk, s csak mellékesen vettük észre, hogy nyomorúság az élet. Bár hallottunk néha efféle nyilatkozatot is, mindjárt kihullott emlékezetünkből, mert a nagy nemzeti ideák foglalkoztatták érzésünket, gondolkodásunkat.
Az élet nyomorúságának, hitványságának rajzaival a hetvenes években kezdtek bennünket elárasztani a költők. Sokan humorral, mások a nélkül. Ugyanakkor a nemzetgazdák is a szegény ember felé fordultak. A társadalomban növekedett a jótékonyság, új egyesületek keletkeztek, a régiek megerősödtek. Az állam is megmozdult a szegény ember, a munkás érdekében, a ki maga is követelő kezdett lenni.
A realismus növekedésével azonban mindinkább szűkül az ember erkölcsi életének köre. Az idealismus delén a költők még szélesebben látnak, noha már szétszedik a lélek életének szálait. Kemény Zsigmond néha bonczol, elemez, realisabb mint Jósika Miklós; de még nem látja a lelki élet bacillusait; Flaubert jóval nagyobb elemző, bonczoló, nála gyöngébb a nemzeti eszme mint magyar kortársánál, de még ő sem lát a lélek titkos redőibe, Hogy ezt tehessük, több realismusra volt szükségünk. A jelesebb orosz írók, különösen Turgenyev, kezdték feltárni a realista lélek titkait, majd a skandinávok következtek, különben ugyanazt tette a művelt világ minden irodalma. A nyolczvanas években már sok olvasót csak a lélek redőinek szétszedése, a lelki bacillusok keresése, a finom elemzés, bonczolás érdekelt. Úton-útfélen hallottuk, hogy a regényírónak nincs szüksége merész képzeletre, csak finom megfigyelésre. Ma csak azt tartjuk jeles elbeszélőnek vagy drámaírónak, a kinek alkotása ily finom megfigyelés eredménye.
Ime ez az irodalom belső életének története! Ha tehát Lemaitre a negyven év előtti franczia írókban keresi a mai realismus érzelmeit és gondolatait, bizonyosan fog egyetmást találni, de jóval kevesebbet s nem annyira mélyrehatót. Érzésök, gondolkodásuk sokkal expansivabb volt, mint a mienk, mi intensivebbek lettünk. Keblöket még a nagy eszmék hatották át, melyektől a realisabb lélek sem menekülhetett; míg bennünket csupán az élet nyomorúsága és léhasága tölt el, mit a napi teendők és szórakozásaink, mulatságaink vetnek ki egy-egy pillanatra emlékezetünkből.
Lemaitre kiemeli, hogy az orosz írók tele vannak sejtelemmel, mysticismussal. Valami religiosus van bennök, úgy, mint a germán realistákban, a mi hiányzik a francziákban. S ezt igazán különösen magyarázza. Oka az volna, hogy a protestans hívő nem ismer Isten és közötte valami közvetítőt, ezért van elmélkedésében valami vallásos elem, míg a francziák, mint hívő vagy hitetlen katholikusok, nem foglalkoznak a lelki élet gondjaival, hisz elvégezik ezt a szentségek. Nekik is van vallásos irodalmuk, de ez annyira különvált a világitól, hogy nem ismerik. Találni ugyan vallásos elemet Lacordaire, Veuillot műveiben, az egész Bossuetben, de nem olvassák. Hozzá tehette volna, hogy Chateaubriand, de Maistre, Bonald, Lamennais, Montalembert, Dupanloup, Gratry, Fenelon, szalezi szt. Ferencz stb. alkotásaiban sem hiányzik ez a vallásos elem; de csak azt akarta mondani, hogy a laikus világ nem igen hangoztatja a vallást, a miben igaza van nemcsak Francziaországban, hanem magyar hazánkban is. De azzal vigasztalódik, hogy náluk is javul a helyzet. Helyrehozzák, kipótolják e hiányt, Bourget Pál tele kezd lenni határtalan részvéttel és vallásos vagy erkölcsi hajlammal úgy, hogy utolsó regényei némely helyen valósággal pietista elbeszélések. Maupassant is komolyabb lesz, mikor a halálhoz közeledik. A halál gondolatába talán egy író sem hatott annyira mint Loti. És a többi.
Mindenesetre különös volna, hogy a hét szentségnek köszönhetnők a vallásos elem háttérbe szorulását a protestánsok pár szentségével szemben. Azt hiszem, hogy ennek látszatos és közvetlen okát a protestáns vallás külső helyzetében kell keresnünk. A protestáns hívő maga intézi vallásos ügyeit, választja papját, több érintkező pontja van egyházával, azért költői alkotásaiban többet szerepel az egyház, míg a katholikusoknál majdnem kizárólag a templomra és az iskolára szorul az egyházi élet. A pap, kivált a városokban, nem igen érintkezik híveivel. Ennek meg van a maga előnye és hátránya. Lemaitre azt hiszi, hogy némi erkölcsi mélység hiányát okozza. Való, csakhogy a pharisaeismus és a vallásos hypocrisis sem oly gyakori a mai katholikusoknál mint a protestánsoknál, hol az idealrealismus második felében nagyon elhatalmasodik. Most a conservativ iránynak sincs a katholikusoknál oly erős támasza a vallásban mint a protestánsoknál, a hol az idealismus napjaiban könnyebben léphetnek föl az újítók, tovább haladhatnak merészségökben; másrészt igaz, hogy síkos útjokon nem ritkán csapnak át a szélsőségekbe, néha forradalmakba. A realismus idején azonban talán éppen az segíti elő a határtalan individualismust, hogy mint a skandivánoknál és oroszoknál a közélet minden tüneményében ott szerepel gátlólag a vallásos elem.
Főoka a nemzet jellemében rejlik. Nálunk épen úgy mint a francziáknál, jóval kevesebben szeretnek foglalkozni a lét nagy kérdéseivel, melyekre a vallás és bölcsészet válaszol. A román fajok, mint a franczia, az olasz, a spanyol, az oláh érzése, gondolkodása jóval összefoglalóbb mint a szláv és germán fajoké. A román a realismus idején csak ritkán lesz mysticus, hanem léha és önző materialista, a ki szereti világát élni. Ilyen a magyar is. A germán népek többé-kevésbé mindig érdeklődnek az isteni iránt, ezért jobban virágzik náluk a bölcsészeti és theologiai irodalom, mint a francziáknál, még a laikus is többet tart felőlük, mint Galliában vagy Hungáriában. De ha az idealrealismus alatt mi magyarok elfordultunk a vallásos elemtől s kizárólag a nagy nemzeti eszméknek éltünk, most a realismus végső napjaiban mi is fogékonyabbak vagyunk a mysticus, a rejtelmes, a vallásos, az erkölcsi elem iránt. Napról-napra jobban, szembetűnőbben jelentkezik. A magyar közönség is érdeklődik iránta s mutatkozni kezd az irodalomban. Az ébredező idealismus hihetőleg még nagyobb szerepet juttat neki.
Azt gondolja Lemaitre, hogy a skandinávok és oroszok realismusa nem annyira érzéki mint a francziáké. A test kevesebb helyet foglal müveikben mint az övékben. Lemaitre őszintébbeknek tartja honfitársait, csakhogy az ő realismusuk érzékibb, baromibb, pusztítóbb, sivárabb; az éjszaki írók nem riadnak vissza a legborzasztóbb nyomor és szenvedés rajzolásától, de soha sem találni náluk oly érzéki lapokat, minőket nemcsak Zola, de még Flaubert és Maupassant is nyújt. Ezt a vallásos szellemnek tulajdonítja Lemaitre.
Valószínű, hogy előkelő szerepe van ez elemnek az érzékiség kicsapongásainak elhallgattatásában. Nem igen találni náluk az élet undorító dolgainak szélesebb rajzát. E jelenségnek azonban legalább napjainkban kissé más oka van. Az érzékiség ugyanis legkihívóbban szerepel az idealrealismus második felében. Így 1600–1680, 1790–1810, 1870–1880 között. Ilyenkor még sok erő van az emberben, akárhányszor vad ivásokban, féktelen orgiákban nyilatkozik. A Krisztus utáni I. század római császárai és nagy urai szeretnek így tombolni, féktelenkedni. Rubens, Makart és más festők ilyen időszakban festik erősen érzéki testű asszonyaikat. Később a teljes realismus idején finomabb lesz az érzékiség, csak szellemes alakban szeretünk érzéki dolgokról beszélgetni, sikamlós történeteket mesélni. Ma már undorodunk és boszusággal fordulunk el Zola egyes lapjaitól, melyeket tíz év előtt majd mindenki szeretett olvasni.