Az erkölcsi világ

VIII.
A SZERELEM.

Rendesen a férfikor hajnalán egy érzelem szokta meglepni az emberiség mindkét nemét: ez a szerelem, erős, hatalmas szenvedély, mely boldog egyesülésre törekszik s kétségbeejtő eszközökhöz nyúlhat, mikor nem tudja czélját elérni; mely nem ismer gátat s lerombol minden korlátot, ha fékevesztett rohanásában ellenkezésre talál. Tulajdonkép a legszebb, legkedvesebb, legédesebb érzelem, a legnagyobb boldogság, melyet csak úgy elérhet a szegény pór, a nép egyszerű gyermeke, mint a leghatalmasabb király, mely nincs ranghoz, álláshoz, műveltséghez vagy tudományhoz kötve. Feladata az emberiség fentartása s midőn czélját éri, nemcsak boldogítani akarja a szülőket, hanem oly ajándékokkal halmozza el őket, a kik sok örömet és bánatot szerezhetnek, a kik támaszai lehetnek öreg napjaiknak, de csalódva bennök, a sírba is szállíthatják őket. Ez a szép érzelem roppant hatalma mellett is nem egyenlő méltatásban részesűl. Egy szent Gergely kegyetlen láznak tartja, melynek van hidege és forrósága, lankadása és izgatottsága, gyöngesége és mámora, van végre ábrándja, lelkesedése, sőt dühöngése is. Diogenes, a cynicus bölcsész, munkátlan emberek foglalkozásának tekinti; a nagy idealista Plato tunya lelkek kóros állapotjának, Votlaire néhány napi szeszélynek, bensőség nélküli viszonynak, becsülés nélküli érzelemnek, üres megszokásnak, regényes képzelődésnek, oly goûtnak, ízlésnek, melyet rögtön követ a dégoût, az undor, csúfolja egy munkájában; természetesen csak rossz kedvében tehette.

A szerelem azonban csak úgy alá van vetve az erkölcsi világ törvényének, mint az emberi élet más tüneménye. Itt is van hatásuk az idealis és realis időknek, sőt mivel a szerelem legmélyebben belevág életünk folyásába, természetes, hogy legjobban ki van téve az eszme nyomásának.

Ha nagyjából tekintjük, látni, hogy az idealismus idején felmagasztosul a szerelem; ha áthatotta, eszményi nemeslélek lesz a nő, a kihez csak félelemmel, óvakodva s tisztelettel közeledik a férfi. A szerelem ilyenkor javitólag hat mindkét félre, a könnyelmű férfi lemond kicsapongásairól, üres léhaságáról; a férj nem csupán a szépséget, a külső bájakat tekinti nejében, hanem magasabb erkölcsi és eszmei szempontok vezérlik. A házasság kevésbbé a gyönyörök tanyája, mint inkább nagy erkölcsi intézmény, melynek feladata nemes gondolkodású lényekkel népesíteni be a földet. A nők maguk is kevesebbet adnak a piperére, a pompás és drága ruhákra. Megjelenésökben kerülik mindazt, a mi ingerlőleg hat a másik nemre. Nem keresik a nyitott ruhákat, leszorítják keblöket.

Az idealrealismus hajnalán több szabadságot engednek meg maguknak. Lassankint érvényesűl az érzéki elem is, habár még mindig szerény és tartózkodó. A nő különösen mint honleány kezd szerepelni a férfi oldala mellett. Bátrabban jelenik meg a nyilvános helyeken, kezdenek fejlődni a nőegyletek hazafias és emberbaráti czélokkal. Gyakrabban emlegetik a nők jogait, szerepelni kezd a női befolyás. Az idealismus alatt ritkán avatkozik a nő a férfi dolgába, csak egyes kiváló kegyenczek engedik meg ezt maguknak, gyönge lelkű férjeknek van rájok szükségök; a realismus gyarapodásával mindig nagyobb befolyásra, tekintélyre jut a nő. Az idealista regényíró műveiben csak angyal vagy ördög a nő, nem találja meg benne az emberi vonásokat, nem látja a gyönge teremtést, hisz akkor aránylag a nő is erős; a sentimentalismus alatt, mely főleg az idealismus végén és az idealrealismus elején uralkodik, sokat szenved a nő, szenvedése azonban méla bánat, édes-bús hervadás, liliomhullás, bánatos elfonnyadás. Később az idealrealismus alatt harczol a nő is, mert érvényesülni akar. Kilép az egyetemesből s midőn lelkesül a hazáért, kezd érzéki teremtés is lenni. Ilyen a nemzeti honleány, nálunk a magyar nő, a milyeneket Jósika, Kemény, Eötvös, Jókai legtöbbször rajzoltak. S mivel a nemzeti nagyság lelkesít bennünket, rajongó tisztelettel viseltetünk a nemes magyar anyák iránt s gúnynyal szólnak a pártában maradt leányokról, a kik nem működnek közre a nemzeti erő gyarapodásán. Ez a szellem meg van a kor irodalmában, nálunk különösen Csokonai Dorottyájában. Az idealrealismus második felében az erkölcsbírák kárhoztatják a nők fényűzését, törvényeket hoznak korlátozására; de csakhamar senki sem tartja meg e szabályokat, mert lassankint beköszönt a realismus, a nő világa. Mivel az idealismus összefoglalás, egységre törekvés, a fensőbb moral, magasztosabb gondolkodás ideje, a férfi lesz az úr, az vezeti a társadalmat, a családot, az ész fáklyájánál halad előre; a realismus pedig aprózás, részletezés, szétmállás levén, a helyi, a közelfekvő, az érzékeink alá eső, az érzéki csábítja és vezeti az embert, azért csak az anyagi jólét, az érzéki gyönyör és a béke malasztos öle vonz bennünket. Ilyenkor az ember finom és gyöngéd, nyájas és síma, udvarias és lekötelező. Lelkünket csupán egy kis kör foglalván le, e körben békét, gyönyört és boldogságot keresünk. Az idealrealismus alatt néha vad orgiákat csap a férfi, a realismus alatt ritkulnak az ily mulatságok, az ember inkább a finom élveket és gyönyöröket szereti, melyeknek a bájos és kedves nő a központja.

Az idealrealismus alatt sokszor nem ismerjük a határt, nem tűrjük a féket, a realismus idején inkább a nyugalmas gyönyörökbe szeretünk elmerűlni és élvezni. Azért a szép és kaczér nő sokszor mindenható lesz. A költők, regény- és drámaírók az érzéki gyönyöröket rajzolják, a kéj mámorát regélik el s mivel a nőé a befolyás, a tekintély, bomladozik a családi élet, szétmállik a családi kötelék, a finom, előkelő világ úgynevezett cicisbeókat tart, a férj helyett ezek a nő kísérői, mulattatói, végre például annyira sülyed a társadalom, hogy együtt neveltetnek a törvényes és törvénytelen gyermekek, mert ki tudná megmondani, hogy melyik nem az.

Ha az idealismus alatt elbukik a nő, halállal bünteti a regény- vagy drámaíró. Bűnhödése pusztulás, még az idealrealismus idején is tragikus sors vár reá; a realismus idején már sokszor nincs büntetése, hisz az életben is, például 1812 körül a német költők csereberélik s váltogatják feleségeiket és kedveseiket. A költők műveiben ilyenkor hiába keresnénk tiszta és nemes hölgyeket, az ilyenek alig léteznek, s ha vannak, nincs történetök. Mivel kis körre szorul az ember cselekvése s minél jobban növekszik a realismus, annál összébb szorúl a korlát, a sorompó, hiába vergődik az ember erkölcsi tettereje, tehetetlenül háborog fészkében s ideges lesz. Ez az idegesség uralkodik a realismus végső napjaiban s legtöbbet szenvednek benne a nők, mert bár ők vannak a hatalmon, cselekvésök kis köre talán épen azért nem elégíti ki őket. Igen sokszor hangoztatják a nőemancipatiót, a férfiéval egyenlő jogokat és szabadságot követelnek a nőknek s míg nálunk megelégednének az orvosi pályával s szivesen működnek a tanítói, pénztárnoki, postai és távírói pályán, addig Amerikában az ügyvédi és hivatalnoki állást is elnyerik. Mint más téren, itt is közeledünk az idealismus és realismus összeolvadásához. Amerikában már egészen természetesnek találják, hogy ha a nő vall szerelmet a férfinak, míg nálunk talán elégnek találják, ha alkalmat adnak a férfinak a közeledésre.

Ez röviden és nagy vonásokban az uralkodó eszme hatása a szerelemre. Lássuk már most az egyes korszakokat, hogyan jelentkezett a szerelem, minő tüneményeket hozott létre az idealismus és realismus napjaiban.

Nem tekintve a régibb időket, a Kr. e. II. század második felének eszményisége nagyra tartotta, fölemelte a nőt, különösen az anyát. Példáúl szokták ez időből emlegetni a Gracchusok anyját. Az idealrealismus alatt már szabadabban mozgott a nővilág. Lazultak az erkölcsök, szaporodtak az érdekházasságok, Pompejus eltaszítá nejét Antistiát, hogy a hatalmas Sullával lépjen családi összeköttetésbe, elvette ennek mostoha leányát, kinek még el kellett válnia férjétől és áldott állapotban ment új férjéhez. E nő halála után elvette Muciát, de azután elhagyta, hogy Caesar leányát, Juliát vehesse el. Egy Julius Caesar, egy Augustus alatt minő léha volt a két nem érintkezése, tömérdek adat áll rendelkezésünkre. A családélet bomlása és a nagy nemzeti egység eszméje arra birta Augustust, hogy törvényt hozzon a nők pazarlása, színpadra lépése ellen, száműzetéssel sújtsa a házasságtörést; de már elvonta a férfi jogát, hogy megölje a házasságtörő asszonyt. Ez utóbbit kivéve, nem igen tartották meg törvényeit s a realismus végén legtalálóbb kifejezője volt a kor szellemének a jó császár és bölcsész Marcus Aurelius, ki türelemmel hallotta neje kicsapongásait, méltóságokra emelte kegyenczeit, irataiban egyszerű erkölcseiért bámulandó asszonynak nevezte, a senatus által az istenek közé soroztatta s oltárt emeltetett neki, melyen az új házasok áldozatot nyújtsanak a léha kicsapongó feleségnek. A bölcs Marcus Aurelius császár volt a II. század férfi typusának igazi kifejezője.

A III. század idealismusa felkarolta és elterjesztette a keresztyénséget, mely a legeszményibb színvonalra emelte a nőt, az önmegtartóztatás és a szűzesség erényét. A lánglelkű Tertullian odakiált a pogányoknak: „Gyaláztok bennünket, mert szeretjük egymást, mikor ti gyűlölitek; mert egymásért meg tudunk halni, mikor ti készek vagytok egymást gyilkolni. Mi testvérek vagyunk javaink közösségében, nálatok épen ez szakít meg minden testvériséget. Minden közös nálunk, kivéve az asszonyokat, míg nálatok csak ez a közös.“ Elterjedt közöttük az ascesis, a vallásos rajongás s vele a remeteség, férfiak, nők ezrivel vándoroltak a pusztába és szent életet éltek. Háromszáz év mulva a realismus idején ismét az oltárra lép a nő, úr lesz és parancsol. Justinian császár a szép és kéjelgő Theodorát, a híres színésznőt emeli trónjára, a ki legfajtalanabb volt társai között, de némajátékával megragadóan tudta visszaadni az örömet és bánatot, a kéj mámorát és a szerelem gyötrelmeit, úgy játszott mint 1720 körül Lecouvreur, vagy most Duse.

A VII. században újra kitör az idealismus, újra magasztos alak lesz a nő, eszményi a szerelem, gyöngül az érzékiség szerepe, ritkábban tud csábítani a testi báj, barbár népek rohannak a keresztyénségbe; de már a VIII. században gyarapszik a realismus s vele érzékibb lesz a szerelem, míg a X. században a legőrültebb féktelenségre jut az érzékiség. Csupa ünnep és élvezet a társadalmi élet, megbomlott a családi kapcsolat, féktelen a nő és férfi érintkezése, hogy a XI. század idealismusa alatt ismét a másik végletbe csapjon át s megteremtse a lovagvilágot; a lovagokat, a kik rajongva járják be a művelt országokat, mindenütt a vallás, a nő és a nyomorultak nemeslelkű védői. A hölgy félisten neki, a kire szent tisztelettel és ámulattal mer csak föltekinteni, évtizedekig, néha a sírig hordja emlékét szívében, a nélkül, hogy nevét ajkaira venné.

Merész kalandokra indul, eleinte még nem az érzéki szerelem kalandjaira. S mikor egy várhoz ér, kürttel jelenti megérkeztét, mire felhúzzák a repülő hidat, s miután bemutatta magát, a vár hölgyei szedik le fegyverzetét, megkínálják fürdővel, illatszerekkel és jó borral. Majd társalog s egy-két troubadour dalt énekel nekik.

Néha ismeretlen akar maradni és csak fölvett nevét mondja meg, mint Fekete lovag, Bűnbánó, Fehérpaizsos, Aranylándzsás stb. Utóbb a realismus gyarapodásával kifejlődnek a szerelmi törvényszékek, mikor a szerelem kérdéseiben a nők mondanak ítéletet. Vannak tisztviselői a törvényszéknek, mint a szerelem helytartója a szépség birodalmában, a szerelem felségjogainak őre, a zöld berkek tisztje, a szerelem ügyviselője, örömtiszt, sőt volt szerelmi fejedelem is, a ki utóbb birsággal büntette az országon kívül házasodó lovagokat vagy kisasszonyokat. De mindez később az idealrealismus második felében még érzékibb szint kapott. Különösen a XIV. és XV. század realismusa alatt csupa fény és pompa, kéj és gyönyör a lovagok élete. A XV. századból az érzéki szerelem végtelen hatalmáról tömérdek adatunk van. Szörnyű bomlása volt az erkölcsi életnek. Különösen a zárdák a demoralisatió fészkei voltak, az apáczák kaczér, testhez álló ruhákban jártak ki és be, báloztak, nyilvános fürdőkbe tértek be. Általában nem ismert határt a fényűzés. Többször megkísérlették fékezni e szenvedélyt, hoztak törvényeket ellene, ilyenek példáúl 1327-ből Mantua város szabályai, melyekről maga a jelentésttevő Villani irja: Hogy ha kellemetlen érzés fog el ennyi megszorítás olvasására, szolgáljon megnyugtatásodra, hogy ez épen úgy nem tartatott meg, mint sok más haszontalan törvény.

Elég világos képet nyerünk az érzékiségről, ha Boccaccio Decameron-ját olvassuk. A realismus azonban nem szereti a durva kéjelgést; azért a költők a kicsapongások durva fajtáit finom alakba öltöztetik. Mesterségesen elburkolják a sikamlós dolgokat, s bár cynicusan lépnek föl, szellemet követelnek; nem is kell nekik az érzékiség, ha nem lép föl szellemes alakban.

Ez rendesen úgy van a realismus idején, mely már elveszti erkölcsi érzékét, csak finom formában szereti a gyönyört.

A XVI. század idealismusa lassankint megnemesítette az erkölcsöket, megint eszményivé tette a szerelmet, gyönyörrel olvassák a lovag- és pásztorregényeket, ujjongva szavalták Tassó Megszabaditott Jeruzsálemét, Shakespeare hatalmas tragédiáit, utóbb Corneille fenséges alkotásait; de már Racine a XVII. század második felében, a mi Gyöngyössy Istvánunk korában erősen érzéki. A magyar elbeszélőnek Marssal társalkodó Venusa is szerelmének áldozza fel a nemzeti párt érdekeit; de oly csekély a hazafias szellem, hogy élvezettel olvassa az egész ország Széchy Mária árulását. Lesage Gil Blas-ja és Sánta ördöge, ezek a kedvelt olvasmányok, a léha élvek könnyűvérü elbeszélése mindenfelé tetszik. Üres, haszontalan, kaczagtató és érzéki elbeszélések és vígjátékok, bohózatok mulattatják a léha közönséget: az úri nő minden egyébbel törődik, csak férjével nem. Nincs ideje és nem is illik, hogy a családi bensőség ápolásával törődjék. Külön laknak, ritkán találkoznak. Mindkettőnek ugyanazon szerepe van. A nő férje távollétében rendkívül kedves, határtalanul szabad, kaczérkodása megélénkíti a társaságot. Nem igen féltékenyek, szórakozni és élvezni akarnak.

A XVIII. század idealismusa 1710 körül változást idéz elő a társadalomban. Ujra fölemeli, megnemesíti az emberek lelkét. Költészet és zene, irodalom és moral magasabb szinvonalra emelkednek. Az ember megint át kezd alakulni, némelyek rohamosan, mások lassan idealizálódnak. Legérdekesb alakja a szellem e módosulásának Madame Tencin, aki 1681-ben született, utóbb a zárdába lépett, öt év mulva a nagy világba tért, hol gyönyörű szépségével és szabadabb erkölcseivel nagy vagyonra tőn szert, testvérét érsekké, bibornokká s miniszterré tette. Egy férfi öngyilkossága miatt börtönbe került s e léha nő, kit vérfertőzésről s más aljasságokról vádoltak, legjobb barátjok lesz az idealistáknak, aki gyermekét az utczára vetette, megnemesűl: Lambertini bibornok, a későbbi XIV. Benedek pápa, a nagy gondolkodó Montesquieu, a sentimentalis Marmontel és más jelesek szivesen megfordulnak nála. Maga is írónő lesz, Memoires du comte de Comminges, Louis de Valrose regényei nemes szív és ész tolmácsai. A szalon is tetemesen átalakúl; a század elején a szalonok finom női és írói világa az érzéki gyönyörök rajzában és a realismus kérdéseiben tetszelegnek; most a szalon a reformátorok, az idealis gondolkodók tanyája lesz. Egy-egy Pompadour ugyan fenn tudja magát tartani a gyönge XV. Lajos mellett; e nőt azonban nem csupán a szépség, hanem az ész, a hatalom képviselőjének is tartották, úgy, hogy Mária Terézia magyar királyné is írt neki levelet. Az idealismus és idealrealismus első felében az egész világot elárasztotta a sentimentalis irodalom. A hires Pamela, Rousseau Uj Heloise-e, Goethe Werther keservei, a mi Kármánunk Fanni Hagyományai és más számtalan hasonló regény, mind a sentimentalismus hirdetői, soha ennyire nem nyilatkozott ez a fájó bánatos szerelmi epedés, rajongás, mint épen a mult században. 1800 körül nagyon meglátszik a társadalom realisabb iránya, mindenfelé győz a fény, a pompa, az érzéki szépség, a jólét; szaporodnak az érdekházasságok, bomlik a családi élet, léha érzéki teremtésekkel, sok mysticussal, tömérdek pietistával van tele.

A pessimismus sem hiányzik. Chateaubriand Renéje. Senancour Obermannja, Benjamin Constant Adolpheja stb. ennek az idealista csalódásnak és blazirtságnak kifejezői.

1820 körül újra föllép az idealismus és magasztos lénynyé válik a nő. Eszményi szerelemmel közelít hozzá a férfi, alig meri kijelenteni hölgyének szíve rajongását, édes ábrándját, sentimentalis érzését. Lelke előtt ott áll a nő az oltáron és a férfi elrebegi a költővel:

Itt eszembe jut Dante, aki a szerelem magasztos exaltatiójában kijelenti, hogy addig nem ír eszményi szerelméről, örök szerelmének halhatatlan idealjáról, az isteni Beatricéről, míg olyat nem tud róla mondani, a minőt még senki sem mondott. Igen, az eszményi szerelemnek nincs szava, nem lehet azt kifejezni, s ha a két szerelmes eléri czélját, ha egymáséi lehetnek, bejutnak abba a hetedik mennyországba, melynek boldogságáról mi realisták csak az ő exaltált leirásaik után alkothatunk némi fogalmat. De ha csalódás kiséri, követi a szerelmet, ha különösen a szegény nőt éri a csalódás fájdalma, akkor mint a szépen nőtt virág, elhajol a belső baj miatt, ugy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt. Társasága lángzó érzemények, kínos emlék és kihalt remények. A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt sír felé; hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté (Vörösmarty).

Az idealrealismus alatt valamivel lejebb száll a nő az eszményi oltár magaslatáról, nemzeti vonások, realis sajátságok kezdenek mutatkozni cselekvésében, előtérbe lép a magyaros, mit Petőfi tudott költeményeiben annyi szeretetreméltósággal megénekelni. Ezt az ideát akarta kifejezni Garay, mikor a nagy mondást ejtette ki, hogy magyar hölgynek születni szép és nagy gondolat, mintha gondolat volna bárminő hölgynek születni. A szerelem e melege, édes heve azután növekszik, míg az eszményi hideg vonások fogynak, ritkúlnak. A hetvenes évek alatt már erősen uralomra jut a realismus, a szerelem elveszti magasztosabb vonásait, a nő édes, meleg, kedves, bájos eleség lesz, a szerelem hatalma feltétlenül uralkodik a szerető férfiun, aki engedelmesebb, alázatosabb lesz a nő erejével szemben. A társas életben, magunk viseletében, divatunkban is érvényesűl az érzéki elem. Az idealrealismus vége felé sok a felfújt, a külső hatás eszköze, a krinolin, az óriási vendéghaj, utóbb a meghajlott járás; melyek mind eltűnnek s az egyszerűbb, a finom érzéki váltja fel őket.

A hetvenes években még tetszett sok embernek az a vad baromi érzékiség, melyet Zola rajzol regényeiben, sokan még az undokságokat is szívesen olvasták; a mai realismus nem látja szívesen az ily rajzokat, csak a finomabb és szellemes érzékiségben gyönyörködik.