IX.
AZ OKTATÁS ÉS NEVELÉS.
Említettük, hogy két világnézet jelentkezik felváltva az emberiség életében, az egyik a bölcsészeti, a másik a történeti. Az előbbi az idealismus napjaiban túlnyomó, uralkodó; az utóbbi a realismus idején. Az első azt hiszi, hogy rendkivüli erő rejlik az emberben, a második azt tartja, hogy az ember s vele az erkölcsi, aestheticai és szellemi élet tüneményei szükségszerüleg fejlődnek, az emberi akarat keveset, vagy semmit sem változtathat, módosíthat rajtok. A vallás, a nyelv, az irodalom, a művészetek, a jog, az erkölcs, a szokások utja elő van írva, determinálva. Ilyenkor a nevelés csak szoktatás jellegével bír, inkább a külső magatartásra, csinos és ajánló meg-megjelenésre, behizelgő, kedves beszédmódra, könnyű előadásra vonatkozik a nevelés; az oktatás pedig lehetőleg keveset kíván felölelni, a társadalmi életre vonatkozó, a műveltség uralkodó fogalmát kiegészítő tantárgyakat, ezekből sem sokat, hanem csak annyit, a mennyit megkivánhatunk egy művelt embertől. Hanyatlik a görög-római nyelvek és irodalmak tanulása. A siker csekély, vagy semmi, mert minden oktatásnak czélja a közvetlen haszon, ez pedig kevés e nyelveknél. Mikor már apad a classicus nyelvek iránti lelkesedés, emlegetni kezdik, hogy észképző hatásuk van, hogy az emberi elme nagy növekedést, gyarapodást, kiművelést nyer általok; hogy össze sem lehet velök hasonlítani más nyelveket, különösen a moderneket nem; hogy azon népek, melyek nem foglalkoztak a görög-római irodalommal, elmaradtak, irodalmuk kevés, vagy semmi jeleset sem tud felmutatni, míg a classicusok emlőjén fölnevelkedett irodalmak számos jeles alkotással dicsekedhetnek; hogy kitűnő írók és tudósok, államférfiak és gondolkodók maguk jelentették ki, hogy mennyit köszönhetnek a görög és római remekíróknak. Mindezek és hasonló okok sem képesek megállítani az idő kerekét, a classicusok iránti érdeklődés hanyatlik, immel-ámmal tanulja az ifju, végre a classicusok védői is felhagynak az észképző hatásból vont bizonyitékkal s igen sokan eltörlendőnek tartják a görög-római remekírók tanulását. Helyettök mindaz érdekli a nevelőket és tanárokat, a mi emeli a test nevelését, egészségét, helyes kifejlődését. Mindenfelé panaszkodnak a túlterhelés ellen, kitűnő orvosok állanak a mozgalom élére, becses tudományos értekezésekkel bizonyítgatják, hogy az iskola nemcsak a különféle járványok fészke, hanem tönkre teszi az ifju szemét, gerinczét, különösen idegeit. A szegény gyermek már az iskolában elsajátítja az idegességet. A tanárok szigorú, sőt durva bánásmódja remegővé, félénkké teszi. Tanúl, hogy jobb classificatiója, érdemjegye legyen s reszketve lép a tanár elé, mikor kihívja, hogy feleljen, a ki ha rögtön nem ad találó feleletet, megrója, korholja s elveszi a kedvét a tanulástól. Ezért maga a kormány, a hatóság inti a tanárokat a szelidebb, gyengédebb bánásra, eltörli a büntetések szigorúbb fajtáit, különösen minden testi büntetést; sokan követelik az osztályozás megszüntetését, a tanítás faggató részeinek, minő a helyesírás tanitásának eltörlését, mert azt ugyis megtanúlja az ifju, különben is kövesse a phoneticus, a kiejtésen alapuló, nem pedig az állami vagy akadémiai, történeti és etymológiai helyesírást. Legyen sok testgyakorlat, játék, korcsolya, úszás, fürdés, kirándulás. Hisz’ minderre nagy szükség van, mert az ifjunak, hogy művelt ember legyen, zenét, éneket is kell tanúlnia, sőt hogy elsajátítsa a finomabb modort, a szülőkkel, vagy nélkülök társaságba, színházba, hangversenyekbe kell járnia. Az elemi iskolában sem szabad annyi mindenre tanítani a gyermeket, elég ha írni, olvasni és kissé számolni tanúl. Természetrajzi, természettudományi, földrajzi és más ismeretek még nem neki valók, legfölebb olvasmány utján nyujtandók, de nem szabad leczkére feladni. Végre igen sokan hangoztatják, hogy megbuktatni valamely tantárgyból, senkit sem szabad, csak haladjon előre, kiválasztja, kitanítja az élet, ez nem a tanár kötelessége. Elég küzdelem, harcz van számára fentartva az élet szinpadán, nem szabad engedni, hogy már a gyönge magzat és a növendék törje magát az iskola kemény padjain. Végűl megtámadják és gyöngítik a vizsgálatokat is. Sokan teljes eltörlésöket követelik; mások megelégszenek a kormány intézkedésével, mely látszatra megtartotta, de csaknem egészen elvette gyakorlati becsöket.
Ez nagyjából a nevelés-oktatás szerepe, feladata a realismus idején. Mi történik az idealismus napjaiban, mikor a bölcsészeti világnézet fáklyája mellett, mindent át akar alakítani az ember? Lássuk, hogyan kezdődik az idealismus. Rendesen felháborodással, még pedig erkölcsi felháborodással. A realismus vége felé megszünik az erkölcsi érzék működni, csak ha érdekeink vannak veszélyben sziszszenünk fel; különben nem ismerjük a felháborodást. A leggyalázatosabb visszaéléseket halljuk emlegetni, az egyik fülünkön be-, a másikon kieresztjük, legfölebb azt mondjuk rá, hogy ez még sem szép, jobban kellene vigyázni, meg kellene válogatni az embereket, azután elhallgatunk s nehány percz mulva elfelejtjük; csak ha a törvény elé kerűl a dolog, emlékeznek meg róla az újságok hírei szerint. Lassankint egyesek más lélekkel fogadják a visszaélések, hazugságok, szinlelések, csalások híreit. Zúgnak, búgnak, felháborodnak. Igy tőn Sokrates a Kr. e. V., Savonarola a XV. század végén. Míg kevesen vannak a felháborodók, rosszúl járnak. Könnyen félretolják, vagy el is teszik láb alól. Sokratest halálra ítélik, bürökkel itatják, Savonarola máglyára kerűl. Később már nem lehet velök ily kurtán bánni. Gyarapodik az erkölcsi felháborodók száma, tiszteletre, befolyásra tesznek szert, izgága szavaikra sokan kezdenek hallgatni, észrevehetőleg emelkedik a társadalom erkölcsi érzése, nemesebb, fennköltebb gondolkodása s nagyon sokan fordúlnak az oktatás-nevelés kérdései felé. Mindkettő számos okot ad az idealista felháborodására. Nagyon meglazultak az ifjuság erkölcsi kötelékei. Mint maga az egész társadalom, ő is szereti a léhaságot, a könnyűvérű kaczérkodást, a házi mulatságokat, majálisokat s más szórakozásokat, akad kártyás, tivornyázó is közöttük. Az ifjuság e viseletén bosszankodik az idealista és szidja a nevelést, az iskolai és házi nevelést. Az erkölcsi színvonal emelkedésével apad az ifjuság szórakozása, többen megróják a két nem együttes mulatságait, külön dolgozik, tanúl, iparkodik a fiu és leány; még a családban is, ha vendégei, barátnői jelennek meg a leánytestvérnek, a fiú szobájába vonúl s tanulással foglalkozik, vagy barátjait keresi fel. Azelőtt sokáig öltözködött, csinosította magát, ezer gondot okozott neki a nyakkendő csokra, hajának engedetlen fürtjei, most alig van szüksége kezére. Nem sokat törődik a ruházatával sem, aggasztja a sok leczke, több gondot okoz neki a tanulás. Még az egyetemi hallgató sem igen nyalja ki magát, előtte magasabb, fensőbb dolgok lebegnek. Alig lehet elcsábítani egy kis női társaságba. Ha mégis el kell mennie, többnyire ügyetlenűl viseli magát, nem tudja kinek mit mondjon. Bezzeg a realista ifju mindjárt otthon érzi magát, nem jön zavarba, kivált a nőkkel szemben nem. Minél bátrabb, kihívóbb, annál jobban tetszik. Udvarol könnyű vérrel minden nőnek s nem győzik eléggé dicsérni ügyességét, finom társalgását. Igazán derék fiúnak tartják. Az idealista elhanyagolja testi gyakorlatait, nem kell neki úszás, fürdés, kirándulás, nem megy mulatságba, mert tanúlni kell. Ha csak kiváló tehetsége nincs, nem akar zenét, tánczot, vívást tanúlni, hisz ezek csak ellopják az idejét. A tudományok közűl is főleg az erkölcsi és történeti tudományok érdeklik, mert ezekben van alkalom összefoglalásra, eszmei kapcsolatokra törekedni. A realis tudományokat fárasztó ismeretek roppant halmazának tartja, melyben nincs egység, nincs központ, nincs rendszer, különösen az orvosi és jogi, természetesen a gyakorlati jogtudomány adatai, paragrafusai keltik fel boszuságát. Annál nagyobb bámulója a bölcsészetnek. Itt lehet okoskodni, az eszmék világában élni, nem tömi tele fejét elszigetelt adatokkal, hanem minden ismeret kapcsolatba, egységbe akar jönni a másikkal. Szivesen tanulja a történelmet, különösen az irodalomtörténetet, ezt az eszmei tudományt, melyben a legkülönfélébb idők és népek eszmei életét találja fel. Elragadtatással hallgatja a nagy fejedelmek, vezérek, költők, művészek tetteit, alkotásait, igazi heroworshipper, hősimádó lesz, mert az idealismus idején dívik a nagy emberek cultusa. A nagyság ábrándjai töltik el ilyenkor az ifju szivét s tehetségének aránya szerint ideált állít fel magának, ezt, vagy azt a nagy embert, a kinek nevét azután mindig ajkain hordja. Lelkesedéssel tanulja be és szavalja az új idealista költők egy-egy költeményét, szent tisztelettel pillant fel szerzőjére, ha alkalma van őt látni, ha közelébe jut, ellesi egy-egy mondását és sohasem felejti el. S mivel az idealismus más remek irodalmak termékeivel akarja megnemesíteni a nemzetét, nagy divatba jönnek a classicus, a görög és latin irodalmak. Tekintélyes studium lesz a classica-philologia, mint olyan, melylyel a remekírók kincstárába szállhat be. Az egyetemen, a középiskolákban a bölcsészet, a classica-philologia és az irodalomtörténet tanárai ragadják magukhoz a tekintélyt. Egy-egy görög vagy latin idézet gyakran beléjut a szónoki beszédekbe, sőt egyes kiváló szónokok többször, vagy minden lépten idéznek. Demosthenes, Cicero és mások közhelyei közkincsekké lesznek, melyeket szivesen hall minden művelt ifju. Nyugalomba vonúlt államférfiak, tisztviselők, tudósok pihenő napjaikban sokszor enyhülést, szórakozást keresnek a régi világ classicusaiban. Horátius, Virgilius, ritkábban Homer és mások kedvencz olvasmányai lesznek. Cicero nagy körmondatai nagybecsű szent ereklyék, melyek szépen gördűlnek le ajkaikról.
A tanítás is deduktiv, lehozó lesz. A realismus idején elolvastatja a tanár a költeményt, részletesen fölkeresi benne a jellemző vonásokat, összegezi azokat s végűl kimondja a költemény fajának meghatározását. Az idealista ezt haszontalan szószaporításnak, időfecsérlésnek tartja. Ő előre megmondja a költemény faját, adja meghatározását és felmutatja egyes költeményeken a jellemző sajátságokat vagyis a realismus inductiójával szemben deductive jár el. Ezt csúfoltuk ki akárhányszor, mikor a régi latin iskolák nyelvtanát vettük kezünkbe s elgondoltuk, hogy a vaskos latin könyv így kezdődött: Quid est grammatica latina? Mi a latin nyelvtan? a mit a szegény magyar gyerek, a ki még tíz éve körül járt, szóról-szóra betanult a nélkül, hogy értette volna.
A fegyelem is szigorúbb lesz. Keményen tartják az az ifjúságot. A hol nincs eltörölve a testi fenyíték, ott gyakran alkalmazzák, a hol pedig már nincs alkalmazásban, visszahozására törekszenek. Persze némely tanár órájának felét is igénybe veszi az executio, a fegyelem kezelése, különösen az osztályfőnökét. De otthon is szigorúbban tartják a gyermeket, sokszor maga a szülő kéri a tanárt, hogy büntesse a gyermeket, mert otthon nem bírnak vele. Pedig az ifjú is szerényebb, engedelmesebb és aránylag szorgalmasabb, mint a realismus idején volt. De akkor nem tudtunk parancsolni, mert a realismus lágy, engedékeny, elnéző, könyörülő, senkinek sincs ereje parancsolni, különösen a gyermeknek nem. Csak kérni tudjuk, erélyes eszközökkel ritkán szoktunk ellene föllépni, igaz, hogy e kérés, könyörgő zaklatás néha felér az idealista kemény fenyítésével, melyet el sem bírna a realismus lágysága, erkölcsi gyöngesége. Ha oly szigorral bánnának az ifjuval otthon és az iskolában, sokan megszöknének s esetleg öngyilkosok lennének. Ma a katonaság sem bírja ki a fegyelmet, sok a beteg és öngyilkos, kiket a fegyelem szigora tesz azzá, pedig az idealismus idején kegyetlen büntetésekkel fékezték tetterejét és még sem sietett a halálba. Most minden lépten olvasunk egy-egy tanuló öngyilkosságáról, olyan tanulóéról, a ki megbukott valamely tantárgyból; az sem ritka, hogy magát a tanárt is megtámadják buktatásáért. Az egyetemeken számtalanszor fordúlnak elő tüntetések a buktató tanárok ellen. A melyik kissé szigorúbb, könnyen megkaphatja ezt a kitűntetést, akarom mondani, tüntetést; de az eszme nyomása alatt ritkán szereznek rá érdemet a tanárok, mert oly lanyhán vizsgálnak, hogy majdnem lehetetlen megbukni a tanulónak. Sőt vannak tanárok, a kiknél sohasem bukik senki. Majdnem azt mondhatnám, hogy ez helyesen van így a realismus idején, mikor minden tudományunk részletes, apró, egységnélküli ismeret, melyeket ha mind tudnánk is, vizsgálat után néhány hónap mulva felében sem tarthat meg emlékezetünk. De azt mondhatná valaki, azért mégis meg kell tanúlni, mert ha egyszer tudtuk, könnyű lesz föleleveníteni emlékezetünkben. Ez azonban nem áll. Mert a realista minden tudása gyakorlati czél felé törekszik. Nem igen becsüli az oly ismereteket, melyek nincsenek szoros kapcsolatban gyakorlati czéljával. Egy orvos tudománya a növény- és ásványtanból mosolyra indít bennünket, valamely ügyvéd ismerete a római és középkori jogi életről, az egyházi és világi jogrendszerről oly csekély, hogy számba se jöhet. De nem így gondolkozik az idealista. Követeli, hogy az ügyvéd tudja, ismerje a népek jogi életét, hogy midőn pörömet viszi, nagy kapcsolatban álljon előtte a római, a germán stb. bíró s utoljára szóljon a magyar.
Az idealrealismus talán mégis a legérdekesebb korszaka az eszme változásának. Első felében még erősen idealis. Lelkesedik az eszmékért. A másodikban már erősebb a realis irány, de még mindig hallani az eszméről, habár csak vesztegetett szónak látszik. Általában az idealrealismus alatt rajongunk a nagy nemzeti ideákért, a nemzeti egység és nagyságért. A haza dicsősége lebeg szüntelen előttünk, tekintélye, boldogsága forró kivánságunk. Erre törekszünk az erkölcsi élet minden terén. Természetes, hogy az oktatás, a nevelés, kiválóan nemzeti feladat lesz. Megindul a közoktatás reformja, szervezik az egyetemeket, a közép- és elemi iskolákat, mind nemzeti irányban. Noha az idealismus is magasztosan érez a haza iránt, de annyira el van telve az egyetemessel, az általánossal, hogy némi cosmopolita szin ömlik el rajta s nem barátja a különféle fajok, nemzetiségek elnyomásának. Azért nem lelkesedik a nemzeti nyelvnek erőszakos terjesztéseért. Csupán a műveltseg, a felvilágosodás, a szabadság, a tiszta erkölcs ideái teszik rabjokká. Az idealrealismus beviszi a nevelésbe, az oktatásba a nemzeti eszmét, lassankint a hazai föld szempontjából indúl ki a oktatásügyi reformoknál. Híres-jeles tanárokról szeret gondoskodni. Nem sajnálja a költséget megszerzésökre. Vannak bölcsészei, de vannak már természettudósai is, a kik nagy reménynyel néznek a jövőbe. Tekintélyök rohamosan növekszik, a bölcsészeké és az idealis tanároké tetemesen apad. Némi lenézéssel kezdenek róluk szólani, nemsokára félre vonúlnak s realisabb irányú bölcsészek, történettudósok és mások foglalják el helyöket, a kiket ünnepelnek, magasztalnak.
A nagy nemzeti ideák iránti lelkesedés nem tudja megakadályozni, hogy az iskolákban a nemzeti irány mellett be ne telepedjék a túlterhelés. Sokat és szigorúan tanítani az elv. Kitünő paedagogusok még mindig követelik a sokféle tanulását. Nagy fogalmuk van az iskolák fontosságáról. A tanulás mámora, láza fogja el az egész nemzetet. Számtalanszor rajonganak az egységes, centralizált közoktatás iránt, sok helyen úgynevezett közoktatási tanácsot vagy hasonló közeget állítanak fel; mely egységessé tegye, centralizálja a tanterveket, a tankönyvbirálatot. Az egész országban, összes iskoláiban megfelelő tantervnek kell lenni. Minden hívatalra kiszabják a képesítést, a ki el akarja nyerni, az illető iskolákat kell végeznie. Az idealrealismus második felében nagyon tanítják a nemzeti nyelvet, sok órát áldoznak reá, míg hanyatlik a vallás, a bölcsészet, a történelem s különösen a classicus nyelvek tanulása. Kezdik tehát emlegetni a módszer szükségét, felhozzák, hogy azért csekély a siker, mert nem tudnak tanítani az oktatás tényezői. Elvontan, szárazon magyaráznak, kiemelik a mellékes kérdéseket s elhanyagolják a fontosakat. Nem akarnak szemléltetni, pedig egy kép jobban megmarad az ifjú emlékezetében mint száz meg száz szó, melyet a tárgy magyarázatára vesztegetett a tanár. Azért sürgetik a képeket. Magukban a tankönyvekben és az iskola falain is alkalmaznak ilyeneket. Újra és újra felhangzik a módszer kérdése, ezen nyargal minden paedagogus, ez lesz vesszőparipája, míg végre be nem köszönt a realismus, mikor sokan azt mondják, a mit Ambrus Zoltán fejezett ki nem oly rég egyik tárczájában, hogy az iskola soha sem adott, most sem ad általános műveltséget; a mit az iskola valósággal megad: az 3–400 sornyi ismeret, jobbára historicum, némi irodalmi máz, homályos emlékek rendszerekre és categoriákra, melyek a szegény fiú előtt sohasem voltak érthető dolgok; az iskola in praxi csak arra jó, hogy valamelyes minimális ismeretekkel lássa el a gyermekeket, tudniillik, hogy a különböző életpályákhoz megadja a kellő ismereteket s e czélból a tudnivalók egy minimális anyagát kenje rá a gyermekekre, a mennyi meg nem árt neki s a mennyiből még benne is maradhat valami. Az iskolai nevelés chimaera; nevelés dolgában az iskolának csak egy szerepe van: az, hogy megismerteti a gyermekkel a bűnt. Nevelés és iskola! Béke és Mannlicher-puska, egészség és tánczolás a jégen. A paedagogus kevélysége az emberi értelemnek legcsunyább elbizakodottsága. A paedagogusnak, ha méltó akar lenni erre a névre, egyesítenie kell magában a nagy psychologus, a nagy moralista, a nagy politikus és a nagy diplomata összes kitünő tulajdonságait. Én istenem, mit látunk?! Azt, hogy ha a paedagogusok a kertészetre adták volna magukat, e föld növényzetéből most már nem volna egyéb csak páfrány és zuzmó. A hová a paedagogus leteszi nehézkes mészároskezét, nyomában nincs egyéb, csak a himpor pusztulása.
A realismus egyetemes lágysága, gyöngédsége, különösen gyermekeink iránti vonzalmunk, aggodalommal tölti el a szülőket, mikor az iskolába küldik gyermekeiket. Ez aggodalomnak kifejezése Ambrus Zoltán fentebbi nyilatkozata. És mégis, sohasem jár annyi gyermek és ifjú az iskolába, mint éppen a realismus idején. Mindenfelé új iskolák felállításáról gondoskodnak, melyek csakhamar megtelnek tanulókkal. Keresik, képeztetik a tanárokat és tanítókat, hogy legyen a ki tanítsa őket, különösen szeretik a tanítónőket, mert simább, nyájasabb, gyöngédebb bánásmódot is várnak tőlük. Az idealismus napjaiban a tanárképzésre elégnek találják az egyetemet, a professorok tudományos előadásából minden hallgató meríthet annyit, a mennyi tudományra szüksége van. Mikor ébredezik a realismus s vele a részletezés, az aprózás, az intensiv munka, akkor szükségesnek találják az úgynevezett seminariumokat, melyekben az egyes tanárok vezetése alatt gyakorlatilag vezetik be a hallgatókat az illető tudományok módszerébe. De még ezzel sem elégszik meg a realismus. Újabban többfelé úgynevezett tanárképzőket állítottak fel. Ilyet akarnak nálunk is. Lesz-e belőle valami, nem tudom. De ha lesz, valószinűleg eltörli az ébredező idealismus. Az összefoglaló gondolkodás idején lenézik a realismusnak a módszerrel való kaczérkodását.