X.
A GAZDASÁGI ÉS IPARÉLET.
A realismus végén és az idealismus hajnalán gazdasági válság szokott kitörni. Ma is az egész művelt világon e kérdés foglalkoztatja a politika embereit. Mindenfélével szoktak felhozakodni, hogy a kormány elhanyagolja a mezőgazdaságot, hogy a bankároknak és gyárosoknak adta bérbe magát, hogy a malomipar fentartására olcsó áron ereszti be a román búzát s így lenyomja a magyarét, hogy adóval túlterheli a földet, hogy nem javítja a talajt, hogy nem törődik a gazdasági iskolákkal, hogy nincs hitele a földmívelőnek, míg az egyszerű iparos és kereskedő könnyen hozzájut a kölcsönhez. És így tovább. E vádak változhatnak egyes országok szerint külső megjelenésökben; más formában jelentek meg a Kr. e. II., a Kr. u. III. században, továbbá a XVI-ikban, más alakot ölthetnek 1710, 1820 és 1895 körül; de alapjok semmi más mint az idealismus hajnalán beköszöntő gazdasági válság. Ha az ember végig hallgatja a mai országgyűlési beszédeket, vagy a kiváló iparos és gyáros, majd a kereskedő, majd meg a gazda nyilatkozatait, nem tud zöldágra vergődni, nem veszi ki szavaikból, hogy melyik félnek van igaza. Azt az egyet látja, hogy az ország rokonszenve jórészt a gazdák felé fordul. Még néhány év előtt mosolyogtak a politika férfiai az egyes gazdák panaszára. Agrarismussal és hasonlóval gúnyolták. A tőke urai parancsoltak, ők csinálták az ország politikáját, az ő felfogásuk uralkodott a megyéken és városokban. A nagy nemzeti egység egyik főképviselője, a plutocratia, tanai szerint vezették az ország ügyeit s hiába szólottak egyesek más hangon, ezt nem értette se a kormánypárt, se az ellenzék. Ma változott a helyzet. A földből nőnek ki az agrariusok. Követelésekkel lépnek föl, melyeket feltétlenül jogosaknak tartanak. Magunk sem merjük tagadni kivánságaik igazi jogosultságát. Nem is tűrnek a gazdák semmi ellenmondást. Láttuk, mily lelkesedéssel tárgyalták az országos gazdasági egyesület elnökségének kérdését, mily gyűlölettel fordúltak az úgynevezett reformpárt ellen, mely végre sem egyéb mint az ipar és kereskedelem hatalmas embereinek képviselete a gazdasági élet terén. A közgyűlés jóformán elsöpörte ezt a pártot, óriási többséggel választotta meg a maga embereit, az igazi gazdák képviselőit.
Fölmerül tehát a kérdés, hogy nem nyilvánul-e az ember gazdasági, ipari és kereskedelmi életében az erkölcsi világ törvénye? Bár anyagi dolgokról és nem vallásról, nyelvről, nemzetiségről vagy irodalomról és művészetről van szó, melyek tárgyuknál fogva is szellemibb dolgok, mégis érvényesülni kell bennök az embernek, mert az ember gazdálkodik, űzi az ipart és kereskedést, s talán máskép tesz az idealista, máskép az idealrealista és újra végkép a realista.
Talán első pillanatra meglepő ez a gondolat, pedig úgy van. Hogy lehetne úgy, kérdi a t. olvasó, hisz a realista-kereskedő csak úgy árulja portékáját, mint az idealista. Mindkettőnek haszonnal kell dolgozni, különben bukik. Az a gyáros sem tehet másképen, bárminő realista vagy idealista legyen. És én újra ismétlem, hogy ezek daczára máskép fejlődik a gazdasági és iparélet az idealismus és realismus idején. Mert mit látunk, ha végig tekintünk az emberiség történelmén. Azt, hogy az idealismus idején nagy gazdasági válságok állanak be, melyek magukkal rántják az ipart, kereskedelmet. Az ember megszűnik pazarló, fényűző lenni, királyok és nagy urak elkezdenek takarékoskodni, a szegény ember úgy is nyomorog és tengődik. Buknak a gyöngébben álló bankok, pénzintézetek, hanyatlik az ipar és kereskedés; de legjobban zúgolódik a földbirtok. Ez legelőbb megérzi a bajt és föllép panaszaival, úgy, hogy Grimm Jakab, a német tudós, a jelen század huszas éveiben fölkiálthatott, hogy a régi jobbágyság és szolgaság sok tekintetben könnyebb és gyöngédebb volt mint a mostani parasztok és munkások nyomott helyzete. Csakhogy nem a jobbágyság volt oka a jólétnek. A realismus derekán és vége felé, mikor panaszkodnak is az urakra, aránylag jólétben él a földmíves. Van húsa, van bora a nemesnek és parasztnak a XV. század közepén; Szászországban még 1482-ben is a munkások- és aratóknak naponkint négy tál étellel kell megelégedniök, bőjti napokon öttel; Oettingen grófnál a napszámosok a reggeli levesen kívül délben négy, este három tál ételt kapnak, melyek közül kettő mindig hús. Fényt űznek a ruhában. Nálunk is hasonló állapot lehetett, a mennyire történeti műveinkből sejthetni; de már a XVI. században, az idealismus napjaiban minden megváltozik. Münzer már azt mondja, hogy a paraszt nyomorult rabszolga. Azzá lett mindenütt a müvelt országokban és hazánkban is, hol szintén borzasztó eszközökkel nyomta el Zápolya a híres Dózsa-lázadást. A mult század idealismusa alatt majd 1750-ig ezer gondot ad a kormányoknak, fejedelmeknek a földbirtok kérdése. A gyönge XV. Lajos is töprenkedik rajta, hogy segítsen a pórokon és más földbirtokosokon. Quesnay Ferencz (1694–1774) nem törődik orvosi gyakorlatával, hanem beáll nemzetgazdának és oly elméletet hirdet, melylyel többé-kevésbbé találkozunk az idealismus napjaiban. A gazdagság, a vagyon képződését tisztán a földbirtokból származtatja, mert ez szolgáltatja az első anyagot s táplálja a munkást. A földmívelés adja az élelmet és az értékfölösleget, mely a termelés költségei után marad és tiszta nyereségnek tekintendő. A többi iparág nem járul hozzá a nemzeti vagyon gyarapodásához, a nemzet jóllétéhez, mert az ő munkásaik csak annyit keresnek, a mennyit megemésztenek. A földbirtokos tehát külömb minden más polgárnál, s valóban látni, hogy az idealismus idején emelkedni kezd a földbirtokos becsülete, tekintélye, míg az iparos és kereskedő veszít. Természetes, hogy Quesnay sem ott keresi a baj okát, a hol találhatná, a realismus uralmában; hanem ugyanazt hirdeti, a mit a mi gazdáink, hogy nincs hitele a szegény parasztnak, hogy igába van szorítva a gabonakereskedés, akadályokat gördítenek a kivitel elé, elnéptelenedett a vidék, túl van terhelve adóval a föld, ránehezedik a véradó és a robot. Francziaországban ekkor többnyire kiváltságos társaságok kezében volt a gabonakereskedés, sőt még a belső vámokkal is megakadályozták, hogy az egyik tartományból a másikba lehessen szállítani a gabonát. Czélja az olcsó búza és olcsó napszám volt, hogy az iparnak tegyenek vele szolgálatot. Colbert óta a nagyipar támogatására fordította minden gondját az állam, mert ez hoz pénzt az országba. Laspeyres jónak találja ezt a politikát, csakhogy Colbert utódai alatt az iparnak állandó, kicsinyes és kínos ellenőrzése lett belőle és megromlottak az ország pénzügyei. Magyar hazánk pénzügyei azonban látszólag jól állanak, iparunkat sem öli meg a túlságos ellenőrzés, nincs kicsinyes és kínos felvigyázás és mégis ott vagyunk, sőt ott van az egész művelt világ, a hol 1720-ban és 1820-ban volt. Már nálunk is sokan vannak, a kik Quesnayval hirdetik, hogy a nemzeti jólét alapja a mezőgazdaság, hogy helyesen tartotta Sully (1560–1641) a földmívelést és baromtenyésztést az állam két oszlopának, hogy nem kiváltságok kellenek a gazdának, hanem a terhektől való mentesség, szabadulás a súlyos adóktól s némely esetben az állam jóakaró támogatása.
Ugyanakkor szokott jelentkezni és utóbb erélyesen föllépni a szabad ipar és kereskedés tana is. A hollandi De Witt János, az angol Child Culpeper, a franczia Gournay Vincze és mások a földmívelés mellett az iparost, a kereskedőt is védelmükbe veszik s szabadságot követelnek számára. A védvámok, a helyi szabályok csak a termelés és a forgalom akadályai, ezek mind veszélyesek. Laissez faire, laissez passer – ez legyen a gazdaság, az ipar, a kereskedés főelve, hisz mind a három legjobban tudja, miből húz hasznot. E kétnevű iskola, az oeconomisták és physiocratáké uralkodott és küzdött a gazdasági és kereskedelmi téren. Turgot (1727–1781) a ki később XVI. Lajos alatt miniszter lőn, a munkásokat is két osztályba sorozta, egyikök termelő, a ki a föld művelésével új kincseket hoz létre, másik a meddő, mely az iparral csak annyit szerez, a mennyit megemészt. Természetes, hogy e tanok nem feltétlenűl igazak. Mi haszna lenne a búzának, ha nem őrlené meg a molnár, nem sütne kenyeret belőle a pék vagy az asszony? A mag értéke csak annyit emelkedik a föld kebelében, mint az arany, az ezüst pl. az aranyműves kezében. Nem voltak-e gazdag városok Velencze, Genua, pedig egy talpalatnyi földjük sem volt? Az ipar és a kereskedés csak növeli a föld termékének becsét. De mindez és hasonló okok nem használnak az idealismus napjaiban, mindenki a földtől és utóbb a szabad kereskedéstől várja az üdvöt. Ilyenkor dogmatice szokás beszélni, szidják az egyedárússágot, a védvámokat, minden rossz okozóját, lelkesedéssel beszélnek a kis- és nagygazdáról, költők, szónokok minden szépet és jót tudnak rólok mondani, nem győzik eléggé magasztalni erényeit, szerénységét, családi és természeti örömeit. A nép szeretete ömlik el az akkori nemzetgazdák iratain. Csupa hév, láng áradozik tollukból, mikor a szegény földmívesről szólanak. Morellet abbé, Dupont, Chastellux iratai telvék ily szeretettel. A sentimentalis poéták gyönyörűen rajzolják az egyszerű emberek boldogságát, természetességét. Laspeyres szintén észreveszi ezt a gazdálkodás iránti rokonszenvet. De megjegyzi, hogy nem azt a szenvelgő keresését a pásztori életnek érti alatta, melyet az érzéki gyönyöröktől megcsömörlött király és szolgái szórakozásul hajhásztak, hanem a túlmívelt franczia élettől való erkölcsi undort, mely természetes állapotra sovárgott és e sovárgást, epedést a gazdálkodással kívánta kielégíteni és csillapítani. Pedig mindez nagyon hibás magyarázat. Az idealismus bírta rá XV. Lajost és az egész művelt világot a gazdaság, a földmívelés szeretetére, melylyel mindig találkozunk, a meddig csak szemmel látható jelei vannak az idealis gondolkodásnak. A mint a realismus gyarapszik, a mint az emberiség az anyagira veti magát, emelkedik a nagyipar és nagykereskedés becsülése, különösen kedvelik az ingó vagyont, a különféle értékpapirokat, járadékot, a hogy a XVIII. század elején, különösen 1720-ban a Missisippi-társulat és 1730-ban a Law-bank bukásánál látni lehete. Természetes, mondják reá, mikor majd nem csupán a földbirtok tartotta meg a becsét, okvetlenűl erre kelle vetnie magát az embernek; csakhogy ez a rokonszenv, a földbirtok e dicsőítése, a gazdaság e magasztalása mindig ismétlődik az idealis időkben. Tehát magasabb okának kell lenni; uralkodik még oly országokban is mint hazánk volt a XVIII. században, hol nem buktak a bankok, s Faludi mégis írt pásztori idylleket, Görögországban sem buktak a bankok, noha Theokrit remek idylleket alkotott.
A gazdák befolyása azonban támogatja a központi hatalmat, mikor az eszme nyomása alatt feléjök fordul. Gyámkodó hatalmat akarnak csinálni a királyból, családatyát, a ki védje, istápolja az ő vagy gyermekeinek érdekeit. Azért látni, hogy az idealismus, különösen a mult századi alatt XV. Lajos, Nagy Frigyes, a mi Mária Teréziánk és számos más fejedelem bizonyos önkénynyel kormányozták országaikat. Mária Terézia a jobbágyság miatt meg is haragudott a magyar nemességre és sokáig nem hítt össze országgyűlést. Egy neme a törvényes kényuraságnak támad ilyenkor, egyúttal feltárják a czéhek, vámok, adók visszaéléseit, leálczázzák a pénzemberek, a bankárok, pénzügynökök, bérlők zsarolásait, dícsérik a földmívelést, a nemzetek testvériségét, el akarják törölni a személyes adókat, a közvetett terheket stb., mint a melyek ellenkeznek a tiszta bevételről szóló tannal. Turgot mint pénzügyminiszter ily szellemben járt el. Társával, Malesherbes-bel, nagy reformokhoz fogott. Alapjában felforgatta az adórendszert. Önkormányzatot honosított meg a községben, a járásban, a megyében, szelidítette a szigorú czéhszabályokat, elvetette a gazdaság, az ipar és a kereskedés sorompóit, különösen megszüntette a belső vámokat. Mindamellett Turgotnak buknia kellett, mert már erősen rázta, döngette a társadalom kapuját az ideabrealismus, mely más gazdasági nézetekkel állott elő, 1776-ban beadta lemondását a miniszter, a mi el is fogadtatott. Persze a történetírók azzal indokolják Turgot bukását, hogy minden osztályt ellenségévé tőn, míg reformjainak csak nagy későn lehetett sikere. Igaz, hogy a régi rendek aggodalommal láthatták jogaik veszélyeztetését, a földesurak félthették a robotot, a dézsmát, a czéhek szabadalmaikat, szóval mindenik a magáét. De a legfőbb ok mégis az idealrealismus föllépése volt, mely már a nemzeti egységre törekedett, s nem igen tűri a községi és megyei autonomiát. Ez népszerű lehet a realismus és idealismus napjaiban, de buknia kell az államférfiúnak, ha az idealrealismus idején decentralisalni akar. Már pedig Turgot eszményi iránya erre törekedett. Azért physiocrata újításait sem vihette keresztül.
A physiocratia és az oeconomisták rendszere sokfelé rokonszenvre és elismerésre talált a század közepe táján. Némely országban, különösen Németországban számos művelőre, magyarázóra akadt, hol Schlettwein, Iselin, Süssmilch, Jung, Springer és mások hirdették. Károly Frigyes Baden markgrófja és physiocrata író pár községben kísérletet is tőn az impót unique vagyis az egyetlen adóval. Voltak országok, melyekben alig találkozunk az oeconomisták és physiocraták nevével; de maga az irány, a gazdasági érdekek felkarolása, támogatása, legalább sürgetése mindenütt nyilvánult. Még Hollandiában is, mely gazdagságát túlnyomóan a kereskedésnek köszönheti, nagyon megkezdték becsülni a gazdaságot, habár épen nem pártolták és hirdették a physiocraták rendszerét.
Az idealrealismus első felének tanait az angol Smith Ádám fejezte ki legtalálóbban (1723–1790). Épen akkor jött Francziaországba, mikor Turgot az idealismus tanait, az oeconomisták nézeteit akarta érvényre juttatni. Lelkesedett a mozgalomért, de nem elégítette ki. Hisz a gyakorlati élet nem igazolja az oeconomisták tanait, ez egészen mást mutat. Az oeconomisták ugyan fejtegetik a társadalmi élettan kérdéseit, de nem tudják megoldani; szólanak mindenről, de nem világosítanak föl. Nem is lehetett, mert akkor már az idealrealismus megkezdődött a nyelv, az irodalom, a vallás, a művészet, a politika, az erkölcs terén; az idealismus lejárta magát. Smith Ádám tehát elhagyta Francziaországot, visszatért Angliába, s hosszú töprengés, gondolkodás után felállította tételét. A föld nem hozna termést munka nélkül, a valódi gazdagság tehát a munka. Ennek segélyével a föld rendesen és bőven fizet, virágzik az ipar, ez szerzi meg a fogyasztásra szükséges és a kicserélhető czikkeket. Gazdag az, a ki vagy többet termel, vagy többet dolgozik. A kicserélhető érték külömbözik a hasznos értéktől, mert az elsővel sok dolgot lehet megszerezni, míg a második cserébe sem adható. Van-e hasznosabb a víznél, még sem lehet kicserélni; míg a gyémánttal, melynek haszna igazán csekély, sok mindenfélét meg lehet szerezni. A viszonyt két kicserélhető érték közt a pénz fejezi ki és árnak nevezzük. A névleges ár külömbözik az igazitól, mely azt jelöli: mennyi munkába került az illető tárgy. Az ár megállapításához három elem járul: a föld terméke, a munkás bére és a vállalkozó haszna.
Íme így jelentkezik a gazdasági tudományban a realismus, vagyis a munkás bére és a vállalkozó haszna, más szóval a tőke szerepe, melyet zsarolásnak, kizsákmányolásnak neveznek az idealisták. Ez a tőke nem csupán aranyból és ezüstből áll, hanem minden vagyonból, melyet arra használunk, hogy új vagyont szerezzünk vele munkánkkal. Szilárd a tőke, ha műhelylyé változtatjuk; mozgó, ha az anyag beszerzésére és a munkások díjazására fordítjuk. Ha javítjuk a földet, gyarapítjuk a szilárd tőkét; mozgó tőke a pénz és az élelmiszer. És mi szabályozza a dolgok árát? a kereslet és kínálat. Ha keresik holminkat, jó ára van; ha nem, akkor nincs. És miből éljen a király meg az állam? Tartsa az egész társadalom. Aki tud szerezni, járúljon hozzá az adójával az élvezett szabadságért. Nincs meddő foglalkozás, mert munkájával mindenki adhat a dolgoknak oly értéket, melyet kicserélhet, pénzzé tehet. Minden ember független lehet munkájával; míg az oeconomisták annyi befolyást tulajdonitottak a kormánynak, hogy támogassák az állam mindenhatóságát: Smith azt kívánja, hogy szenvedőlegesen viselje magát az állam; távolítsa el a nyügöket, a sorompókat s a tőkepénzesek a maguk érdekében arra szentelik pénzöket, a mivel elősegítik a hazai ipart. A béke, tűrhető adók és az igazságosság a legmagasabb műveltségre emelhetik a barbár népet is. Mert az egyéni érdek a leghatalmasabb rugó s a verseny a leghathatósabb búzdítás. A magán moral törvénye a rokonszenv, a természeti jog törvénye az igazságosság, a vagyonszerzés törvénye pedig a szabad munka.
Smith elmélete kitünően eltalálja az idealrealismus első felének gondolkodását. A társadalom még tele van idealismussal, követeli a szabadságot, a szabad versenyt; ifju erővel rohan előre, nem fél veszélyeztetni helyzetét, vagyonát, tőkéjét. Megindul a vagyon-szerzés, föllép a bírvágy; a jólét, a kincs utáni epedés. Kezd félrevonúlni a moral. Smith már alig veszi észre; szerepel ugyan az igazságosság, de ez csak egy fejezete a moralnak. S nem veszi számba, hogy az idealrealismus idején még nem lelkesít bennünket a béke, nagy az ember tettereje, nemzeti nagyságról, egységről, hatalomról és hódításról ábrándozik, lelkét a nemzeti dicsőség, a nemzeti eszmék töltik el, melyek előtt sokszor háttérbe szorúl a vagyonszerzés. Sőt kalmárszellemnek, kislelkű szempontnak csúfoljuk, hogy ha anyagi érdekből valaki a nemzeti eszmét elhanyagolná.
De azért még sem szabad Smithet a feltétlenül szabad kereskedés emberének mondanunk, példáúl katonai okokból helyesli az angol hajózási actát, nincs kifogása a gyapjú magas vámja ellen, néha megengedi a visszatorló vámokat. Az eszme hatása alatt magasztalja a hadi mesterséget, mint a legnemesebbet, megkívánja, hogy az udvar némi fényt űzzön. Ezek és hasonlók beillettek már a XVIII. század nyolczvanas éveinek gazdasági nézeteibe, megegyeztek az eszme újabb áramlatával.
És mikor változtak az idők, úgy magyarázták Smith tanait, hogy ezek Anglia gazdasági életéből vannak elvonva, de nem illenek a szárazföldre, melynek mások a viszonyai. Angliában helyén van a szabad kereskedés, a szabad ipar, hanem az, hogy a kereskedésre van utalva. Gyárainak piaczot kell keresni, teremteni; erre jó volt Smith elmélete, de káros Európának, ahol még a legtöbb országban ipart kell létrehozni. Pedig a ki ismeri a haladás törvényét mindjárt tudja, hogy nem ez volt a Smith-féle elmélet hanyatlásának oka, mert az idealrealismus második felének nézetei eltérnek Smith tanaitól. Ekkor uralomra jut, a vallás terén az orthodoxia, a nyelvben az orthologia, az irodalomban az akademismus, a gazdaság, az ipar, kereskedés terén a védvámok. Czéhrendszabályokkal támogatják az ipart. Az állam élére áll az ipar és kereskedésnek, a magtermelés és állattenyésztésnek. Maga állít gyárakat oly czikkek készítésére, melyekre magánvállalkozó nem akad. Adóelengedéssel, szállítási költségek apasztásával, ingyentelkek ajándékozásával mozdítja elő ily gyárak létrejöttét, vas- és más utakat, csatornákat készíttet, raktárakat emel, pártolja a folyam- és tengeri hajózást, kedvezményekkel gyarapítja az állattenyésztést, támogatja a hasznos gépek gyártását vagy elterjesztését. Hisz ez a nemzeti nagyság korszaka, tehát nagynak, hatalmasnak, gazdagnak kell lenni az országnak. Ennek az időnek már nem felel meg Smith Ádám elmélete. Megvan ugyan a gazdagság, a jólét, amiről ábrándozott; de nincs meg a szabad verseny. Szerencsére nem érte meg az angol nemzetgazda ezt az időt, mert 1790-ben elhunyt, épen az idők fordulóján. Négy-öt év múlva láthatta volna, hogy neveti a világ az ő szabad versenyét, munkaszabadságát.
A gazdag emberek uralkodásának gazdasági életét más elméletbe kelle szoritani. Ricardo (1772–1823.) alkotta meg az új nemzetgazdászati elméletet, mely a gyáripar hajthatatlan, feltétlen uralmát vallja tekintet nélkül a munkásokra. Szerinte a jövedelem nem függ a termelés költségeitől, a munkadíj kevesbíti a hasznot, de nem az árúk értékét. A munkadíjakat és a hasznot a munkás fogyasztására szánt czikkek ára határozza meg. Bármily drágák legyenek ezek, annyit kell belőlök kapni a munkásnak, a mennyi elég a maga és családja fentartására. S mivel a vágyak mérséklése nem mozdítja elő a termelést, szaporitani kell a vágyakat, fényűzővé kell tenni az embereket, hogy iparossá, tevékenynyé váljék a nép. Ricardo egészen a tőke nemzetgazdája, ez az ő Istene; számos követője talán még tovább ment, ezek határozottan mammonisticus tanokat hirdettek. Különben rendszeres fő volt, aki igazán mesterileg tolmácsolta az idealrealismus második felének gazdasági felfogását. Kiméletlen, merész, egyenes, követelő, mint az idealrealismus második felének egy milliomosa tenné, a ki évenkint hatalmas vállalataiból óriási összegeket halmoz össze. Ricardo felfogása szerint, mondja Bernhardi, „a tőke urai alkotnák a nemzetet, a munkások csupán eszközök az ő kezeikben, a földtulajdonosok pedig csak teher.“
Tanaiból az látszik, hogy nagy társadalmi gazdaságba helyezi az emberi boldogságot. E tanakat hirdették James Mill, Torrens, Mac Culloch és mások.
De mi történjék azzal a sok szegény emberrel, akik nyakra-főre születnek? Erre a nagy kérdésre felelni Malthus Róbert (1766–1834) vállalkozott. Vizsgálódásaiból felállítja azt a tételt, hogy az emberi nem mértani arányban szaporodik, míg a fentartására szükséges eszközök csak számtani arányban. Szerencsére segítségre jön a sok háború és betegség. Fájdalom, az alsó néposztály tudatlansága mozdítja elő ezt a szerencsétlen szaporodást és mit lehet a társadalom, minthogy az élet lakomájából kizárja mindazokat, akik későn érkeznek, midőn már elvannak foglalva a helyek. Azért nem kell alamizsnát adni, sem ajándékokat, el kell pusztítani a talált gyermeket, a lelenczeket, nem támogatni a segélyzéseket, melyek felbátorítják a henyeséget, szaporítják a szerencsétleneket; nem szabad házasodni a szegénynek, nem élvezheti a családi örömöket. Mennyire találó volt Malthus elmélete, mutatja az is, hogy Angliában követelték a szegények országos segélyezésének apasztását, leszállitását.
Malthus mint elsőrangu gondolkozó felöleli a nemzetgazdaság számtalan kérdését, a népességtanát, a gazdaság és családélet viszonyát, magyarázza a föld jövedelmét, előadja a munka díjának történetét, fejtegeti a fogyasztás, a jövedelemmegosztás stb. tanait; mindezekben éles bonczolás, elemzés van. Míg Smith haladó és eszményi szempontból fogja fel a gazdaságot, Malthus már az eszme nyomása alatt conservativ, aki meg akarja akadályozni a fölléphető hanyatlást.
De csakhamar beállott a teljes realismus, melynek lágysága, gyöngédsége, könyörülete egészen más nézeteket vall. Az idealrealismus második felében sokszor kiutasítják a koldúló szegényt, hogy menjen dolgozni, mert erős s bírja a munkát. A realismus napjaiban már szánalommal fordulunk feléje, megsajnáljuk s ha tehetjük, segítünk rajta. Ilyenkor hallatlan összegekre rug, amit a gazdagok és jobbmódúak a szegények javára forditanak. Nincs határa a jótékonyságnak. Ki tudná elszámlálni azt a tömérdek jótékony egyletet, melyeket a hölgyek buzgósága tart fenn. Azt a számtalan jól berendezett kórházat, melyeket a szegények számára állítanak fel. Már a XV. században egy kis német városkának hét kórháza volt. Bármíly jótékony czél lebegjen szemünk előtt, ma e czélra mindjárt vállalkoznak részvevő, könyörűlő szívek. Egy hónap előtt hangoztatták a vérsavó szükségét a roncsoló toroklob elfojtására s a párizsi Figaro czímű lap pár nap alatt félmillió frankot gyűjtött. A realismus nem tudja nézni mások szerencsétlenségét, nyomorát. Az állam iparkodik segíteni a munkásokon, biztosíttatja őket, indirecte gondoskodik családjaikról. A gyárosok, munkaadók lehetőleg segítik munkásaikat, részt vesznek a bajaikban. Tíz év óta úgyszólván eltűnt kebelökből a milliók halmozásának vágya, kevesebb haszonnal is megelégszenek, csak elégedettek legyenek munkásaik.
Ennek a realismus gazdasági politikájának volt a tolmácsa Sismondi, (1773–1842) aki mint nagynevű történetbúvár ismeretes. Korábbi gazdasági műveiben közel állott Smithez, kinek nézeteit egy kissé az idealrealismus szerint módosította. De mikor beköszöntött a realismus nyomorúsága, az idealismus hajnalán a gazdasági válság, 1819-ben a gazdálkodó és a munkás ember jólétét tartotta szem előtt. A puszta termelés ellenében hangoztatta a javak méltányos felosztását; a szabad versenyt korlátoznia kell az állam felügyeletének a gyengébbek javára. Utóbb keserűen kifakadt az Overtrading és Underselling ellen, elítélte azt a nagy kulturát, mely csak a gazdagságot, a kincseket akarja összehalmozni nehány ember kezében. A realismus termékei, továbbá a socialismus alkotásai: Saint-Simon (1802.) és Fourier (1808.) művei, melyeket később hathatósan népszerűsítettek, magyaráztak, bővítettek Bazard, Enfantin, Comte, Considerant és mások.
A helyzet azonban mind rosszabbra fordúlt. Nehezebb lőn a szegény ember sorsa. Drágult az élelmiszer. Tömérdek munkás éhezett, nyomorgott, a kisbirtokos is alig hogy tengődött, küzdött a nyomorral. Nagy volt a földbirtok ára, de kevés a jövedelme, alig bírta fizetni az adót. Bomladoztak a viszonyok. Tarthatatlan lőn a régi rendszer, melyet az idealrealismus második felében a pénz aristocratiája, vagy plutocratia teremtett. Nemsokára összeomlott a nagyszerű palotának egy része, melyet harmincz év előtt 1790 táján kezdtek építeni, roppant kincsekkel, a művészet és ipar alkotásaival raktak tele; de ingott alatta a föld és meghasadtak a falak s folyton rázta az épületet az ébredező erkölcsi érzés. El volt nyomva a becsület, a tisztesség, a nemes és magasztos gondolkodás, a tiszta erkölcs, ezek berontának a fényes palotába, az utczára hányták és lábbal taposták drága kincseit, összetiporták nagy részét azoknak a fényes, ragyogó, pompázó tárgyaknak, miket az idealrealismus összehalmozott, hogy azután újra kezdjék Sysiphus örök munkáját, az idealismus és realismus váltakozását.
1820 körül a nagy gazdasági válságok idején újra föllépett az idealismus, így a nemzetgazdaságnak is eszményi álláspontra kelle emelkednie. Voltak híveik az oeconomistáknak, voltak a szabad kereskedésnek is. Győzelmeket arattak a különféle parlementekben és kormányoknál. Körülbelül 1860-ig nagyon sok hive volt a szabad kereskedésnek és iparnak. De azután mindenfelé győzött a védrendszer, mely a hetvenes években teljesen érvényre jutott. Ez volt a gazdagok feltétlen uralkodásának kora. A socialistákat kivéve, a nemzetgazdák is símultak hozzájok. Mindenfelé uralomra jutott az államban a központosítás, a vallás terén az orthodoxia, a nyelvben az orthologia, az irodalomban az akademismus stb. Csakhogy azután rohamosan hanyatlásnak indult. A nyolczvanas évek realismusa alatt beállott az erkölcsi és anyagi bomlás. Mindenfelé socialismus; strike, anarchia, kivándorlás, pórlázadás jelentkezett. Az államférfiak, politikusok, nemzetgazdák figyelme a szegény munkás és napszámos felé kezdett fordulni. De mindez nem akadályozhatta meg a gazdasági válság kitörését, melyet a kereskedés meg az iparé fog kivetni. A gazdasági téren is beköszöntött tehát az idealismus. Vajha mentől kevesebb bajjal állhatnók ki rövid uralkodását! Tizenöt-húsz évnél nehezen fog tovább tartani s talán a vele járó bajok sem lesznek oly borzasztók, mint a XI. és XVI. században, mikor az ember anyagi jólétét teljesen feldúlták a szörnyű viharok. 1720 körül sokkal szerencsésebben élte át az eszményi korszakot az emberiség. 1820 körül hasonlíthatlanúl kedvezőbb volt az erkölcsi vihar lefolyása. Valószinű, hogy most még kedvezőbb lesz. De nagyon tévednénk, ha azt hinnők, hogy minden pusztitás nélkűl rohan végig társadalmunkon, hisz az idealismus harcza benyúlik a nagy forradalomig, mely hihetőleg rémséges pusztításokkal fog járni egyes országokban.