XI.
A NYELV ÉS AZ IRÁLY.
Mi a nyelv? Izült hangok változata, melyeknek ismert jelentésök van s gondolataink, érzelmeink közlésére használjuk. A tömérdek kérdés között, melyek a nyelv említésénél fölmerűlnek, talán legfontosabb épen eredetének kérdése. Hisz ha meg van oldva a nyelv eredetének kérdése, akkor magától elesik sok más kérdés, mely annyi bölcsészt és gondolkodót foglalkoztatott, úgy, hogy végre a franczia Akadémiában megtiltották a nyelv nagy kérdésének feszegetését.
Ha végigtekintünk a tudósok, bölcsészek fejtegetésein, látjuk, hogy már a görög világban vitatták a nagy kérdést: vajjon thesis vagy physis-e a nyelv; vajjon emberi alkotás-e, vagy pedíg a természet műve, egyszerűen termék. A középkorban nem lehetett e kérdést vitatni, de a mint újra szabadabb lett a bőlcselkedés, ismét vita tárgya lőn, vajjon az ember alkotta a nyelvet, vagy pedig az Isten és a természet műve, naturae productum. Vastag könyvet kellene írnunk, ha e két nézetet és számos változatait az egyes gondolkodók fejtegetéseivel akarnók bemutatni. Igen érdekes, de ránk nézve most lehetetlen munka. Tény, hogy a nyelven számos változás történik, melyekről be lehet bizonyítani az emberi és öntudatos hatást, de ezerszer több, melyekről senkisem bírja kimutatni az emberi öntudat legcsekélyebb nyomát sem. Ismeretes, hogy koptak el a szók, különösen a képzők és ragok; azt könnyen megértem, hogy a kiejtés gondatlansága, kényelme, szebb hangzása a XIII. század nyelvének ily szavait: timnucebelevl. uruzagbele, vogmuc, tilutoa: tömlöczéből, országba, vagyunk, tiltá alakra változtatta, de már az úgynevezett hangtörvények szabályos jelentkezése, melyeket nem tekintünk ugyan productumoknak, termékeknek, de mindenesetre az emberi szervezet öntudatlan működése hozta őket létre, mint az emberi élet más tüneményeit, melyekre teljesen áll az erkölcsi világ törvénye. A nyelv életében is mindenütt megtalálni az uralkodó eszme hatását. Az idealismus napjaiban megkezdődik a purismus, mely a magyar eredetű, vagy annak látszó szókat keresi, azután egyesek hozzáfognak a neologiához, az új szók faragásához, a nyelvújításhoz. Ez még túlnyomó az idealrealismus első felében. Az idealrealismus delén beköszönt az orthologia, a helyes magyarság, mely üldözi az új, merész alkotású szókat, még jobban gyűlöli az idegen szólásmódokat; ez az üldözés tart az idealrealismus határán túl is, mikor lassankint pongyolább lesz a nyelv: az iró nem riad vissza az idegen és tájszóktól, szónokok, ügyvédek stb. tömérdek latin szót kevernek előadásukba, úgy, hogy némely író egészen kevert nyelvet használ.
Már a rómaiaknál látjuk, hogy a Krisztus előtti II. század idealismusa alatt görögös kifejezésekkel és szólásmódokkal akarják megnemesíteni nyelvöket, míg Cicero, Virgilius, Horatius stb. idejében, tehát az idealrealismus alatt beköszönt az orthologia, de már Kr. u. II. század nyelvében sok provincialis elemet, tájszót lelünk. Nem említve a közbeeső hullámokat, csak az 1490–1710 évig tartót tekintjük, az idealismus idején látjuk a francziáknál, hogy dolgoznak a neologián, különösen a Pleiade française, köztük Du Bellay Joakhim, a kinek Defense et illustration de la langue française czímű munkája társainak manifestuma volt. Megvetéssel utasítja vissza a népies formákat, az elavult irodalmi nyelvet, ajánlja a görögök és latinok utánzását; Du Bellay azonban még mérsekli magát, tovább ment Ronsard, a Pleiade feje, kit bár többen gúnyoltak, az előkelő világ csodált, l’Hopital kanczellár magasztalt, az Académie des jeux floraux Minervának tömör ezüstszobrával ajándékozott meg és a költők fejedelmének jelentett ki. Rohamosan emelkedett a dicsősége, adományokkal halmozták el. IX. Károly király is nagy kedvezményekkel látta el, mint II. Henrik és I. Ferencz. A király kegyelme még növekedett, mikor 1572-ben a La Franciade czímű hőskölteményével lépett föl, mely a franczia nemzet eredetével foglalkozott és a classicus eposok mintájára készült. IX. Károly halála után apátságába vonult vissza, de ott is fölkeresték III. Henrik, Erzsébet angol királynő, Stuart Mária ajándékaikkal. Élte vége felé visszavonta újításait, de már akkor erős volt az idealrealismus, mely tiltakozott az új szók faragása, a görög-latin kifejezések, szólásmódok, fordulatok meghonosítása ellen. Még bátrabb újitó volt Baïf (1524–1589), a ki nemcsak új szókat és időmértékes verseket alkotott, hanem a melléknevek fokozását is latin mintára csinálta.
Ugyanakkor az angol, spanyol, olasz, cseh s kivált a német irodalomban találkozunk a nyelv reformjával, a görög-római remekek és a classicus verselés utánzásával. Nálunk Erdősi Sylvester János próbálgatta a görög-római párverset meghonositani, Németországban Luther egész új irodalmi nyelvet teremtett biblía fordításával.
1600 körül már jelentkezik az új, az ortholog áramlat. Nálunk Telegdy Miklós pécsi püspök ugyan jóval előbb mondja, hogy gyűlöli az új neveket, de az idealreálismus orthologiájának legtekintélyesebb képviselője, Geleji Katona István erdélyi református püspök, a ki grammatikácskájában etymológiai alapra helyezi a nyelvtant és helyesírást. A francziáknál, olaszoknál nyelvszabályozó szerepet játszanak az akadémiák. Galliában állítólag már Nagy Károly alatt az idealrealismus delén volt ily akadémiaféle, melyben Nagy Károly Dávid király nevét viselte, míg a többiek görög, római neveket. Alcuint Flaccusnak, Angilbert-t Homernek hívták, a király nővérei és leánya híres nőneveket használtak. A 975-től 1490-ig terjedő hullámban voltak ugyan már előbb is úgynevezett Puys-k, de 1323-ban kezdett alakulni s tekintélyre jut az Académie des Jeux floraux. 1608-ban kezdődött a Rambouillet-palota társasága, melynek nagy befolyása volt az irodalomra. Richelieu 1635-ben alapította a franczia akadémiát, melynek ortholog feladata volt megtisztítani a nyelvet a durva és fattyú szóktól, megakadályozni a baj megújulását, biztos szabályokat állapítani meg, egy szótárt, nyelv-, költészet- és szónoklattant írni. Az Academia della Crusca játszott e fajta szerepet. A realismus gyarapodásával szaporodnak ugyan az akadémiák és irodalmi társaságok, például Olaszországban a XV. században mintegy hatodfélszáz volt, de ezeknek már egészen más a hivatásuk.
A XVII. század második felében bomlik a nyelv, tele van idegen és tájszókkal, kivált nálunk kevés prózairó volt képes tisztán megőrizni előadását a latin szók árjától. Ilyen volt Haller János, a Hármas istória fordítója. De nemcsak megóvta magát az idegen szóktól, hanem küzdött is a deákos emberek ellen, kik „annyira felkapták és egyelítik a magyar szót diákkal, hogy alig tudná hirtelen eszében venni az ember, kivált a törvénykezők között, melyik nyelven beszél: ez pedig nem szükségből, hanem részszerint a szokásból, részszerint magok mutogatásából teszik, deáki tudományokat akarván jelezgetni az olyanok, legfőkép a köznép között. Holott a volna dicséretre méltó, a ki melyik nyelven indítaná dolgát, végezné azon, emide-amoda kapkodás nélkül.“
A XVIII. század elején újra kitör az idealismus s vele nem sokára megjelenik a purismus és a neologia. A francziák, kiknek megállapodott irodalmi nyelvök volt, aránylag kevés új szót alkottak, különösen dícsérték Saint-Pierre abbét, a kinek a bienfaisance szót köszönhették; de mások sem riadtak vissza egy-egy új szó alkotásától, kivált a bölcsészeti, politikai, művészeti és más téren. A németeknél, angoloknál, olaszoknál és más európai népeknél szintén dívott az új szók alkotása, de talán sehol annyira, mint a magyar irodalomban. Itt majd minden jobb nevű írónak köszönhetni több-kevesebb új szót. Legkiválóbb mesterök Kazinczy Ferencz volt, a ki lexiconunkat szegénynek, nyelvtanunkat habozónak és hiányosnak, stilisticánkat feszesnek, ügyetlennek találta és Toldy Ferencz lelkesedéssel írja róla, hogy ő maga olylyá tette a magyar nyelvet költészetben és szépprózában, milyenre a nyelvek történetében nincs példa. Pedig van. Mikor Dante elfordúlt az olaszok addigi irodalmi nyelvétől, és a toscánai dialectust tette azzá, vagy Luther, midőn a szász cancellária nyelvét tette irodalmivá, vagy éppen szomszédunkban a románok legújabban átalakíták irodalmi nyelvöket, vagy mikor tótjaink, különösen nagy költőjük, Kollár János, a csehet honosította meg a tót irodalomban, mind oly forradalmi munkát végeztek, a minőt Kazinczynak köszönhetni. 1800 körül nálunk is megjelent az orthologia. 1794-ben Kármán tiltakozik a szófaragók ellen, e tiltakozók száma növekedett. Révay megalkotta a történeti és etymologiai nyelvtant, a közéletben gúnyolni kezdették a neologusokat, utóbb kézről-kézre járt a híres Mondolat, melyet Somogyi Gedeon 1813-ban adott ki, ezt az új szók gyűjteményét, mely homeri kaczajt keltett az országban. Révay nyelvtana és helyesírása is megdőlt. Századunk első tizedében föllépett Verseghy, hogy a közszokás nyelvét és alakjait fogadja el grammatikájában s a kiejtést tekintse irányadónak a helyesírásban.
1820 körül új idealismus jelentkezik s vele megjelenik a purismus és a neologia. A francziáknál Hugo Viktor és mások új kifejezéseket kezdenek használni, nálunk Vörösmarty, Kisfaludy K., Bajza, Toldy, Jósika, Bugát és mások csinálják az új szókat, használják az új fordulatokat s Toldy kijelenti, hogy irodalmunkban helyesen szólni Révay, szépen Kazinczy s műszabatosan Bugát Pál tanították a nemzetet. E tanításnak azonban véget vete a hatvanas évek végén fölébredt orthologia. Egy-egy hang ugyan emelkedik már az idealrealismus első felében a nyelvújítás, a nyelvmívelés ellen; de az igazi reactio rendesen akkor áll be, mikor a nagy nemzeti egység központosító eszméje határozott uralomra jut. S ez 1870 körül állott be. Létrejött az olasz és német egység, mindenfelé vaskézzel dolgozott az orthodoxia, az irodalomban dolgozott az akadémismus, az ortografiában a történeti és etymologiai irány, a nyelvben is uralomra kelle jutni az orthologiának. Minden nagyobb irodalomban nyelvőrök, Sprachwartok keletkeztek, grammatikusok nyelvtani szempontból bírálták az írókat, nálunk a szóképzés volt a legfőbb tantárgy. Az akadémiában ugyan a régi idealisták védték a nyelvújítást. Toldy, Ballagi Mór, Fogarasi, Gyulai s talán én is az Akadémián kívül csúfoltuk, bonczoltuk az orthologiát, de titokban magunk is azok voltunk, a mennyiben egy-egy rikítóbb új kifejezést semmi áron se használtunk volna, mert nem engedte az uralkodó eszme. Az öreg Manzoni is előszedte az idealismus alatt írt történeti regényét, a világhírű Jegyeseket, megtekintett benne minden szót s kitörülte, ha nem volt toscánai eredetű, mert ez az olaszok irodalmi nyelve.
De már a hetvenes évek vége felé lehetett itt-ott új hangot hallani az orthologia ellen. Nem az ideálistákét, a kik bölcsészeti világnézetökben azt hiszik, hogy minden lehet és szabad az embernek, még a nyelvújítás is, hanem a realistákét, a kik nem tűrik az orthologia nyűgét, a kényelem és nyugalom barátai s nem tekintik, honnan veszik a szót, hanem használják, ha új, ha idegen, vagy ha valamily tájbeszéd sajátja. A nyelvtanban sem szerették a történeti és etymologiai irányt, hanem a közszokás nyelvét követelték, gúnyolták az ikes igéket és hangoztatták a kiejtés szükségét a helyesírásban. A helyesírásnak phonetikus alapon rendezése általános lőn az egész művelt világon. Francziák, angolok, németek s más nemzetek sürgették ezt s részben tettek is valamit. Maga a franczia akadémia is megmozdult, bizottságot küldött ki, hogy jelentést és ajánlatot tegyen. Nálunk a sajtó hátat fordított a történeti és etymológiai, vagy nevezzük akadémiai helyesírás némely követelésének s ma valóságos anarkhia állott be. Iskoláinkban meg van hagyva, hogy az akadémiai helyesírást kövessük; de maguk a tankönyvek sem követik, a sajtó pedig a legszabadabban jár el, úgy, hogy nemcsak jeles tanulók akadnak, a kik hibát követnek el dolgozataikban, de néha a tanár sem tudja, mikép írjon. Azért akad nem egy paedagogus, a ki hangoztatja, hogy nem is kell a helyesírást tanítani, mert úgy is belészokik a tanuló. Maga az egyetem rectora, Fodor József idei székfoglaló beszédében (1894) e nézet mellett kardoskodott, a minek igazi oka a realismus léha egyedisége, individualismusa, melynek nehezére esik minden kényszer az erkölcsi dolgokban, míg az adófizetés, általában minden fizetés dolgában követeli a pontosságot, minden más téren is sürgeti a csint és rendet.
De térjünk az irályra, mely alatt azon módot értik, melylyel kifejezzük magunkat. És mivel minden ember szervezete eltér a másikétól, más módon fejezi is ki magát s azért szokás Buffonnal mondani, hogy a stylus maga az ember. Ez nagyon igaz s kivált szembetünően igaz az idealrealismus napjaiban; de ha az eszme háromféle hatását vizsgáljuk, látjuk, hogy az emberiség irálya is majd eszményi, majd idealreál, majd pedig realis. Az eszményiség napjaiban lassankint elkezd feszes, ünnepélyes, néha fenséges lenni, az idealrealismus alatt már itt-ott egyszerűbb, tételesebb, kezd elfordulni a körmondatos, túltömött előadástól, míg a realismus gyarapodásával egyszerű, átlátszó, könnyed, tételes, itt-ott festői, de legtöbbször pongyola és gondatlan. Ez minden irály törvénye, melyet rendesen megtartanak az irók; néha az idealismus idején találkozunk eltérésekkel, mikor a satyrikus gúnyos hangja az egyszerű irályt sem veti meg. De a kor legsajátosabb, legkedveltebb irodalmi alkotásainak irálya lehetőleg feszes, ünnepélyes.
A Kr. e. 150 év körül megindul Rómában az eszményieskedő latin irodalom nagyhangú ünnepélyes irályával, mely az idealrealismus alatt is számos követőre talált s Cicero híres beszédeiben érte el tetőpontját. Gymnasiumainkban jól ismerik e beszédek egyikét-másikát s a realismus idején sokszor nem hiszik, hogy e beszédek elmondattak, annyira ünnepélyes, körmondatos, nehézkes az irály. Ez időből való Sallustius történetíró is, kit szintén olvasnak iskoláinkban és csodálják ünnepélyes irályát, melyet a realista el sem tud képzelni, hogy történelmi legyen. Virgilius, a ki az idealrealismus delén élt, sem tud menekülni ez irálytól, mely annyira eltér Homer realis stylusától. Pedig sok mindenben követte a görög nagy mestert, de nem tudott szabadulni az irálytól, melyet egyéni szervezete és az uralkodó eszme együttes hatása szült. Bezzeg tetemesen megváltozott a Kr. u. második század irálya, mely egészen realis lőn. Már az első század latinságát nem aranynak, hanem ezüstnek mondották. Az irály subjectív, egészen alanyi természetű, a mondatalkotás nem tekint a művészi tagolásra, a szó helye laza és önkényes, szellemesen és érdekesen akarnak írni. Az I. század végével kialudt a nemzetben a fensőbb szellemi érdekek iránti rokonszenv, csak a gyakorlati czélok vonzották. A III. században újra emelkedett lesz az irály, az idealrealismus alatt 330 körül Lactantius a régi classicus irodalmi nyelvet akarja meghonosítani. Ugyanerre törekszik a IV. és részben az V. század néhány tehetségesebb írója, több egyházatyával mint sz. Jeromossal, Ágostonnal, Ambrussal stb. együtt, de lassankint uralomra jut a realismus s vele a tartományok, különösen Gallia nyelve. Idegen és népies szólásmódok, ízléstelen idiotismusok honosúltak meg az irályban, mely nagyon messze esett a classicus idők nagy mestereitől.
Az irály hasonló módosuláson megy keresztül a középkor nagy hullámaiban is. A művelt világ latin irodalma csakúgy elárulja ezt, mint a kezdődő franczia, angol, és a nagy virágzásra jutott olasz és német irodalmak. Ezt mutatja a kor nagy fejlettségre jutott arab irodalma is, azonban e népek irodalmai a tér és idő akkora távolságára esnek tőlünk, s műveik kevés kivétellel ismeretlenek előttünk, hogy sokkal biztosabban haladhatunk, ha mindjárt az 1490–1710-ig terjedő hullám irodalmait tekintjük meg. A XVI. század rajongó idealistáinak irálya többnyire feszes, méltóságos, nagyhangú és ünnepélyes. A görög-római mintákat szeretik utánozni, s azok közül éppen a cothurnus, a büszke, önérzetes és ünnepélyes hang mestereit. A francia Pleiade verses és prózai műveiben ilyen irályra akadunk. Az angol földön Surrey (1517–1547.) fényes rhetoricával, szónoki lendülettel írja szerelmes költeményeit feleségéhez; Sackville (1536–1608.) irálya már egészen pompázó; Spanyolországban az antik és olasz formákat utánozták. Oly nagy tehetségek, mint Ponce de Leon (1527–1591.), Fernando de Herrera (✝ 1595) az isteni és mások ódai hangon a legmagasabb szárnyalással és fenséges nyelven írták költeményeiket. Az olasz irodalom nagyhangú eposokat tud felmutatni, közöttük figyelmet keltett Bernardo Tasso-nak terjedelmes költeménye Amadigi di Francia, mely a lovagvilág kalandjait énekelte meg. A lengyeleknél Kochanovszki (1532–1584.) a lengyel Pindar, nálunk a sok protestáns ének- és jeremiádköltő keserű gúnyban és panaszban, majd az isten iránti lelkes bizalomban törtek ki.
Bajos volna és fárasztó a tömérdek névvel felhozakodni, melyek a svéd, hollandi, cseh és kivált a német irodalomban ennek az ünnepélyes, feszes, fenséges és szónoki stílnak művelői voltak, kiket akkor mindenki természetesnek és szépnek talált. 1600 körül azonban két irányban haladt az irály. Az egyik folytatta az idealismus nagy hangját, sőt ízetlenül fokozta, a másik erőteljes, férfias nemzeti stílt honosított meg. Az első az angoloknál Lily: Euphues czímű regénye után euphuismusnak, a spanyoloknál Gongora költő neve után gongorismusnak, estilo cultonak, az olaszoknál marinismusnak, a francziáknál precieux-nek neveztetik. Ez keresetten pompázó, ragyogó sujtásokkal körülíró, affectált választékossággal és finnyás előkelőséggel dicsekvő stílus, mely a XVII. század közepéig, kivált a magasabb rangúak körében, tetszésre talált, azután mindinkább hanyatlott, úgy, hogy Moliére gúny tárgyává tehette. A másik irány jeles költőket és írókat mutathatott fel s különösen a tudományok művelői szerették használni. Shakespeare 1600 körül tud fenséges és nagy lenni, a nélkül, hogy elmerűlt volna ebbe a finnyás és keresetten pompázó stílusba, a század közepén Corneille nagyszerű és fenséges, bár néha közel jár hozzá, Racine, az érzéki szerelem költője, a gyarapodó realismus védelme alatt megmenekűl tőle, szintúgy a hatalmas szónok, Bossuet, kinek minden nagysága mellett a douceur egyik fő jellemvonása. Fenelon már realisabb, irálya kedves és gördülékeny, behízelgően könnyed; olyan mint Addisoné. Nálunk a realismus kedves, könnyed, enyelgő stílusának kiváló mestere Mikes Kelemen.
1710 körül azonban új szellem hatja át az ember lelkét. Vége lesz annak a lágy, kedves, néha pongyola és gondatlan irálynak s ünnepélyes, feszes és szónoki váltja fel. Hisz mikor az ember tele van felháborodással, az erkölcsi érzés öldöklő kifakadásaival, mikor hitványnak, léhának, korlátolt és önző, buta és erkölcstelen realistának tekinti az egész környező világot, nem használhatja többé azt a lágy és kedves, nyájas és könnyed irályt; neki új és fenséges kell. És ilyen az idealismus irálya. Ha kezünkbe veszszük Diderot, Rousseau, Raynal, Volney, Mirabeau és a sok ezer költő, író, gondolkodó műveit, kifárasztanak bennünket stílusukkal. Az a tömérdek szónoki declamatio, peroratio, amplificatio, az a sok elmélkedő, tanítói elem, nagy, túltömött, körmondatos és mázsás súlyú dictióival nem a mi realismusunknak való. A német Klopstock ódákban ír egy elbeszélő költeményt, a Messiást, a skót Macpherson elhiteti a világgal, hogy megtalálta a régi bárdok elégiai bánatos hangú elbeszéléseit, s elhiszik neki, mert a hogy Macpherson Ossiánja énekel, úgy kell akkorénekelni, hogy az egész művelt világ rajongva olvassa. Nálunk Bessenyey, Báróczy, Kazinczy és mások művelik ezt az irályt tele újsággal, szokatlan fordulatokkal, idegen szólásmódokkal, mert csak így szép, így nemes, választékos és előkelő. És hogy rajongnak az eszményi stíl e mestereiért! Mikor Kazinczy nagy beteg lett, számtalan tisztelője aggodalommal hallotta a nyelv, a stíl újítójának súlyos baját. Az egész Magyarország visszhangzott a szép irály, a művelt nyelv magasztalásától. Kazinczy a legnagyobb csodálattal kísérte Báróczy, a bécsi testőr működését, Baróczy koszorúja után epedett s ezt az epedést a legtöbben jogosnak, természetesnek tartották. A bécsi testőr nagy ember volt, csodált férfiú, pedig csak, mint pár közepes regény fordítója szerepelt. Mégis csodálták az ideal-real időszak első felében, mert a kor dagályos, emelkedett irályát legjobban kezelte a múlt század hetvenes-nyolczvanas éveiben. Ha a mai realista olvasó kezébe veszi e regényeket, nagy megütközéssel látja és kérdi, hogyan lehetett élvezni őket? Báróczy, a XVIII. század utolsó negyedének írója rosszabbul, élvezhetlenebbül forgatja a tollat, mint Mikes Kelemen, a ki jóval megelőzte. A mai olvasó és bíráló szívesen forgatja Mikes Kelemen leveleit, nem győzik magasztalni könnyű, humoros és behízelgő nyájas és egyszerű stílusát. Huszonöt év óta fokozatosan növekedett a dicsősége, míg Báróczyé hasonló mértékben apadt. Mi az oka a stílus e változásának? Az uralkodó eszme változása. Még 1800 után is találkozunk itt-ott e dagályos irálylyal; de már lassankint terjedezett a realisabb idők egyszerűbb irálya. Kisfaludy Sándor Himfy-je a század elején nem egyszer lapos. 1813-ban pedig megjelent a Mondolat, melyben nemcsak egyes szók voltak kicsúfolva, hanem a nyelvújítók, különösen Kazinczyék stílusa is. Ha az újítók szavain kaczajra fakadtak a Mondolat olvasói, talán még jobban nevettek Kazinczy stíljának utánzatán.
De nem sokáig nevettek. Nehány év múlva, 1820 körül beköszöntött az idealismus s újra szépnek, fenségesnek, magasztosnak találták a nyelvművelők irályát, újra igaznak tekintették Kazinczy magasztalását Báróczy irályáról, halhatatlanoknak jelenték ki a megcsúfolt Kazinczy érdemeit s az egész művelt világon divatos kezdett lenni az övéhez hasonló stílus. Vörösmarty irálya volt a legszebb, legmagasztosabb nálunk, a francziáknál Hugo Viktor ódáit és más száz meg száz költőét és íróét csodálták. Hazafias óda és elégia, satyra és epigramm, a nemzeti dicsőséget zengő eposok és áradozó balladák jöttek divatba. E dagályos áradozó stíl vegyesen élt azután az idealrealismus alatt és körülbelül 1870-ig, sőt Bartal miniszter 1875-ben is cicerói körmondatos beszédeket tartott az országházában, melyeket elég szívesen hallgattak; de tény, hogy az ötvenes évektől kezdve feltűnően gyarapodott e stílus ellenségeinek száma. A növekvő realismus már nem tudta élvezettel olvasni Hugo Victor ódáit, neki nem a zsarnokok ellen tomboló költemények, hanem benső, közvetlen, meleg és hangulatos dalok kellettek. Jól emlékszem, mikor 1859-ben Hugo Victor kiadta a Századok legendáját, mily elragadtatással üdvözölte a sajtó nagy része a kor legnagyobb költőjét és ki az, a ki a mostani realismus napjaiban élvezettel tudná olvasni a poéta öntelt, nagyhangú, nyomatékos és keresett előadását. Nekünk ma Bourget, Guy de Maupassant, Herczeg Ferencz, Bródy Sándor, Kóbor Tamás és hasonlók kedves, könnyed, sokszor ellentéthajhászó, élczes, szellemes, nem egyszer pongyola és léha stílusa kell. Az ilyeneket még eltudjuk olvasni. A mai író íróasztalához ülve nem sokat töpreng a stíl bájain, hanem ír könnyedén, sokszor a nélkül, hogy újra meg újra átolvasná és javítgatná. A jó Kazinczy tizenhatszor dolgozta át Sallustius fordítását, mindig talált benne egy sereg javítani valót. Az idealismus alatt és az idealrealismus első felében az ifjúság nagy gonddal irogatja ki a jeles költők szép eszményi mondásait, melyekben a gondolat mellett a kifejezés szépségét, bűbájos varázsát fontosnak tartja, sőt vannak olyanok, a kik csak ezt hajhászszák, ezt lesik, keresik. A realismus gyarapodásával nincs érzékünk a kifejezések idealis szépsége iránt, gyűlöljük ezt a fárasztó, ünnepélyes irályt; az öregek között azonban akad néha egy bomlott idealista, a ki gyönyörködik benne. A most elhunyt Horvát Árpád egyetemi tanár csak nemrég szavalta el előttünk Vörösmarty gyönyörű prológját, melylyel a nemzeti színházat megnyitották; szegény jó bolond, kiált fel a realista, minket azonban emeljen fel a bomlott ember magasztos gondolkodása, nemes érzése és sokszor felháborodó magavisele.