XIII.
CLASSICISMUS ÉS ROMANTICISMUS.
Ime két név, mely száz év óta az irodalom és művészet ezer meg ezer vizsgálójának a legnagyobb fejtörést okozza. Mi az a classicismus, mi a romanticismus? kérdezték egymástól és heves csatákat víttak egymás ellen, melyek embervérbe is kerültek. Ismeretes dolog, hogy Hugo Viktor szomorújátékainak színre hozatalánál nem egy ember vérét ontották. Pedig e fogalmak napjainkig nem voltak tisztába hozva. Tíz éve lehet, hogy egy Párizsba származott hazánkfia dr. Nordau Miksa, kiadta a Conventionelle Lügen czímű munkáját, melyben a többi közt a classicismus és romanticismus hazugságait is pelengérre teszi. Magam is sokszor kíváncsi voltam a nehéz kérdés megfejtésére és tömérdek értekezést, magyarázatot olvastam, hogy végre világosságra tegyek szert; de nem juthattam odáig. Nálunk báró Kemény Zsigmond tehetségét is igénybe vette e kérdés; természetesen, ő sem adhatta magyarázatát.
Ha e kérdés történeti fejlődését tekintjük, látjuk, hogy a múlt század vége felé némi visszahatás keletkezett a Goethe és Schiller, s mások által classicusnak nevezett irány ellen. Hangoztatták, hogy a költészet nem egyes művelt lelkek kizárólagos tulajdona, hanem az egész világ minden népe tele van költészettel, panaszkodtak az antik poesis túlbecsülésére, hogy a nemzeti elem háttérbe szorul, hogy még a nagy Goethe és Schiller műveiben sincs igazi élet, nincsenek meleg költői érzelmek, hogy hidegek és unalmasak, hogy elvont bennök az élet; hiányzik az igazi, az egész ember. Szerették a középkor tarka világát, a régi német harczokat, küzdelmeket, phantastico-poeticus és szines képeket festettek róluk, némelyek a feudalis és hierarchikus élet nagy harczait csodálták, úgy, hogy sokan áttértek a katholikus vallásra. Félretették Kant elvont bölcsészetét s rajongtak Fichte tanaiért, a ki az ember egyéniségét tolta előre, a szabadon teremtő alkotó egyéniséget, mely igazolta a romantikusok költői önkényének teljes szabadságát, mely szabadon mozgott a művészet és az élet terén s jogosnak tekintett minden szélsőséget, sőt szörnyüséget is. A fődolog volt, hogy eredeti legyen. Eredetinek, újnak, szokatlannak lenni volt az első követelés. Schlegel Frigyes, egyik fővezérök mondotta, hogy a romantikus költészetet semmiféle elmélet sem merítheti ki, s csak divinatoricus bírálat merheti eszményének jellemzését. Ő maga végtelen, a mint egyedül szabad és első törvényeül azt ismeri el, hogy a költő önkénye, szabadsága nem tűrhet maga fölött semmi törvényt.
Beszéltek bizonyos romanticus ironiáról is, melylyel a költő szemébe néz saját alkotásának, képzelete alakjait újra feloldja és tagadja. Szerették a mesés, rémes, bűvös, mysticus történeteket, a kedves meleg dalokat, keleti, csodálatos historiákat, melyekben képzeletök szabadon csaponghatott. Mindenben mélységet, bensőséget kerestek, az érzés erejét, sokszor fenköltségét, a képzelem festői pompáját, a nyelv méltóságát és hatalmát, a rhythmus varázsát stb. látták. Szerették a régi alliteratiókat, a mássalhangzós betürimeket, a költészet czigányos rongyait, dicsőiték a gondolkodás szertelen dőreségét, magasztalták a régi várurak hősi életét, elragadtatva nézték a romokat és így tovább.
Már most, hogy fogjuk a költői irányok e tarka-barkaságában megtalálni az Ariadne fonalat, mely kivezessen a tömkelegből, hogy azután szabad áttekintést nyerve a kivánt egységre, az irodalmi élet törvényére eljuthassunk? Nem lesz nehéz a kérdés megoldása, ha ismerjük az erkölcsi világ törvényét. Az irodalomnak is minden egyes hullámban az idealismus, idealrealismus és realismus három korszakán kell keresztülvergődni. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a költők énekének tárgya, csak néha elsőrendű fontosságú, a mód azonban határtalanul fontos; sokszor elmondhatni, hogy egyedül irányadó, mert az idealismus idején is dicsőithetik a középkori várakat, a rajongó vallásos életet, írhatnak meséket, kalandos elbeszéléseket épen úgy, mint a realismus napjaiban, a két kor előadása azonban eltér egymástól.
Már láttuk, hogy az idealista csupa fenkölt érzés, gondolkodás, a ki megveti a léhát, a köznapit, a póriast, a lapost, ha tehát egy középkori lovagvárat rajzol nekünk, a vár urait és asszonyait a fenkölt érzés, gondolkodás hőseinek mutatja be; ha leszáll a pór gunyhajába, az az egyszerű paraszt is csupa előkelő gondolkodás, magasztos felfogás, nemes magatartás, dicső lemondás, nagylelkű önfeláldozás képviselője. A vallás és szerelem összeütközésében a vallásnak, a szülői tekintélynek, az erénynek és becsületnek kell győzni, különben nem tetszik. Ennek természetes következménye, hogy az idealismus költészetében hiányzik az a bensőség, melegség, közvetlenség, mely annyira jól esik a realista szűkkőrű érzésének, gondolkodásának. Az idealista meg akarja nemesíteni nemzetének szokásait, erkölcseit; de nem csak ezeket, hanem nyelvét, irodalmát, művészetét, vallását és állami meg gazdasági életét. Ha megveti a népiest, a magyarost, a nemzetit a verselés, a költészet terén, idegen formákkal, eszmékkel és érzelmekkel óhajtja fölemelni, azért látjuk, hogy minden idealismus a műveltebb népek verselése- és költészetéért rajong. Már 100 körül Krisztus előtt a rómaiak rajongva olvasták a görögök remek műveit, utánozták szólásaikat, meghonositották verselésöket, követték költészetök szebb alkotásait, melyek rendesen az idealrealismus termékei. A III. században Kr. u. újra jelentkezik ez a törekvés, sőt a középkorban is ki tudjuk mutatni. A XI. század idealismusa megkezdi a római classicusok utánzását. A XVI. század idealismusa az egész művelt nyugaton elragadtatva olvassa Sophoclest, Demosthenest, Thukydidest, Cicerót, Sallustiust, Virgilt, Horáczot és másokat.
Mindenfelé próbálják meghonosítani a classicus verselést, még oly nyelvekben is, melyeknek szótagjaik nem símulnak az időmértékhez. Nálunk Erdősi Sylvester János kezdi s az új szövetség egy-egy könyvének tartalmát magyar distichonokban teszi közzé. Az 1710-től kezdődő idealismus újra a classicus régiség mámorával telik el. Angolok, francziák, németek, olaszok, spanyolok, csehek, lengyelek, hollandok, svédek s más népek, közöttük mi magyarok rajongunk a classicusokért. Nem győzik eléggé bámulni egy Homer, egy Sophocles, egy Demosthenes, egy Cicero, egy Virgil stb. nagyságát, mindenütt utánozzák őket, újra felkapják s követik verselésöket, írják az alcaeusi, sapphói, asclepiadesi ódákat, betanulják a classicusok azon helyeit, melyekben magasztos, fenkölt érzés nyilatkozik, műveikben ezeket varialják a költők, a franczia idealisták legtovább mennek, a forradalom alatt latinizálják még a tartományok neveit is. Az egyik rajongó fanatikus beszédében ki akar vetkőzni francziaságából, il faut debaptiser et defranciser. Mindenütt nagy odaadással tanulmányozzák a régi classicusokat, számos könyvet írnak róluk, lelkes magyarázók szépségeiket halászszák ki, virágzik a philologia, nagy tiszteletben részesülnek a görög-római irodalom tanulmányozói. Nálunk Molnár János szepesi kanonok, még akkor egyszerű jezsuita, gróf Ráday Gedeon, Baróti Szabó Dávid, Rajnis József, Révai Miklós, Virág Benedek, Kazinczy Ferencz és mások számtalanon rajongnak a classicusok szépségeiért, Virág Benedek legnagyobb dicsőségének tartja, hogy az egész Horatiust lefordította, a németeknél Schiller és Goethe lettek e classicus irány legnagyobb mesterei, ők voltak a classicismus apostolai; de azért nagyon tévednénk, ha a görög-római irodalom csodálóinak műveiben csupán a régi classicus ízt, hangot, szellemet keresnők. Mert nagyon keveset találnánk bennök, Ezek ugyanis csak a nemesebb alakot, a fenkölt érzést, gondolkodást honosították meg saját irodalmukban, igaz, hogy sokszor a régi mythologiát és más egyebet is becsempésztek, de nem lettek görögökké vagy rómaiakká, sőt rajtok is meglátszik, hogy mikor írták műveiket. Klopstock például még nagyon fenséges, ünnepélyes és méltóságos és hideg, Schiller az idealrealismus első felében már melegebb, bensőbb, Haramiái valamivel idealisabb, a jellemek szertelenebbek mint Wallensteinjában, melyben több, jóval több a realismus. Goethe dalai már a hetvenes években tudnak melegek lenni, noha akkor írja sentimentalis elbeszélését, a Werther keserveit, későbbi művei a Faust első része idealisabb mint a század végén készült Herrmann és Dorothea.
Az 1820 körüli idealismus megint nagy tisztelője a classicismusnak. Vörösmarty Juhász és bojtár czímű kis költeménye nem igen tetszik Kisfaludy Károlynak, azt kívánja, hogy kissé graecizáljon benne, mert különben nem olvassák a magyar kisasszonyok, Bajza a magyar népdalokat is időmértékes görög-római versekben szeretné megiratni. Újra előszedik az antik görög formákat és alcaeusi, sapphói, asclepiadesi ódákat írnak, rajongva olvassák Cicerót, Virgilt, s a többieket, eposaikban a latin Virgil hangját utánozzák s hősi hatosokban, hexameterekben írják.
Most lássuk az érem hátulsó lapját is, forduljunk az idealismustól, térjünk a realismusra. Mi a realismus? Részletezés, aprózás, szétmállás. Míg az idealista összefoglal, magas erkölcsi színvonalra emelkedik, meg akarja nemesíteni az irályt, a verselést, a költészetet, a realista az ő kicsinységében, az ő szűk világában meleget, bensőséget, háziasságot, nemzeti elemeket, magyarosságot keres. Azért az idealrealismus elején már látjuk, hogy melegszik föl a költészet. Hasonlítsuk össze Vörösmarty bármelyik költeményét Petőfi dalaival, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy noha Petőfi még nagyon idealista, sok benne a lendület, erős az összefoglalás, van érzéke az egység, az általánosítás iránt, mégis tud meleg és közvetlen, benső és kedves lenni. E melegségnek, bensőségnek követelése az, a mit a németek elneveztek romanticismusnak. Persze a sok aesthetikus, bölcsész és kritikus neki állott és csináltak igazán tarka elméleteket ennek az iránynak igazolására. Pedig nagyon egyszerű volt a dolog. A realismus, tudjuk, szétmállás lévén, az egyedinek, a helyinek érvényesítésére törekszik; az idealrealismus delén még szélesebb a látköre, ekkor még a nemzeti iránt érdeklődik, utóbb azonban lejebb száll s a léha individuum, a helyi társadalom s a saját egyéni mysticus, pietista, pessimista és egyéb baja, hóbortja érdekli. Innét ered a realisticus irodalomnak roppant sokfélesége, tömérdek fajtája, megszámlálhatlan szeszélye. Hisz ha most csak az úgynevezett tárczákat akarnók csoportosítani, osztályozni, igazán meg volnánk akadva s annyira szétmállottak a fajok, hogy a hány író, annyi a tárczafaj. Igazán teljes a bomlás. Mikszáth Kálmán tisztelt Háza, Ambrus Zoltán aestheticai gigerliskedése, Herczeg Ferencz léha Gyurkovicsiádái, Alexander Bernát fontoskodó érzelembonczolása, Benedek Elek pelenkahistóriái, Pekár Imre paradicsomi problemái, Kóbor Tamás asphalthölgyei, Bródy Sándor eszelős asszonyai, Tóth Béla féleszű mysticusai, Sajó Aladár boszniai hadjáratai, irodalmi visszaemlékezései, mindezek és hasonlók külön műfajokat alkothatnak. Nem utolsó anyaga e tárczáknak a tömérdek bankett és jubileum, a sok pártvezéri és ministeri dictio, melyeket szintén a tárczafajok közé sorolhatna valamelyik aestheticus. Mindezek jellemző sajátságai, hogy melegek, bensők, jóízűek, kedvesek, csupa szív, csupa érzés szól bennök és belőlök; de hiányzik a vezető ész. Egy-egy találó észrevétel, finom megjegyzés, subtilis megkülönböztetés, a lelki állapotok figyelemre méltó elemzése, valamely erkölcsi helyzet érdekes részletezése, bonczolása sokszor akad e különféle tárczákban, de magasabb szempontot, fenkölt érzést, gondolkodást, szélesebb látkört vagy más szóval helyes észjárást hiába keresnénk bennök. A széthullott társadalom erkölcsi bomlása, aestheticai szétágazása, az igazságra teljes képtelensége bosszantja az olvasót. Ez azonban nemcsak nálunk van így, hanem az egész világon. Amennyire irodalmi töredékek vagy egész művek maradtak reánk a régibb időkből, a realismus végéről, mindig ilyen volt az irodalom. A Krisztus utáni II. és a XV. század, az 1710, 1818 körüli irodalom, melyet nem az ébredező idealismus hősei írtak, mind ilyen. Nagyon helyesen mondja róluk Gottschall, hogy der treffliche Unsinn und die herrliche Albernheit wurde auf den Thron gehoben, Hegel pedig szemökre veti az innere Warheitslosigkeit des Stoffes. Csakhogy e megjegyzések méltányosságát nagyon leszállítja az a tudat, hogy Hegel az idealismus lázas napjaiban mondhatta e szavakat, Gottschall pedig az idealismus nagy idején 1853-ban szólott így. Ma, ha csúfoljuk is a mostani romanticismus léha íróit, ki kell mondanunk, hogy a költő, az író sem lehet más, mint kora. Ő csak azt tudhatja, a mi eltölti bensejét, a mitől duzzad a keble.
Az idealrealismus delén és utána és mikor követelőleg lép föl az úgynevezett romanticismus, akkor még nagy alkotásokat tud felmutatni az irodalom. Kiváló költők lépnek föl s nagy erővel tudják megénekelni a multat és jelent. Egy Dante és Boccaccio, egy Shakespeare, Cornielle és Racine, egy Goethe és Schiller, és a mi Petőfink és Arany Jánosunk is erővel és hatalommal, lendülettel és melegen szólanak.
De mellettök és utánok számosan munkálnak a romanticismus műhelyében, a kik teljesen igazolják a két Schlegel, azután Schleiermacher és Solger romanticus aesthetikáját.
De hát ezek után van-e értelme a classicismus és romanticismus szembeállításának, kérdezi a t. hallgató. Nincs, mert a classicismus csak egy tüneménye az idealismusnak, melynek helye, jogosultsága van, mikor az irályt, a verset, a költészetet, meg akarják nemesíteni, sőt még jó ideig az idealrealismus alatt is nagyobb szerepet játszhatik, míg lassankint el nem pusztítja a realismus.
A mi a romanticismust illeti, az igen helytelen elnevezés s ha az irodalomtörténeteket vizsgáljuk, tudjuk, hogy a romanticus nevet adnak az 1820-ig terjedő realismusnak, de új romanticának, majd francziának nevezik a későbbit. Miért romanticismus a huszas évek költészete? Talán mert középkori históriákat, a dicső múlt történeteit szeretik költeményeik tárgyává tenni? Talán azért, mert lovagvárak, tornajátékok, szerelmes várúrnők, hűbérurak, ezek csatái és párbajai vannak előadva bennök? Nem lehet mást képzelni. Az előadás azonban egészen új. Amott realista, ebben idealista. Amaz a bomlás terméke, ez az összefoglalásé. Abban az írók tudnak úgynevezett jellemzetes alakokat teremteni, minden egyes hősükben be tudják mutatni az egyéni jellemvonásokat, irataikban nincsenek se nagyon jó, se nagyon rossz emberek; minél messzebb halad a realismus, annál gyarlóbb, tehetetlenebb, léhább jellemekkel dolgozik az író, végre csupa eszelősökkel tölti meg regényét és színdarabját. Akad ugyan egy-egy józanabb költő, a ki annyira-mennyire egészségesebb realismusnak hódol, mint például nálunk a Bánkbán szerzője Katona József, de az írók, költők nagy tömege csupa félszeg, ideges, helytelen jellemeket tud felmutatni.
Az idealisták nagyobb része a másik túlzásba esik. Csak angyali és ördögi jellemeket ismernek. Hugo Viktor, nálunk Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály jellemeiben alig találunk jellemző vonásokat. E romantikusok nem ismerik a realistikus jellemzés módját. Alakjaik már az első lapon ki vannak nagyolva, csakhamar gypszbe vagy érczbe öntve, azért legfölebb eltörhetnek, de nem változhatnak, módosulhatnak. A mű elejétől fogva mindig ugyanazok. Az a belső ellenmondás, belső összeütközés ekként nem is lehet meg náluk. Például Kisfaludy Károly Irénéje egy görög leányt mutat be, a ki lemond szerelméről, mindenről, csakhogy a szultán szerelmével nemzete gyermekeinek használjon; de nem éri el czélját, mert a háborgó basák előtt megöli a török császár. A realista bíráló azt mondja, hogy ez nem igazi tragédia. Iréne nagyon szenvedőleges, passív jellem, nekünk a szív küzdelmét kellene látnunk; tegyük azt, hogy a költő belé szerettetné Irénét a szultánba, ezzel már könnyebben elő lehetne idézni a belső ellenmondást, mert ez a szerelem egy neme volna a honárulásnak. Azonban lehetséges ez? Megnézett volna 1820-ban az idealista közönség oly tragédiát, melyben rokonszenvesen adatik elő egy hősnő, a ki az ellenség fejedelmébe szerelmes? Ezt nem lehetett elkövetni. A realismus gyarapodásával azonban már könnyen megy. Gyöngyössy István megénekelte Széchy Máriát, a ki bele szeret az ellenség vezérébe s elárulja, feladja várát. Az egész ország csodálta a költemény szépségét s nem botránykozott meg az áruláson. Igaz, hogy az ellenség vezére is a magyar ügyet szolgálta, csakhogy királypárti volt; de jól tudjuk, hogy akkor a nemzet nagy része folyton lázongott és elégedetlen volt a bécsi udvarral, még sem ütköztek meg rajta, mikor a szerelem győzött a haza vagy legalább a nemzeti párt fölött. Mindkét párt olvasói szívesen forgatták e költeményt.
Hát hogy segít magán az idealista, hogy előidézze a drámai küzdelmet? Mivel belsővé nem teheti az ellentmondást, tehát külsővé teszi vagy pedig epikus jellemeket használ, a kik olykor szörnyű harczokat, véres tetteket követnek el. A legborzasztóbb helyzetekbe sodorja hősét. Például Vörösmarty Marót bánjában a bán öcscse lesz feleségének csábítója, anélkül, hogy tudná, mily szent kötelék fűzi a bánhoz, a ki szeretettel keresi rég elvesztett testvérét. Az idealista költők nagy szükségökben gyermek-kitevésekkel, félreismerésekkel s hasonló külső eszközökkel s rémes jelenetekkel dolgoznak a drámai küzdelem és hatás elérésére. Az idealrealismus alatt, mivel még van eszményiség az emberben, de már jelentkezik a realismus, könnyebb a drámai belső ellenmondás megteremtése, ilyenkor még jogosult fogalom a haza, a nemzet, az emberiség, a vallás, a fenkölt erkölcs, de mellettök van már értelme a szerelemnek, a magán és családi érdeknek, az egyéni nagyravágyásnak s hasonlóknak; a realismus idején azonban eltűnnek a nagy erkölcsi, nemzeti, szóval az idealis igazságok, azért nehéz, csaknem lehetetlen ilyenkor becses tragédiát írni, a magán és a családi érzéseket kell összeütközésbe hozni. Katona Bánkbánjában sem szerepel erősen a haza, a nagy nemzeti eszme csak mint realisticus védelem fordul elő, hanem a családi érdek, a szerető feleség meggyalázása, a családi fészek feldúlatása, a szegény gyermek elvesztése. A miről a jó Gyulai ábrándozott, hogy Bánkbán tragicuma a király helytartójának, alteregójának, a rend őrének, a hűbérúrnak és a nőtisztelő lovagnak belső ellenmondásában rejlik, csak az egyes kifakadásokban van meg, de nem játszanak fontos szerepet, nem is játszhattak a realismus idején, hanem annál többet a családi és magán érdek, szóval újra ismételjük, mondjuk Cato után censeo delendam esse Carthaginem, mi is azt tartjuk, hogy száz évi zavaros használat után jó lenne eltörölni a romanticismus nevét is.
Igaz, hogy kár a sok ezer tanulmány, értekezés, nagy dolgozatok- s könyvekért, melyek a romanticismusról szólanak s tisztába akarják hozni az aesthetica e sphinxi talányát; de ha sikerült nekünk kimutatni a kérdés helytelenségét, feltárni a valót, az igazságot, akkor nem veszett kárba annyi ezer fő éjjel-nappali gondolkodása, hisz minden ilyen fáradozásnak rendesen egy kis igazság a gyümölcse, melyre ha ráakadtunk, csak azon csodálkozunk, hogy előbb nem tudott rájönni az emberiség.