XVI.
GRÓF APPONYI ALBERT AESTHETICÁJA.
Apponyi Albert, a nemzeti párt vezére és jeles parlamenti szónok, 1895 febr. 10-én foglalta el székét a Kisfaludy-társaságban egy értekezéssel, mely a művészetről és politikáról szólott s azt akarta vizsgálni, hogy miben hasonlók egymáshoz a művészi és politikai alkotás, minő művészi tulajdonokkal kell az államférfiúnak bírnia feladata lényegének teljesítésében, politikai czéljainak kitűzésében és eszközei egész rendszerének megállapításában. Azt hiszi, hogy e problemával még nem foglalkozott senki, járatlan utat lát maga előtt, nem is akarja kifürkészni az egész tájat, csak megmutatni az utat, melyen érdemes végig járni, mert kilátási pontokban bővelkedik.
A székfoglalóra nagy közönség gyűlt össze, gyönyörködve hallgatták, a legzajosabban megtapsolták, az összes lapok majd újjongva, majd elismeréssel fogadták, néhányan mellékelték is.
Én elolvastam s nem gyönyörködtem benne, sőt boszankodtam rajta. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért gyönyörködött benne a hallgatóság? Okát kettőben sejtem. Az egyik, hogy Apponyi egy kissé általánosít, két külön dolognak rokon jegyeit, közös vonásait keresi, tehát összefoglal vagyis gondolkodása találkozik az ébredező idealismussal, mely gyönyörködik az effélékben; a másik pedig az erkölcsi érzés megnyilatkozása, az agnosticismus kárhoztatása, a naturalismus megvetése, az utilitarismus elítélése, az anarchismus, opportunismus megrovása. Azt hirdeti Apponyi, hogy fölvette a kérlelhetlen harczot az erkölcsi nihilismus minden válfaja ellen, a mit világszerte mindenütt hangoztatnak. E kettős oknak tulajdonítom leginkább Apponyi sikerét, melyekhez kétségtelenül hozzájárul előadásának szépsége.
Lássuk tehát ezt a székfoglaló értekezést, aestheticai tanulmányt.
Ez valóban nem elégít ki. A dolgozat egy a realismusból kiemelkedett agy munkája, a ki ott keres egyező vonásokat, a hol vagy nem találni meg, vagyis teljesen henye munkát végez vele. Mert igazán bohó gondolat még csak fel is állítani a tételt: hogy minő művészi tulajdonokkal kell bírnia az államférfiúnak? Természetesen, embernek kell lennie az egyiknek is, a másiknak is, tehát gondolkodnia, éreznie és cselekednie. Kell lennie eszének, értelmének, szívének, phantasiájának, emlékezetének, alakító tehetségének stb. E főtulajdonságok megvannak a művészben és az államférfiúban, az iparosban és kereskedőben, a papban és tanárban, az ügyvédben és az orvosban, a háziúrban és a házmesterben, a gyárosban és vigéczeiben, a bankárban és a pénzügynökökben stb.
Most következnének gondolkodásunk, érzésünk és cselekvésünk azon módosulásai, melyek az egyiket a művészi, másikat a politikai, a harmadikat a papi stb. pályára sodorják. Ugyanis a jeles anthropologus Broca fölfedezése után tudjuk, hogy lelki sajátságaink tömérdek árnyalatának egy-egy ideg felel meg, mely ha jól ki van fejlődve és fejlődésében semmi sem zavarja, tulajdonosa nagyra viheti, a közbámulat tárgya lesz, míg a kinél majdnem hiányzik vagy háborgatva van működésében, szánalmunkat érdemli ki. A művésznek van értelme, kisebb-nagyobb, mondjuk, teremtő képzelete, szíve, de különösen ki van fejlődve alakító ereje, azért a legnagyobb gyönyörűségét leli a legkülönfélébb alakításokban. Alig nőtt ki a bölcsőből, már alakít, az egyik a nyelv, a másik a zene, a harmadik a festészet, a negyedik a szobrászat stb. terén. A szülő már sejti, mi lesz a gyermekből. A későbbi szónok már a hátul gomboló nadrágban is szeret dictiózni, a leendő pap misézni, prédikálni, a jövő katonája exercirozni, az államférfiú szervezni és minden leány, a leendő anya, babával játszani. A gyermekkor e játékai igen sokszor valóra válnak a férfikorban, mert az illetők e tehetsége ki van fejlődve és érvényesűlni kíván az életben.
Természetes, hogy tehetségeink aránya, mértéke, összetétele rendkívűl változatos, úgy, hogy valamint nincs két teljesen egyenlő falevél, úgy nincs két egészen azonos emberi lény. Innét ered a roppant különféleség, jellemünk ezernyi apró eltérése. Agyunkban majdnem kétmillió idegszálat különböztetnek meg, melyek az emberi érzés, gondolkodás és cselekvésmód tömérdek árnyalatának felelnek meg.
És mégis mikép magyarázhatni meg, hogy bizonyos időszakban az emberiség így vagy amúgy gondolkozik, érez és cselekszik, máskor meg másképen? Hogyan értsük meg, hogy a neologia és orthologia, a classicismus és a romanticismus, a vallásújítás és az orthodoxia, az ascetismus és a mysticismus, a sentimentalismus és a pietismus, az eszmei történetírás és az epikai história, az állami centralisatio és decentralisatio, a szabad verseny és a védvám stb. stb. szabályosan váltakoznak? Ha az ember annyira különféle, annyira eltérő jellemű, mikép magyarázhatni e szabályos egységet? Igaz, hogy itt is nagy a változatosság, az idealismus idején mindenki barátja a neologiának, a nemesebb, ünnepélyesebb, szónokiabb irálynak s vele a purismusnak; de az általános irány mellett mennyi a változat, mekkora az eltérés! Csakhogy még sem tagadhatni az egységet. De mi ennek az egységnek az oka? Apponyi sejti, hiszi, hogy a törvény. Valóban törvény, még pedig az uralkodó eszme törvénye, mely az idealismus legszélesebb látköréből a realismus legszűkebb eszmekörére, a végtelen egyetemesből a legkisebb individualismusra zsugorodik össze.
Apponyinál azonban mindez nagyon homályos. Ha régebbi szónoklatait tekintem, azonnal látom, hogy az eszme nyomása alatt nem igen tud általánosítani, szívesen hallgatják, mert óvakodik a generalisatiótól, az összefoglaló gondolattól; most az idealismus hajnalán kezd egyetemesiteni s tetszik, mert általánosítása megfelel a mai társadalom kezdődő idealismusának; de még alig képes fölemelkední a kellő magasságba, nincs elég széles látköre, előadása, nem éri el azt a fensőbb színvonalt, a hol az idealis igazságot megtalálhatná. Még nem tudja, hogy a mi igazság volt tegnap, ma már nem az, sőt holnap épen az ellenkező lesz igaz. A hetvenes években az egész világ művelt irodalmaiban lelkesedtek az orthologiáért, ma közönyösek vagyunk iránta, sőt kinevetjük, a ki még emlegetni meri, öt-tíz év múlva pedig rajongani fogunk a neologia egy-egy alkotásáért, egy új merész szófűzésért, vakmerő mondatkötésért. Apponyi még csak egy régi dolgot lát, hogy a fiatal ember lelkesedik, a férfikorban lohad a lelkesedése és átalakul irodalmi ízlése. Pedig ebben is kevés az igaz. Hiába mondja, senki sem hiszi el, hogy Byronért, Petőfiért valaki rajongott volna 1880 óta. Inkább hírükért s egy pár realisabb, érzékibb dalaikért olvastuk. De nem kellettek eszményi tartalmú költeményeik, nem különösen Byronnak vad kitörései, melyekben legfölebb a pessimisták gyönyörködtek, míg az eszményibb napokban, a haladás jelen hullámának első felében kárhoztatva emlegettük tomboló érzékiségét, de annál jobban magával ragadt, mikor szidta a zsarnokokat, dicsőítette a szabadságot. Melyik fiatal ember tudta élvezettel vagy rajongással olvasni 1885 körül Klopstock Messiását vagy Vörösmarty Zalán futását? A fiatal ember is csak azt szereti olvasni, a mit a férfikor szeret, legfölebb korának nagyobb élénkségével teszi. A nyolczvanas években az ifjú és az öreg Guy de Maupassant-t, Tolstoit stb. találta legszebbeknek, ezek voltak legkedvesebb olvasmányai. Igen jól nevelt leányok is a leggyönyörűebbeknek tartották. Apponyi rajong a zenéért, ámulattal hallgatja; tehát bizonyosan ismeri a zene történetét s így tudhatja, hogy 1820 után Rossini expansiv idealis zenéjében gyönyörködtünk, míg 1810 körül az egész művelt világot Beethoven intensív, realis zenéje ragadta el. Akkor is oly magánkívüli hangon szólottak a zenéről, a hogy Apponyi szokott; akkor is azt mondották, hogy a zene „oly országokba visz, melyek a szavakba, sőt gondolatokba, sőt konkrét érzelmekbe vagy hangulatokba foglalhatónak körén kívül esnek; a mit ilyenkor kifejez, az mindeneknél magasabb és mélyebb, az majdnem több mint emberi, mindenesetre az ember és a mindenség titka közti érintkezésnek, földi eszközökkel elérhető netovábbja.“ Ime így beszél a rajongó barátja a zenének. S igaza van a realismus szempontjából. Ez időszak erkölcsi tehetetlensége, belső bomlása a zenében talál vigasztalást, erre veti magát. A XV. században, 1650-től 1720-ig, 1795-től 1825-ig, 1860-tól napjainkig mindig jobban bomlott az emberiség a zenéért. Haynald bibornok, e genialis realista, Apponyi és mások számtalanon az élvezők kábító mámorával gyönyörködtek a zene művészetében. A hogy Apponyí élvezi a zenét, az a nirvana egy válfaja. Ha majd erősebben jelentkezik az idealismus, háttérbe szorul Beethoven realis zenéje s talán Apponyi is a Rossini-Weber-Mayerbeer-Erkel-féle áriáknak fog lelkesen tapsolni.
Ez tehát a haladás törvénye, melyet nem ért Apponyi s nem tud magáévá tenni.
II.
Mi a művészi hatásnak titka? kérdi a székfoglaló. Némi fontoskodással mondja, hogy elveszett, ha belebonyolódik a széptani kontroversiák azon tömkelegébe, mely a szépnek, a művészi alkotás kellékeinek fölismerését körülveszi s szinte hozzáférhetlenné teszi. Azért az igazságot fogadja el a hatás titkának, mert ez közmegegyezés tárgya. Ebben minden iskola találkozik. De hogy találkozik! Hisz épen ez az Eris almája. Hisz az idealista, az idealrealista és a realista is az igazságot vallja delejtűjének, a művészi hatás titkának. Csakhogy mindenik máskép látja az igazat. Egy Hugo Viktor, egy Vörösmarty, egy Kisfaludy Károly szemében az volt az igaz, a hogy századunk idealismusának hatása alatt látták a világot. Ők hidegek, ünnepélyesek, magasztosak, nem tudnak melegek, bensők, közvetlenek lenni. A mi Rossini a zenében, Cornelius, Delaroche stb. a festészetben, ugyanaz Vörösmarty a költészetben. Mindnyájan igazak, mert úgy látták az életet, a világot. A harminczas években már ébredezik a realismus, számos czikket, tanulmányt olvashatni, melyekben több realis elemet kívánnak a művészetekbe oltani. Egy budapesti német lap 1839-ben nálunk is sürgeti az átalakulást, Toldy Ferencz és mások hasonlót hangoztatnak; de csak a negyvenes években jelenik meg Petőfi és Arany. Mindkettő idealreal. Petőfi eszményibb mint nagy kortársa, de már tud meleg, benső és közvetlen lenni. Műveiben meg van az idealismus lendülete és a realismus melege. Arany realisabb, azért nyugodt, tárgyias, meleg és benső. Benne is van idealismus, még van érzéke a nagyság, a fenség, az erő iránt, még lelkesítik a nagy nemzeti eszmék, lelke felöleli az egész hazát, de mégis kisebb körben érzi jól magát. Buda halála, mely nagy nemzeti eposz akar lenni, nem sikerül, de annál jobban a kis szigorú szerkezetű balladák és Toldi gyönyörű trilogiája, melyekben a magyar úr és nő, a nemesek családi élete, vitézsége, lovagiassága, a magyar ember odaadó hűsége, jósága stb. mind bájolóan vannak rajzolva. Az ő lelkének világa azonban jóval kisebb körre szorítkozik, mint a huszas évek idealistáié, egy Hugo Viktoré vagy Vörösmartyé, a nagy Petőfié, a kiről el sem tudjuk képzelni, hogy élhetett volna a hetvenes-nyolczvanas évek szűk realis világában. Aranynál később mesterkélt lesz a verselés, hatalomra jut a forma, mint a realista költőknél, zenészeknél, általában a művészeknél szokott lenni, épen úgy, mikép a társas életben a külsőség, a szín.
Végre eljutunk a hetvenes-nyolczvanas évek realistáihoz, kiknek szellemi hatásköre egészen összeszorul; de annál mélyebb, intensívebb. Ez idők tehetséges költőit, művészeit nem izgatják a nagy eszmék, nem háborgatja őket az egyetemes; hanem az egyén öröme és bánata, az élet nyomorúsága, a lét kínos vergődése, a lélek bacillusai, a sejtelemszerű, a mysticus, s különösen az érzékiség édes mámora. A kinek van némi összefoglaló tehetsége, a kinek messzebb terjed a látköre, ilyenkor bomlik és tombol, mint egy Schopenhauer, Byron, Swift, Strindberg, Nietzsche és mások; az óriási többség azonban a kenyérkereset munkájában és a lét apró érzéki gyönyöreiben tölti el napjait. Ilyenkor tudnak a költők finom lélektani elemzéseket írni, melyekre az idealisabb napokban képtelenek vagyunk s nem is gyönyörködünk bennök, sőt nem tartjuk igazaknak sem, mert átalakított bennünket az idealismus.
Ime, látjuk tehát, hogy mindig az igazságra törekszik a művész és lehetőleg az igazat adja; az aesthetikus is mindig az igazat hangoztatja; de máskép látja azt Plato és Hegel mint Herbart, Zeising, Zimmermann, Horovitz, Kirchmann s a többi realista.
De minő igazat lát Apponyi? Ha tőle kérdjük, a legzavarosabb választ kapjuk. Ez csupa, merő homály. Legelőször azt mondja, hogy megelégszik az igaznak széptani kategoriájával, a mely legkevésbbé vitás. Ugyan melyik az? Azután elmondja, hogy „a mint ő érzi a művészi igazat, az tökéletesen összeesik a szépnek fogalmával és azt ki is meríti“. Hát ez micsoda? Nemde érthetetlen, semmit mondó általánosság? Várjunk, talán kapunk valami közelebbit, valami határozottat? Ilyen a következő: „A szép lényegében az egyes jelenségeknek megegyezése azokkal az örök typusokkal, melyeket Plato a világ eszméinek nevezett; de ez egyszersmind a dolgoknak magasabb igazsága“. Végre tehát kaptunk valamit, amennyiben tudtunkra adja Apponyi, hogy Platonista, azaz a legmerészebb idealista, a ki az eszmeit tartja szépnek, a kinél a forma háttérbe szorúl. Most már tudunk egy keveset, vagyis azt, hogy a székfoglaló idealista, a minő most legalább az aestheticában alig van még a világon, legalább egyetlen ily irányú czikkről, tanulmányról sincs tudomásom. Komoly munka pedig épen nem jelent meg. Kissé gyanússá teszi Apponyi idealismusát, hogy ki kell jelentenie, mennyire nem barátja, híve a túlhajtott realismusnak, legkevésbbé a modern (Zola-féle?) naturalismusnak. Tehát mégis realista volna Apponyi, csupán a túlhajtottat nem szereti? Gyanús az is, hogy majd a jószívűséget, részvétet, majd a jóságot, majd meg a tettvágyat nevezi idealismusnak, holott egyik sem az. Még gyanúsabb, hogy az úgynevezett objectiv művészek és államférfiakhoz vonzódik, Petőfiért, Byronért nem rajong, hanem növekedő gyönyörködéssel mélyed el Shakespearenek, Goethenek, Aranynak változatosan gazdag és objectív képzeleti világába; csodálja Tolstoi műveinek halhatatlan alakjait. Nem hozok fel több gyanúsat, csupán még egyet. Apponyi rajong a zenéért, még pedig a mennyire tudom, a realis zenéért. Mindez tehát zavarba hozhatna engemet. Mert ha Apponyi idealista, akkor neki Klopstockot, Jean-Jacques Rousseaut, Voltairet, Viktor Hugot, Kölcseyt, Kisfaludy Károlyt, Vörösmartyt kellene magasztalni; szidni, ostorozni a mostani költőket, zenészeket, festőket, szobrászokat, csöndes lenézéssel kellene szólania Beethovenről, Wagner Richardról, Tolstoiról és a többiekről; pedig nem teszi, sőt úgy látszik, épen ezeket szereti legjobban. Annyi igaz, hogy finom, előkelő érzése, gondolkozása nem szereti Zoláékat; no de ez megfér a realismussal, sőt épen a teljes realismus idején nem tűrjük a baromi érzékiséget, hanem a finomat, a szellemeset.
De hát honnét veszi elő akkor Platót? Minek áll ki e nagy idealistával? E tünemény azért rendkívül érdekes, mert nemcsak Apponyinál fordul elő, hanem rendesen ismétlődik, hogy a legnagyobb realismus napjaiban többen csodálják a görög bölcsészet halhatatlan idealistáját. Kérdés: hogy magyarázhatnók meg e jelenséget? Első pillanatra érthetetlennek látszik, de közelebbről vizsgálva, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy a realisták Platóban főleg a mysticus elemet bámulták. Nem a nagy összefoglaló gondolatok ragadták magukkal például a XV. század mysticusait, hanem az isteninek főszereplése, mely a mystikusok lelki világát teljesen betölti. Ezt különben egyes történetírók épen a XV. századra vonatkozólag rég észrevették. Különben mind az idealista, mind a realista könnyen rátalál az istenire. Az idealista az egészből indul ki, a végtelen mindenség bámulatos megalkotása és berendezése előtt leborul és lelki szemeivel az alkotó és gondviselő istent látja, imádja; a realista pedig kicsinyke világában tömérdek titkos, rejtelmes előtt áll, melyeket csak az ő aprózó, részletező, bonczoló szeme lát meg, melyek azután az istenihez, a túlvilágihoz, az érzékfelettihez terelik érzését, gondolkodását.
Apponyi a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán tartotta felolvasását és így lehet, hogy lelkét nem csupán a mysticus, hanem az idealis elem is megragadta s nem lehetetlen, hogy a mint erősebben jelentkezik az idealismus, ő is átmegy az igazi Platóhoz; mostani aestheticája azonban még zavaros, homályos. Nem tisztán, határozottan eszményi, mert oly műveket dícsér, melyek valóban realisak; de igazi realista sem, mert oly erkölcsi és szellemi tanokat hirdet, melyek ellenkeznek az igazi realismussal. Aestheticai dolgozatának tehát nincs különös becse, nem tisztázott semmi kérdést. És midőn új ösvényt akart nyitni számunkra, olyan sötétségbe tévedt, melyben az én nyomaimat sem látta meg.