XVIII.
BLAHA LUJZA.
Úton-útfélen panaszkodnak az írók és művészek, hogy nem tudnak teremteni, nincs módjukban alkotni, hogy üres mélaságra, néma semmittevésre vannak kárhoztatva. E hangulat nyomása alatt Huret franczia és Ojetti olasz írók körüljárták az irodalom legjelesbjeit s megkérdezték véleményöket, kihallgatták nézetöket s könyvek alakjában tették közzé.
E jelenség, hogy némely művész és író leteszi a tollat, eldobja az ecsetet s nem nyúl hozzá vésőjéhez, oly gyakori, hogy nem is érdemes róla szólani. Idáig e tünemény okát a művész egyéni, családi és társadalmi viszonyaiban keresték; azt mondták, hogy elbetegesedett, a sok munka megtámadta testi-lelki szervezetét, összetörték ellenségei, meghaltak vagy elfordultak tőle jóbarátjai és pártfogói, nejének vagy gyermekeinek elhunyta, esetleg hűtlensége vágy hálátlansága feldúlta családi boldogságát. Mondottak ilyest is, hogy a hatalom üldözni kezdette, elnyomta a költő irányát, a társadalom megúnta a művész, az író modorát, előadási módját. És így tovább. Csak az igazi okot nem tudták földeríteni.
A művészek és költők elhallgatása, némaságra kárhoztatása azonban most oly tömeges, hogy lehetetlen észre nem venni a figyelmesebb vizsgálónak. A Revue des deux Mondes 1895. szept. 15-iki száma és számos külföldi lap és folyóirat érinti ezt a kérdést. Sokan hallgattak el az ötvenes, hatvanas években is; de mily csekély ezek száma a mostaniakéhoz képest! Az erkölcsi törvény ismerete könnyen megmagyarázza e jelenséget.
Az ember érzése és gondolkodása részint összefogaló, részint elemző irányú. A gondolkodás maga nem egyéb, mint vagy összefoglalás vagy elemzés. Mikor gondolkodunk vagy összekötjük, vagy elválasztjuk a fogalmakat. Az úgynevezett idealisták túlnyomóan összefoglalnak, a realisták pedig elválasztanak, vagyis részleteznek, apróznak, az eltérő sajátságokat látják meg a dolgokban. Az idealisták szeme előtt mindig az egyetemes, az universalis áll, a realisták az egyedet, az individuumot tekintik.
Erre az idealis vagy realis szervezetre hat az uralkodó eszme, mely a legszélesebb látkörü idealismusból lassankint a legszűkebb individuumra szorul össze. E fokozatos törpűlése az eszmének tartott már ötszáz esztendeig is. Mint a középkorban 975-től 1490-ig; a két utolsó azonban oly rövid, hogy akárhány ember végig éli. Például az előbbi korszak circa 1710 kezdődik és 1820 előtt végződik. A mostani pedig innét kezdve napjainkban érte el teljes alkonyát. Tehát nem volt hosszabb, mint 75–80 esztendő. Ez idő alatt minden egyes ember szervezetének simulnia kellett az uralkodó eszme fokozatos változásához. Az emberek nagyrésze meg tudja ezt tenni, vagy legalább nincs kiáltó ellentétben az eszmével. A kik szépen símulnak, testileg, lelkileg egészségesek, olyanok mint a díszes növény, melynek van napja és melege, vize és termékeny talaja. De a kinek eszményi vagy realis szervezete túlnyomó, a ki merev idealista vagy kemény realista: az ilyen nem tud simulni, sorsa a testi-lelki bomlás, meghasonlás, pusztulás, halál. Ugy látszik, hogy rendesen az illetőnek leggyöngébb testi vagy lelki szerve kezd sinyleni s röviden vagy hosszasabban elbánik vele a betegség. E bomlás, pusztulás napjainkban gyakoribb lesz, mint máskor, mert a legszükebb realismusból néhány kurta év alatt a legszélesebb látkörű idealismusba kell átmennünk.
De minek e hosszú fejtegetés, ha Blahánéról és a Népszinházról akarunk szólani? Nem; mi nem szándékozunk Blaháné bájos művészetének rajzolásával mulattatni a t. közönséget. Harmincz év óta gyönyörködünk kedves játékában; idáig senki nem tudta úgy elénkbe teremteni a magyar nép realis asszonyait és leányait mint ő. A magyar leány legfinomabb sajátságait meg tudta látni és újra teremtette tapsoló közönségének. Játéka és éneke magával ragadta, elbájolta a nézők seregét. Alig látszott meg rajta, hogy halad az idő. Igazi aranykora a hetvenes évekre esik. Ez idő érzését, gondolkodását gyönyörűen tolmácsolta magyar asszonyaival. A nyolczvanas években hanyatlott a népszinmű. Költőinknek nem sikerült egy jobb színművet alkotni. Pedig azt hinné a gondolkodó, hogy éppen a realismus napjaiban, az individualismus idején, mikor a szegény ember, a nép és munkások felé fordul a részvét, az irgalom és érdeklődés, hogy akkor lehet legszebben, legvonzóbban rajzolni a népet, legkönnyebb teremteni egy népszinművet.
De hagyjuk el e kérdés bővebb magyarázatát, miért volt nehéz a nyolczvanas években jó népszinművet teremteni; most csupán a népszinmű keletkezését, fejlődését és pusztulását kell elmesélnünk.
Mikor az idealismus kitör, elfordulunk a népiestől, a magyarostól; nem gyönyörködünk a kedves, népies szokásokban, melyeket meg akarunk nemesíteni. Kisfaludy Károly azt írja Vörösmartynak, hogy A juhász és bojtár költeményében graecizáljon egy kissé, mert különben nem olvassák a magyar kisasszonyok, nekik nagyon parasztos a juhász és bojtár fogalma is.
Ez történt 1823-ban. Mikor egy kissé szűkül az idealismus látköre, mikor egy kissé érdeklődni kezdünk a real iránt, mikor népdalokat is próbálgatnak írni a költők, úgy 1830 felé, lehetséges egy kissé, bár még nagy szerényen bemutatni a népet és szokásait, különösen erényeit, eszményibb vonásait. A harmincas években már élvezettel látjuk és hallgatjuk egy-egy magyaros szólam, népies kifejezés, szokás feltüntetését és megjelenik a népszinmű, de még tele van idealis elemekkel, az egyetemes tiszteletével. Ilyenkor az individuumban van a hiba és ha véletlenül az illető, mint az egyetemes képviselője szerepel, nem az általános a hibás, csak a képviselője. A negyvenes években már kezdünk igazán gyönyörködni a nemzeties, a népies, a magyarosban; Petőfi, Burns, Heine, Goethe, és mások az idealreal első felében gyönyörűen tudják a népiest az eszményivel egyeztetni, megvan bennök a magyaros melege, bensősége, közvetlensége és az eszményi lendülete. Ez utóbbi fokozatosan enyészik az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, míg a realis elem, a jellemzetesség, a melegség, bensőség szemlátomást gyarapszik. 1870 után még Tóth Endre népszinműveiben van egy kis eszményi elem; a nyolcvanas években már egészen eltűnik. Bármennyire óvakodik a költő, mind jobban fel kell tüntetnie az érzékit, az anyagit, a léhát; az egyetemes képviselőit kell hitványaknak, becsteleneknek bemutatnia, ezek a szegény ember bajának szülőokai, a szerencsétlenségek létrehozói, az egyed, az individuum az egyetemesnek az áldozata. Ha ilyen és jól van megalkotva, tetszik a darab, szívesen olvassák vagy nézik, különben elbukik. A németeknek van ilyen népszinművök, többé-kevésbbé beválik Hauptmann Gerhardtól: A takácsok.
Ez a népszinmű vázlatos története a haladás minden egyes hullámában. Ma itt állunk az idealismus hajnalán. Közöttünk akárhányan már az egyetemesből indulnak ki. A nagy metaphysikai és erkölcstani kérdések érdeklik. Mindenfelé a morált és vallást, a tisztességet és becsületet hangoztatják; megvetik, lenézik a népiest, a magyarost. Tiz év előtt csoda volt egy moralizáló czikket olvasni valamely újságban, legfölebb egy bomladozó idealista agyából kerülhetett ki ilyesmi, vagy a kivel nagy jogtalanság történt; ma nem vehetünk kezünkbe lapot és folyóiratot anélkül, hogy moralizáló cikkre, tanulmányra ne akadnánk. Számtalan más jel is mutatja, hogy pár rövid esztendő alatt benne úszunk az idealismus árjában.
Az uralkodó eszme változását sinyli meg a mi aranyos Blahánénk. Hiába tüntetünk, bár jól esik neki a közönség hódolata, tisztelőinek, kitörő tapsa: nem lehet visszaszorítanunk az idők árját. Nem mentheti meg őt a népszinház, nem sokáig tarthatja vissza a szinház igazgatója sem: az emberiség az eszményiért kezd rajongani s e rajongást nemcsak a szinházak műsora és művészei, hanem az igazgatók pénztára is meg fogja érezni. Mert a realismus az élvezet, a gyönyör, a szórakozás kora is. 1870 óta az egész művelt világon roppantul elszaporodtak a mulató helyek és száz meg száz fajtájok. A szinházak, hangversenyek és orfeumok igazi látogatottsága csak innen kezdődik. Most mindez változik, a néző közönség száma fogy; az idealismussal járó szegénység, takarékosság és tisztább, nemesebb gondolkodás ritkábban veszi vagy veheti igénybe a szinház látogatását. Sőt a szinészek társadalmi megbecsülése is hanyatlik, apad. A realismus idején minden tehetséges és szép leány színésznő szeretett volna lenni. A nagyvárosokban egymást éri a színész-iskola. Az idealismus napjaiban szemérmesebb, tisztább az ember, kivált a nő s a társas életben nem szívesen találkozik azokkal, a kiknek épen a szerelem bemutatása, e rejtett érzelem nyilvános tárgyalása napi kötelességök. Az ének- és zenéért való rajongás is tetemesen apad. 1810 körül őrülten bomlottak a zene után, az egész művelt világ, de különösen Bécs rajongott érette. 1820 után mindenütt alább hagytak vele. 1860 óta a realismus gyarapodásával ismét lelkesednek az ének- és zenéért. A lelkesedés és a zene szüksége napjainkig növekedett. A ki csak tehette, éneket és zenét tanult s ha maga nem művelte, igaz gyönyörrel hallgatta. Néhány esztendő mulva csak mesélni fogunk az ének és zene bűbájos mámoráról; az orfeumok, café chantantok közül is többen bezárják boltjaikat vagy ritkítják előadásaikat; fiaink és leányaink sem tanulják annyi odaadással a zenét és éneket.
Ime, ez az erkölcsi élet törvénye a szinházak, színészek, énekesek és zenészekre nézve. A ki e törvények alapján figyeli meg a művészek sorsát, megérti nemcsak Blaháné, hanem mindannyiok jó vagy rossz dolgát.