VII. A tekintély és az ész.
Az eszme világában fontos kérdés a tekintély kérdése. Rendkívüli erővel szokott fellépni az idealismus hajnalán. De csakhamar erős támadásban részesűl. Tudjuk már, hogy az idealrealismus alatt uralkodó hatalom lesz az ész. Minden jelenség kedvez neki. Meghallgatjuk ugyan a többi érvet is, de bizonyító, döntő erővel csupán az ész okoskodása bír reánk nézve. Minél jobban gyarapszik a realismus, annál szélesebb, általánosabb kezd lenni az ész uralma. Az egyszerű, a természetes, a józan ész a legfőbb forum, ellene senki sem szokott felebbezni. Megszólalnak ugyan a mysticusok, de nem törődünk velök. Háttérbe szorul minden eszmei, a gyakorlati világnak pedig elég a józan ész. Mert tudnunk kell, hogy ez az ész nem a nagy és egyetemes ideákkal foglalkozik, hanem a realismus kis körében, szűk világában mozog, a tapasztalás egyszerű kérdéseivel foglalkozik. Mikor pedig kitör az idealismus, mikor az egyetemes ragadja meg bensőnket, az isteni teszi magáévá egész valónkat, a realismus szűk és gyakorlati eszével szemben a tekintély elvét szoktuk hangoztatni, melynek a realismus alatt bizony csekély befolyása volt. Ekkor írnak legszebben a tekintélyről. A nagy ősök, a jeles férfiak, a dicső múlt, a letűnt nemzeti nagyság magasztalásában találjuk örömünket. A realis idők léha individualismusa ellenében jól esik a világ és hazánk nagyjaira mutatni és példájokon épűlni, fölemelkedni. A költészet mind a három faja dicsőíti őket. Hősimádók, heroworshipperek leszünk. Ekkor írja Firduszi Sahnáméját, Voltaire Henriadeját, Vörösmarty Zalán futását etc. Most is látjuk, hogy Francziaországban rohamosan emelkedik a Napoleoncultus, a kirakatok telvék a hatalmas császár arczképeivel, gyönyörű képek egy-egy jelenetet ábrázolnak tüneményes multjából; számos irodalmi mű foglalkozik vele. Mindez többé-kevésbbé a tekintély visszatértének jele. E bevezetés után lássuk Balfour könyvének e kiváló fejezetét, mert ritkán olvashatni ily kitűnő tárgyalást a tekintély elvéről. Most tagadhatlanul kedvez neki az idő, azért melegséggel és igazsággal írhat róla. Ha az emberiség haladásának egy-egy hullámán tekintünk végig, kissé merészen szólva azt látni, hogy tulajdonkép nem egyéb, mint a tekintély elvének folyton növekvő megtámadása és összetiprása. Az idealismus idején ugyanis rögtön délpontjára emelkedik a tekintély. De még erősen eszményi az emberiség, mikor e tekintélyt nyírbálni kezdik. A reformáló idealisták megtámadják az erkölcs és politika, a vallás és bölcsészet, a nyelv és irodalom, a költészet és más művészetek terén. E támadás eleinte kisebb rést üt rajta, míg a gyarapodó realismus végleg össze nem töri. Már az idealismus utóbbi részében jelszavuk lesz: Le a tekintélyekkel! Voltaire pedig ekkor hangoztatja Ecrasez l’infame, egy Ibsen, egy Tolstoi épen nem ismer tekintélyeket.
Balfour látja, hogy a mai elmélet szerint mindenkinek joga van azt a nézetet vallani, a melyik neki tetszik, csak előbb fontolja meg az okokat, melyek nézete mellett szólanak. A tekintély persze nem szerepel a hit törvényes okai között. Ha megjelenik közöttük, irgalom nélkül ki kell kergetni. Csupán az ész az emberiség meggyőződésének biztos vezére. Ez a politikai és társadalmi bölcsészet egyik közhelye, pedig tudományosan tekintve a dolgot, nemcsak téves, hanem képtelen is. Tegyünk föl például egy községet, melynek minden tagja elhatározná, hogy kivetkőzik a nevelés szerezte balítéletekből, hogy komolyan megbírál minden erkölcsi parancsot, melynek engedelmeskedni szokott, hogy szétbonczolja mindazon loyalitást, melyek lehetségessé és könnyűvé teszik a társadalmi életet és hogy aggódó szabatossággal írja körűl beleegyezését mindabba, a mit helyesnek, jogosúltnak tart. Ilyen község nem tudna létre jönni, vagy ha valami csodával megteremtenék, rögtön alkotó elemeire oszlanék.
Az angol szerző például az erkölcsiség kérdését veti föl. Ha egyetemes volna a magánítélet joga és kötelessége, minden egyes ember dolga és szabadalma lenne bíráló vizsgálatnak vetni alá a folyó erkölcsiség maximáit. Most képzeljük el az oly társadalom álláspontját, melyben a következő nemzedék a hagyományos nézet pártatlan bírálatára szentelné minden erélyét. Tegyük föl, hogy minden asszonynak és férfiúnak, vagy mondjuk ifjúnak és leánynak meg volna a képessége a kérdések megoldására. Legyenek bár ellátva a criticismus legújabb módszereivel, a vélemények mily chaosa támadna ifjú bíráink keblében! Balfour szellemesen rajzolja ezt a lelki állapotot, a vélemények tarkaságát és végre is arra az eredményre jut, hogy szerencsére az ember nem képes elvetni azon meggyőződéseket, melyek nem a szabad speculatív vizsgálódás termékei. És ha valaki egy más csillagról szemlélné az emberi szellem e küzdelmét, észre kellene venni azon mérhetlen, kikerűlhetlen és átlag jótékony szerepet, melyet a tekintély a hit létrehozásában játszik. Ezt a gondolatot fejezik ki az efféle mondások, hogy minden ember azon társadalom gyermeke, a melyben él; hogy senki sem emelkedhetik magasabbra kora színvonalánál. Ezek oly színben tüntetik fel a dolgot, mintha az ész az Ormuzd egy neme volna, mely örökös harczot vív a hagyomány és tekintély Ahrimanja ellen. Fokozatos diadalt arat a sötétség hatalmai ellen, a mit mi azután haladásnak nevezünk. Az, a mi sietteti a diadal óráját, nyereség és ha egy bűvös csapással kiírthatnók a hit minden oly okát, a mi nem származik az észből, szerencsés szerzői volnánk az erkölcsi világ oly reformjának, melyhez hasonló lenne a physicaiban a kínok és bajok eltörlése. Balfour ellenében igazat kell adnunk a rationalistáknak, hogy a köznapi értelem, a realis gondolkodás örökös háborút visel az eszményi érzéssel, gondolkodással, hogy a realismus lassú győzelmét tekintjük politikai, társadalmi, anyagi, érzéki, művészeti stb. haladásnak; de nem ez a haladás, nem ez a műveltség tartja össze a társadalmat, mert ez nem egyéb, mint fokozatos szétmállás; hanem az egyes hullámok élén kitörő idealismus. Ez regenerálja az emberiséget vallásilag, erkölcsileg, ez teszi képessé nemünket az egyetemes igaz, az általános jó és az isteni szép élvezésére. Ez újra összehoz, fölemel, megnemesít bennünket. S ennyiben igaza van Balfournak, mikor mondja: Azért, hogy őseink kevesebbet okoskodtak és többet hittek mint mi, nem gratulálhatunk magunknak. Igen, ha az ész mindig helyes észjárást jelentene. Ez azonban oly kevéssé áll, mint a hogy a tekintély sem mindig jogos tekintély.
Angol bölcsészünknek egy találó kép jut eszébe az életből, melyet az észre alkalmaz. A régi gőzgépeknél rendesen egy inast alkalmaztak, a ki szabályosan eresztgette a gőzt, mielőtt feltalálták mechanikai módját, melylyel jóval biztosabban és szabályosabban mozgathatták a kerekeket. E suhancz megbocsátható büszkeséggel tekinthetett maga elé és nagyra lehetett vele, hogy ő a gép hatalmas működésének forrása. Hasonló elbízakodással állhat ki az ész az élet és lélektani meggyőződések tömegében és szívesen elgondolja magáról, hogy ő legcsodálatosabb és legfontosabb tényező az egész gépezetben.
Nem követhetjük Balfourt hosszú és érdekes fejtegetésében, melyben kimutatja, hogy habár zavarosak a források, melyekből meggyőződéseinket merítjük; mégis ha méltányosan akarunk ítélni a két vetélytárs, az ész és tekintély között, nem szabad elfelejtenünk, hogy vallás, erkölcs és politika dolgában jóval többet köszönhetünk a tekintélynek, mint az észnek; hogy inkább a tekintélyen mint eszünkön nyugosznak a társadalmi élet oszlopai; hogy jobban összetartja a tekintély mint az ész; hogy azon sajátságunk, melylyel felülmúljuk az állatvilágot, nem annyira okoskodásunk, mint azon képességünk, melylyel elfogadjuk a tekintély befolyását és mi is hatunk reá.
Hosszúra nyúlnék ismertetésünk és magyarázatunk, ha Balfour könyvének minden fejezetét be akarnók mutatni. Tagadhatlanúl mindegyik érdekes és komoly dolgozat. Bárki olvassa el azokat, most az idealismus hajnalán, a mennyire szervezete engedi, többé-kevésbbé igazat fog nekik adni. A kitűnő államférfiú és bölcsész felfogása megfelel az idealismus mai színvonalának. Természetesen, az elhanyatló realismus lovagjai megdöbbenve olvassák s kézzel-lábbal tiltakoznak ellene; de nem lesznek képesek megakadályozni a könyv hatását. Az uralkodó eszme változása annak idején megteszi ezt is.