Az erkölcsi világ

I.
A HALADÁS UTJA.

Mióta Hegel, a jeles német bölcsész, századunk második tizedében számos hallgatója előtt magyarázgatta a fejlődés philosophiáját, azóta a gondolkodók mindig a fejlődés törvényének megoldásán töprenkedtek. Csakhogy már az ötvenes években tetemesen fogyott az idealisták száma. A gondolkodót sem igen csábították a nagy kérdések, a messze kalandozó problemák megoldása. A világ mosolylyal kísérte a pusztuló hegeliánusok erőlködését, a gyarapodó realismus megelégedett a gyakorlati és összerű kérdések tanulmányozásával.

Engem azonban a hatvanas években is gyötrött a haladás, a fejlődés kérdése. Bármily tüneménynyel találkoztam, mindig azt kérdeztem magamtól, hogy miért? Miért van ez így és nem úgy? Ekkor írta meg a nem rég elhunyt Taine az angol irodalom történetét, melyben a faj, a környezet és az időpont alapján akarta kimagyarázni a britt sziget irodalmának jelenségeit. Sok érdekeset találtam benne, de nem elégített ki. A hetvenes évek elején Brandes dán tudós adta a XIX. század irodalmának áramlatairól szóló művét. Lázas nyugtalansággal olvastam; de távolról sem oldotta meg a kérdést. Mindig a nagy eszméket hangoztatta, holott épen a mi Aranyunknál láttam, hogy bár nagytehetségű költő, nem tartozik a nagy eszmék poétái közé. Épen a legnagyobb költőknél hiányzanak ezek a nagy eszmék. Homérnek, a mondák e hasonlíthatlan szájának sincsenek ideái, pedig magasztalja minden bírálója.

Shakespearenél, a nagy tragikusnál, is szokásban volt nagy eszmét keresni, de nehéz, mondjuk, lehetetlen volt megtalálni. Más részről látnom kellett, hogy épen a nagy eszmék poétái, egy Hugo Victor, egy lord Byron; nálunk is egy Eötvös József kezdenek veszíteni népszerűségükből. Ez tehát nem magyarázat, gondolám magamban. Volt ugyan Brandes művében nem egy szép gondolat, volt kellemes, könnyed előadás; de hiába kerestem benne az emberi élet tüneményeinek az erkölcsi, aesthetikai, szellemi és gazdasági jelenségeinek okát.

Másfelé kellett fordulnom.

Odaadó figyelemmel olvastam a kiválóbb történetbölcsészeket, a müveltségtörténetírókat és az irodalomtörténetek művelőit. De mindenütt csalódás követte buzgóságomat, könnyű volt megczáfolnom nézeteiket. Hisz az egyik lerombolta a másikét. Nem egyszer akadtam bennök gyönyörű helyekre, találó igazságokra; de ezek elszigetelten állottak és nem tudtam őket beilleszteni egységes rendszerbe, egészbe, a mire pedig az emberi természet hajt bennünket. Mert úgy vagyunk alkotva, hogy keresnünk kell a tünemények okait, melyeket ismét távolabb eső okokra és utoljára egy végokra kell visszavinnünk. Lessing után ugyan sokan elmondották, hogy ha a kész igazság és az igazságra törekvés között kellene választaniok, ez utóbbit kérnék az istenségtől; de nincs igazuk, mert ösztönszerűleg hajtatunk az igazság megismerésére, s az ily igazság nem lehet különálló valami, nem lehet részleges igaz, hanem az igazságok, az okok egységes rendszerének kell lenni. Ez magyarázza meg, hogy miért kapkodunk minden újabb bölcselő rendszer után s csalódva vetjük el bizonyos évek leforgása után.

Egyébiránt saját életemben is átéltem egyes tüneményeket, melyeket máskép ítéltünk meg 1855-ben, máskép 1875-ben s egészen eltérőleg napjainkban.

Ha például visszaemlékeztem ifjú koromra, az ötvenes évekre, mikor mint felsőbb gymnasiumi tanuló örömmel olvastuk Jósika Miklós regényeinek végén az új szók magyarázatát és büszkén mondogattuk, hogy nincs olyan tökéletes nyelv a világon, mint a magyar, mert ez minden fogalmat tiszta magyar szóval tud kifejezni, míg a német tele van francziával, latinnal: 1870 körül azonban hallottuk emlegetni, hogy meg van rontva, el van korcsosítva a magyar nyelv, hogy tele tömték korcs, fattyú szókkal a tudatlan nyelvújítók, a kik a nyelv törvényeit nem ismerve össze-vissza faragták a czifrábbnál-czifrább szavakat, mint: elv, eszme, jellem, tömkeleg stb. És elkezdtük az ifjúságot tanítani, hogy ne használja ezeket a borzasztóan hibás kifejezéseket, inkább maradjon az idegen szóknál. Ime alig múlt el 15 év s a mit égig magasztaltunk, most sárral dobáltuk. Igaz ugyan, hogy többen védelmére keltünk a neologiának, a nyelvújításnak: magából a nyelv természetéből okoskodva igazolni akartuk a neologiát, de senki se hallgatott ránk; a tanárok magyar nyelv tanítása főleg abból állott, hogy a rossz képzésű szók elhagyására buzdították az ifjúságot, mindenfelé Vörösmarty, Petőfi, Arany magyartalanságaival táplálták a tanulók szellemét, s az írók remegve fogták kezökbe a Nyelvőrt s aggódva lapoztak benne, keresvén, nincs-e valami csípős megjegyzés ellenök. Utóbb olvastam, hogy más irodalmakban is dúl az orthologia; hogy az öreg Manzoni előszedte híres regényét, s az I promessi sposi minden nem toscanai eredetű szavát kiirtotta belőle. – Ugyanekkor sokfelé felszólaltak a czéhrendszer és a védvámok mellett, kárhoztatták a kereskedés, az ipar szabadságát, azután kiütött mindenfelé az antisemitismus. Én ekkor arra a nézetre jutottam, hogy bizonyosan kell valami atyafiságnak lenni az orthologia, az antisemitismus, a czéhrendszer és védvámok között. Tovább azonban nem tudtam haladni.

Egész 1891. június haváig csak sejtettem ezt az atyafiságot, ekkor azonban egyszerre rendkívüli fény, világosság árasztott el. Századokon keresztűl láttam, hogy az egész művelt társadalomban hogyan ismétlődnek ugyanazon tünemények, a nagy atcióra hogyan következik a reactió, a visszahatás az erkölcsi élet minden terén, s a kettőnek harczából támad a harmadik állapot, mely beolvasztván magába az új eszme egyes sajátságait, megpihenni látszik, hogy azután újra kitörjön az új eszme.

Természetes, hogy ekkor ezer meg ezer új kérdés merült fel, melyekre sehol sem találtam megnyugtató magyarázatot. Nagy bölcselők, híres történetírók és elismert gondolkodók műveit csalódva tettem félre s beláttam, hogy minden kérdésre saját fölfedezésemből kell megadnom a választ; hisz ha ők helyes magyarázatot adtak volna, bizonyosan ismerniök kellett volna az erkölcsi világ törvényét. Én tehát a legnagyobb bölcsészek, történetírók, államférfiak és más tudósok bizonyos lenézésével folytattam munkámat. Nem kellettek többé a híres emberek, hanem közönséges lexikonok, írók, államférfiak, művészek és gondolkodók életrajzai, hitvány, összetákolt, de annyira mennyire pontos dictionáriumok. Ezek segélyével építém fel azután e roppant épületet, melynek minden szobáját egy-egy lakóval láttam el, mint az idők árjának képe mutatja.

De még mindig válasz nélkül marad a kérdés, mi okozza, mi szüli az emberiség életének e szabályos váltakozását, ritmusos mozgását. Azt tudtam Spencer Herbert, Tyndall és mások műveiből, hogy a mozgásnak ritmusosnak kell lenni. Ebből következtettem, hogy szellemi haladásunk sem lehet más mint ritmusos. Két erő működik közre itt is, az egyik előre lök bennünket, a másik akadályoz. Eleinte a lökés győz, könnyen legyőzi az akadályt, de minél tovább halad, annál jobban gyöngűl, míg végre teljesen elveszti erejét.

De kérdés, hogy mi adja a lökést és mi szolgál akadályul? A természetben különféle erőket különböztetnek meg, melyeket egy erőre akarnak visszavinni a gondolkodók. E törekvés ős időktől megvan az emberben, mindig egységre tört érzésében, gondolkodásában. Ugyanezt teszszük a vallás terén, mikor a teremtő és gondviselő isten előtt hajtunk térdet, midőn a természeti és erkölcsi világ összes tüneményeit reá mint szülő okra viszszük vissza. A bölcsészek is keresték ezt az egységet s megvetéssel szólottak az úgynevezett ecclecticusokról, a kik különféle, egymással ellenkező nézetekkel akarták magyarázni a tüneményeket. Két csoportra oszthatni a bölcsészek különféle nézeteit, az egyik a spiritualismus, a másik a materialismus, az első főleg az idealismus idején dívik, a másik a realismus napjaiban, az első a szabadságot vallja tényezőjének, a második a kényszerűséget. De sem az egyikkel, sem a másikkal nem lehetett megmagyarázni az erkölcsi világ tüneményeit.

Tömérdek nehézség allott a bölcsész előtt, melyeken nem tudott áthatolni. A spiritualista nem tudta megérteni a világban uralkodó kényszerűséget, az elvitázhatlan szabályosságot, a materialistának gépies mechanismusa nem tudta megérteni a látszatos szabadságot, a roppant különféleséget. Ujabban némely bölcsészek hangoztatták az eszmét mint erőt, Fouillée Alfréd el is nevezte az ő bölcsészetét az eszmeerő philosophiájának s valóban nagy világosságot vet az ember erkölcsi életére, mikor determinismusába beleolvasztja az eszme befolyását. E világosságot azonban az én fölfedezésem adja meg legjobban. Mert ha be tudom bizonyítani, hogy az emberiség több évezredes történetén keresztül szabályos hullámokban halad előre s a hullámok egyes részeinek megfelelő sajátságaik vannak; hogy a tartalom ugyan változik, a mint műveltebb lesz az ember, módosul az élete, de csak külsőleg; belső világa azonban szabályosan ismétlődik, a hullám első részében fölemelkedik, megnemesül, az általános, az egyetemes, a fenséges, a magasztos iránt érdeklődik, vagyis idealista lesz; a hullám utórészében pedig a realismusnak, az anyaginak, az érzékinek, a kedvesnek, gyöngédnek, bájosnak, a részletesnek hódol. Ezt nem tudták sem a bölcsészek, sem a történetírók. Most, hogy tudjuk, bátran hirdethetjük, hogy az erők, melyeket a természetben észlelünk, szellemi, erkölcsi és aesthetikai életünkben eszme név alatt szerepelnek, mint eszmeerők hatnak reánk, módosítják szervezetünket, átalakítják érzésünket, gondolkodásunkat s eszközlik, hogy bizonyos időkben eszményileg érez az egész társadalom, máskor pedig realis gondolkodású, érzésű.

Ezer meg ezer alkalmam volna e tényt bemutatni előadásaimban, de mégis mindjárt fölmerűl az ellenvetés: Kérem, bocsásson meg, mindig ilyen volt az ember, mint napjainkban, csak műveltebb, tanultabb, finomabb és talán okosabb; de alapjában mindig ugyanaz, az egyik jó, a másik rossz, az egyik nemes, önérzetes, de tiszta és becsületes, a másik dölyfös, büszke, követelő, kapzsi; az egyik szerény, alázatos, lemondó, a másik tolakodó, durva, nyers stb. Pedig nem úgy van. Az ember örökké változik: érzése, gondolkodása modosúl. Legjobban mutatja ezt az irodalomtörténet. A XVI. század idealismusa alatt a művelt Európa rajongva olvassa a lovag- és pásztorregényeket, Tasso nagy éposa: A megszabadított Jeruzsálem, maga is ily lovagtörténet; a XVIII. század idealismusa újra az önfeláldozó, nemes, magasztos és sentimentalis jellemek históriáját szolgáltatja s századunk huszas, harminczas éveinek idealismusa ismét a nagylelkű, önzetlen, majd a jóban és rosszban szertelen jellemek története. A ki ily olvasmányokban gyönyörködik, az többé-kevésbbé így érez, így gondolkodik, Ma elszunnyadunk, jótékony szendergésnek adjuk át magunkat, ha Vörösmarty Zalán futását olvassák fel nekünk, Klopstock Messiásának álomhozó természete közmondásos. Pedig volt idő, mikor elragadtatva olvasták ezeket s a velök rokonműveket. A mai olvasó ügyesen átsikamlik Eötvös Carthausijának érzelmes lapjain, kihagyja hosszú körmondatait, csak a történetet, a regény meséjét halászsza ki az érzelmek árjából; míg 1840-ben a legtöbb olvasó épen e sorokon gyönyörködött, ezeket a hullámzó körmondatokat írták ki, tanulták be, szavalták önmaguknak és másoknak. Hány öreg úr íróasztalának fiókjában találni jegyzőkönyvecskéket, melyekben Eötvös sentimentalis gondolataiból számosat írt össze, most azonban a bohó fiatalság egyik balgaságának rója fel, pedig nem úgy van, mert nemcsak a fiatal, hanem az aggastyán olvasó is gyönyörködve forgatta.

Tehát valóban változik az ember nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Idáig azt mondottuk, hogy beleunt, belefáradt az emberiség ebbe vagy abba a rajongásba, elfordult tőle, okosabb, józanabb lett. Fölfedezésem után tudjuk, hogy ez nem áll, újra visszatér a rajongás, legfölebb tárgya változik, módosul. Ha beköszönt az idealismus, újfent megragad bennünket és magával hurczol az eszményi tetterő, a nemesebb morál, a tisztább, fensőbb erkölcs, az önzetlen érzés, gondolkodás, rajongunk a haza és nemzet, a világ és emberiség eszméiért; míg ha uralomra jut a realismus, a magunk és családunk, községünk és vidékünk érdeke lebeg szemünk előtt.

Mi szűli e változást? Nem képzelhetni mást, mint egy az emberen kívül álló erőt, a mit eszmének nevezünk; ez az eszme hat reánk s halkan, észrevétlenül módosítja érzésünket, gondolkodásunkat. Az eszmének, úgy mint a villanyosságnak, kétfélének kell lennie, az egyik igenleges, positiv, ez az idealis eszme, a másik a nemleges, a negativ, ez a realis eszme, mely visszaszorítja az előbbit, miután magába olvasztotta az igenleges eszme egy részét. A kettőnek harcza nagy izgalmat szül, közepe táján kitörhet a forradalom, véres harczokat idézhet elő a positiv és negativ eszme képviselői között; de külső vérontás nélkül is nagy lelki harcz van ilyenkor minden egyes ember keblében; bensejében a legrajongóbb idealista is érzi a realismus némi igazságát és viszont a realista az idealismusét.

De azt mondhatná valaki, hogy mi szükségünk van kétféle eszmére. Elég ha az eszme adja a lökést, az emberi szervezet pedig az akadály. Ezzel azonban nem magyarázhatnánk meg számos tüneményt, mert ekkor az eszme képviselné az idealismust, szervezetünk pedig a realismust, az eszményiség idején az eszme győzné le az emberi természetet; míg a realismus napjaiban szervezetünk szorítaná vissza az eszmét. De akkor hogy fejtjük meg az oly jellemek alakulását, változását, melyek a realismus idején majdnem teljesen megbomlanak; de a mint beköszönt az idealismus, derék, kitűnő férfiak lesznek. A sok ezer példa közűl álljon itt Kisfaludy Károly, a ki 1788-ban az idealrealismus napjaiban született, ifjú korában sok bajt okozott atyjának, tanítóinak, majd katona lesz, ott sem boldogul, 1811 után kilép a katonaságból, pár hónap alatt eltékozolja anyai örökségét, nyomorában tubákszelenczékre érzéki, illetlen képeket fest és így tartja fenn magát, 1817 körűl megnemesedik, a haza és nemzet eszméje lángol keblében, példánya lesz a testi-lelki tisztaságnak, felmagasztosul előtte a nő és a jóbarát, tisztelettel tekintenek rá írótársai: Vörösmarty, Bajza, Toldy stb., míg 1830-ban a realismus ébredezésével le nem sújtja a halál.

Az emberi szervezetben, idegrendszerünkben kell tehát lenni eszményi és realis sajátságoknak: egyikünk jobban tud összefoglalni, általánosítani, mint a másik, a ki alkalmasabb az intensiv munkára, a részletezésre, az elemzésre; az első, ha nem tud símulni az uralkodó eszméhez, a realismushoz, rosszul érzi magát, bomladozik, kicsapongó, részeges, kártyás, tékozló lehet belőle, vagy a melancholia támadja meg, mint Berzsenyi Dánielt a tízes években, vagy ingerült, ideges lesz, mint Kölcsey, sőt a nagy Goethe és a mi Kazinczynk is.

Sok ezer példa van az ellenkezőre is, midőn jeles, hírneves realisták nem tudtak átmenni az idealismus világába. Tekintélyes elemző, bonczoló, részletező túdósok, írók, költők, államférfiak felháborodva nézik az idealisták bolond világát, józan és egyszerű okosságuk nem képes átérezni kortársaik általánosító gondolkodását és elpusztulnak. Kitűnő példa rá a Bánk-Bán szerzője, Katona József, a ki felháborodva nézi Kisfaludy Károly tragédiáinak fényes sikereit, pedig nem talál bennök se cselekvényt, se jellemzést, csak hiú nemzeti dicsekvést, melyre a csőcselék és hebehurgya ifjúság őrülten tombol. És a szegény költő haza megy szülőföldjére, az italnak adja magát, elkölti a közpénzeket és korán elpusztul.

Nem akarom fölösleges példákkal szaporítva bizonyítgatni ez állítás igazságát, úgy is bővebben kell még róla szólanom. Itt egy igen fontos kérdésre kell még válaszolnom. Mikor nyilatkozhatik meg az új eszme, hogy támad az idealismus? Annál inkább felelnem kell reá, mert szorosan összefügg az előbb említett tüneményekkel.

Mondottam ugyanis, hogy sok idealis szervezetű ember rosszúl érzi magát a realismus alatt, hogy minden bántja, hogy bomladozik, hogy némelyik megőrül, korán elpusztul vagy elpusztítja magát. De hát hogy támadhat e jelenségből az idealismus? Ha az emberi cselekvésből akarnók kimagyarázni e tüneményt, így okoskodhatnánk: Mi a realismus? Expansiv munka helyett intensiv munka: mindenütt részletezés, elemzés, bonczolás, szétmállás. Az ember nem rajong többé az általánosért, hanem a rész, az egyed érdekli. A társadalom egésze nem lelkesíti többé, hanem a faj, a törzs, az osztály, a testület, a család és saját magánérdeke vezeti érzésében, gondolkodásában. Végre léha egyedekre bomlik szét a társadalom. Idegesen, tehetetlenül egymagában áll az ember. A meddig van egy kis erkölcsi összetartás a társadalomban, erőtlenül lézeng a bomladozó idealista. Bárhová fordul, mindenfelé idegen elemekre talál, rosszul érzi magát embertársai körében, sehol sincs otthon, mások se látják szívesen. De a mint teljesen szétmállott a társadalom, mikor csak léha egyedekkel áll szemben az idealista, akkor visszanyeri erejét s minden téren legyőzi az egyedűl álló realistákat. Ez azonban alig magyarázhatja meg az idealismus szabályos kitörését az egész világon. E kitörésnek ugyan viszonyban kell lenni az emberrel; de hogy minő e viszony, még nem tudjuk megmondani. Most csak azt tudjuk, hogy mikor az individuumra zsugorodik össze a társadalom, tör ki az idealismus. Ez történhetik hosszabb vagy rövidebb idő alatt. A Socrates előtti hullám valamivel hosszabb mint 200 év, a Socrates kezdette hullám mintegy 260 esztendő; a középkor legnagyobb hulláma 975-től 1490-ig tart, míg a mostani 1816-ban kezdődik és napjainkban végződik.

Roppant erős az idealismus napjaiban az eszményiség embere. Az idealista e rendkívüli ereje megmarad jó ideig, egész a realismus ébredezéseig, támadására megdöbben és visszariad a realista s meghódol az eszményi ember merész fölléptére. Mikor a XVI. században Sztáray Mihály Tolnában, Baranyában rövid idő alatt százhúsz protestáns egyházat szervezett, munkájában sokszor egymaga állott egész katholikus hitközség elé, vitára hívta fel a plébánost, a ki legtöbbször remegve állott ki a jövevény elé, vagy igen sokszor jónak látta elmenekülni, Fenmaradt azonban egy közmondásban annak emlékezete, mikor jámbor asszonyok egy teknő alá rejtik a menekülő plébánost s a teknőn űlve nyugodtan dolgozgattak, hogy elhárítsák magukról az üldözők gyanúját.

De mikor azután ébredezik a realismus, mikor ez is erőhöz jut, megváltozik a helyzet, csakhamar a realista lesz erős; gyönge és gyámoltalan az idealista. Hogy régi példákkal éljünk, a XVI. század utolsó negyedében az egész művelt világon gyarapszik a realismus, mindenfelé nagy nemzeti egységre, centralisatióra törekszenek, az egyházakban uralomra jut az orthodoxia, a nyelv terén lassankint jelentkezik az orthologia, a grammatikában és helyesírásban a történeti, etymologiai irány, a költészet és más művészetekben az ideálreál akadémismusa, a társadalomban a születés aristocratiája, a gazdasági életben a vagyon plutocratiája: ekkor a realismusnak, a nemzeti eszmének hatása alatt mindenfelé győzelmes hadjáratot visel a catholicismus; a jezsuiták híják vitára a protestáns papokat, a kik félelemmel térnek ki e felhívásokra, 1600 körül Pázmány Péter jezsuita, a későbbi esztergomi érsek, Magyari István sárvári prédikátort és jeles írót híja fel vitára, a kitűnő férfiu azonban tagadólag válaszol, mert nem akarja lelke csöndjét zavartatni. Valóban nem a lélek nyugalma volt az oka félrevonulásának, hanem az eszme ereje. Már elgyengűlt az idealismus, elfordult tőle az emberiség és e nyomott helyzetben nem mert kiállani a jeles Magyari. A derék theologus és tanító Súri Mihály eltávozik hazúlról, ha megtudja, hogy Pázmány Péter Komjáthra jön a Forgách-család látogatására. Minek tér ki a jeles tudós az egyszerű jezsuitának, miért szeretik a Forgáchok Pázmányt és jezsuita társait? Egyéni szervezetük mellett az uralkodó eszme tette őket szeretetre, tiszteletre érdemesekké, hatalmasokká és félelmesekké. Az eszme erősít bennünket s ha nem tudunk vele haladni, gyöngék, tehetetlenek leszünk. A legnagyobb lángész erőtlenül lézeng ilyen esetben s dúlt kedélylyel mereng vagy dühöng szerencsétlen állapotán. Nekünk is van ily költőnk, kinek vasidegei több mint harmincz év óta élet-halál harczot vívnak az eszmével; míg mások könnyen összetörnek roppant nyomása alatt. Jean Jaques Rousseau, a mult század e nagy gondolkodója és sentimentalis költője, nem bírja ki az ébredező realismus nyomását és oly dolgokat művel, melyekről mostani bírálói mintegy bomlott elme cselekedeteiről beszélnek; Tassót, a Gerusalemme liberata nagynevű költőjét, szintén bomlottá teszi az ébredező realismus a XVI. század második felében, a németek nagy Schillere nem bírja ki az idealrealismus delét, a nagy nemzeti eszme központosító egységét, az erősödő realismus összetöri és a sírba viszi gyönge testét. Tömérdek példával szaporíthatnók ez állítás igazságát, minden egyes ember például szolgálhat reá: ügyvéd és orvos, kereskedő és iparos, pór és munkás, csak úgy, mint a legnagyobb államférfiú és fejedelem, költő és művész; csak életök részleteit kellene pontosan ismernünk, érzésöket és gondolkodásukat kellene apróra tudnunk. E tekintetben a legnagyobb tájékozódással szolgálnak az írók és költők, mert műveikben le van téve, meg van örökítve érzésök és gondolkodásuk világa s ha még hozzá szervezetöket is közelebbről ismerjük, majdnem teljes bizonyossággal magyarázhatjuk életök folyását és pusztulását. Meg tudjuk mondani, miért volt derült, vidám és jókedvű az egyik, miért hideg, méla, unalmas a másik, miért virágzott az egyik egészsége és volt silány, gyönge, szenvedő a másiké.

Valaki azt vethetné ellenem, hogy kevésbe veszem az öröklést. Az utóbbi harmincz év alatt roppant sokat írtak és beszéltek az öröklésről. Különösen az orvosok a nemzedékek egész sorával hozakodtak fel, a kik ugyanazon erkölcsi és testi hibákkal jöttek a világra és távoztak innét. Nem csekély fontosságú ez az ellenvetés. Tény, hogy beteg szülőknek sokszor hasonló betegségben hunytak el gyermekeik és unokáik. De sok példát tudunk az ellenkezőről is. Tüdővészben elhalt szülőknek voltak egészséges gyermekeik, a kik nagy korban és más betegségben hunytak el. Általában úgy vagyunk az örökléssel, hogy a sok ezer meg ezer halál közűl rendesen csak kevésre tudjuk alkalmazni ezt az okot; míg ha valaki jól ismeri az erkölcsi világ törvényét és ezzel az ismerettel vizsgálja elhunyt barátjainak és rokonainak életét és halálát, eddig nem sejtett világosságban mutatkozik neki társainak, bensőbb barátjainak élete folyása és elhunyta. A kik pedig megették kenyerök javát, a kiknek adatott hosszabb időt élniök, bámulattal fognak visszatekinteni a lefolyt 40–50 esztendőre: vissza fognak emlékezni a jó és rossz napokra, s az erkölcsi törvény ismeretével meg tudják magyarázni, miért ment jól vagy rosszul a dolguk. A nyolczvanas években, harminczhárom éves korában, elhunyt jeles bölcsész, Guyau a pessimismusról szólva mondotta, hogy egy új tudományt kell megalkotni, a népek értelmi egészségtanát és az egyének értelmi gyógytanát. E nézet nem nagyon merész. Tény, hogy tömérdek életunt és ideges ember van a mai realis társadalomban, a kiket hideg vízzel, fürdővel, hegyi levegővel, utazással és más egyébbel gyógyítgatnak, még pedig legtöbbször csekély sikerrel, az orvos urak; mely betegségre azt sem lehet ráfogni, hogy örököltük, mert szüleink épen nem voltak neki alávetve, hanem ha adunk valamit a történetre, ki kell mondanunk, hogy a realismus okozza e gyűlöletes bajt, nem pedig az orvosok és bölcsészek semmitmondó indokolása, hogy sokat dolgozunk, a pénzt és szerencsét hajhászszuk, hogy sokat tudunk, mert tény, hogy épen nem a sokat dolgozó, tudó és szerencsehajhászó egyének vannak e betegségnek legjobban alávetve, hanem azon szép hölgyek és előkelő urak, a kik épen azon törik szegény fejöket, hogy miféle mulatsággal, szórakozással töltsék el a holnapi napot. De hát a sok orvos utána mondja egyik a másiknak szavát, ítéletét s ott keresik a baj okát, a hol nem találni. Pedig itt az ok az uralkodó realismus erkölcsi tehetetlensége, korlátoltsága, aprózása, részletezése, mely megakadályozza a lélek minden elánját, fenséges, magasztos elragadtatását, szélesebb és korlátlanabb cselekvését. S e szörnyen elterjedt betegség gyógyszere a közeledő idealismus lesz, mikor tetemesen megfogyatkozik. Valószinű sejtelem, hogy testi-lelki bajaink a legszorosabb egységben vannak az uralkodó eszmével, hogy a betegségek nem véletlen okok következményei, hanem hogy e betegségeknek, kóroknak épen az eszme és szervezetünk viszonya miatt van veszélyes hatásuk, s a kiknek sikerül elhárítaniok a veszélyt, szervezetök és az eszme egymáshoz való viszonyának köszönhetik. Sejtjük, hogy nem létezik véletlen, hanem a mi történik szigorú corollariuma az eszme és szervezetünk viszonyának.

Fölmerül most a kérdés: mi hát az idealismus, mi a realismus? A bölcsészek könnyen megfeleltek reá. Náluk régi megállapodás, hogy a realismus csak azt ismeri el igaznak, a mit érzékeivel észrevesz, az idealismus pedig az ész megismerő tehetségét vallja. A művészetek terén is elég könnyű volt a válasz, bár sok hibát követtek el, kivált a határok kijelölésében. Annál határozatlanabb lőn a felelet az erkölcsi téren. Itt tömérdek hibába estek a fogalmak megállapításánál. Tény, hogy a dolgok lényege előttünk ismeretlen, csupán a tünemények sajátságait látjuk és ismerhetjük. Az idealismus és realismus lényegének meghatározása összeesnék az eszmeerő mivoltának megfejtésével. Idáig azonban még nem jutottunk. Most egyelőre meg kell elégednünk azon eredménynyel, hogy teljesen tisztában vagyunk ama lelki állapotok ismereteivel, melyeket idealismusnak és realismusnak nevezünk. Világosan látjuk sajátságait, jellemvonásait, melyeket ezután nem zavarhatunk össze. Idáig a realismus egyik vagy másik vonását az idealismus jegyei között találhattuk. Fölfedezésünk után nem történhetik többé. Minden gondolkodó, ha végig pillant az idők árjának képén, rögtön helyesnek fogja találni az idealismus és realismus, s a harczukból származó idealrealismus fő jellemvonásait. Ezek az emberi élet minden terén egyszerre mutatkoznak, tehát a vallás és erkölcs, a nyelv, az irodalom és művészet, a jogi, állami és családi élet, meg a gazdaság, ipar és kereskedés terén. A föld egyetlen zuga, szeglete sincs kivéve alóla, Londontól Tokióig, innen New-Yorkig nincs ember, a ki nem érezné az eszmeerő hatását. Férfi és nő, ifjú és öreg, szegény és gazdag, gyönge és erős, vad és civilizált mindnyájan hatása alatt állunk. Részben tőle függ szerencsénk és szerencsétlenségünk. Ő a mi boldogságunk kovácsa. Nincs módunkban szabadulni tőle, hihetőleg a halál sem fejt ki ölelő karjaiból, s hogy a szentírás szavaival éljek: ő az, in quo vivimus, movemur et sumus, benne élünk, mozgunk és vagyunk. A bölcsőtől a sírig vezet bennünket. Édes szüleink ajkairól rendesen az eszme szózatát hallja a gyermek, nevelői, tanítói az eszme irányadása szerint járnak el, kedves könyveink, kedvelt olvasmányaink az ő szellemében írvák, ebben szólalnak meg társaink, barátaink, sőt kedvesünk szerelmes szavain, modorán is, megérzik az uralkodó eszme hatása, s ha bíró elé kerülünk, ítéletét módosítja az eszme: máskép sújt az idealismus, máskép a realismus idején, s ha politikával foglalkozunk, szervezetünk és az eszme egymásra hatásánál fogva egyikünk liberális, másikunk radikális, némelyik clericalis és conservativ lesz. Szüleink, társaink, barátaink, szóval az egész társadalom rólunk való ítélete nem csupán saját szervezetünktől, hanem kiválóan az uralkodó eszmétől függ. A kik összefoglalni és magasabb szempontra tudnak emelkedni, azokat az idealismus idején nagy eszű embereknek híják, tekintélyök messze hat s nagy nevet hagynak hátra; míg a realismus napjaiban félszeg lelkeknek, ferdeeszű embereknek mondanák őket; a kik pedig aprózni, részletezni, elemezni tudnak, a realismus idején jeles orvosok, kitünő ügyvédek, éles eszű bírák, alapos tudósok, derék tanárok, hírneves államférfiak, kiváló gazdák vagy iparosok és kereskedők lesznek, míg az idealismus napjaiban buta frátereknek, korlátolt és jámbor teremtéseknek, ügyetlen és kicsinyes lelkeknek tartatnak, a kik sajnálatraméltók, de nem alkalmasak valamely nehezebb feladat megoldására.