Az erkölcsi világ

IV.
A VALLÁSOS ÉS ERKÖLCSI ÉLET.

Mi a vallás? Egy rendkívül magasztos és fenséges tüneménye az emberi életnek, mely lehetetlen, hogy magával ne ragadja a gondolkodót. Ha elképzeljük az embert két végletében, a mint állati kapzsiságában, köznapi élelmességében, nyers anyagiságában mutatkozik, mikor csupán az érzéki, a kézzelfogható gyönyörködteti; másrészről, ha látjuk, mikép emelkedik a léhaság fölé s egy képzelt isteni világot teremt magának, melyre nincsenek érzékelhető bizonyítékai, de azért mégis nagy szüksége van lelkének; ha látjuk, mikép borulnak le ezerek meg ezerek egy oltár előtt, melyről azt tartják, hogy boldogító áldás száll reájok; térdelnek egy darabka kenyér előtt, melyben az ég urának szent teste és vére vagyon, mely kiemeli őket az anyagiság kötelékeiből, megjavítja, megnemesíti életöket; mikor egy hatalmas épület roppant boltozatai alá lépünk és látjuk, hogy e palotát az ember Istenének emelte, istenházának híja, hogy megalázva, magába térve jobb, nemesebb és istenesebb legyen: lehetetlen, hogy magasztos véleménynyel ne legyünk a vallás iránt, melyet ennyire becsűltek embertársaink.

De bárminő felfogásunk legyen felőle, mindenesetre az emberi élet egy magasztos jelensége áll előttünk, mely okvetlenül alá van vetve az erkölcsi világ törvényének s változásokon kell átmennie: a vallásnak is meg kell éreznie, hogy idealista, idealrealista vagy realista az ember.

A mi a vallás fogalmát illeti, a gondolkodók különfélekép magyarázzák. Némelyek az emberfölötti világ physikai, metaphysikai és erkölcsi magyarázatának, a szegény ember bölcsészetének, mások általános függésünk érzetének tekintik, melyben szeretettel, gyöngédséggel és ragaszkodással fordulunk a mindenség urához. Kegyelettel nézünk feléje s vígasztalást, támogatást kérünk tőle az élet nyomorúságában. Bármily meghatározását olvassuk a a vallásnak, rendesen igazuk van a kitűnő gondolkodóknak, csakhogy ők az eszme hatása alatt más és más oldalát, sajátosságát emelik ki a religiónak.

De ha szétszedjük a vallásos élet tüneményeit, rendesen megtaláljuk a hármat t. i. mythosi magyarázatát a természeti tüneményeknek, minő a teremtés, az első ember bűnbeesésének és későbbi megváltásának mondája, a csodák egész sorozatát, melyek sokszor történeti tényekkel vannak összekapcsolva; azután látjuk a dogmák, hitágazatok kisebb-nagyobb rendszerét, melyeket feltétlen igazságoknak tartanak, bár tudományosan nem bizonyíthatók. A hitágazatok vagy hittani, vagy erkölcsi tartalmúak, s magunk viseletére vonatkoznak, úgy hogy a hívő erkölcsi eszményét foglalják magukban, azért a vallásos ember életében a hit és erkölcs a legszorosabb egységben állanak egymással. Végre harmadszor minden vallásban a szertartások hosszú sorára akadunk, melyekkel vallásos ragaszkodásunkat, meggyőződésünket külsőleg is jelezzük.

Ha végig pillantunk a világ történetén, látjuk, hogy a vallás e három része némi változáson, módosuláson megy át az idők árja szerint. Mindegyik megérzi a haladás hullámának idealis, idealrealis és realis korszakát. Tudjuk, hogy az idealismus az összefoglalás kora, a rokon tünemények csoportosításáé. Már most mi következik ebből a vallásra nézve? Mikor az ember az idealismus legszélesebb látkörében él, a nagy mindenséget és még nagyobb alkotóját látja meg lelki szemeivel, ekkor rajong az isteniért s mély hódolattal borul le szentsége előtt. Gondolkodása bámulatos egységbe hozza össze az igaz, szép és jó eszméit s e végtelen egység élén maga az Isten, az alkotó, a nagy egységes idea áll. Mihelyt szűkűl az idealismus látköre, halványodik az Isten képe; az igaz, a jó és a szép eszméi kezdenek elválni egymástól; mig a realismus alkonyán csak a mysticusnak van sejtelme az istenről s édeleg a vallásos érzés melegében, az igaz, szép és jó eszméi pedig egymás ellenségeinek látszanak. Az idealista el sem tudja képzelni, hogy ne volna czélja a mindenségnek, tehát a teleologia hive; a realista az ő parányi körében csupán az okviszonyt látja, a közvetlen, a látszatos okot veszi észre, azért lenézi a teleologiát. Az idealismus napja legfényesebben ragyog első kitörésekor, azután homályosodni kezd s mutatkozik a skepticismus, a rationalismus, mely az emberi észt teszi az eszmei világ birájává. Ekkor szokott erősen fellépni a vallásújítás; mikor pedig annyira szűkül az ember látköre, hogy kezd elmosódni az isteni s csak érzéki szertartások és formaságokban él a vallás, akkor már nem igen törődnek vele és reformjaival. A mi a vallás történeti megjelenését illeti, a következőket mondhatni róla. A kezdetleges műveltségű ember az ő barbárságában minden rendkívüli tüneményt valamely istenségnek tulajdonított, így támadtak a legkülönfélébb istenek, kifejlődtek a leggyönyörűbb és mesés hitregék, kivált a realisabb idők kedveztek e fejlődésnek A rationalismus jelentkezésével, mikor tapasztalták, hogy némely tüneménynek természetes és némileg magyarázható oka van, az istenség, melynek e tüneményeket tulajdonították, veszített jelentőségéből, míg végre majdnem elenyészett. Újabb idealis korszakok újabb támadásokat intéztek a mythosok ellen, míg odáig nem fejlődött az emberiség, hogy már csak két istenséget vallott: a jó és a rossz istenét. Zoroaster vallása ilyen. A zsidóság az idealismus alatt végre eljutott az egy isten fogalmához, s habár időnként visszaesett a realismus nyomása alatt a polytheismusba s bálványimádó lett, a próféták rendesen kiemelték: így szabályozta Jeremiás a Jehovah tiszteletét a VI. század eszményi napjaiban. A judaismus egyistenségéből fejlődött a keresztyénség, melyet az idealrealismus delén hirdetett Krisztus. A Kr. u. első és második század realis érzése sok mysticus elemet vitt be a keresztyénségbe, minő volt a gnosticismus, melyeket a harmadik század eszményi iránya részben kiirtott. E század szélesen elterjesztette a krisztusi vallást, nagy küzdelembe került ugyan Arius rationalis tanának háttérbe szorítása, a keresztyénkatholikus doctrina egységessé tétele, ami az idealrealismus idején 312-ben a nicaeai zsinaton sikerűlt. A hetedik század idealis iránya ismét nagy mozgalmat idézett elő a keresztyénségben, úgy látszik már ekkor zúghattak a szentképek túlságos tisztelete, ezen érzéki elem berohanásai ellen, de csak a VIII. század elején tört ki a harcz, mikor Izauri Leo kidobatta a szent képeket. Az idealrealismus központosított nemzeti eszméje azonban 787-ben visszaállította a képek tiszteletét. A hetedik század első felében lépett föl Mohammed új vallásával, talán azért van oly kevés dogma az ő tanában, mert a későbbi idealismus, az észszerűség napjaiban lépett föl. Némileg érthetővé válik a Honorius-kérdés is. E buzgó, tevékeny és erkölcsi fegyelmet sürgető pápának egy levelet írt Sergius patriárka, melyben a katholikusok és monophysiták vitáinak megszüntetésére egy közvetítő inditványt tesz: fogadják el, hogy Krisztusban csak egy akarat volt. Honorius az idealismus hatása alatt, úgy látszik, inkább a vallásos élet emelésén fáradozott és nem szerette a terméketlen hitágazati feszegetéseket, beléegyezett tehát a kifejezés használatába, hisz az istenség „nem a mi bűneinket, hanem a bukás előtti természetünket vette föl, nem pedig az utóbb megromlottat“. Csakhogy keleten oly éles volt az ellentét, hogy ebből új eretnekség, a monotheletáké keletkezett, melynek csak a hatodik egyetemes zsinat (682.) vetett véget, mikor a többiekkel magát Honorius pápát is kárhoztatta. Talán még az is érthetővé válik, hogy tudta a 682-iki zsinat magát a pápát is megróni; mert még annyi idealismus volt a társadalomban, oly erős az igazságérzet, hogy lehetetlen volt teljesen elsimítani a dolgot; a mi könnyen megtörténhetik az idealrealismus delén, mikor a központ tekintélyét emelni óhajtjuk. Az idealrealismus idején a pápaság nagy egységre törekedett, saját vezetése alá akarta szorítani, kényszeríteni a keleti egyházat, a mi a VIII. egyetemes zsinaton (869) sikerűlt is, mely kárhoztatta Photius szakadását; a X. század realismusának decentralisatiója azonban elidegenítette a keleti és nyugati egyházakat, ritkán érintkeztek; 968-ban összeütközés támadt azért, mert Luidprand, Ottó császár követe, Photiust egyszerűen a görögök császárának, míg Ottót a rómaiak császárának és augustusnak czímezte. Az igazi szakadást azonban Cerularius Mihály konstantinápolyi patriárka (1043 óta) a reformidealismus napjaiban idézte elő; ez kikelt a Filioque mint a symbolum meghamisítása és más egyebek ellen s habár nem támogatta a császári hatalom, keresztűlvitte a szakadást. A XI. sz. idealismusának szabadabb gondolkodása számos eretnekség szülő anyja volt, kik részben az erkölcs sürgetői és a hitigazságok megtámadói valának, például Leuthard, egy pór, a ki Chalons sur Marne parasztjait a képek és keresztek rontására buzdította, Lisoi és István orleansi papok (1022) hirdették, hogy csak azt kell hinnünk, a mit a Szent-Lélek írt az ember szívébe, Gerndorf (1025) Arras körül alapított egy felekezetet, mely a lemondást, a bűnös vágyak elfojtását, a testvéri szeretetet és a kézi munkát mondotta az igaz tannak, nem pedig a keresztséget, a penitencziát s az úrvacsorát. Ez időtájt keletkeztek a patarinok. Amint lassankint ébredezett a realis irány, nagy volt a szellemi mozgalom, beállott a két eszme harcza a XII. században s még mindig számos eretnekséget okozott. Ilyenek voltak Tanchelm (1115–1124) követői Brabantban, akik megveték a szentségeket és a hierarchiát; Eon hívei Bretagneban, bruisi Péter, egy kiátkozott pap, a ki elveté a gyermekek keresztségét, a misét s csak emlékül tartá meg az eucharistiát és mikor megtámadta a szent képeket, megölte a nép; lausannei Henrik magát az egyházi éneket is kárhoztatta. Ezeknél s hasonlóknál sokkal jobban terjedtek a katharok, a valdensek, az albigensek.

Az idealrealismus egységre törekvése, merev orthodoxiája borzasztó mészárlást követett el bennök, az egyházi és világi hatalom közös erővel rohanta meg őket; nem elégedtek meg a nyilvános eretnekek halálával; meg volt hagyva, hogy kutassanak, házról-házra járjanak az inquisitorok, fogdossák, vallassák a gyanusakat s a világi hatalomnak adják át a bűnösöket. Már a harmadik laterani zsinat (1179), noha kijelenti, hogy non sitit sangvinem, az egyház nem szomjazza a vért, intézkedik az eretnekek ellen. A IV. laterani zsinat (1215) pedig kegyetlen rendszabályokat hoz. És e rendszabályok annyira vérében voltak az idealrealismus delének, hogy még a felvilágosult II. Frigyes törvénykönyvében sem hiányzanak.

De míg az idealreal idők orthodoxiája szabályozta, rendezte az egyházi doctrinát, sz. Tamás és mások közreműködésével megteremtette a scholasticus bölcsészetet, behozta a szigorú egyházi fegyelmet, fölemelte a pápai tekintélyt, előmozdította az egyházi ünnepek fényét, pompáját, behozta az úrnapját: megkezdődött lassankint a realismus akna-munkája, az alkotó részek fokozatos szétmállása, az egyes országok egyházainak kisebb-nagyobb önállósága. Terjedt az érzékiség, a léhaság, hanyatlott az erkölcsi élet, nem lelkesedtek a dogmákért, a szigorú tanokért. A lelkészek inkább moralisáltak s nem feszegették a hitágazatokat. A vallást jobbadán az érzelembe helyezték, a vallásos érzést hangoztatták. Terjedt a pietismus és mysticismus, az első lágy, kenetes magatartás, mely nem sokat töprenkedik a dogmákon, ridegnek, száraznak, érzés nélkülinek tartja a velök foglalkozást, az utóbbi magasztos szemlélődésbe, vallásos intiutióba merűl és a realismus részletező intensiv munkájával titkos, rejtelmes dolgokat sejt a léleknek istenhez való viszonyában. E titkos, rejtelmes világ egyik tüneménye a boszorkányokban való hit, mely mind jobban erősödött a realismus gyarapodásával, ugy hogy a XV. század nyolczvanas éveiben inquisitorokat küldött ki ellenök a pápa.

E század végén azonban ébredezett az idealismus, mely lassankint nemessé, fenköltté, önzetlenné tette az ember magatartását, utóbb pedig észszerűbbé vallását, gyöngitette, részben kiirtotta az érzéki elemet, a szertartásokat. Luther lassankint elejtette a szentségek nagy részét, eltörölte a misét, a kath. szertartások e központját. Kálvin még jobban keresztül vitte ridegségét, Socinus már tagadta a szentháromságot, végre a zsidózók kiirtották a hitágazatok legnagyobb részét. Ez utóbbi két felekezetet, mivel legkésőbb keletkeztek, sikerűlt visszaverni az erősödő idealrealismusnak, a lutheránus és kálvinista felekezet azonban uralomra jutott sok országban, testületileg szervezkedett úgy, hogy nem lehetett hozzáférni s a náluk is kifejlődött idealrealismus orthodoxiája szigorúságával megóvta tagjainak a katholikus egyházba való visszatérését. Ők is borzasztóan üldözték, nyomták az elszakadókat s ha a XVI. század első felében és később is szabadságot követeltek maguknak, a XVII. században már mint megalakult orthodox egyházak viselkedtek. Az egyházak tanának megállapitására tömérdek megyei és tartományi zsinatot hittak össze, melyeken lassankint közös tanokban állapodtak meg. A katholikus egyház már a trienti zsinaton (1545–1563) elvégezte ezt, különféle országos és megyei zsinatjai főleg az erkölcsi és a hitélet emelésével foglalkoztak.

Az idealrealismus központositása folytán rendkívüli hatalomra tőn szert a királyi és pápai trón. Többé-kevésbbé mindenütt létrejött a nemzeti egység, a XVII. század második felében ismét lazulni kezdett a központositás s a hol gyöngébb volt a kötelék, ott szakadás állott be. Portugallia már 1640-ben elszakadt Spanyolországtól, 1648-ban Hispania is elismerte Hollandia függetlenségét, az egyes német tartományok szintén kivívták önállóságukat. A pápai hatalom is megérezte a realismus gyarapodását, egyes országok egyházai kezdték mutatni, hogy nagyobb önállóságot követelnek, hogy nem engedik meg a pápa örökös beavatkozását. Egyik jelensége e tüneménynek a Decreta cleri gallicani, a franczia papság határozatai. Az inquisitió tekintélye is vesztett erejéből. Mig a XVII. század első felében majdnem mindenható volt, most akárhányszor megtagadta segitségét a világi hatalom. A vallásos polemiák, az egyházi vitatkozások helyébe a pietismus és mysticismus lépett. Az irodalmat elözönlötte a kenetes vallásos hang, mely gyűlölte a dogmák feszegetését. Rokonszenvvel fogadták és buzgón olvasták a mysticismus termékeit, nagyon elterjedt a directio spiritualis, áhitattal forgatták szalezi szent Ferencz Philotheá-ját, Kempis Tamás Krisztus követését, Fenelon cambray érsek és mások hasonló műveit. Népszerűek valának a jansenisták, a kik művelték az egyházi és világi tudományokat s maguktartásában tele valának mysticismussal. Csupa idegesség bántotta az embereket. Nem egy csoda történt. Nagy izgatottságot szült különösen a szentéletű párisi diaconus halála (1727). Mesélték, hogy csodák történnek a sírjánál, nyavalyatörősek és mások meggyógyulnak éppen úgy, mint most Lourdesban.

1710 körül már jelentkezett az idealismus, tiz-húsz év mulva pedig utat tört sokfelé a rationalismus, az észszerűség. A léhasággal szemben mutatkozott a tisztább erkölcs, az emelkedett vallásos élet. Mivel később az egyház és állam szoros viszonya útjában állott a bölcsészek és írók szabadabb irányának, észszerű gondolatainak, természetesen a legsötétebb gyűlölettel ostorozták a vallást és egyházat. Ecrasez l’infame, irtsátok ki a gyalázatost, hangoztatta mindig Voltaire s utána mondotta a világ jó része körülbelűl 1770-ig. Sikerült is nekik eltöröltetni a jezsuita rendet és a papi intézetekben, meg a templomi szentbeszédekben is meghonosítani a rationálismust. Rousseau és mások kezdik ugyan csodálni a vallást, de nem a dogmákat; a sentimentalis novellák és regények is sokszor magasztalással írtak a vallás felől; de nekik sem kellettek a hitágazatok, sőt a franczia forradalom letaszitá trónjáról magát a legfőbb lényt is; a gyarapodó idealrealismus azonban csakhamar visszahelyezte nemcsak őtet, hanem a dogmákat is. Mindenfelől nyomták, üldözték az idealistákat, a rajongó reformátorokat, nálunk Martinovicsékat. Az ember gyönyörködni kezdett a hit ágazataiban, számos protestáns visszatért a kath. egyház kebelébe s még a kívül maradottak is tisztelettel szólottak a katholikus egyház szépségéről, gyönyörű szertartásairól, nagyszerű templomairól, a híres dómokról, hirdették a catholicismus érdemeit a képzőművészetek fejlődésében, szóval újra divatba jött a catholicismus. Minek köszönhetni ezt? A gyarapodó s végül uralomra jutott realismusnak, mely nem szerette a protestantismus észszerűségét, egyszerű és rideg templomait, száraz, unalmas egyházi beszédeit; úgy, hogy mikor 1817-ben a protestantismus három százados emlékünnepét ülték, sokan kérdezték maguktól és egymástól: mire való volt a hitújitás, mely annyi vért ontott, annyi sírást, jajgatást okozott? Hisznek itt is, hisznek ott is; bizony az a néhány sutra dobott szentség nem ért fel annyi százezer, sőt millió ember vérének kiontásával!

Mind e kérdésekre és tűnődésekre a huszas évek idealismusa adta meg a választ. Az érzéki, a kenetes, lágy és mysticus realista rövid néhány év alatt tetterős, munkás idealista lőn. Az erősebb gondolkodók rajongva fordultak a bölcsészethez és az észszerűség szempontjából vizsgálták, magyarázgatták az egyház tanait. Magában az egyházakban is merültek fel effajta merészebb magyarázók. A franczia Lamennais, az elragadó tollú író és gondolkodó, s társai: Lacordaire, a későbbi szerzetes, Montalembert gróf, a 30-as, 40-es évek nagy katholikus szónoka és mások a szabadságot akarták összeegyeztetni az egyház tanaival, a liberalismust az inquisitio támaszával. XVI. Gergely pápa csak kiméletesen utasította vissza nézeteiket, de nem irthatta ki őket, egész 1870-ig, az idealrealismus tetőpontjáig, a vaticani zsinat végeig szerepeltek. Még azután is az egyházból kitaszítva éldegéltek nehány esztendeig, külön gyülekezeteket alkotva. – Ronge és mások az egyház fegyelmi rendjén akartak módosítani egyet-mást, sokan követelték a nőtlenség eltörlését. Eötvös József az ő Carthausi-jában a vallást mutatja be vigasztaló angyalként, de neki még nem kellenek a dogmák, Guzmics Izidor és mások simulnak némely hitágazatok magyarázatánál az uralkodó idealis áramlathoz. Mindenfelé a vallás, a gondolat, az érzés szabadságát követelik és liberalismus név alatt sürgetik. A negyvenes években már követelni kezdik a dogmák szigorú megtartását, az erősödő orthodoxia csatába küldi a jezsuitákat, noha még nem érkezett meg az ő idejök; még Montalembert, Lacordaire, Gioberti és mások idealis catholicismusa szerepel, sőt 1848-ban liberalis politikára bírja rá a pápát, a ki élére áll a forrongó Olaszországnak. A theologiában a németek között tűnnek föl jeles tudósok, de a többi művelt nemzet is tud felmutatni többet vagy kevesebbet.

A 48-iki forradalom volt az eszményi és realis eszme roppant csatája, mely az idealisták bukásával végződött. A rajongók földönfutók lőnek. A legtöbben hazátlanul bolyongtak és most idegen országok kenyerén élősködtek. Hugo Viktor, a mint akkor hívták, a század legnagyobb költője, Jersey szigetén, a tenger szikláján élt, hová számtalan idealista az eszményi gondolkodás e búcsújáró helyére zarándokolt. Gyakran megfordultak nála a mi földönfutó magyarjaink is. Honn pedig mindenütt erősödött a központi hatalom, a világi úgy, mint az egyházi. Sok helyen frigyre lépett a két erő, másutt hallgatag támogatta egymást. Az egyházi élet követelte a dogmákat, egységre törekedett a tan és fegyelem terén, egyenlővé akarták tenni az eltérő szertartásokat is, melyek némely egyházaknak, mint például a milanóinak, ősidőktől sajátjaik valának; a semináriumok nyelvévé a latint tevék, mindenfelé megyei és tartományi zsinatokat tartottak, melyek a fegyelem, a vallásos élet élénkítését sürgették. Úgynevezett missiók járták be az országokat, melyek lángoló hévvel buzdíták a hiveket, gyóntatták, áldoztatták őket, tömérdek hallgató jelent meg előadásaikon, melyeket jó időben a szabad ég alatt tartottak, a püspökök szentgyakorlatra hívták össze a megye papjait. A katholikus egyházban roppant hatalomhoz, befolyáshoz jutottak a jezsuiták, a protestánsok körében az orthodox, a conservatív irány. A pápa egészen a jezsuiták karjaiba veté magát. 1854-ben dogmává tette szűz Mária szeplőtelen fogantatását, a hatvanas években kiadta a Syllabust, melyben össze voltak gyűjtve a modern gondolkodás politikai, erkölcsi, theologiai stb. tanai, mint a jelen idők nagy tévedései, 1870-ben pedig a vatikáni zsinat kimondotta a pápa csalhatatlanságát, mikor ex cathedra szól. A realismus azonban annyira növekedett, hogy ellenkezésbe kelle jönnie IX. Pius központositó, egységre törekvő orthodoxiájával. Vagy engednie és a korhoz símulnia, vagy meghalnia kelle. Ez utóbbi történt. Helyet adott a realista XIII. Leónak, a ki mindjárt szakitott elődje politikájával, engedékenységet mutatott minden irányban, megszüntette az éles harczokat a különböző államokkal, még Olaszország kormánya ellen sem árult el rendkívűli gyűlöletet. Alatta az eszme realis áramlata folytán megszünt az ultramontanismus, mely semmi egyéb, mint az idealrealismus központositó orthodoxiája s így sem az idealismus, sem a realismus idején nem virágzik. Az egyházi fegyelem húsz év óta tetemesen meglazult, nincs lélek, nincs buzgóság a papokban, élik világukat az egyházi élet nagy eszméi nélkül, végzik a szertartásokat, ledarálják imádságaikat, elmondják miséiket és szent beszédeiket lelkesedés, a szentség exaltatiója nélkül. Egy-két mysticus ugyan keresi a bensőséget, de nem talál követőkre; a pápai udvar engedélyével szent fegyelemre, igazi szerzetes életre akarták kényszeriteni a magyarországi barátokat, szt. Ferencz édes fiait, de minden erőlködés hasztalan volt. Nem akadt közöttük elég mysticus gondolkodású, a kiket rá lehetett volna bírni a fegyelem megtartására. A pápa engedékenysége végűl a legnagyobbra határozta el magát. Tudjuk, hogy az orthodoxia a legszigorúbban ragaszkodik az egyház latin nyelvéhez, a latin mise és szertartás az egység leghatalmasabb nyilvánulása. XIII. Leo azonban Strossmayer djakovári püspök sürgetésére a szlávoknak a latin helyett megengedte nemzeti nyelvök használatát. Hogy fog ezen siránkozni a jövő idealrealismusának orthodoxiája!

Ime, röviden vázolva, ilyen az ember vallásos élete: az idealismus idején felmagasztosul, utóbb háttérbe szorítja az érzéki elemet, a szertartásokat, nem rajong a dogmák finom distinctióiért, nem szereti a theologusok észbontó zabhegyezéseit; sőt időnkint, különféle eretnekségek formájában pusztítást végez a hitágazatokon, eltörli a nagyon képteleneket, a fejlődő skepticus bölcsészet megmételyezi számos gondolkodó lelkét, sokan hitetlenek lesznek. Az idealrealismus első felében nagy harcz támad a szabadabb gondolkodók és a vallás hívei között, a kornak még erősen eszményi jelleme van, a forradalom után azonban beköszönt a vallás erőteljes orthodoxiája, a hivők érdeklődnek a hitágazatok iránt, csodálják a theologusok mély és finom tudományát, ha lehet az egyház szaporítja dogmáit, építi templomait, érvényre juttatja befolyását az iskolákban és a társadalomban, előkelő szerepet kezdenek játszani a papok, mindenütt kitüntetéssel fogadják megjelenésöket; míg lassankint elnémul az orthodoxia, nem kellenek a dogmák, csak a szertartások, melyeket szivesen lát az ember, a legtöbbnek szemében csupa külsőség, formalitás lesz a vallás, a mysticusok azonban félre vonulnak, maguk ájtatoskodnak, sőt némelyek külön felekezetbe verődnek össze, mint nálunk a baptisták, nazarenusok, néhol a spiritisták, külföldön az úgynevezett buddhisták, továbbá az üdv hadserege és más hasonló gyülekezetek, Oroszországban tömérdek apró mystikus felekezet, melyekről alig adhatni számot.

Most térjünk át második tárgyunkra, az erkölcsi életre. Az erkölcs mindig nehéz vagy fejthetetlen kérdése volt a gondolkodóknak. A legkülönfélébb elméletek jöttek divatba, hogy nem sokára mások váltsák fel. Tulajdonkép kettőre vihetni vissza e sokféle nézetet: az egyik az ember közvetlen öntudatát, a másik a hasznot, a jólétet, a gyönyört stb. teszi az erkölcsi élet forrásává. Az egyik azt tartja, hogy bensőm, ugynevezett erkölcsi érzésem sugallja, hogy úgy vagy amúgy viseljem magamat; a másik azt véli, hogy a jólét szüksége vezet cselekvésemben. Már Plato és Aristoteles irataiban is fölfedezték a két eltérő vélemény nyomait s azóta száz meg száz bölcsész, theologus, gondolkodó haladt az egyik vagy másik irányban. Hány ezer kötetet írtak a kétféle nézetnek és változatainak támogatására! Lecky azt mondja, hogy azért is nehéz az erkölcs fogalmát és eredetét feszegetni, mert ha az utóbbi nézethez hajlunk, némely moralisták saját jellemünket is belékeverik a vitába: mert önzők, léhák, élvhajhászók vagyunk, azért csatlakozunk a tanhoz, mely a hasznot, a gyönyört teszi az erkölcs forrásává. Hogy kikerüljűk e veszélyt, próbáljuk meg, legyünk két kulacsosak s adjunk mindkét félnek egy kis igazat. Igy lekenyerezzük, talán jóakaróinkká teszszük őket és teljes nyugalommal foghatunk rövid fejtegetésünkhöz, a nélkül, hogy vaskos könyveket kellene írnunk.

Tudjuk, hogy az eszme hat az emberre és uralkodik fölötte. Az eszme idealis és realis fajtája vezeti érzésében, gondolkodásában és cselekvésében. Máskép érzünk, gondolkozunk és cselekszünk az idealismus, az idealrealismus és realismus idején. Jól sejtette Kant, hogy categoricus imperativus, hogy feltétlenűl parancsoló az erkölcs, a kötelesség szava, de nem terjesztette a szép és igaz ideáira, megelégedett azzal, hogy csupán a jóra vonatkoztatta. Pedig az idealismus napjaiban csak az eszményi szépet és az egyetemes igazt kell kiválóan szépnek, igaznak tartanunk, míg a realismus idején bolondnak tartanának, ha egy idealis képért, vagy valamely általános igazságért, minő az emberiség, a nemzet, rajonganánk. Igen, mi az eszme öntudatlan rabjai, teszszük, a mit nekünk parancsol, érezzük, a mit tőlünk kíván s úgy gondolkodunk, a hogy követeli. A katonai börtönökben évek óta ülnek egyes fiatal nazarenusok, a kik nem akarnak fegyvert fogni kezökbe s a mai realista szegény bolondoknak hívja őket; a második század realismusa alatt hány keresztény vértanú hős lélekkel ontotta vérét, állotta ki a legnagyobb kínokat, a kikre szánalommal nézett Róma léha érzéki gyermeke, míg hóhéraik is lesve-lesték ajkaikról az igen szót, hogy benyújtják a pogány áldozatot: nem értették ezt a szent őrültséget. A római hadvezér megtiltja, hogy távolléte alatt csatába bocsátkozzanak az ellenséggel, s mikor visszatér, látja, hogy győztek ugyan, de megszegték parancsát s halálra itéli saját gyermekét. A realista megbotránkozik az apa zord szigorúságán, felháborodik e katonai brutalitáson, a szülői tekintély e vadságán, míg az idealista, sőt az idealrealista is, nagynak, fenségesnek tekinti az atya kérlelhetlen szigorát. Schiller Don Carlosában II. Fülöp spanyol királyt hozza ily lelki küzdelembe, benső harczba; fia vét az orthodoxia, az állami centralisáló eszme ellen, azért pusztulnia kell, a mit más szemmel néz az idealista, mással az idealrealista és ismét mással a realista, noha mindnyájan könnyeznek. Valóban, az idealismus napjaiban a világ és emberiség, a haza és nemzet lelkesít bennünket, azért önzetlenek, magasztosak, önfeláldozók vagyunk. Csak az önzetlenség a jó; megvetést, lenézést érdemel az önző. Ilyenkor az elbeszélések és színjátékok tele vannak önfeláldozó jelenetekkel, a szerelem és hit, az érzékiség és a hazaszeretet, a magán- és közérdek összeütközéseiben mindig az utóbbinak kell győzni, különben rossz benyomást tesz ránk. Elégedetlenűl, bosszankodva teszszük le az ily könyvet, bosszúsan hagynók el az effajta színművet. Nemesebb jellemeket várunk, csak ilyenekért rajongunk. Az idealrealismus alatt, mikor mind az idealismus, mind a realismus tüneteivel találkozunk, már kezdjük érteni az önzés némi jogosultságát, már a szerelem kezd győzni különféle összeütközéseiben, a magán, a családi érdek a közérdekkel szemben; a realismus idején nem is látunk szívesen oly eseteket, melyekben valaki feláldozza magát és családját az egyetemes javára, effajta összeütközésekre sem szeretünk gondolni. Nézzük meg az összes színműveket, melyeknek előadására szivesen jár a közönség, s látni fogjuk, mily egészen más fajta drámai küzdelem folyik bennök, mint a minőkkel az idealismus és idealrealismus idején találkoztunk. Persze, azt szoktuk az utóbbiakra mondani, hogy elavultak, hogy kimentek divatból, hogy vén salabakterek, melyeken szegény apáink könnyeztek, de nekünk már bolondságok, melyeket meg sem érdemes tekinteni. Pedig csekély változattal újra visszatér az ő koruk s akkor gyönyörűséget találunk jobb darabjaikban. Egy városatya mondotta a realismus idején, mikor jó áron ki akarták sajátitani a telkét, de ő jóval többet követelt: Én nem csak polgár, hanem családapa is vagyok. Pedig polgárságát és városatyaságát is bőven kizsákmányolta s e mondásán senki sem háborodott fel, mert a realismus napjaiban jogosultnak tartjuk az önzést. Ekkor léha, érzéki, lágy lesz az ember, sokan kenetes pietisták, némelyek mysticusok, de nincs bennök erő. Tele vagyunk érzéssel, részvéttel, nem tudjuk nézni a szenvedőt, csupa könyörűletből állunk. Tömérdek jót tesznek a gazdagok, egy Peabody jótékonyczélokra hagyja 90 millióját, Hirsch báró az egész világon szórja millióit a szegényeknek. Karácsonykor sokat költetünk a Jézuskával gyermekeinkre, évközben is sok játékot kapnak a tehetősb családok fiai és leányai, egész irodalmat tartunk fenn számukra, sőt a halottakról sem feledkezünk meg, emlékezetök napján koszorukkal, virágokkal lepjük el sirjokat. A betegek számára kórházat állítunk, a szegények segélyezésére tömérdek egyesületet alakítunk, melyek százezreket fordítanak jótékony czélra. Szóval az ember csupa szív lesz, csupa érzés, mely élvezni, gyönyörködni, a jólétben uszni óhajt, de a mellett nem feledkezik meg embertársairól sem.

Gyanítjuk, hogy mikor tör ki az idealismus a realismus végén. Mivel a realismus részletezés, aprózás, szétmállás, végre a társadatom léha, önző egyedekre omlik szét, kiket a közöttünk levő és újra támadó idealisták könnyű szerrel legyőznek. Hisz az eszme hat reánk és fogékonynyá tesz bennünket az idealismusra, különösen az eszményi morálra. E fogékonyság már azzal megadatott, hogy általánosítani tudunk. Ugyanis mihelyt fensőbb szinvonalra emelkedve az általános-, az egyetemesért rajongunk, erkölcsünk is fensőbb lesz, már nemcsak magunkat, családunkat, környezetünket látjuk, hanem az emberiséget is, vagy legalább nemzetünket, szóval látkörünk tetemesen kiszélesedik s ezzel megnemesednek erkölcseink, fenköltebb lesz morálunk.

Az idealismus idején virágzik a bölcsészeti világnézet, a realismusén a történeti. Az első azt hirdeti, hogy az ember saját erejéből alkotja és módosítja nyelvét, hitét, irodalmát, művészetét, erkölcseit, rendezi állami, jogi életét. A történeti világnézet már kisebb-nagyobb mértékben szükségszerű, a természettől fejlődöttnek mondja e tüneményeket. Némely realista az ember legcsekélyebb befolyását is tagadja. A nyelv, a vallás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az irodalom, a művészet, a szokások és erkölcsök, szóval maga az egész társadalom egyszerű termék, physis, productum naturae. Talán még sokan emlékeznek rá, hogy mikor Darwin felállította a létért való küzdelem tanát, Schleicher prágai tanár, jeles nyelvész hirdette, hogy a nyelv önmagában él ajkainkon, nincs rá befolyásunk, s a nyelvek épen úgy harczolnak a létért, mint az ember és más szerves lények. S mikor a század tizes éveiben a történeti jog tudománya virágzott, mikor Savigny nagy tekintélylyel hirdette ez iskola tanait, az eszményi gondolkodó Hegel felkiáltott: Ez a legnagyobb szégyene a századnak; der grösste Schandfleck des Jahrhunderts!

Az erkölcs terén sem gondolkodunk máskép, mint a hogy az eszme sugallja. Ha Platótól és Aristotelestől, Zenotól és Epicurustól kezdve több mint két ezer éven keresztül a bölcsészek erkölcstanait vizsgáljuk, elmondhatjuk, hogy az idealismus idején rendesen a bölcsészeti világnézet alapján az erkölcs, a moral forrásává a közvetlen öntudatot teszik, míg a realismus idején a haszon, a gyönyör, a tetszés stb. forrása a moralnak; az idealrealismus alatt pedig mindkét nézettel találkozunk, de legtöbbször a férfias, büszke, önérzetes erkölcsöket sürgetik, melyeknek Zeno stoicismusa volt legnagyobb mesterök.